Daisy szemszöge:

Nem egyedül érkeztem. Egy fiúval akartunk egyszerre bemenni az ajtón. Mindketten el akartuk érni a célunkat, azaz hamarabb bemenni. Egyszer csak gondoltam egyet, kinyújtottam a kezem, mire megállt, és nem tudott mozogni. Ezt csak úgy gondoltam, kipróbálom-hiszen ha Kylo Rennek sikerült akkor nekem miért ne-de mindketten elképedtünk. Hamar felülkerekedett a dicsőségem a döbbenetemen, így egy félig öntelt, félig gúnyos vigyort villantottam rá, és bementem. Elsőnek értem be. Hah, Daisy Trevort nem lehet legyőzni. Ezen a véleményemen most sem változtatok. Nem adom fel egykönnyen.
Hupsz! Most jut eszembe! Kint hagytam azt a fiút... egy intésemre megmozdult, és bejött.
-Na jó, nyertél. Nate Dameron.-a felém nyújtott kezet elfogadtam.
-Daisy Trevor. Komolyan, Dameron vagy?
-Igen.
-Azta!
Mikor már többen voltunk, (számszerűne heten,) George Lucas is méltóztatott végre kijönni fogadni minket.
-Hello. Ki volt az első?-kérdezte.
-É...-kezdtem, de félbeszakított.
-Nahát, Steve! De jó, hogy itt vagy.-fordult oda az épp belépő férfihoz.
-Hello George.-pásztázott végig tekintetével mindenkit.
-Szóval, ki volt az első?-fordult vissza hozzánk.
-Én.-mondtam, talán a kelleténél több türelmetlenséggel hangomban.
-Akkor gyere!-intett. Én csak dicsőségteljesen visszapillantottam a többiekre-volt, akinek a szemében a harag egy sötét foltját véltem felfedezni, de volt, aki csak szimplán undorodva végigmért; de olyan is akadt, aki kedvesen nézett rám.
Lucas leültetett az egyik szobában, amit leginkább Yoda meditációsszobájának gondoltam.
-Szóval? Miért keresett?-kérdezte.
-Csak nézzen mögém.-mondtam, bízva benne, hogy ott lebeg a táskám magam mögött. És valóban ott lebegett. Lucas csak ámulattal nézett hol a táskara, hol rám, majd elkezdett mormolni valami olyasmit, hogy: Renkívüli eset, kivételes eset. Egyedülálló, és felettébb furcsa.
-Gyere velem. Ha lehet, tegeződjünk.-elindult, és én követni kezdtem. Nemsokára megérkeztünk egy ajtóhoz. Rámutatott, és elkezdett mosolyogni.
-Ez lesz a te szobád. És, üdv a családban. Én... mi-javította magát-befogadunk. Hallottam a családi történeted. Sajnálom. De nézz be! Nekem még van pár ember, akivel találkoznom kell. Arra van az étkező és az aula, majd kérj segítséget, ha nem találod. Menj majd el ismerkedni. És feltétlenül nézd meg a szobádat!-mondta, azzal elindult. Nekem meg fúrta az oldalamat a kíváncsiság, ezért hamar benyitottam.

A szoba meseszép volt. Úgy kell elképzelni, mint a Nabooi kastélyt-amiben Padmé és Anakin esküvője is volt. Alig találtam rá szavakat. Gyönyörű volt. El is kezdtem volna kipakolni a szekrényekbe, de azok dugig voltak szebbnél szebb, kényelmesebbnél kényelmesebb, egyszóval jobbnál jobb ruhákkal. Hát, akkor nem pakolok ki. Ha már dolog nélkül maradtam, elindultam a kijelölt hely felé. Az étkezőben nem volt senki, de az aulában-ami egy hangárhoz hasonlított-viszonylag sokan voltak. Vettem egy koktélt, és leültem egy bárszékbe. Elkezdtem szürcsölgetni, mikor valaki megszólított.
-Hello.
-Hello.-fordultam a hang gazdája felé.
Az a fiú volt aki ismerte Lucast.
-Steve Join vagyok, George Lucas unokaöccse. De szerintem már tudod.-azok a barna szemek... fenébe! Mikre is gondolok? Hagyjuk...
-Daisy Trevor vagyok. És... a nagybátyàd befogadott a családjába. Egyébként Erő-érzékeny vagyok.-és elkezdtünk beszélgetni...

Írta: AnnaBellaBokai