Ervin alig hunyta le a szemét, de nem is számított másra. A lelkében keletkezett űr, a bensőjét marcangoló aggodalom és félelem mázsás súlyként telepedett rá, ahogy lepihent. Nem segített a helyzeten, hogy az ágyneműből még Emília édes illata áradt, ennyit hagyott magából neki. Semmi másra nem vágyott jobban, csakhogy magához húzza, hogy átölelje. Újra hallja a csilingelő kacaját, ami mindig jó kedvre derítette...

Megint belé hasított a fájdalom, így ahelyett, hogy tovább nyomasztotta volna magát, felkelt, hogy minél hamarabb útnak induljon.

Benedek láthatóan szívére vette a sorsukat, ő sem aludhatott túl sokat, halvány karikák jelentek meg a szeme alatt. Egész úton ásítozott, vagy épp reszketett, de ez egyszerre is ment neki. Az arca olyan sápadt volt, mint a frissen hullott hó. Ervin nem akarta rávenni erre, de barátja hajthatatlannak bizonyult, bármennyire ódzkodott az egésztől.

Alig jutottak át az első kopasz fasorokon, egy vézna alak igyekezett feléjük. Hosszú, fekete haja a vállára omlott, rideg, sötét szemmel vizslatta őket. Járomcsontja erőteljesen kiugrott, így még soványabbnak tűnt az arca. A ruhái lógtak rajta, mintha pár mérettel nagyobbat öltött volna magára. Néhány centiméterrel magasodott Ervin fölé, ahogy megállt előtte, szikrázó tekintettel.

– Végre megtaláltak – morogta, ahogy megragadta a vállát. – Minden létező módon keresztbe tettél nekem! – kiáltott a képébe erőteljesen, hogy még a nyála is fröcsögött.

Ervin csodálkozva méregette az idegent, miközben annak kezét durván lesöpörte magáról, és megtörölte az enyhén grimaszba torzult arcát. Beletelt egy kis időbe, mire az idegen szeme, illetve hosszú, hegyes orra alapján rájött, kivel áll szemben. Egész testében megfeszült, összeszorította az állkapcsát, hátra lendítette ökölbe szorult kezét, majd akkorát kevert le a vele szemben állónak, hogy az egy fáig repült, annak törzsén nyekkent egyet, végül lecsúszott a tövéig.

Benedek elhűlten fordul felé, magyarázatot várva, de ő azonnal a sötét hajú mellett termett.

– Te szemét! – fröcsögte köpködve, miközben feltápászkodott a törzsnek támaszkodva. Vér szivárgott az szájából.

– Én vagyok a szemét?! – üvöltött rá Ervin. Megragadta a grabancát, hogy újabb csapásokkal sújtsa.

– Elég! Tudod te... – elfordult a feje, ahogy orrát érte az ütés, mely hangos reccsenéssel adta meg magát. – Marhára gyenge ez a test – nyekergett. – Fejezd már be! – kézzel próbált hárítani, de minden ütés célba talált. Bal szeme környéke feldagadt, alig látott ki, arcán dudorok jelentek meg, melyek egyre nagyobb méretet öltöttek.

– Megmondtam, Bucon! Te leszel a felelős, ha Emília meghal – Ervin hangja elcsuklott, de megint hátrahúzta a karját. Nem érdekelte, hogy a bütykei már pirosak, volt amelyik felszakadt. Csak elégtételt akart.

– Életben van – lihegte a száműzött démon. – És én pontosan tudom, hol van – védekezően maga elé emelte kezét. – Elviszlek oda, ha ezt befejezed. Csak juttass vissza.

– Vajon meddig lesz életben ott? Te idióta barom! – Ervin meglendítette karját, de félúton megállította.

– Tudják, hogy élsz. Michel nem ment vissza, szóval a démonkirály csak arra vár, hogy elmenj azért a...

Ervin ököllel megint rásózott, hogy be se tudja fejezni a mondatot, melyben úgy vélte Emíliára használna nem illő szavakat.

– Nézd mit tett velem! – Bucon felrángatta a hasáról a szöveteket. Egy harminc centis heg húzódott rajta. Olyan volt, mint ami egy műtét után marad a bőrben, örök emlékeztetőül.

– Ügyes lány – Ervin őszinte megkönnyebbüléssel nézte a sebet, melyből szivárogni kezdett a vér. Annyira megnyugtatta, hogy Emília egy ilyen idegen helyen is megmutatta a bátorságát.

– Ügyes?! – Felhorkantott. – Az az alakváltó ribanc...

Lehetősége sem volt tovább mondani, mert Ervin azonnal a gyomrába süllyesztette öklét. Olyan szemekkel meredt rá, mellyel azonnal képes lett volna megfojtani.

Bucon összegörnyedt, fejét a férfi mellkasának döntötte volna, de Ervin ellépett tőle, így elterült a földön. Vért köhögött fel, sípolva szuszogott.

Benedek oda lépett mellé, meglendítette jobb lábát, és teljes erőből belerúgott a földön fekvőbe.

– Ezt a múltkoriért. – Diadalittasan húzta ki magát.

– Nincs vesztegetni való időnk – szólt Ervin. Kicsit beljebb sétált az erdőben. Kezébe összpontosította az energiáit, amely meleg árként egyesültek tenyerében, bizsergető érzést hagytak a nyomában. Jobbját két fa felé irányította, miközben erősen koncentrált Dangamoonra, ahol már járt korábban.

Szürke füst hömpölyögve keringett a két törzs között, majd megjelent egy alagút, melynek vége a sötétségbe veszett.

Bucon könyökére támaszkodva nézte az eseményeket. Köhécselve tápászkodott fel. Ervin megragadta felkarját, úgy húzta maga után, mit sem törődve a sérüléseivel.

– Ő minek jön? – mordult egyet Bucon, a szőke hajú felé bökve. – Semmi keresnivalója ott!

– Kérsz még egyet? – Benedek villámló tekintettel emelte maga elé ökölbe szorult kezét.

– Nem – morogta. – Nem értitek milyen rohadtul törékeny ez a test!? – köhögte.

– Túléled – vágta rá Ervin. Taszított egyet rajta, mire Bucon előre görnyedve becsámpázott az átjáróba, majd elveszett a sötétben.

Ervin barátjára sandított, akinek korábbi harckedve kicsit alább hagyott. Elkerekedett szemmel bámulta a képződményt, ahogy egész testét kirázta a hideg.

– Tényleg nem muszáj jönnöd – tette bajtársa vállára a kezét Ervin.

– Dehogynem! – ellenkezett. – Jó móka lesz – győzködte magát Benedek, ahogy reszkető szájjal átlépett az ismeretlenbe.

Vége

Köszönöm, hogy velem tartottál, időt szántál rá és elolvastad. Hálásan köszönöm a hozzászólásokat és szavazatokat!

A folytatás A pokoli küldetés címen már elérhető!