Emília egykedvűen tépkedte a veteményesben a zöld fűcsomókat, mikor Margit megjelent. Enyhe undorral az arcán betipegett a kitaposott földes úton, szoknyáját tartotta, hogy kevésbé legyen koszos.

– Kicsit túlöltöztél, nem gondolod? – jegyezte meg Emília, ahogy kiegyenesedett és végignézett barátnőjén.

Margit egy csíkos mintájú, szatén anyagú ruhát választott az alkalomra. Szokásos módon a férjvadászat hajtotta, hogy az apjától teljesen elszakadhasson, és ami még erősebb indok volt: hogy valaki jómódban eltartsa. Emília barátnője ezen a törekvéséhez már hozzászokott, nem firtatta a dolgot.

– Megvan az okom, hogy így öltözzek – zárta le a témát Margit magasra emelt orral. – De remélem te fűzőt húzol.

– Eszemben sincs – rázta meg fejét Emília, miközben elindultak az épület felé.

– Nem lehetsz ennyire egyszerű! A fűző kiemeli a vékony derekadat – győzködte.

– A ruha is kiemeli – intette le a lány, de barátnője elégedetlensége meggyőzte.

Emília végül fűzőbe préselte magát, a zöld bársonyruháját vette fel, melynek széleit és rövid ujjait csipkével díszítették. Ezt a ruhadarabot hordta ünnepekkor. Nem számított, hogy ebben a melegben teljesen megfőtt benne, ha barátnéja ezt akarta, akkor ezt kellett felvennie.

Hintón utaztak teljes kényelemben, melyet Margit szervezett a számukra, hogy előkelőbbnek tűnjenek. Hamar megérkeztek a galériához, amelyet a várnegyed szélén, egy nagyobb előcsarnokban rendeztek meg. Egy köpcös férfi köszöntötte őket az ajtóban. Emília csak fejbiccentéssel válaszolt, és belépett a hűs terembe. Frissítő volt ez egy ilyen meleg napon. Arca teljesen kipirosodott a séta során, amit a kocsitól idáig tettek meg.

A terem hófehér falait pár napja meszelhették, annyira tiszta volt, szinte ragyogott. Még a szaga is érződött. Jobbra indultak el, sorra szemügyre vették a falra függesztett festményeket. A terem közepén egy-egy szobrot állítottak ki. A festmények Benczúr Gyula műveiből álltak, történelmi alkotások, amelyet 1866 után fejezett be. Emília sokat olvasott a kortársak munkáiról.

Épp elmerült az egyik festményben, amikor egy férfi lépett Margithoz kék, díszes dolmányban, vörös nadrágban, és kezet csókolt neki. Arcáról sugárzott a derű, világos szőkés-barna haja alaposan be volt állítva, egy rakoncátlan tincs sem mozdult el a helyéről. Kék szeme ragyogott. Emília mosolyt kényszerített az arcára, ahogy felismerte. Ekkor vette észre, hogy még egy férfi közeledik feléjük. Magas, erős alkatú, az öltözéke ugyanolyan volt, mint társának, tekintete szigorú. Legnagyobb pechére azt a katonát látta újra, aki elkapta a múltkor, és lerángatta a tolvajról. Görcsbe rándult a gyomra, hideg veríték árasztotta el. Emília kínjában még jobban elmosolyodott. Csupán remélni merte, hogy nem értik félre, és hamar odébb állnak.

– Kedves Benedek! – Margit karon ragadta a férfit, hogy közelebb húzza hozzá. – Remélem, emlékszik a barátnémra, Emíliára.

A férfi meghajolt előtte, kezet csókolt neki, amit Emília udvariasan tűrt.

– Én is hadd mutassam be a bajtársamat – Benedek széles vigyorral kedvetlen barátjára mutatott –, Mester Ervint, aki nemrég érkezett ide.

A sötét hajú, borús arcú idegen szintén kezet csókolt nekik, aztán furcsán méregette őket, amitől Emíliának apróra zsugorodott a gyomra. Remélte, hogy nem azért vizslatja így, mert azt várja, bármelyik pillanatban átalakulhat.

– Csodálatos ez a gyűjtemény – kezdte Margit, és továbbra sem engedte el Benedek karját. Vele folytatta az útját.

Emília magára maradt Ervinnel, aki hortenziakék szemével szigorú pillantásokat vetett rá, a képekre, valamint távolodó barátjára. A lány mosolyával leplezte, mennyire kényelmetlenül érzi magát.

– Szép festmény – Emília megpróbált beszélgetést kezdeményezni, hogy ezzel oldja a kettejüket körbelengő feszültséget.

– Valóban. Benczúr Úr nagyszerű művész – felelte Ervin mély hangján.

– Klasszicizmus stílusnak felel meg ugyebár? – kérdezte Emília elmélázva, de csak csodálkozó pillantást kapott válaszul. A lány hirtelen elbizonytalanodott, attól félt, hogy butaságot mondott.

Ervin átható szemmel fürkészte, ami zavarba hozta Emíliát. Arcára melegség kúszott, ezért elfordult, továbbsétált.

– Csodálatos történelmi alkotás a Hunyadi László búcsúja – próbálta folytatni a beszélgetést Emília a következő festmény elé lépve.

– Igen, remek emberábrázolás – felelte Ervin érdektelenül anélkül, hogy a kiállított tárgyra nézett volna.

Emília érezte, hogy ez nehéz délutáni időtöltés lesz egy ilyen emberrel, aki annyira se méltatja, hogy normálisan kommunikáljon vele. Ellenben furcsán méregeti, ami kissé bosszantotta. Ha már így alakult, inkább kihívásnak tekintette a helyzetet, ezért szokásos elbűvölő modorát vette elő. Ahogy haladtak képről képre, mindhez volt egy-két megjegyzése, melyből kitűnt, hogy tanult leány. Errefelé a legények nem szerették az okos lányokat. Emília remélte, most is így lesz, és ezzel elintézi, hogy a környékére se jöjjön.

Benedek és Margit elidőzött az egyik kép előtt. Bevárták őket, közben végig társalogtak. Mikor odaléptek hozzájuk, Benedek vígan megjegyezte:

– Egy unalmas kiállítást is feldob egy hölgy csevegése. Jól mondom, barátom? – nevetve megveregette a komor férfi vállát.

– Csak akkor, ha a társalgó partner nem az ember biztosítékaira vágyik – felelte Ervin. Nyomatékos pillantást vetett Margit felé, aki azonban erről tudomást sem vett.

Emília észrevett minden apró mozzanatot. Tisztában volt vele, hogy barátnője nem egy szent, de jó ember, és csupán vágyakozik egy jobb élet után, ami nem bűn. Nem állhatta meg szó nélkül.

– Ne aggódjon, én csak a magam szórakoztatására csacsogok. Nem kívánom más igényeit is kielégíteni – ezzel továbbment a következő képhez.

Margit arcára döbbenet ült ki, aggódó pillantásokat vetett barátnője felé.

Benedek Emília nyomában szegődött.

– Nem úgy gondolta – szólt Benedek engesztelőn. – Úgy hallom nagyon tájékozott, nem ártana, ha rám is ragadna némi művészettörténet – mondta széles mosollyal az arcán.

Emília örült, hogy végre olyan embernek beszélhet a festményekről, aki lelkesen hallgatja, ráadásul időnként még visszakérdez egy-egy tényre. Mégsem nyugodott meg igazán, mert túl jól ismerte barátnőjét, és attól félt elárulja a titkukat – már ha titok még egyáltalán. Egyre sűrűbben pislogott hátrafelé, mert Margit és Ervin lemaradtak mögöttük. Úgy tűnt, a katona ugyanolyan ridegen válaszolgat barátnőjének. Emília már majdnem megnyugodott, mikor Ervin közelebb hajolt Margithoz. Láthatóan nem festmények foglalták le őket, valamiről mégis ment a diskurzus, amitől Emília bensőjébe beköltözött a feszültség.

– Megbocsát... – Emília Benedek elnéző mosolya láttán sarkon fordult, a páros felé igyekezett. Fülét hegyezte.

– Találkozott Rotmüller Valériával? – kérdezte a férfi alig hallhatóan.

– Nem tudom a nevét – mondta Margit. – De találkoztunk egy nővel. Egyik éjszaka az erdőben. Boszorkány volt. Feladatot adott nekünk.

Emília szája tátva maradt döbbenetében.

– Milyen feladatot? – folytatta a kérdezősködést Ervin.

– Ki kell rabolnom... – felelte Margit, de elhallgatott, mikor batárnője oldalba bökte.

Emília mérgesen, összevont szemöldökkel tekintett rá, és remélte, érti, miért teszi ezt, de Margit értetlenül pislogott rá.

– Túl élénk a fantáziája – magyarázta a lány Ervinre nézve. Igyekezett visszafojtani a dühét, az túlzottan árulkodó lett volna. Egy pillanatra sem engedte el Margit karját, és mikor újra meg akart szólalni, állát megragadva maga felé fordította a fejét. – Csak rosszat álmodtál – mondta a szemébe nézve, majd újra a férfire emelte tekintetét. – Mostanában állandóan rémálmai vannak – magyarázta és mosolyt erőltetett az arcára, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Ervin mélyeket lélegzett, láthatóan ő is próbált elfojtani magában valamit. Emíliát érdekelte, miért akar ilyeneket megtudni, vagy honnan tudja az idegen nő nevét, már ha valóban róla volt szó. Ugyanakkor ódzkodott attól, hogy ilyen információkat osszon meg egy katonával, mert akárhogyan alakulnak a dolgok, ők húzzák a rövidebbet. Vagy bolondnak nézik őket, mert egy idegent boszorkánysággal gyanúsítanak.

– Nem úgy néz ki, mint akit rémálmok gyötörnek – jegyezte meg Ervin Margitot figyelve. – Valóban ki akarnak rabolni valakit?

– Nem tervezünk ilyesmit. A barátnőm zaklatott, mert... meghalt egy barátunk. – Emília szíve fájdalmasan dobbant, és minden erejével azon volt, hogy ne idézze fel Béla lógó holttestének képét. Inkább a haragját helyezte előtérbe. Tekintete már villámokat szórt, ahogy Margitot védte. – Ezért vannak rémálmai. Úgyhogy tartsa távol magát tőle, mert velem gyűlik meg a baja.

– Egészen pontosan mire gondolt? – Ervin érdeklődve billentette oldalra fejét.

– Azt nem kötöm az orrára, úgy nem lenne meglepetés – válaszolta mogorván Emília, vékonyra összepréselte ajkát. Margittal együtt kivonultak az épületből.

Emília szeme könnybe lábadt a hirtelen fényáradat miatt. Pár méterrel a bejárattól szembefordult barátnőjével, hogy kérdőre vonja. Margit tekintetébe csak ekkor tért vissza a megszokott csillogás.

– Mi a fene ütött beléd?!

– Nem tudom, csak... – Margit megpróbált visszaemlékezni. – Csak hirtelen úgy éreztem el kell mondanom. Úgy éreztem, megbízhatok benne – megvonta vállát.

– És akkor rögtön pont egy katonának számolsz be róla, hogy mire készülünk? – Emília elkerekedett szemmel nézett barátnőjére.

– Elmondtam volna? – Margit homlokát ráncolta döbbenetében.

– Igen, elmondtad. – Emília értetlenül pillantott barátnőjére. – Még jó, hogy figyeltelek, és időben közbeléptem, hogy ne kotyogj ki mást is. Vagy már elmondtad? Uramisten – kapta a szája elé a kezét. – Mi van, ha elmondtad, kik vagyunk?

– Benedek már úgy is tudja. Szerintem nem lesz ebből gondunk.

– Hogy lehetsz ennyire könnyelmű? – fakadt ki Emília.

– Ugyan – legyintett Margit. – Bennük megbízhatunk. Érzem. – Megragadta barátnője karját, mintha így akarna átadni abból a pozitív energiából, ami őt átjárta.

Emília még tovább korholta volna barátnőjét, de az ajtóban megjelentek a katonák, akik őket figyelték. Jobbnak látta útnak indulni, még mielőtt újra beszélgetésbe elegyednének velük. Már kényelmetlennek érezte a ruháját, annyira melege lett. Gyanította, hogy valami nincs itt rendben, Ervint pedig messzire el kell kerülniük, mert ha nem keveri őket bajba a hivatása miatt, fölényes viselkedése okán egyszer biztosan megtépi.