Hétfő reggel a templomban felzúgtak a haragok, nyolcat ütött az óra. Ervin Benedekkel együtt szolgálatra jelentkezett, az eligazításra vártak a többi katonával együtt. A félig üres terem egy hiányos osztályteremre emlékeztette Ervint, mintha a régi iskolát próbálták volna újra hasznossá tenni. Még a padok is ott voltak, a fal mellett meghagytak egy sort belőle. Páran azokra ültek.

Az egyenruhájukban jelentek meg, ami kék felsőruházatból, vörös nadrágból és fehér prémű mentéből állt. Utóbbinak hordását a nyári kánikulában elengedték. A dolmány sűrű arany zsinórozással készült, amelynek díszítő szerepe mellett védelmi funkciója volt, mert fémszálakkal sodorták össze, így védve viselőjét a kard, illetve egyéb éles tárgyak általi csapásoktól. A hátulját szintén ilyen zsinórozással díszítették.

Ervin unottan ült le az egyik székre. A nagy teremben kellően el tudott húzódni a többiekről, nem kereste a társaságukat. Épp elég volt számára a kötelező bemutatkozás, a sok kézfogás a megérkezésük után. Ráadásul ismerős arcok is jelen voltak, akikkel elbánt a kocsmában pár napja. Az egyikük szeme alatt csúnya monokli éktelenkedett, ő volt a szószoló a többiek között, legalábbis a beszélgetés folyamán az ő hangját hallotta leggyakrabban. Ervint nem érdekelte, hogy miről folyt a diskurzus, de a monoklis férfi előtte termett.

– Új fiú, neked mi a véleményed? – kérdezte váratlanul, vastag bajszát vakargatta.

– Azt, hogyha még egyszer hozzám szólsz, kaphatsz egyet a másik szemed alá is – felelte Ervin érdektelenül.

A két férfi farkasszemet nézett egymással, mintha a tekintetükkel próbálnák legyőzni a másikat. Azonban mielőtt bármi történhetett volna, belépett egy újabb egyenruhás férfi, és a jelenlevők tisztelegve felpattantak. Számos kitüntetés díszelgett a ruháján. Ervin követte a példájukat.

– Pihenj! – szólt a magas, ötvenes évei derekán járó férfi, mire mindenki helyet foglalt. – Üdvözlöm az egybegyűlteket. Én Gyulay Endre Parancsnokhelyettes vagyok – mutatkozott be Ervin felé fordulva. – Az én feladatom, hogy útba igazítsam Önöket, mivel különös helyzettel állunk szemben. Az elmúlt héten négy ember tűnt el a környékről, ebből kettő előkelő, nemesi származású, tehát meglehetősen fontos személy. Az egyik csupán átutazóban volt a térségben. Elsődleges feladatunk megkeresni ezeket az embereket, emellett nyitott szemmel kell járnunk, hogy megakadályozzuk a további eltűnéseket, és fenntartsuk a közbiztonságot.

A Parancsnokhelyettes elmondott pár dolgot a korábban felsorolt személyekről, majd kiosztotta, hogy ki merrefelé menjen. Az útvonalakat a falon logó Magyarország térképen mutatta végig. Két fős csoportokban engedték őket útjukra, ebből csupán ketten maradtak a faluban, a többieknek az erdőt kellett átfésülniük, valamint a környező falvakat.

Ervin és Benedek maradt helyben. Ez jó alkalom volt arra, hogy feltérképezzék a helyszínt. Ervinnek voltak kétségei afelől, hogy a helyiek közé való beépülésük valóban jó ötlet volt-e, hiszen még azt sem tudta, hogyan fogja megismerni az alakváltókat.

Felhős nap volt, enyhe szélmozgással, kis változást hozva a nyári kánikulában. Ervin és Benedek az utcákat rótták, kényelmesen ringatóztak a nyeregben lovaik hátán. Hangosabb szóváltást hallottak meg, ezért befordultak a piactér felé.

Ervin csodálkozva nézte, ahogy egy fiatal lány egy kamaszfiú ledönt a lábáról, aztán ütlegelni kezdte. Az járt a fejében, hogy már megint hova került. Komor arckifejezéssel leszállt a fekete szőrű lováról, a kantárt barátja kezébe adta, a dulakodó párhoz sétált. Felkarjánál fogva megragadta a lányt, és könnyed mozdulattal talpra állította. A fiúnál nagyobb erőt kellett kifejtenie, hogy feltápászkodjon, mert mozdulni sem mert.

– Most szépen elviszem magukat, majd parancsnok székhelyén elbeszélgetünk – mondta Ervin, mindkettőt szorosan tartva.

A lány egy határozott mozdulattal kitépte karját a kezéből, és hátrébb lépett. Zöld szeme szikrákat szórt, két oldalt fonott, hátul kontyba fogott hajából tincsek szabadultak el. Arca kipirult a megerőltetésről.

– Engem ugyan nem visz sehova! – förmedt rá a kisasszony, vehemense porolta le ruháját.

Ervin meglepetten nézett le rá.

– Ez egy tolvaj! – vádlón mutatott a fiúra.

– Én nem... – kezdte volna védőbeszédét a fiú, de ekkor odaért egy idős férfi. Az orra vérzett, azt szorongatta, láthatóan megviselte a dulakodás.

– Hagyja a kisasszonyt – szólt közbe az idős árus zihálva.

Ekkor Emília a fiúval egyetemben újra belekezdtek a mondandójukba, így elég nagy hangzavar alakult ki, amiből Ervin egy szót sem értett. Mielőtt bármit mondott volna, csak arra gondolt: „Hallgassanak el". Az ő legnagyobb ereje a gondolataiban rejlett, melyet különösebb mágia felhasználása nélkül tudott érvényesíteni. A férfi és a fiú egyszerre elhallgatott.

– Én csak azért szaladtam utána – magyarázta tovább a lány, döbbenet futott át arcán, mikor már csak az ő hangja volt hallható –, hogy ne tudjon elmenekülni. Nézze meg a zsebeit! – folytatta parancsolóan. – Csak nem gondolja, hogy a hasa ilyen púpos két oldalt?

A fiú mellénye zsebeit pakolta meg gyümölccsel, amelyek most jól láthatóan kidudorodtak, helyenként foltos lett, és saras.

Ervin csodálkozva méregette a lányt. Hogyan tudott ellenállni a képességének? Ez még sosem fordult elő vele. Egyre jobban érdekelte, hogy kicsoda ő. Talán az alakváltók egyike lehet?

– Azért csak jöjjön velem – mondta Ervin türelmesen a lánynak, bár már inkább a kíváncsiság hajtotta, mint a piacon történtek.

– Dehogy megyek! – fortyant fel. – Nem látja, hogy neki meg orvosra lenne szüksége?! – az idős férfire mutatott, akinek ráncos arca kipirult, továbbra is az orrát szorongatta.

– Nem kell – motyogta a férfi tompán, a befogott orra alatt. – Hagyja a kisasszonyt, tényleg csak segített – fordult a katonához.

Ervin rosszallóan a fejét rázta. Benedek átvette tőle a fiút, miután a lovakat kikötötte a bejáratnál.

– Vigyük a fiút, az Úr majd bejön vallomást tenni, Mándoky kisasszonyt meg hagyd, hisz csak segített – súgta hátulról Benedek.

– De előtte pakolják ki a zsebeit! – szólt a kisasszony, majd megfordult. – Szégyelljék magukat! Nem segítenek egy idős embernek, de bámészkodni azt tudnak – pufogta, és átvágott a tömegen.

– Mándoky? – fordult barátja felé Ervin. – Mármint Mándoky Emília?

– Teljes életnagyságban – felelte vidáman Benedek.

Ervin megbabonázva nézett a lány után. Szóval jól sejtette, hogy ő alakváltó. Aki több alakot képes felvenni, ráadásul ellenállt a képességének. Viselkedésében páratlan bátorságát bizonyította, de hogy ennyire szemtelenül beszélt vele, és ellenállt neki, az bosszantotta. Mégis ő lehet az, akivel kijátszhatják Rotmüllert.