A németországi hivatal folyosója pont ugyanolyan kiábrándító volt, mint bármikor korábban. A zöld csempék unalmas sora csupán erősebb visszhangot generált. Eredetileg azt a célt szolgálta volna, hogy visszafogja a varázslatot az épületen belül, azonban itt direkt elvették ezt a mágikus képességét az elmúlt évtizedek során.

Ervin ezen morfondírozott, ahogy a csizmája sarka kopogott a járólapon. Már nem azon törte a fejét, hogy mi fogja fogadni itt, hiszen az egész Tanács összefogott ellene, így megszületett az elhatározás benne, hogy bármi várja odabent, kegyetlenül meg fognak bűnhődni azok, akik ebben részt vettek. Legalábbis akiket még életben hagytak a démonok. Ha jobban belegondolt, milyen meglepő, hogy Kristóf pont nem volt ott, amikor rájuk támadtak...

A kétszárnyú ajtó előtt megállt, mert beszédet hallott bentről. Erősen fülelt, hogy beazonosítsa, kitől származik a hang, de csak foszlányok jutottak el hozzá, melyből nem derült ki semmi használható.

Az idegei pengeélen járták a maguk kis táncát. Mély levegőt vett, hogy a hidegvérrel tegye meg az első lépést. Hátra feszítette a vállát, kihúzta magát, hogy még méltóságteljesebb legyen a megjelenése. Egy határozott mozdulattal benyitott, egyenesen a terem közepéig haladt.

Kristóf arcára kiült a döbbenet, sötétbarna szemével úgy meredt rá, mint aki szellemet látott. A főtanácsos helyét foglalta el, két kupacban papírhalmok magasodtak előtte. Megköszörülte torkát, hogy folytathassa, amit elkezdett, de a szava is benn akadt.

– Meglep, hogy látsz? – kérdezte Ervin, ahogy az asztal elé lépett. Komoran méregette őt.

A kopaszodó férfi válaszra nyitotta a száját, de csak érthetetlen motyogás jött ki a torkán. A szín kifutott arcából, állkapcsa megfeszült.

– Halottnak kéne lenned... – Kristóf halkan beszélt, ajka megremegett. Elkerekedett szeme kidülledt, ahogy felfelé nézett.

– Hogy mondod? – hajolt közelebb Ervin a kezét füléhez téve, mintha valóban nem hallotta volna.

– Már meg kellett volna halnod! – Kristóf a hangjára lelt, dühösen üvöltötte a képébe. Felpattant, a szék eldőlt mögötte, és hangosan koppant a padlón. Tenyerét a mahagóni asztallapra támasztotta, úgy nézett vele farkasszemet.

A teremben elhalt minden hang, feszült csend támadt. Néhányan lélegzet visszafojtva figyeltek.

– Szóval nem tagadod, hogy te is benne voltál? Vagy te uszítottad rám a démonokat? – kérdezte Ervin a lehető legnyugodtabb hangján.

– A főtanácsos ötlete volt – vallotta be Kristóf, és egy pillanatra megingott. – De igaza volt! – A sötétbarna szempár szikrákat szórt. – Az Ősboszorkányoknak befellegzett! Nem vagytok képesek arra, hogy normálisan irányítsátok ezt a társadalmat! A mi társadalmunkat!

– És még mit mondott? – Ervin is az asztalra támaszkodott, hogy még közelebb legyen hozzá. Saját magát is meglepte, hogy mennyire higgadt maradt.

– Megérdemlitek a halált! Nem igazságos, hogy tovább éljetek, mint mi, akik végiggürcöljük az életünket a semmiért, hogy aztán erőnk fogytán végelgyengülésben kimúljunk! – Kristóf arcán undor jelent meg. – Miközben ti arra sem szorultok rá, hogy normálisan dolgozzatok!

– És mi a terved? Újra démonokat küldenél rám? Vagy megpróbálsz most végezni velem? – Ervin felvonta az egyik szemöldökét, ahogy hátrált egy lépést. Kiegyenesedett, így még jobban fölé magasodott. Egy pillanatra sem vette le róla a szemét.

Kristóf tekintetében aggodalom jelent meg. Riadtan nézett végig rajta, ami Ervint elégedettséggel töltötte el, mert egy áruló reszkessen csak tőle. Óvatosan körbepillantott a körülöttük levő embereken, akik meghökkenten figyelték őket. Néhányuk szája tátva maradt a meglepettségtől.

– Szóval? – Ervin oldalra billentette a fejét, úgy figyelte a vele szemben állót, akinek láthatóan földbe gyökerezett a lába. – Mindjárt gondoltam. Ne félj, te nem végelgyengülésben fogsz kimúlni. Csak a gyerekeidet sajnálom. Bár nagyon remélem, nem lesznek olyanok, mint te – Ervin előrántotta kardját, majd a mellkasába szúrta, két borda között, úgy, hogy szívét is érje.

Kristóf eltátotta a száját. Érthetetlenül morgott valamit, majd összeesett az asztal mögött. Ervin nem elégedett meg ennyivel. Megkerülte a bútordarabot, hogy elválassza a kopaszodó fejet a testétől. Pár hajszálat megragadva a férfi fejét a díszes asztalra ejtette demonstráció gyanánt a többieknek.

A teremben valaki tapsolni kezdett, de Ervin bosszúsan leintette, hogy belekezdjen mondandójába:

– Jól jegyezzétek meg! Nem tűröm az árulókat közöttünk! – Hangja mennydörgésként járta körbe az egész helyiséget. – A Varázsló Tanács nem azért jött létre, hogy letaszítsa az Ősboszorkányokat. De ha kell, egyedül fogom irányítani ezt az egészet! Úgyhogy, ha valakinek ellenvetése van a személyem ellen, az most távozzon, mert ezután vezetésem alá fogok vonni mindent! És hiába állunk a huszadik század kapujában, akkor is ilyen jól bevált, régi módon fogom ezt lerendezni! – az asztalon heverő testrész felé mutatott.

Az egybegyűltek meg sem moccantak. A korábbi döbbenet már nem látszódott arcukon, csak nyugodtan figyelték őt.

Ervin szeme megakadt egy ismerősön, hozzásétált. A barna hajú férfi egyre idegesebben dobolt lábával, majd felállt, de így is egy fél fejjel alacsonyabb volt nála.

– Hát te, Matthew? Te nem voltál benne a korábbi szervezkedésben? – érdeklődött Ervin a kardját maga előtt tartva fenyegetés gyanánt.

– Nem – rebegte. Úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

– Te nem kívánod a halálom? – kérdezte újra Ervin, minden érzelem nélkül.

A háta mögül lépteket hallott, valaki sebesen közeledett felé. Hirtelen megfordult, felé szúrt a kardjával, még mielőtt tudatosult volna benne, hogy ki az.

Arno görnyedten állt előtte. Kezében tőrt szorongatott, de olyan erősen, hogy az ujjai elfehéredtek. Kétségbeesett pillantással bámult rá, de hang nem hagyta el a torkát.

Ervin kihúzta a fémet, majd ajkát összepréselve újra belé mártotta a pengét, más helyen. Rottmüller utódja volt, így biztosra kellett mennie. A fiú sötét tekintete üressé vált, ahogy egyre több vér áztatta át ruháját, végül holtan esett össze.

A korábbi, ősz hajú ember megint tapsolni kezdett.

– Csendet! – hallgattatta el Ervin, felé emelte tenyerét.

A férfi azonnal abbahagyta a mozdulatot.

Ervin mérgesen méregette az idős embert, miközben visszafordult Matthewhoz. A kardját beszínezte a karmazsinpiros vér, melyről egy-egy csöpp lomhán a földre hullt, ahogy tartotta.

A fátyolos barna tekintet a földre vándorolt, Matthew térdre ereszkedett előtte.

– Erre semmi szükség – morogta Ervin, ahogy lenézett rá.

– Te vagy a vezetőnk, Boszorkánymester – szólt öblös hangon a férfi. Fejét lehajtotta, úgy térdepelt előtte.

A teremben mindenki felállt, majd kórusban mondták.

– Te vagy a vezetőnk!

Ervin nagyot sóhajtott. Nagy megkönnyebbülés volt a számára, hogy célt ért.

Visszasétált a kiemelt helyhez, a papírokat maga felé fordította, hogy szemügyre vegye, Kristóf kiket gyűjtött össze potenciális jelöltként a Tanács újraépítéséhez.

– Boszorkánymester – szólította meg egy meglehetősen fiatal fiú, akinek szeplők borították az arcát. Félhosszú, vörös haja keretbe zárta azt. – Ha megengedi – egy újabb papírhalmot helyezett az asztalra, elé csúsztatta. – Az árulók vannak ebben összegyűjtve, csak hogy tisztán lásson – mélyen meghajolt előtte.

Ervin csodálkozva nézte a fiút. Nagyon emlékeztette barátjára, a haját leszámítva. Benedek is ilyen fiatal suhanc volt, amikor először találkoztak. Kezdetben állandóan a nyomában loholt, bármit megtett, amire kérte, mert azt akarta, hogy tanítsa. De rendkívül nyámnyila mitugrászként viselkedett az órák alatt. Ervin elmosolyodott, majd visszazökkentette magát, érdeklődve lapozgatta az összefűzött papírokat. Minden olyan név, valamint életút szerepelt benne, melyek vélhetően részt vettek a szervezkedésben. Hamar összeállt a kép, és annyira nyilvánvalóvá vált az egész. Hogy nem vette észre időben?

– Kutakodtam kicsit – mosolygott a fiú, ahogy rápillantott.

– Honnan tudtad, mi készül? – faggatta Ervin.

– Oh, nem tudtam. Eleinte még nem. De amikor komolyabb mozgolódásba kezdtek, hamar kiderült, pontosan kik voltak a felelősek – a fiú szeme ragyogott, ahogy beszélt. – Van átfedés – mutatott a másik kupac papírra –, úgyhogy jól gondolja meg, kit választ be a Tanácsba. De mi itt sokan elkötelezett hívei vagyunk. Mindvégig bíztunk benne, hogy életben marad. – Bizakodó mosollyal nézett fel rá.

Ervin számára jól estek ezek a szavak. Ahogy a lelkes ifjú válla fölött a körben ülőkre nézett, az ő szemükben is látta az elhivatottságot, az őszinte odaadást, a reményt egy jobb út felé. Igaz, utolsó alkalommal Kristóf tekintetében hasonlót vélt felfedezni.

– Hogy hívnak? – kérdezte Ervin.

– Mattias Gilbert, szolgálatára – a fiú megint meghajolt, vörös tincsei az arcába hullottak.

– Köszönöm, Mattias – A vékony vállra helyezte a kezét, majd a többiek felé fordult. – Mostantól minden más lesz! A fontosabb döntésekben részt veszek, a korábbi törvényeket együtt fogjuk áttekinteni, és olyanra formáljuk, melyek valóban támogatnak mindenkit! Senkit sem fogok cserben hagyni ezentúl – mondta mély elhatározással.

Az egyik férfi megint hevesen összeütötte a tenyerét, és felállt.

– Mit tapsikol?! – förmedt rá Ervin, ahogy azonnal felé kapta fejét. Szeme villámokat szórt, annyira bosszantotta ez a viselkedés. – Nem a cirkuszban van! – fejét rázva fordult vissza a papírokhoz.

Az asztal mellett állt, úgy lapozgatott és rendezte további halmokba az iratokat. Ervin ebben a pillanatban annyit akart elérni, hogy egy stabil magot hozzon létre olyan varázslókból, akikben megbízhat. Hála Mattiasnak, könnyebben ment a szelektálás.

Végül négy kupac magasodott az asztalon, melyből három lángra kapott. A negyediket odaadta a fiúnak, aki végig a közelében maradt.

– Ők a tagok. Elintéznéd?

– Örömmel – Mattias szeme felcsillant, újra meghajolt előtte a papírokkal a kezében.

– Ne hajlongj, csak csináld a dolgod – morogta Ervin. Megint goromba volt. Hiába, ezek az apróságok nagyon bosszantották. Kényszerű mosolyt villantott rá, majd távozott.

Vasárnap délelőtt Emília későn végzett a piacon. Az esküvő híre már bejárta a környéket, így többen érdeklődtek, hogy s mint tervezik a lakodalmat. A lány még mindig elpirult, ha ez szóba került, de örömmel válaszolgatott a felmerülő kérdésekre.

Margit vele tartott, mert az utolsó szabad napját töltötte, mielőtt berendezkedik a munkaadójához. Vígan elbeszélgettek, ahogy lóháton haladtak hazafelé, akárcsak a régi szép időkben.

Emíliát hideg borzongás járta át, feszültség kerítette hatalmába. Úgy érezte valaki figyeli. Az utcán kevesen sétáltak el a közelükben, de egyikük sem foglalkozott velük. Az erdő felől csak a szél hangja hallatszott, ahogy megcirógatta a kopasz ágakat, és fennmaradt leveleket. Metsző hideget hozott magával, melytől a lány vékony ujjai azonnal kihűltek.

– Mi a baj? – érdeklődött Margit elkomorodva. Óvatosan megérintette barátnőjét.

Emília riadtan rezzent össze, ahogy hozzányúlt. Fejét rázta, majd visszafordult az erdő felé.

– Mintha valaki figyelne... – a lány hangja elcsuklott. Meredten nézett egy bokrot, mely váratlanul megmoccant.

Hosszú, fekete kabátban lépett elő a rejtekhelyéről egy nő. Fején csuklyát viselt, ami tökéletesen eltakarta arcát, egész addig, amíg felé nem fordult. Bár az arcára félig sötétség borult, azonnal felismerte. Valéria volt az.

Emília szíve gyors tempóra váltott.

– Siessünk! – A lány vágtára biztatta a lovát.

– Miért? – Margit értetlenül nézett rá, de követte.

Emília lelkét jeges ujjak szorongatták. Piszkosul reszketett, amit nem csak az északi, hideg szélnek köszönhette. Óvatosan pillantott hátra, ahogy a ló sörénye fölé hajolt, hogy még gyorsabban haladjon. Megkönnyebbült, hogy barátnője szorosan a nyomában maradt.

A pajtáig meg sem állt, az ajtóba ereszkedett le az állatról. Vészesen remegett a keze, ahogy a kantárszárát tartotta.

– Mit láttál? – kérdezte Margit, ahogy utolérte. – Egészen elsápadtál. – Aggodalom csillant a szemében, megragadta a vállát.

– Valéria visszatért – a gyenge hangok vánszorogva hagyták el ajkát.

Margit szeme elkerekedett, szája tátva maradt a döbbenettől. A szín kifutott az arcából és szorosan átölelte magát, ahogy leült a lócára, mely a fal mellett állt.

– Nem lesz baj – szólt Emília barátnőjét átölelve. Érezte, hogy ő is ugyanúgy reszket. Hátát simogatta. – Szólok Ervinnek! – Ez a megnyugtató gondolat azonnal cselekvésre késztette, és felpattant.

– Biztos, hogy jó ötlet most elmenni? – Margit ujjai elfehéredtek, ahogy a karfát szorította.

– Itt sem vagyunk biztonságban – fordult vissza Emília.

– A nyílt utcán még kevésbé, nem gondolod? – ellenkezett Margit. – Kérlek... – a szeme fátyolossá vált, ahogy könyörögve meredt rá.

Emília szomorúan belátta, hogy igaza lehet. Ahogy végigsimított szoknyáján, érezte a tőrt, melyet mindig magánál hordott annak rejtekében. Már tudta mit fog tenni, ha még egyszer meglátja.