FIGYELEM: +18-as tartalom!

A lány feszültsége vadul cincálta idegeit, időnként összerezzent, de ez nem a hűvös időnek volt köszönhető. Az eső szerencsére elvonult, fátyolfelhők takarták a Napot.

Emília a Balaton partjára lovagolt, ahogy Benedek utasította. Már nagyon rég járt erre. Kislány korában még az anyja hozta el ide a nyári kánikulában, hogy kedvére fürdőzhessen, annyira tisztán csillogott a víz. Egyszer mindegyik barátja velük tartott, és más szülők is elkísérték a társaságot. Emlékek bukkantak fel előtte, ahogy a tóra pillantott. Hét évesek lehettek akkor, mikor utoljára együtt jártak itt.

Margittal fröcskölték egymást, hogy szokja testük a hűs vizet, majd előre siettek, amíg a víz a mellkasukig nem ért. Megelőzték a fiúkat, hogy ők nyerjék a versenyt, mert mindig azt csináltak belőle. András és Gergő vihogva ugrált, ahogy közeledtek feléjük, de Bélát sehol se látták. Emília aggódva pillantott körbe, barátja után kutatott, mikor a víz alatt valaki megragadta a lábát, és lerántotta alá. A lány orra telement a folyadékkal, ami rettentően zavarta, mire Béla alaposan megcsiklandozta a hasát. Kitört belőle a nevetés, a szája megtelt vízzel. Emília krákogva bukkant fel. Persze barátai jót nevettek rajta. Sajnos mind tudták mennyire csiklandós, így ezt gyakorta eljátszották vele a legkülönfélébb helyszíneken.

A lány azonban dühösen fordult támadója felé.

– Ezt még megkeserülőd – fenyegetőzött Emília, vékony mutatóujját feltartva.

– Hiszem, ha látom – csúfolódott Béla, nagyokat kacagott közben.

Emília egy szökkenéssel a fejére ugrott, hogy lenyomja, így visszaadva a korábbit. Egy vékonyka lány egy vaskos fiú ellen. Sejthető volt, végül ki kerül megint a víz alá.

Hirtelen Margit élesen felsikított. Fél lábon ugrálva igyekezett a part felé. Gergő odarohant, ölbe kapta, úgy vitte ki, mint egy életmentő, arca sugárzott a büszkeségtől. Tett pár lépést a forró homokos talajon, mire felszisszent, és elengedte a lányt, aki a homokba csapódott. Margit elpityeredett, miközben magasba tartotta a sérült lábát.

András Emíliát megelőzve odaszaladt.

– Adok rá gyógypuszit! – a fiú letérdelt mellé, és megpuszilta a lány kisebesedett kislábujját.

Margit hüppögve nézett rá, és elpirult.

–Máshol fáj? Oda is szívesen adok gyógypuszit – mondta András huncut csillogással a szemében.

Margit szeme elkerekedett. Riadta rázta a fejét, mire száradó, göndör fürtjei vadul ringatóztak.

– Ugyan, ez csak egy pici bibi – Margit anyja alaposan szemügyre vette a sebet. – Katonadolog! – mondta, mert akkor mindenre ezt mondták a felnőttek.

Emília elmosolyodott, ahogy az emlékkép elillant egy lágy szellő kíséretében. Szíve összefacsarodott, ahogy elvesztett barátaira gondolt. Miért pont velük történt ennyi szörnyűség?

Ideje sem maradt arra, hogy tovább eméssze magát emiatt. Ahogy nyugatra fordult a parton, meglátta Ervint. Térdig érő fekete, szövetkabátot viselt. Egy csupasz fának dőlt, ujjai között egy rózsaszálat pergetett. Orrához emelte a vörös szirmokat, majd elrévedt a tó felé.

Emíliának a szája tátva maradt a férfi látványától. Mélyeket lélegzett, hogy csillapítsa szíve egyre vadabb dobogását.

Lova kényelmesen lépkedett, egyre közelebb sodorva őt a végzetéhez, melynek minden percét kiélvezte.

Ervin észrevette őt, elmosolyodott. Emíliát forróság öntötte el, egészen elolvadt ettől a tekintettől, attól félt, úgy kell mindjárt összekaparni a sárból.

Kissé nagy lendülettel csúszott le az állatról, de a férfi mellette termett, és derekát megragadva tartotta, hogy a síkos talajon visszanyerje az egyensúlyát.

– Örülök, hogy eljöttél – mondta Ervin, majd megcsókolta.

Mély hangja erőteljesen csengett, Emíliának már ettől minden porcikája bizseregni kezdett. De ahogy ajkához ért, lába megremegett, és teljesen elveszett az érintésben.

– Én is? – a lány az ajkába harapott, érezte mennyire bizonytalan.

Ervin felkacagott.

– Nem szereted a meglepetéseket? – kérdezte oldalra billentve a fejét. Huncutság játszott a szemében, abban az átható kék íriszében.

– Benedek eléggé rám ijesztett – ismerte be Emília. Lesütötte a szemét, miközben a férfi kabátja gallérját piszkálta. – Csak annyit mondott, hogy beszélni akarsz velem.

– Igen, végülis ez igaz is. – Ervin a lány arca elé emelte a virágot. – Ez a tiéd.

Emília felderült, ahogy elvette a szúrós tövisektől megfosztott szálat. Azonnal az orrához emelte, hogy mélyen magába szívja azt a finom, édes illatot, mely a legszebb rózsákból áradt. Nem csalódott. Vidáman pillantott a férfire.

– Gyere velem – mondta Ervin, megragadta kezét, finoman húzni kezdte tovább.

Emíliának már ennyi is éppen elég lett volna, kicsit lenyugodott a lelke, de némán követte.

– Hová megyünk? – bukott ki belőle a kérdés, miután már percek óta haladtak a part mentén.

– Mindjárt meglátod – izgatottság csengett Ervin hangjában. – Ne izgulj, én se mindennap csinálok ilyet. – Egy elbűvölő mosolyt eresztett felé.

Emília hirtelen nem tudtam mire vélje ezt a titokzatoskodást.

A part felé fordultak. A homokos talajon rózsaszirmok hevertek, mint egy hatalmas bársony, vörös szőnyeg. A szélein nárciszok sorakoztak, őrfalat állva. Olyan üdeséget árasztott, mintha beköszöntött volna a tavasz.

Emília lehajolt, hogy egy darabot magához vegyen. A bársonyos, íves szirmot ujjai között dörzsölgette. Élvezte annak puhaságát, selymességét, hiszen valódinak hatott. Szíve egyre feljebb kúszott mellkasában, szinte a torkában dobogott.

A szőnyeg végében két fatörzs állt, melyen mélyzöld levelű borostyán futott fel. Az ágakon összekapaszkodtak egy óriás kaput formáztak. Kitűnt a sok kopasz fa közül ez a kettő. A levelek között fehér, és vörös rózsabimbók bújtak meg.

Emíliának a lélegzete elakadt, ahogy bámulta az elé táruló látványt. A kapu mögött elnyúlt a Balaton. A felhők lomhán kúsztak tova az égen, réseket nyitva a Nap előtt, melynek sugara fénylő pontokká egyesült a víz apró hullámain.

A lány egészen belefeledkezett az elé táruló gyönyörűségben, mikor a kezét tartó férfi elé fordult a borostyánkapu alatt, és fél térdre ereszkedett előtte. Emília álla a földön koppant, szája tátva maradt, szíve egyre vadabbul kalimpált, ahogy rá pillantott.

– Eljött az ideje, hogy feltegyem ezt a kérdést – kezdte Ervin teljes komolysággal.

Emília szíve kihagyott egy ütemet, ahogy a férfit figyelte. Látta arcán az átsuhanó feszültséget.

– Mándoky Emília, megtisztelnél azzal, hogy elfogadsz engem férjedül? Erényeimmel, és hibáimmal? Amiből azért kevés akad – tette hozzá Ervin egy félmosoly kíséretében. – Jóban, és rosszban?

Emília földbegyökerezett lábbal állt előtte. Számos gondolat suhant át elméjén, melyben sok érv, és ellenérv sorakozott, nem beszélve a múltjából eredő elhatározásról. Nehézkesen lélegzett, de ahogy az előtte térdelő férfire pillantott, egészen ellágyult a szíve.

– Igen – válaszolta halkan.

Ervin megkönnyebbülten fújta ki a visszatartott levegőt.

– Megtennéd, hogy leveszed a gyűrűt? – ujjai között morzsolgatta a lány kezét. – Annyira nem vagyok babonás, de valóban ezt a gyűrűt szántam erre, és nem szeretném, ha balszerencse érne amiatt, hogy leveszem az ujjadról.

Emília meglepődött, de már szűnni nem akaróan mosolygott, annyira boldog volt. Vékony ujjáról lehúzta a gyűrűt, majd átadta a férfinak.

Ervin megcsókolta azt, mintha attól várná, hogy még nagyobb szerencsét hozzon az életükbe. Óvatosan visszahúzta az ujjára. Csak ekkor állt fel, hevesen megcsókolta. A következő pillanatban már derekánál fogva a magasba emelte, úgy forgott vele.

Emília riadtan, de nevetve kapaszkodott a vállába.

– Tegyél le! – kérlelte. Ugyanakkor alaposan szemügyre vette az elé táruló tájat, hogy örökre megőrizze szívében ezt a pillanatot.

Ervin arca ragyogott a boldogságtól. Lassan leeresztette a földre, szorosan magához ölelte. Emília lelke a magasban szárnyalt, mint egy tollpihe suhant a szél szárnyán, egészen a fel-felbukkanó Nap felé. Soha életében nem érzett még ilyen örömöt. Szerelmes volt, életében először igazán szerelmes, és pontosan az kérte meg a kezét, akire vágyott.

– Ezt nem hiszem el – motyogta Ervin a feje felett.

Emília csodálkozva pillantott fel rá, majd abba az irányba fordította a tekintetét, ahová a férfi is nézett. Két lovas közeledett, melyből az egyik minden bizonnyal Benedek volt, mert hangosan hahotázott. Legnagyobb meglepetésére a másik hátason az apja ült. Évek óta nem látta így.

– Ezt hogy fogod kimagyarázni? – kérdezte a lány kissé incselkedőn, ahogy végig járatta tekintetét a helyszínen.

– Hozzá kell szoknia a furcsaságokhoz – vigyorgott rá Ervin.

Emília kérdőn pillantott rá, így folytatta a magyarázatot:

– Velünk fog élni. Ne haragudj, hogy nem mondtam, de úgy terveztem, hozzám költöztök, és édesapád már beleegyezett, hogy ő is jön.

Olyan komoly képpel jelentette ki mindezt, hogy Emília biztosra vette, hogy nem tréfált vele. Még izgatottabbá vált, rengeteg érzés kavargott benne. Hirtelen ötlettől vezérelve megcsókolta, de olyan hévvel, hogy a foguk összekoccant. Nyelvével lágyan érintette a férfiét, mit sem törődött azzal, hogy kik közeledtek feléjük. Csak az számított, hogy éreztesse, mennyire hálás ebben a pillanatban.

Ahogy elváltak ajkaik látta Ervin szemében, hogy érti, még akkor is, ha vékony szája pajkos mosolyra húzódott.

– Milyen ki heves vagy – suttogta fülébe.

Emília arca lángba borult, ahogy a férfi mellkasára hajtotta fejét.

– Látom, igazán kitett magáért! – kiáltott oda Márton, ahogy a szirmokon lépkedtek feléjük. – Ahogy azt is, hogy elvesztettem egy fogadást – morogta a mellette haladó felé fordulva. – Bár sejthettem volna – félmosolyra húzódott a szája.

Benedek újra felkacagott.

– Ideje gratulálni – a szőke férfi hevesen megrázta barátja kezét. Olyan büszkeség csillogott a kék szemében, mintha neki lett volna köszönhető ez az egész.

– Ha még egyszer így rám ijeszt – kezdte vidáman Emília, ahogy Benedek elé lépett, hogy jól megropogtassa bordáit.

– Nem az én hibám! – védekezett, ahogy elengedte a lányt. – A lovamat elvitték, mikor mondta, hogy induljak – panaszolta. – Valóban szaladtam végig, becsületesen – húzta ki magát. – Nem vagyok én ehhez hozzászokva.

Emília látta apja szemében a gyülekező könnyeket, ahogy hozzá lépett, hogy átölelje. Életében nem szorongatta még így meg.

– Nagyon örülök... – Márton hangja elcsuklott. Mély levegőt vett. – Örülök, hogy ilyen boldognak látlak – simított végig lánya arcán. – Anyád is nagyon örülne, ha láthatna.

Emília szeme fátyolossá vált. Mennyire szerette volna, ha édesanyja átélheti ezt, vele együtt. Ha elmondhatta volna neki az érzéseit. Szíve összeszorult a gondolatra, de ahogy apja Ervin felé lépett, lenyelte a torkában növekvő gombócot, és visszadőlt vőlegénye mellkasára. Már nem figyelt arra, mit mondott az apja, csak elmerült a lelkében örvénylő kellemes érzésekben.

Emília lefekvéshez készülődött, hosszú, fehér hálóingben ücsörgött az ágyon, egy könyvet lapozgatott a gyertya fényében; gyógynövényekről olvasgatott. Lelke még mindig a magasban járt, boldog volt, és végtelenül elégedett.

Ervin halkan osont be a szobába, becsukta maga mögött az ajtót, majd pár lépés után egyenesen a matracra zuhant. Az éjjeliszekrényen álló fényforrás lángja kihunyt.

A lány mosolyogva megcsóválta a fejét, kitapogatta a horgolt könyvjelzőt, hogy jelezze meddig jutott, és a könyvet az ágy alá csúsztatta.

– Tegnap te kérdeztél, most én jövök – szólalt meg hirtelen Ervin, ahogy felült.

Emília megrántotta a vállát, nem sejtett semmi rosszat emögött. Érdeklődve várta mire kíváncsi.

– Félsz tőlem?

– Nem – vágta rá Emília kissé értetlenül. – Miért kérded?

– Múltkor, amiket elmondtál, abból arra következtettem, hogy valójában a férfiaktól félsz, főleg a katonáktól.

– Nem félek a... – Emília ajkába harapott, ahogy belegondolt az elhangzott kijelentésbe. – Talán, egy kicsit – pontosított. Örült, hogy már sötétben voltak, mert így nem látszódott, hogy elpirult.

– Tudod, hogy nem vagyok katona. Mégis sokat haboztál, mielőtt választ adtál nekem.

A mély hang cirógatta lelkét, de annak komolysága kezdte aggasztani Emíliát. Fogalma sem volt arról, merre tereli ezt a beszélgetést Ervin, de most nem akarta felidézni a borús múltját.

– Lett volna más lehetőségem? Mikor már az időpont is megvan? – a lány elnevette magát, hogy oldja saját feszültségét.

– A döntés mindig a tiéd. Csak tudni szeretném, hogy komolyan örülsz-e ennek, ahogy láttam rajtad, és nem kényszerből mondtál igent.

Emília csodálkozva fürkészte Ervin arcát, már amennyit látott belőle. Komolyan emiatt aggódik? Óvatosan megérintette a férfi arcát, belebizseregtek az ujjhegyei, ahogy végigsimított meleg bőrén.

– Igen, örülök – felelte meghatottan. Tenyerében érezte, ahogy elmosolyodott, és megcsillant a szeme, ahogy rá nézett.

– A démontól is csak kicsit féltél, amikor megcsókoltad? – bukott ki Ervinből a kérdés.

Emília szája elnyílt a döbbenettől. Az eddigi kellemes érzés helyét fortyogó düh vette át. A kezét visszahúzta, maga mellé ejtette, majd egy hirtelen mozdulattal a nagypárnát megragadva teljes erőből fejbe vágta.

– Hányszor mondjam még, hogy nem volt más választásom! – rivallt rá, folyamatosan lendítette a puha tárgyat, mely mindig célba talált, egyre jobban összekócolva a férfi haját.

– Ez akkor is egy komoly kérdés – védekezett Ervin. Jót derült rajta, bár ügyetlenül próbálta megszerezni a párnát. Végül a lány csuklóit megragadva szorította le az ágyhoz, hogy abbahagyja a csapkodást.

– Piszkosul féltem. Elmondani nem tudom... – Emília elkerekedett szemmel, zihálva nézett fel rá, ahogy a férfi fölé hajolt. – Most boldog vagy? – hangja megremegett, szája kiszáradt. Furcsa borzongás futott rajta keresztül.

– Ó, de még mennyire – sóhajtotta Ervin, ahogy átható kék szemével gyönyörködött benne. – Aranyos kis méregzsák vagy – elmosolyodott. Karját nem engedte el, csak végig csókolta a nyakától a szájáig. Eleinte egész röviden érintette a lány puha, édes ajkát, majd egyre mélyebbre tört nyelvével.

Emília már a vágyakozástól izzó hangtól megborzongott. Arcán érezte a férfi leheletét, melegség kúszott végig gerincén, a zsigereit megszédítő bizsergés őrült tempóban terjeszkedett testében. Hevesen viszonozta a csókot, nyelvük szenvedélyes táncot járt.
Ervin elengedte a lány vékony csuklóját, keze lassan simított végig az oldalán. Csípőjéhez érve a hálóinget egyre feljebb húzta, mígnem a combját már zavaró tényezők nélkül érinthette.

Emília reszketegen felsóhajtott. Ujjait a férfi bicepszére helyezte, de amikor lába belső feléhez ért, összerezzent, megszorítva annak karját.

Ervin váratlanul abbahagyta a kényeztetést, felkapta fejét.

– Ideje aludni – lihegte, mintha ezzel győzködné magát is, majd egy könnyed fordulattal lemászott az ágyról.

Emília válaszra nyitotta száját, de olyan száraznak érezte torkát, hogy egy hangot se tudott kipréselni magából. Bármennyire félt ettől az első alkalomtól, nem akart tiltakozni. Igazából kissé bosszantotta a helyzet, mert túl akart lenni ezen, hogy ne féljen többé ettől.
Mélyen lélegzett, próbálta csillapítani vadul dobogó szívét, de nem ment. Ervin felé pillantott, aki a másik oldalára fordult, hogy ne is láthassa az arcát. Beharapta alsó ajkát, ahogy az elmúlt gyönyörű pillanaton merengett. Egy merész ötlettől vezérelve lecsúszott az ágyról. A karját szelíden a derekára csúsztatta, mire a férfi összerezzent, majd teljesen megfeszültek izmai.

– Mi csinálsz? – kérdezte morcosan Ervin, de nem mozdult.

Emília egészen a hátához simult, érezte, ahogy a lehelete nyomán érdessé válik a bőre.

– Én csak – kezdte, de elakadt a szava. – Ha most túlesek rajta, akkor kevésbé leszek vonzó a démon számára, nem igaz? – hangja egészen elhalkult, ahogy mondandója végére ért. Egész testében remegett.

Ervin rövid habozás után felé fordult. Aggódva nézte arcát, egy kósza tincset lágyan félresöpört ujjával.

– Ne ezért akard megtenni – búgta kedvesen.

– Nem csak ezért akarom – vágott szavába Emília, magát is meglepve.

Ervin felvonta szemöldökét, úgy figyelte.

– Most megleptél – ismerte be egy kósza mosoly kíséretében.

Emília egyre jobban reszketett, egészen elhűltek végtagjai, pedig egyáltalán nem fázott. Bosszantotta, hogy a férfi csak nézi, ahelyett, hogy végre tenne valamit. Ettől egészen inába szállt a bátorsága. Egyre jobban úgy érezte magát, mint egy megszeppent, apró állat, aki arra vár, hogy felfalja az oroszlán.

– Előbb visszakapod az korábbit – szólt Ervin komolyan.

– Micsodát? – Emíliát teljesen kizökkentette a korábbi gondolataiból.

Ervin megcsiklandozta a hasát, és oldalát, mire a lány hangos kacagásban kitörve vergődött. Próbálta viszonozni, de épp, hogy a férfi oldalához ért, máris elhúzódott, majd más helyzetből támadt. A lányt megrohanták a kellemes emlékek, miközben rettentően kimelegedett a nagy ellenkezésben. Ahogy Ervin abbahagyta a rögtönzött kínzását, mosolyogva pillantottak egymásra. Emília némán figyelte a vágyakozással telt, csillogó tekintetét. Lélegzet visszafojtva tűrte, ahogy a nagy kezével végigsimított arcán, majd mohón megcsókolta. Újult erővel tört rá a bizsergés, hullámokban söpört végig testén. Nyelvével minden apró mozdulatot szenvedélyesen viszonzott, kezét a férfi izmos, csupasz mellkasán át az oldalára csúsztatta. Halk nyögések szakadtak fel torkából, ahogy Ervin ajkával érintette a nyakát, és egyre lejjebb haladt, közben kezével szétnyitotta a hálóruháját, melyet valahogy időközben kigombolt, így szabad utat teremtve magának. A lehelete nyomán izzott a bőre. Keblén elidőzött, nyelvével köröket rajzolt rá, majd a bimbójával játszott, amitől a lány vére még forróbban pezsgett. Emília mellkasa egyre szaporábban emelkedett és süllyedt, a pulzusa megemelkedett. Háta felajzott íjként megfeszült, még jobban hozzásimult, követelőzően.

Ervin egyik kézzel combját simogatta, épphogy hozzáértek ujjbegyei. Lehúzta az utolsó szövetet, amely még takart belőle valamennyit, majd óvatosan odébb tette lábát, hogy jobban hozzáférjen. Ujjaival úgy játszott a legérzékenyebb pontjain, mint egy művész a zongorán. Lassan ő is megszabadult a ruháitól, a lány lába közé helyezkedett, de ahogy hozzá ért ott lent, Emília úgy érezte menten szétszakad, a fájdalomtól megfeszült, szemhéját szorosan összezárta. Ervin azonnal megállt a mozdulatban, megint fölé hajolt, hogy tovább kényeztesse a lány mellét, miközben kezét kettejük közé csúsztatta. Hüvelykjével az apró gócpontot ingerelte, közben becsúsztatta egy, majd két ujját a hüvelyébe.

Emília lassan elengedte magát, halk nyögéseket hallatott. Csípőjét kissé megemelte, egészen hozzásimult, kezét a férfi izmos fenekére csúsztatta. Érezte duzzadó férfiasságát, ahogy belé hatolt, feszítő érzés kísérte, de ez már elviselhetőbb volt számára.

Ervin egyre gyorsabb tempót diktált, miközben újabb és újabb csókért hajolt oda hozzá. Feltérdelt, dereka alá nyúlva még jobban magára húzta, egyik kezével csípőjét ringatta, míg a másikkal hasán végigsimított. Emília érezte magában a lüktetést, melegség áradt szét benne. A férfi halkan felnyögött, egyre lassabban mozgott, ahogy ráborult.

– Abba ne hagyd, kérlek – könyörgött Emília nyöszörögve.

– Ahogy óhajtod – Ervin önelégülten elvigyorodott, ahogy csókokkal halmozta el, és apró lökések kíséretében kezét visszacsúsztatta kettejük közé.

Emília egész testében megfeszült, ahogy a gyönyör a csúcsponton hullámokban rátört.

Ervin álmatagon nyitotta ki szemét, nagyot nyújtózott, nyakát kiroppantotta. Ahogy maga mellé pillantott kellemes melegség járta át. Emília békésen aludt, halkan szuszogott. Óvatosan odahajolt, csupasz vállának bársonyos bőrét megpuszilta. Az édes illat azonnal orrába kúszott, bizseregve járta át egész lényét, és máris készen állt volna arra, hogy megismételje az éjszaka történteket, újabb trükköket mutatva, de nem akarta felébreszteni. Felpattant, kiment a szobából.

Az étkezőben leült egy bögre teával, az asztalon heverő újságot vette kézbe, rég olvasta már a híreket.

Benedek résnyire nyitott szemmel botorkált ki. Ő is forró italt készített magának, letelepedett mellé, hangosan ásítozott.

– Furcsa vagy – állapította meg, miközben szőke, göndör fürtjeibe túrt, vakargatta fejét.

Ervin kérdőn nézett rá az újság fölött.

– Egészen kisimultnak tűnsz – folytatta Benedek bal szemét dörzsölgetve. – Nincs most körülötted az a sötét aura, ami reggel szokott – kezével mutatta annak méretét.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – Ervin egykedvűen bámult rá, visszabújt a papír mögé.

– Jó reggelt – lépett ki Emília a szobából.

Tavaszi reggelen üde madárcsicsergés, annyira kellemesen járta át a hangja Ervint. Mosolyogva fordult felé, aminek egy csók volt a jutalma, Emília így üdvözölte, majd a konyhába ment. Már magára öltötte az utcai ruháját, lágyan ringatta csípőjét, ahogy lépkedett, mintha táncolna. Barna haját kétoldalt befonta, laza kontyba fogta, melyből egy-két hullámos, kósza tincs alá hullott. Ahogy a konyhaszekrény lapjára pakolászott, vidáman dúdolt egy ismerős dallamot.

Ervin megbabonázva követte minden mozdulatát. Csak kis idő után vette észre, hogy barátja hol rá, hol menyasszonyára pillantott.

– Óó, te csibész! – Benedek mutatóujját rázta, ahogy összeszorította ajkát.

– Mi van? – Ervin próbált közömbösen beszélni.

– Előre hoztad a nászéjszakát, mi? – fogta halkabbra hangját. – A francba, elvesztettem a fogadást.

– Milyen fogadást? – vonta össze szemöldökét.

– Most lebuktál – mutatott rá Benedek. – Apósoddal fogadtam. Biztos voltam benne, hogy kibírod még ezt a pár hetet – megrázta fejét a levakarhatatlan mosolyával. – Csalódtam benned – mondta, de nem érződött benne valódi megbántottság. Huncut tekintettel halkan kuncogott, mint egy gyerek, aki rajtakapta a szüleit.

Ervin nem lelkesedett azért, hogy barátja ilyen fogadásokat kötött, pláne jövendőbeli apósával, de ebben a pillanatban nem tudott haragudni érte. Megköszörülte torkát, majd teljesen komolyan ennyit mondott:

– Én csak egy provokáció áldozata lettem.