A hatalmas arénát vasrácsokkal kerítették be. A gyopár vidéken pár cserje és fa magasodott, átmeneti búvóhelyként szolgálva. A földön különféle lények tetemei hevertek a porban, zöld, vagy fekete ragacsos nedvesség borította őket. Ervin ruhája foszlányokban lógott róla. Vér borította karmazsin pirosra, helyenként feketére színezve az anyagot. Kapkodta a levegőt, higgadni próbált, miközben keze görcsösen tartotta kardját maga előtt. A következő ellenségre várt, miközben a csend ölelte körül.

A ketrec egy pontján ajtó vezetett tovább. Ott pillantotta meg a lányt, akiért küzdött.

Emília a rácsba kapaszkodott, úgy figyelte őt. Arcát könny áztatta, haja csapzottan omlott a vállára, ajka megremegett. Egy óriási lény mozdult meg mögötte, léptei nyomán megremegett a talaj. Lomhán sétált előre a sötét rejtekéből. A pikkelyei zöldes-lilás színben pompáztak, ahogy kilépett a fénybe. A mellkasán vöröslő, forró láva zubogott a bőr alatt, hangosan szuszogott. A lány reszketve fordult meg, egészen az ajtóhoz simult.

– Ne! – kiáltotta Ervin. Keze még erősebben ökölbe szorult, ujjai elfehéredtek, ahogy felismerte, hogy élete választottját egy sárkánnyal zárták össze. Sietve indult felé, egy pillanatra sem véve le róla tekintetét.

Az állat kitátotta pofáját, torkában megjelent a sárga-vörös láng magmája, melyet erőteljesen áldozatára zúdított, és Emíliát beborította a tűz...

Ervin vadul zihált, ahogy felriadt. A pulzusa egy szempillantás alatt az egekbe szökött. Beborította a verejték, holott vészesen didergett. A keze még mindig ökölbe szorult, de a kard nem volt benne. Nyomasztóan telepedett rá a némaság. Időbe telt, mire ráeszmélt, hogy valójában otthon tartózkodott. Legnagyobb örömére Emília mellette feküdt, a matrac széléhez simult. Hosszasan figyelte őt, sokáig hallgatta az egyenletes légzését, mire maga is lehiggadt.

Szörnyen nyomasztotta az álom, mintha egy látomás jelent volna meg szeme előtt, egy vészjósló jóslat. Szíve összeszorult a gondolatra, hogy elveszti azt a lányt, akit életében először igazán megszeretett. Talán csak a múltja miatt álmodta ezt, mert felidézte az este? Talán a tűz nyomasztó mélysége emészti lelkét még mindig? Azonban az aréna ismerősnek tűnt, mintha már járt volna ott korábban.

Erőszakkal próbálta elméjében eloszlatni ezeket az emlékfoszlányokat. Emíliához simult, óvatosan átölelte őt. Mélyet szippantott az édes illatból, mely hajából áradt, egészen mámorítóan hatott rá. Finoman érintette selymes bőrét a karján. Nem akarta felébreszteni, csak arra volt szüksége, hogy érezze őt. Sosem akart senkit ilyen közel engedni magához, de a lány annyira mélyen befészkelte magát szívébe, annyira más volt, mint a többi nő, akikkel az élete során találkozott. Már nem tudta elképzelni az életét nélküle.

Hosszú ideig feküdt így, de álom nem jött a szemére.

Sötétségbe burkolt, kopasz ágak meredtek fölé, ahogy Villám hátán bevágtatott az erdő sűrűjébe. Felhőkkel burkolt ég terpeszkedett felette. Nem számított, hogy mit, vagy mennyit lát, csak az érzékeire hagyatkozott.

Az egyik fasor mellett gyerekek vonultak kettes oszlopban. A tekintetük üres volt, nem reagáltak semmire, csak haladtak előre rendületlen. Koboldok kísérték őket; billegve tartották hosszú ujjaikat a kis kezeken. Ervin döbbenten figyelte őket. Biztosan tudta, ha a lány látná ezt, azonnal közéjük vetné magát, hogy mentse a kicsiket. De ő csak tétlenül nézte, ahogy elhaladtak mellette. Várta, hogy vajon egy kobold rá támad-e, azonban épp, hogy csak egy-egy felé fordult, majd tovább ment. Nem lepte meg, hiszen más feladatot szántak nekik, ilyenkor nem tértek el a céljuktól.

– Bucon! – kiáltotta Ervin az éjszakába, miután elhalt a léptek zaja. – Gyere elő te átokfajzat!

Egy tisztás határában pattant le lováról. Kivont karddal indult a jobb oldali fasor irányába, mert onnan érzett némi energiát, amely pontosan attól származott, akit keresett.

– Boszorkánymester! – a démon negédesen beszélt. – Tudtam, hogy életben maradsz.

Lassan kirajzolódott előtte a teljes alak; a magas nyurga test, az ég felé meredő kanyargós szarv, a szolidan feszített, tépett szárnyak.

Ervin felé suhintotta kardját, a penge keresztül szelte a szürke arcbőrt, ahogy a démon odébb állt.

– Remélem tudod, hogy nekem köszönheted, hogy még életben vagy! – Bucon a fa mögé ugrott. Morcosan nézett le rá. – Argonis a fejed vette volna. Én mondtam, hogy ne tegye – védekezett.

– És ezért legyek hálás?! –förmedt rá Ervin, egy levélpenge záport az ellenségére szabadítva.

– Nem kívánom a halálod – a démon karjával védekezett, folyamatosan hátrált az érkező csapások elől. – Túl sokkal tartozom, ezt te is jól tudod! Már rég száműzött lennék, ha te akkor nem segítesz.

– Akkor miért nyúltál a lányhoz?! – kiáltotta a képébe. – Ha annyira biztos voltál benne, hogy túlélem?! A jel is rajta volt! – Ervin egy fatörzshöz szorította a Bucont, pengéje élét a nyakához szorította.

– Inkább ő ért hozzám – pajkos mosolyra húzódott a szája széle.

– A ruháját is maga szaggatta meg?! – megfeszült a karja, ahogy feljebb emelte a markolatot, hogy belemélyessze a pengét.

– Jó, elég – Bucon védekezően felemelte a kezét, majd jobbját felé lendítette.

Ervin arcát végigkaristolta két karom, de mit sem törődött vele. Gyökerek kúsztak a magasba egy láthatatlan falat zártak a démon köré, aki elcsapta a tetejét, ripityára törve a darabokat. De az még vaskosabban emelkedett fel, amelyre már nem hatott az ütés. Bucon kétségbeesetten eszmélt rá, hogy csapdába került. Rémülten fordult a férfi felé, aki azon keresztül is nyakához érintette a kardja hegyét.

– Ha Emíliának egy haja szála meggörbül, a pokol legmélyebb bugyrából is előkerítelek, és fejedet veszem – vicsorogta Ervin.

– Ez már nem csak rajtam múlik...

– De most csak te vagy itt, így téged veszlek elő, bármi történjen vele! – fenyegetőzött a férfi. – Vagy szólsz annak, aki tenni tud bármit is?

– Most nem tudom ide hívni – morogta Bucon.

– Akkor te leszel a felelős, ezt jól hegyezd meg!

– Rendben! – adta meg magát a démon. – Megteszem, amit tudok.

– Ajánlom is. Rotmüller hol van? – Ervin óvatosan nézett körbe. Felkészült minden váratlan eseményre. Pattanásig feszültek az idegei.

– Ő már elment. Érezte, hogy közeledsz, így hamar lelépett, hogy ne árthass neki.

– Te barom! – mordult rá. – Itt kellett volna tartanod! – Ervin a kard hegyét csak annyira nyomta meg, hogy a fekete vér kiserkenjen ellensége torkából.

Bucon ujjai közé fogta a pengét, úgy próbálta menteni saját életét.

– Ez volt az utolsó húzásod. És most takarodj a szemem elől! – Ervin ellépett, a kardját visszacsúsztatta a helyére.

A rács élettelenül hullott le, darabjai eltűntek a földben, a démon beleveszett az éjszaka sötétjébe.

Emília pislogott párat, mire felfogta, hogy nem az ágyban aludt. Óvatosan megfordult, hogy a férfire pillantson, de csak hűlt helyét találta. Azonnal magához tért, ahogy tudatosult benne, hogy egyedül volt a szobában. Kényelmesen nyújtózott egyet, majd felpattant, hogy az étkezőben üdvözölje jövendőbelijét, de az üresen várta. A kétségbeesés fojtogatta torkát, ahogy riadtan körbe pillantott.

– Jó reggelt, de korán keltél – Benedek érces hangon szólt, ásítva lépett ki a szobájából, majd kényelmesen megvakarta a fenekét, ahogy befordult a konyhába.

Emília döbbenten követte a mozdulatot. Megrázta a fejét, hogy felocsúdjon, és ráncba húzta orrát.

– Ervin nálad aludt? – érdeklődött bizonytalanul.

– Nálam ugyan nem – motyogta az orra alá, miközben a konyhában ténykedett.

– Akkor hol a fenében van?! – csattant fel Emília. Egyre szaporábban vette a levegőt. Lába elgyengült, egy székre roskadt.

– Biztosan csak sétál egyet.

Az ajtó nagy lendülettel kicsapódott. Ervin sétált be az étkezőbe. Szeme alatt sötét folt jelezte kialvatlanságát, arca még komorabb volt, mint általában.

– Hol jártál? – szegezte neki a kérdés szikrázó tekintettel Emília.

Ervin fél szemöldökét felhúzta, majd megrázta fejét. Láthatóan nem akart magyarázkodásba bocsátkozni. Azonban a lány azonnal észrevette a vérnyomot az arcán.

– Mi történt? – érdeklődött Emília aggódva. Előtte termett, hogy szemügyre vegye a sérülést. Meg akarta érinteni, de a férfi elkapta a karját.

– Acél testem mindent elbír – tért ki a válasz elől. Ervin egy kósza csókot nyomott a lány összeráncolt homlokára. – Nem aludtam jól, csak sétáltam egyet – ezzel bevonult a szobába.

Emília bosszúsan nézett Benedekre, biztosra vette, hogy meghallotta, amit mondott, azért felelte ezt. De ahogy végignézett Ervinen, biztos volt benne, hogy más is történt, különben mi a frásztól lenne ilyen nyúzott. Mozdulatlanná dermedt a hideg padlón ácsorogva, fojtogató szomorúság uralkodott el rajta.

– Szokj hozzá, ha bal lábbal kel, ez van – Benedek vigyorgott. A lány vállára tette a kezét, úgy ültette vissza a székre. Az asztalon már gőzölgő tea várta, ínycsiklandó gyümölcsös illatot árasztott magából. – Majd elmondja, ha valóban történt valami. Csak ne faggasd, mert akkor harap.

Emília kétkedve nézett fel, némán bólintott. A legkevésbé sem nyugtatta meg, de tudomásul vette, hogy nem szabad túlfeszítenie a húrt.

A birtokon szépen haladtak a betakarítással. Tökéletes alkalom volt ez arra, hogy Margit nagyon sok dolgot eltanuljon. Miután Márton korábbi egészségügyi problémája szinte nyomtalanul eltűnt, lelkesen magyarázta a fontosabb tudnivalókat a gazdálkodással és az aratással kapcsolatban. Emília egykedvűen hallgatta apja monológját, amit épp a kamrában tartott. Egy ládát vett magához, így okkal surrant ki az udvarra. Előre sétált a ház mellé. Lelke mélyén arra várt, hogy Ervin betoppanjon. Csüggedten nézte a kaput, ami váratlanul kinyílt; egy magas fiú lépett be rajta. Az utolsó életben maradt barátja. Emília összecsapta a tenyerét, majd futásnak eredt, és a nyakába vetette magát.

Gergő arca egészen beesett volt, de frissen borotvált, így a haját is biztosan nemrég tehették rendbe, mert egészen rövidre nyírták. Bőrén érződött a szappan illata.

– Úristen, de örülök, hogy látlak – nyöszörögte Emília a könnyeivel küszködve. Mély levegőket vett, hogy elfojtsa a sírást.

– Én is örülök – mondta lágyan, majd még egy ölelésre magához húzta.

– Gyere be – Emília megragadta a fiú kezét, úgy húzta a ház felé. – Biztos farkas éhes vagy.

– Már került be pár falat – Gergő a hasát simogatta –, de amiket te csinálsz, azt ki nem hagyhatom – széles mosoly jelent meg arcán.

– Azt mondták bebörtönöztek. Csak úgy elengedtek? – faggatta Emília a séta közben.

– Hát... azt mondták a helyi katonaság Parancsnoka közben járt az érdekemben.

Emília szíve hatalmasat dobbant, mellkasára szorította szabad kezét, hogy ki ne ugorjon a helyéről.

Gergő a lány kezén matatott, arca elé emelte, hogy jobban megnézze az apró ékszert.

– Nocsak! Eljegyeztek?

Emília vidáman bólintott. A korábbi hír után képtelen volt lehervasztani az arcáról a mosolyt.

– Ki a szerencsés?

– A Parancsnok – vágta rá, ahogy betessékelte barátját az ajtón.

Gergő megtorpant az előszobában.

– Komolyan? Katona feleség leszel? – olyan döbbenet csengett a hangjában, mintha azt mondta volna, hogy megölt valakit.

– Ő csak átmenetileg katona – magyarázta Emília. – Csak amíg itt van. Utána visszatér a korábbi foglalkozásához.

– Igen? És mi az? – Gergő érdeklődő tekintettel lehuppant az egyik székre, ami megreccsent alatta.

Emília arcára fagyott a mosoly. Ebből hogy keveredik ki? Fogalma sem volt arról, mit válaszoljon hirtelen.

– Én úgy tudom ő politikai befolyással is bír – Márton lépett be a házba. – Szervusz, Fiam – szorította meg Gergő kezét.

Emília nagyon kínosan érezte magát, hogy pont ezt nem tudta, bár a tegnap elmondottak alapján sejthette volna. A konyhába sietett, addig sem látta senki a lángoló arcát.

– De jól néz ki, Márton bácsi! Hogy szolgál az egészsége?

– Remekül vagyok, köszönöm. De te nem...?

– Felmentettek – tárta szét karját Gergő vígan.

– Ez remek! Szörnyű, hogy mennyit tévednek itt ezek a döntéshozók – rázta a fejét Márton. – Nem is értem minek vannak? Csak a pénzt lopják – fortyogott. – Margitka is itt van, mindjárt szólok neki.

Emília már hozzászokhatott volna, hogy apja mennyire készséges lett az elmúlt időszakban. Erre a gondolatra megint elöntötte a melegség. Túl sok mindent kell megköszönnie Ervinnek. Egy egész élet kevés lesz rá.

Margit arca felragyogott, szintén Gergő nyakába borult, ahogy meglátta. Hosszasan beszélgettek az elmúlt időszak eseményeiről. Igaz, leginkább Gergő hallgatta, hogy mik történtek velük, amíg ő a sötét zárkában raboskodott.

Emília cseppet sem bánta, hogy így alakult a napja, mert egy kósza záporból eredő cseppek hangosan kopogtak a tetőn. Elverte a föld porát, ezzel ellehetetlenítve a kinti munkát.

A három jó barát már régóta élvezte egymás társaságát, mikor valaki kopogtatott. Emília felderült, nagy hévvel indult, hogy kinyissa az ajtót.

A bejárat előtt Benedek állt görnyedten, levegő után kapkodott. Térdére támasztotta tenyerét, úgy dőlt a falnak. Emílián jeges rémület futott át, ahogy rá nézett; az izzadságtól gyöngyöző homlokára, az oda tapadt szőke tincsekre, kipirult arcára. Úgy tűnt a távot futva tette meg.

– Mi... Mi történt? – Emília a férfi vállára tette a kezét, kissé lehajolt hozzá.

– Ervin... – kezdte Benedek, de elcsuklott a hangja. Még mindig vadul fújtatott.

– Történt vele valami? Baja esett? – Emília mellkasa összeszorult. Látta, hogy egyhamar nem kap választ, ezért sietve indult, hogy felnyergeljen egy lovat. Ahogy lelépett a saras földre, a lába megcsúszott. Benedek épp, hogy elkapta a karját, így beletérdelt a sárba. – Hát ez remek – morogta. – Kinyögné már végre?!

Benedek szeme elkerekedett. Pár mély levegőt vett.

– Ervin... beszélni... akar...

– Annyi ideje még biztos van, hogy Emília átöltözhessen – Márton lépett hozzájuk, felsegítette a lányát, majd bekísérte.

Benedek hevesen bólogatott, követte őket.

Emília kétségbeesetten pillantott hol egyik, hogy másik férfire. Attól félt, Ervin esetleg meggondolta magát, biztosan nem esett jól neki, hogy a szüleiről faggatta. Lehet még reggel is azért volt morcos?

– De ha beszélni akar, miért nem jön ide? Mint máskor... – Emília hangja elcsuklott a fojtogató érzéstől.

– Nincs semmi baj – nyögte Benedek, már amennyire beszélni tudott.

– Mit akadékoskodsz? – mordult rá az apja. – Öltözz át, aztán menj! Biztosan vár már rád.

Emília magába roskadt, földbe gyökerezett lábbal.

– Most a Parancsnokról van szó? – Gergő Margithoz hajolva suttogott, de Emília túl közel állt hozzájuk, így minden szavát hallotta. – Nem úgy volt, hogy összeházasodnak?

– De. Én sem tudom, miről van szó – barátnője is kérdőn pillantott fel rá.

Emília legszívesebben elsüllyedt volna, hagyni akarta, hogy elemésszék a saját kétségei.