Emíliát meglepte Ervin okos húzása, hogy kénytelen legyen mellette tölteni az éjszakát. Egyszerre járta át boldog izgatottság, és feszült reszketés. Jól érezte magát a közelében, egészen megnyugtatóan hatott rá. Azonban amiket hallott mikor apjával beszélt, komolyan félt amiatt, hogy a férfi már most többet akar majd tőle. Igaz, előbb-utóbb ez úgy is bekövetkezik, de még nem készült fel rá. Elhatározta, hogy a tőrét a párna alá rejti a biztonság kedvéért, hogy móresre taníthassa, ha nem megfelelően nyúlna hozzá.

Sötétedésre már a lakás védelmet nyújtó falai között állt, Benedekkel együtt, aki egy hosszú, dolgos nap után tévedt haza. Elpanaszolta, hogy italozni akart menni, de Ervin ráparancsolt, mert ő az erdőbe ment körülnézni. A lány emiatt rendkívül feszültté vált, amit leginkább az aggodalom jelének tudott be. Röviden elbeszélgettek, majd Emília lepihent. Azonban nem jött álom a szemére. Gyomra apró görcsbe rándult, ha csak arra gondolt, hogy a férfi még odakint császkál, egyedül. Reszketett a takaró alatt, pedig nyakig magára húzta.

Hamarosan nyekkent a bejárati ajtó, pár szófoszlány szűrődött be az étkezőből. Emília megkönnyebbült sóhajjal fordult a hátára, de rögtön ledermedt, ahogy a hálószoba ajtaja lassan kinyílt.

Ervin olyan halkan közlekedett, akár egy macska. Ledobta a székre a felsőjét, az ágyhoz sétált, és homlokon csókolta a lányt, aki riadtan pislogott fel rá, bármennyire leplezni akarta, hogy még ébren van.

– Nem tudsz aludni? – kérdezte kedvesen, ahogy leült a földön heverő matracra, miközben őt figyelte.

Emília megrázta a fejét. Szíve a torkában dobogott a férfi közelsége miatt.

– Meséljek egy mesét, vagy fogjam a kezed, amíg elalszol? – viccelődött Ervin, miközben megszabadult ingétől, majd lefeküdt.

– Mintha azt mondtad volna, hogy bármiről kérdezhetek – szólt Emília bizonytalanul. Rengeteg kérdés kavargott a fejében, azt se tudta eldönteni, melyikre kíváncsibb.

– Mi szeretnél tudni? – hangzott a megadó válasz.

– Az a bűbáj, amit rám tettél... Mikor... honnan tudod, hogy bajba kerülök? – A lány felé fordult. A szoba sötétségében már alig látott valamit a mellette fekvőből. Arcának sziluettjét figyelte, ajka mozgását.

– Ez csak egy megérzés. Mint egy... rossz előérzet. Ha tudom, hogy ki felől érkezik, utána képes vagyok beazonosítani, hogy merre találhatom meg.

– Sok emberre tetted ezt rá?

– Nem. Csak néhány fontosabb személyre.

– Mikor is segítettél ezáltal? – bukott ki Emíliából a kérdés, ahogy a múlton merengett. – Amikor a szekér elszabadult, már az emiatt volt? Olyan hirtelen bukkantál fel.

– Az volt az első, igen – feje alá csúsztatta a karját, úgy pihent Ervin a párnán. – Bécsben én küldtem oda egy szobalányt, hogy elterelje Rotmüller asszony figyelmét.

Emília szája tátva maradt a meglepettségtől. Még mindig érezte zsigereiben azt a fájdalmat, amit az a nő akkor okozott a számára.

– Még szerencse, hogy ugyanott szálltam meg. De sajnálom, hogy miattam kínzott – komorság kúszott a férfi szavaiba. – Aztán az erdőben kétszer, mert a repülésed farkas alakban végignéztem – torkából kényszeredett nevetés szabadult fel.

– Már így is sokkal tartozom – Emília kissé erélyesen fojtotta belé a szót. – Pontosan mikor tetted rám ezt a varázslatot?

– Nem sokkal azután, hogy a kiállításon találkoztunk – ismerte be Ervin.

– Akkor milyen szempontból voltam fontos?

Csend telepedett a helyiségre. Emília csak a férfi szeme csillogásából látta, hogy felé nézett, egy mély légvétel közepette.

– Már akkor láttam, hogy rád oda kell figyelnem – búgta mély hangján.

Emília tétován próbálta összerakni magában a képkockákat. Akkor még nagyon ellenszenvesnek vélte, már csak azért, mert katona – legalábbis ő ezt hitte róla. Legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy már akkor hatással lehetett rá. De ez kellemesen hatott rá.

– És a gyűrű? Az egyik démon, vagy mi valami Heka kicsodát emlegetett.

– Egy csak egy legenda, egyszerű mese – vágta rá Ervin. – Hekaté a görög mitológiában a boszorkányok úrnője. Úgy tartották, hogy egy Ősboszorkány képes elmenni hozzá. Olyankor ajándékért cserébe egy élettelen eszközt varázserővel ruházott fel. Varázslás, és éjszaka istennőjeként tisztában volt azzal, hogy nem csak a Földön élők hordoznak veszélyt, hanem más világokból érkezők is. Épp ezért helyezett egy cseppnyi mágiát a tárgyakba, hogy védje a tulajdonosát. Így szólt a történet dióhéjban.

Emília elámultan hallgatta. Sosem olvasott ilyen istenségről.

– Jól értem, szerinted ez nem így működik. Akkor hogy? – érdeklődött tovább a lány.

– Úgy vélem, valójában a tárgyak korábbi tulajdonosai hagynak hátra egy cseppnyi erőt, melyet az magába zár.

– Ez lehetséges?

– Igen – Ervin határozottan felelt, mintha szent meggyőződése volna ez.

Emília némán elmerült a gondolataiba, a következő kérdés után kutatott.

– Valóban százhetvenöt éves vagy? Benedek annyira saccolta.

– Te jó ég – döbbenet csengett Ervin hangjában –, valóban ennyi volnék? Az ember olyan idős, amennyinek érzi magát. Szóval álljunk meg huszonötnél.

– Inkább nézel ki harmincötnek – referált a lányt.

– Akkor ideje egy fiatalító bűbájt bevetnem. Vagy inkább a te szemedet varázsolom el, hogy fiatalabbnak láss – nevetett Ervin.

Emília rosszallóan ciccentett, de a férfi kacagása jól eső borzongás formájában futott végig gerince mentén.

– Valójában már elmúltam kétszáz éves – Ervin gondterhelten sóhajtott. – De jó ideje nem számolom.

Emílián újabb döbbenet futott át. Számára annyira megfoghatatlannak számított ez a boszorkány lét, a gyors gyógyulás, a kortalanság. Ebben a pillanatban nagyon földhöz ragadtnak érezte magát.

– Túl öreg vagy hozzám.

– Reggel nem úgy tűnt, hogy a külsőmmel bármi bajod volna. Attól féltem rám veted magad – kuncogott Ervin.

– Attól féltél...? – Emíliát elöntötte a forróság, arca lángolt. – De én már harminc év múlva jól láthatóan öreg leszek, ráncos bőrrel, logó mellel – aggodalmasan vázolta fel az elé bukkanó rémképet. – Akkor miért akarod ezt?

– Ettől ne félj, téged is megfiatalítalak, ha szükségét érzed. Együtt fogunk megöregedni – mondta bizakodóan, ami nagyon megnyugtatta Emíliát. – De számomra mindig ilyen gyönyörű maradsz – tette hozzá.

Emília szíve hatalmasat dobbant. Pillangók röpködtek gyomrában, a boldogság meleg árként söpört végig testén. Kis szünet után folytatta a kérdezősködést:

– A démon Boszorkánymesternek nevezett. Mit takar ez pontosan?

– Ez csak egy cím a társadalmunkban, hogy fogadhatunk tanítványokat. Mielőtt üldözni kezdtem a Rotmüller leszármazottakat, elég sok fiatal boszorkány kiokítását elvállaltam.

– Biztosan volt abból egy-két komolyabb kapcsolatod is – Emília kacéran elmosolyodott a gondolatra, hogy milyen lehet Ervin tanárként.

– Nem – válaszolta kissé felháborodottan a férfi. – Ha az ember ilyenre adja a fejét, tudnia kell, meghúzni a határokat – kezét meglengetve magyarázott.

– De voltál már házas?

– Nem – hangzott azonnal a határozott válasz.

Emíliát a felelet úgy érte, mintha jeges vizet zúdítottak volna rá. Némaságba burkolózott, amíg a hallottakat emésztette. Egy kis ördög folyamatosan duruzsolta a fülébe az érveket, hogy miért hibás döntés a kettejük kapcsolata, de ellenállt a kísértésnek, hogy aggodalmait a férfi elé tárja, így témát váltott:

– Mesélnél a szüleidről?

Ervin szeme megcsillant, ahogy megint felé pillantott. Emíliának olyan érzése támadt, egy nehéz lepel borult rájuk. Már megbánta, hogy erre kérte. Visszakozni akart, de Ervin lassan belekezdett.

– Hát legyen – fájdalmas sóhaj szakadt fel tüdejéből. – Anyám a legdrágább teremtés volt a Földön. Minden alkalmat megragadott, hogy velem lehessen, pedig ez a dadus dolga lett volna. Ő mégis körülrajongott. Mindig éreztette velem, mennyire fontos vagyok, hogy bármi sikerülhet az életben, amit eltervezek. Rengeteget mesélt, ősi legendákat, mítoszokat, de estére meghagyta a könnyebb olvasmányokat – hangja elcsuklott. – Mindig vidáman kacagott, sokszor tréfálkozott a legapróbb dolgokon. Nagyon odaadó, és gondoskodó volt, akinek gyakorta szárnyalt a fantáziája. Apám vele ellentétben rendkívül realista ember hírében állt, aki két lábbal állt a földön. Már kiskoromtól kezdve a törvényeket sulykolta a fejembe, mindig azt magyarázta, ezek mennyire fontosak. Ok, okozat és annak társadalomra gyakorolt hatása. Ő nagyon odafigyelt másokra, nem számított, hogy egyszerű, szerény képességű személyről, vagy Ősboszorkányról volt-e szó. És ezt nem csak a törvényekben tette. A halandóbb boszorkányok jól értettek a gyógyításhoz. A többségük a földmágiát birtokolta, így a növényeket kiemelten ismerték. De fejlődni akartak, bővíteni a tudásukat. Ez szúrt szemet egyeseknek az inkvizíció idején. Pont ezek a segítőkész személyek lettek ennek az ocsmány boszorkányüldözésnek a célpontjai – mondta Ervin feldúltan. – Apám rajtuk próbált segíteni. Több, mint ezer boszorkányt mentett meg a mágiahaláltól Európa szerte. Persze ez elég kevés ahhoz képest, hogy mennyien haltak meg akkoriban a boszorkányperek során, de az a néhány család jó hírét keltette. Ezzel vívott ki még nagyobb tiszteletet az emberek között. A nézetei, a hozzáállása mind hozzásegítette ahhoz, hogy elismerjék a politikában. Becsületes volt mindvégig.

Emília áhítattal hallgatta a férfit. Csodálta azt, amilyen szeretettel beszélt a szüleiről róluk.

– Egy örömteli burokban tartottak kilenc évig, ahová nem tört be a rideg valóság – fűzte hozzű Ervin egy rövid szünet után.

– Valóban végig kellett nézned a szenvedésüket? – Emília belesüppedt a párnába, mikor még a sötétségben is látta, mennyire megfeszültek a férfi arcizmai a kérdés hallatán.

– Csak nem az a pletykás árulkodott? – morogta.

Emília félszegen bólintott. Maga sem értette miért erőlteti ezt a témát, mikor biztosan nagyon fájó pontra tapintott. Egyre nyomasztóbbá vált a rá nehezedő súly, a mellkasa.

– Az utolsó órákban voltam velük – Ervin halkan beszélt, kimérten. Minden egyes szavából érződött a fájdalom, a feszítő üresség, melyet az elvesztésük okozhatott számára. – Felakasztották őket a lábuknál fogva egy kisebb mágiarakás fölé, de akkor már több napi kínzáson voltak túl. Láttam rajtuk. Meg akartam menteni őket – hangja megremegett, keserű, reszketeg sóhaj hagyta el ajkát. – Nem sikerült, bárhogy próbálkoztam. Utolsó elkeseredésemben csak kitártam feléjük a karomat, és az egyetlen elemet mozgásra bírtam, ami elérhető volt... Halálra égettem őket.

Emília szíve összeszorult. A torkában gombóc növekedett, szeméből megindultak a könnyek. Összepréselte ajkát, hogy ne adjon ki hangot, annyira megrendítette, amit hallott. Lélegzet visszafojtva várta a folytatást.

– Nagyapám azzal nyugtatott, hogy ezzel lerövidítettem a szenvedésüket. Ha túlélték volna, valami csoda folytán, ugyanúgy célpontok maradnak... Mindig a törvényes úton járj, ezek voltak apám utolsó szavai. De nem vezetett sehová. És most biztos forogna a sírjában, ha hallana.

A férfi légzése nehézkesnek hatott, a plafont bámulta. Emília egyre csak őt figyelte. Rá kellett ébrednie, a komorsága csupán álarc, a gorombaság a pajzs volt, mellyel a saját lelkét óvta. Hogy nem vette észre?

– Olyan rég történt, de az ilyen emlékek kegyetlenül bevésődnek az ember elméjébe...

A lány szeretett volna mondani valami kedveset, de sosem jeleskedett az ilyenekben. Éreztetni akarta, hogy mellette áll, már nem kell egyedül cipelnie ezt a hatalmas terhet. Barátnőjénél ez könnyen ment, megölelgette, és kész. Azonban most, ahogy arra gondolt, hogy így nyújtson vigaszt Ervin számára, remegés járta át, ujjai egészen kihűltek. Mégis rászánta magát a cselekvésre. Kocsonyaként folyt le az ágyról, hogy hangtalanul mellé telepedjen. A férfi mellkasára hajtotta a fejét, kezével végigsimított az arcán, mikor nedvességre lett figyelmes. Egy csepp az ujjának ütközött. Ervin hirtelen csuklójánál fogva kapta el onnan a kezét. Rövid ideig tartotta a levegőben, majd belecsókolt a tenyerébe és óvatosan a mellkasára fektette, mellé a sajátját. Hüvelykjével simogatta az alkarját. Emília nem egészen értette a férfi reakcióját. A szemében nem lett kevesebb emiatt, sőt! Még jobban felnézett rá, hogy képes volt így elmesélni ezt a szörnyű emléket.

A lány szorosan hozzá bújt. Hallgatta a zakatoló szív vad dobogását, mely szép lassan visszaállt a normál ütemre. Egészen elringatta, így Emília álomba merült.