Emília arcát melengette a sötétítőfüggöny résein beszökő napsugár. Feje kába volt, miközben úgy érezte magát, mint akiből kipasszíroztak minden csepp nedvességet. Lassan nyitotta ki szemét, alaposan kinyújtóztatta végtagjait, hogy erőt vegyen magán, és kibotorkáljon egy pohár vízért. Szuszogásra lett figyelmes. Szíve hirtelen heves ütemre váltott. Egyre szaporább légvétellel felkönyökölt az ágyon, hogy jobban körbenézhessen a helyiségben. Az ágy mellett, matracon feküdt Ervin, még az igazak álmát aludta. Arca meglepő nyugalmat árasztott, egészen kisimultnak hatott. Hátán feküdt, egyik karja a párna alatt pihent, a másik a hasán, a takaró épp, hogy csípőtől takarta. A felsője az éjszaka folyamán lekerült róla.

Emília töprengett, hogy mi történhetett az éjjel. Az ágy szélére hajtotta a fejét, úgy figyelte az ütemesen hullámzó mellkast, a tökéletesen kidolgozott izmokat. A férfi vaskos karját, amire szívesen ráhajtotta volna a fejét, olyan kényelmesnek tűnt. Annyira sima a bőre, szinte késztetést érzett, hogy hozzá nyúljon, de megállította a mozdulatot. A tekintete egyre lejjebb vándorolt, a feszes hasára, a férfias V-izmára. Vajon varázslattal tartja ennyire rendben magát? Melegség járta át, különös borzongás futott végig gerince mentén, izgatottá vált. Beharapta alsó ajkát, miközben pillantása elidőzött a takaró vonalán. Reszketni kezdett, ha arra gondolt, ő lesz az első férfi az életében, aki...

– Jó reggelt, Napsugaram!

Emília felsikkantott, miközben ugrott egyet. Az ágykeretnek vágódott sajgó csípője, mire fájdalmasan felszisszent. Ahogy odakapott, átbillent, a földre zuhant a takaróval együtt. Összeszorította a szemét, remegő kezével a fejére húzta a paplan sarkát. Arcát elöntötte a forróság. Szidta magát, hogy hogy nem vette észre, hogy már felkelt.

Ervin kuncogott. Most még ez is olyan kellemesen hatott Emíliára. Még nem hallott ilyet tőle.

– Nem úgy volt, hogy a másik szobában alszol? – nyöszörögte a lány a paplanba.

– De. De miután háromszor próbáltál megszökni, jobbnak láttam így. – Ervin elhúzta az arca elől a szövetet. Kedves mosollyal nézett le rá, ahogy keresztülfeküdt az ágyon.

– Mi történt az éjszaka? – Emília reszketett, ahogy a szemébe nézett. Egyedül az nyugtatta, hogy már ugyanazt a hortenzia kéken ragyogó szempárt látta.

– Azon kívül, hogy meg akartál szökni, semmi – válaszolta kedvesen. – Vagyis Benedeket felpofoztad az utolsó alkalommal, mert sikerült kinyitnod az ajtót, de ő becsapta előtted, mielőtt kimehettél volna – Ervin tekintetében aggodalom suhant át. – Vastag bőr van a képén, kibírja.

Emília sajnálkozva vonta össze szemöldökét.

– Bocsánatot kérek tőle...

– Már elment – vágott szavába Ervin.

A férfi lágyan végigsimított arcán. Érintése nyomán meleg bizsergést érzett. Lecsukta szemét, hogy átadja magát ennek a különleges élménynek. A sebe táján egészen felforrósodott a bőre, majd a kéz nyakára siklott. Megszűnt a feszülés a harapások nyomán, ahogy csípője fájdalma is. A zöld szálak visszavonultak íriszében, ahogy újra rápillantott.

– Így már jobb – Ervin elégedetten mustrálta.

– Ennyire jól vagy már?

– Csak a méregtől volt nehéz megszabadulni. A többi gyorsan megy – rántott egyet a vállán.

– Köszönöm – megérintette az arcán pihenő kezet, miközben elveszett a tekintetében. Ebben a pillanatban a világ legcsodálatosabb teremtményének érezte magát. – Mennyi az idő? – Emília hirtelen visszatérítette magát a valóságba.

– Elmúlt kilenc – válaszolta, ahogy válla felett hátra pillantott.

– Jaj, a fenébe – morgolódott, ahogy kikászálódott a paplan alól. – Hol a ruhám?

– A szekrényben – felelte Ervin, ahogy mosolyogva követte a lányt a tekintetével. – Rendbe hoztam.

– Te is felöltözhetnél – Emília zavarba jött a csupasz felsőtest látványától. Ráadásul a takaró ugyanúgy helyezkedett rajta, mint mikor még a földön feküdt.

– Hozzá kell szoknod – mutatott végig magán. – Előbb nem úgy tűnt, hogy zavarna – önelégülten vigyorgott.

Emília arca lángba borult, gyorsan a szekrényhez lépett, hogy eltakarja magát.

– Különben is, meztelenül szoktam aludni.

A lány ledermedt, nagyot nyelt. Ellépett a bútortól, ahogy félszegen a férfire sandított.

– Akkor öltözz fel előbb te. Nem nézek oda – tenyerébe temette az arcát.

Csend telepedett a helyiségre. Emília nem hallott semmit, ezért óvatosan kikukucskált két ujja között. Ervin előtte állt, felnevetett.

– Tudtam, hogy leskelődni fogsz – magához húzta, megcsókolta.

Emília ijedten rezzent össze, de hálát adott az égnek, hogy a férfi nadrágot viselt. Röviden viszonozta a csókot, hogy mielőbb elszabaduljon. A szekrénybe nézett. Meglepte az a rend, ahogy a ruhák szépen összehajtott állapotban sorakoztak.

A ruhája egy fogason lógott, vágás nélkül, tisztán, szárazon. Döbbenten emelte ki.

– Ezt hogy csináltad? Megtaníthatnál rá.

Ervin visszafeküdt az ágyra, oldalára dőlt, úgy figyelte őt. Emília kérdőn nézett rá, de miután látta, hogy nem fog megmozdulni, inkább maga ment ki, hogy átöltözzön. Gyorsan rendben szedte magát.

– Hópehely... – keserűség járta át, ahogy lova eszébe jutott.

– Elkísérlek – Ervin teljesen elkészült időközben.

– Szó sem lehet róla – Emília határozottan elé állt. – Még pihenned kell. – Bizonytalanul folytatta. – De napközben ugye nem vetnek be ilyen trükköket? – reszketni kezdett, ahogy az elmúlt éjszakára gondolt, és a rá leselkedő veszélyre.

– Nem. Bár inkább hanyagold a segítőkészségedet, az a biztos – átkarolta a derekát, szorosan magához húzta, újra megcsókolta.

Emília nem hagyta, hogy túl hosszúra elnyúljon ez, sietősen útnak indult.

A birtokon már javában folyt a munka, mire hazaért. A szomszéd a kertben hajtotta a lovakat, hogy felszántsa a kiürült földet. Margit tyúkokat forrázott éppen. Rögtön hozzá sietett, hogy segítsen neki, mert látta, hogy ügyetlenkedik, emellett zavarta a lassúsága.

– Téged is látni erre? – Márton lépett be a helyiségbe. Mosolyogva megpuszilta homlokát. – Hogy van a Parancsnokod?

– Jobban – Emília meglepődött a megnevezésen. Mosoly uralkodott el arcán, amit képtelen volt eltüntetni.

Az apja sokatmondó arckifejezéssel méregette, majd dolgára ment.

A lány a tisztogatott állat felé fordult, hogy leplezze saját örömét. Sok minden történt – talán túl sok is –, de boldogság járta át, ahogy a férfire gondolt, akit már szerelmének nevezhetett. Nem csupán egy szerep kedvéért, hanem őszintén. Könnyed sóhaj szakadt fel tüdejéből.

– Képzeld, úgy néz ki lesz munkám – Margit egykedvűen beszélt. Hová lett az a végtelenül vidám, cserfes lány? – A Bánkúti rezidenciára kerestek konyhalányt, és beajánlott az egyik asszony.

– Konyhalány? – Emília csodálkozva fordult felé.

– Igen – válaszolta némi habozás után. – Ott lakhatok, nem leszek a nyakatokon – érdektelenül rántotta meg vállát.

– Biztos, hogy jó lesz ez így? Bármeddig itt maradhatsz, jól tudod – Emíliát nem nyugtatta meg barátnője válasza.

– Tudom, de önállóvá kell válnom. Most ez az egyetlen út – hangja szomorúsággal telt meg. – Udvarlóm is akadt már – folytatta, de a lelkesedés halvány szikrája nélkül.

– Ez remek, nem? – Emília próbált lelkes lenni, de egyre jobban aggódott barátnője miatt.

Margit szemében könny csillant. A tyúkot visszaejtette a vödörbe.

– Nem – felelte remegő hangon. – Egyszerűen nem ment. Annyira bánom már, hogy Andrissal úgy bántam.

Emíliát mély fájdalom járta át, ahogy eszébe jutott a barátjuk. Margithoz sétált, szorosan átölelte, miközben az ő könnyei is megeredtek.

– Kedden lesz a temetése – nyöszörögte Margit. – Talán ha észnél vagyok, másképp alakult volna?

– Sajnos, az élete nem ezen múlt.

Margit egyetértőn bólintott. Mély levegőket vett, szoknyája szegélyével szárította meg arcát. Újra munkához látott.

– De te nagyon szerencsés vagy – folytatta kicsit jobb kedvvel. – Jól látom, már megkérte a kezed?

Emília zavarba jött. Rémlett valami az éjszakából, hogy beszéltek az esküvőről, de nem emlékezett a részletekre.

– Olyasmi – válaszolta visszafogottan.

Margit összeszűkült szemmel vizslatta.

– De már megszeretted, igaz? – visszatért a csillogás barátnője a tekintetébe.

– Mondhatjuk – Emíliát kissé nyomasztotta, hogy nem mondhatja el a teljes igazságot azzal kapcsolatban, ahogy ez a kapcsolat alakult. Pláne nem beszélhet jövendőbelijéről olyan nyíltan, mint ahogy szeretné. Pedig annyira kíváncsi lett volna barátnője véleményére, de így kerülnie kellett a témát.

– Ennyi? Gonosz vagy – sértődött arcot vágott.

– Megdolgozott azért, hogy megszeressem, na.

– Azért alszol már napok óta ott – huncutság jelent meg Margit tekintetében.

Emília felmordult. Érezte, hogy jobban kellene fogalmaznia, hiszen barátnőjének nagyon megártott a bordélyban töltött pár hónap.

– Nem úgy értettem – védekezett, de jobbnak látta rövidre zárni a témát. – Beszélnem kell János bácsival – ezzel kiment. Megszabadította magát a további kínos helyzetektől. Szüksége volt a levegőre, mert barátja emléke mázsás súlyként nehezedett mellkasára.

Ervin délután ellovagolt a Mándoky birtokra. Jól esett neki a levegő, a közvetlen napfény, ami ragyogóan ölelte körbe. A magányos óráiban töltött hossza töprengés során megalkotta a tervet, ami örökre lezárhatja az útjukba kerülő nehézségeket.

A birtokra érve már távolról látta, ahogy Emília sürög-forog, intézkedik. Elképesztő ez a lány, gondolta. Halvány mosoly jelent meg arcán, ahogy észrevette. Emília csípőre tett kézzel fordult felé, morcos ábrázatot erőltetett magára.

– Parancsnok, és a pihenéssel mi lesz?! – kiáltott oda távolról.

Ervin leszállt Villámról, a lány addigra odaért. Keze közé fogta a ló fejét, úgy simogatta.

– Szia, te gyönyörű – gagyarászott Emília az állatnak. – Téged is jól megviselt az elmúlt pár nap, de majd én rendbe hozlak.

– A végén még féltékeny leszek – búgta Ervin a lány fülébe, miközben karját derekára simítva közelebb húzta magához.

Emília csillogó szemmel, elégedetten nézett fel rá. A természetes fényben a zöld szeme még világosabb árnyalatban tündökölt, arca szinte ragyogott. Ervin egész álló nap képes lett volna gyönyörködni benne. Megcsókolta, finoman harapva alsó ajkát, mire Emília puhán végigsimogatta nyelvével az övét. Jó jelnek vélte, hogy ilyen módon incselkedik vele, alkohol nélkül is. Mosolyogva veszett el a látványában, amit a lány viszonzott, amíg jövendőbeli apósa meg nem zavarta őket.

– Parancsnok, örülök, hogy látom! – Márton közeledett feléjük.

Emília egy könnyed lépéssel kicsusszant karjai közül. Villámmal megindult a pajta felé. Márton átölelte, megveregette a hátát. Ervint meglepte ez a meleg fogadtatás, de kellemesen hatott rá. Úgy érezte, mintha családjához térne haza egy hosszú út után.

– Elég jó bőrben van, ahhoz képest, hogy a lányom pár napja amiatt zokogott, hogy nehogy meghaljon.

A lány döbbenten torpant meg, szúrós szemmel meredt apjára, morgó hangot hallatott.

– Így volt, nem? No! – mordult vissza Márton.

– Hála a gondoskodásnak, hamar sikerült felépülnöm – felelte Ervin elégedetten.

Emília büszkén húzta ki magát, sugárzó arccal pillantott felé, mielőtt eltűnt az istállóban.

– Látom, már megbeszélték a dolgokat. Gyűrűt is láttam az ujján, bár nem dicsekedett vele.

– Még nem kértem meg a kezét, csupán megkapta, hogy hozzászokjon.

– Jaj, ez a lány – sóhajtotta Márton a fejét vakargatva. – De akkor sem tudom már tovább bosszantani a dologgal – viccelődött, ahogy lassan haladtak a kert felé. Rövid idő után folytatta. – Elvesztettem a lányom – a hangja szomorúvá vált, szeme fátyolossá vált.

– Miből gondolja ezt, Márton? – érdeklődött Ervin. Aggódott a hirtelen hangulatváltozás miatt.

– Drága Mártikám nézett így rám annak idején. Az a ragyogó zöld szempár, mintha az anyját látnám – egyre gondterheltebb sóhajok szakadtak fel a torkából. – Szerelmes a drága lányom. Tudom, tudom. Én akartam, hogy így legyen, de akkor is nehéz ez nekem.

Ervin vigasztalón vállára tette a kezét, miközben Emíliával találkozott a tekintetük egy pillanatra. Igazat kellett adnia a mellette álló férfinak, mert valóban különleges volt az a pillantás, amivel megajándékozta, minden egyes alkalommal. Melegség járta át a gondolattól, hogy sikerült meghódítania őt.

– Az esküvő után, ha véget ér a szolgálata itt, gondolom, nem marad a faluban – óvatosan tette fel a kérdést Márton, kiszakítva ezzel a merengéséből.

– Valóban azt terveztem, hogy visszatérek az otthonomba. De be kell valljam, az volt a tervem, hogy megkérdem, itt hagyná-e ezt a házat? Ott élhetne velünk, elég nagy a kúria, hely bőven akad. – A férfi döbbent arcát látva Ervin tovább folytatta a győzködést. – Biztos vagyok benne, hogy Emíliát megnyugtatná, ha a közelében maradna.

Márton szája tátva maradt. Pár könnycsepp utat tört a szarkalábak sűrűjében, melyet vakargatásnak álcázva morzsolt el az ujja alatt.

– Nem vagyok én ebben olyan biztos – az idősödő férfi mosolyt próbált erőltetni arcára. – Amennyit piszkáltam mostanában...

– Attól még ugyanolyan fontos neki. És én sem vetem meg a jó társaságot – Ervin biztató tekintetet vetett felé.

– Akkor nincs miért aggódnom. Nagyon hálás vagyok. Tényleg – mély levegőket vett, hogy visszafojtsa meghatottságát. – Önt a jó Isten küldte ide nekünk – hevesen megrázta a kezét. – Ezt a házat a nagybátyámtól kaptuk, kölcsönbe. Ő hamarosan meg fog halni, így jó eséllyel elküldtek volna innen minket. Nem tudom a lány már mesélte-e.

Ervin a fejét rázta. Rá kellett ébrednie Emília múltjáról vajmi keveset tudott. Érdeklődve figyelte Mártont.

– Az én családom nemesi felmenőkkel bír. Nekünk is mindenünk megvolt, egészen addig, amíg Mártikámat hamis vádakkal el nem ítélték. Bár az se lepett volna meg, ha anyám állna a dolog mögött – Márton dühösen felhorkantott. – Ki nem állhatta őt, mert szegényebb családból való volt. De nagy szerelem lévén, én nem engedtem a nyomásnak, és feleségül vettem. Na de a kivégzése után – hangja újra megremegett, szeme könnybe lábadt –, kiforgattak mindenünkből. Elvették a házamat, a birtokomat. Mindent. Minek az embernek ellenség, ha ilyen családja van, nem igaz? Nagybátyám szánt meg, ő küldött ide, hogy legalább karbantartsuk ezt a földet, átmenetileg. – Rövid szünet után folytatta. – Anyám azt mondta, visszafogad, ha Emíliát árvaházba adom, én meg hozzámegyek egy özvegyhez. Egyértelmű volt a választásom. A lányommal sosem tettem volna ilyet – száját vékonyra préselve rázta a fejét.

Ervin ledöbbent a történet hallatán. Sosem érdekelte a lány származása, vagy társadalmi elhelyezkedése, de összeszorult a mellkasa, hogy így elbántak velük.

– Így még inkább megérdemlik, hogy nyugodt életük legyen – mondta Ervin, mire Márton könnyes szemmel, meghatottan fordult felé.

– Igen, neki nem ezt kéne csinálnia – mutatott Emíliára, aki épp egy kosárral sietett a kamrába. – Azt, hogy velem mi lesz, nem számít, csak neki jó élete legyen.

– Mindent meg fogok tenni, hogy így legyen – Ervin elmosolyodott. – Viszont amiért jöttem – fordította komolyra a szót –, úgy vélem Emília nagy veszélyben van, ezért nyugodtabb volnék, ha mellettem maradna az elkövetkező pár éjszaka. Többször is próbált kimenni a lakásból. Valaki az erdőbe próbálja csalogatni.

Márton arcizmai megfeszültek, a korábbi elérzékenyülés egy pillanat alatt eltűnt.

– Hát, ha nem a saját szememmel láttam volna, ahogy orrba verte a barátnőjét az éjszaka, itt kint az udvaron – a földre mutatott –, erős lenne a gyanúm, hogy más szándékai vannak. De ez hogy lehet? Ennyire nagy a baj?

– Aggodalomra ad okot a helyzet, valóban. Hogy miként érik el, hogy álmában térjen útra, még magam sem tudom – füllentette rezzenéstelen arccal. – De nem kérném ezt, ha nem tartanám fontosnak.

– De ez merőben furcsa. Mi a szándékuk vele?

– El akarják rabolni – Ervinbe fájdalmasan hasított a gondolat, de higgadtságot erőltetett magára. – A többi részlet nem érdekel, azon leszek, hogy ez ne történhessen meg. Mihamarabb el akarom kapni őket.

– Biztos benne, hogy képes megvédeni a lányom? – Márton árgus szemekkel vizslatta őt.

– Igen – felelte határozottan. Kezdte magát úgy érezni, mint egy vallatáson.

– Jól van – vonta meg a vállát a férfi. – Kiharcoltad, hogy ne kelljen itthon töltened az éjszakákat? – tetetett morcossággal nézett lányára, ahogy feléjük közeledett.

– Hogy mit tettem? – Emília riadtan pillantott rájuk.

– Vázoltam a helyzetet az apjának, így továbbra is nálam tölti az éjszakákat.

– Erre semmi szükség – a lány hitetlenkedve rázta a fejét. Arca teljesen elsápadt. A kosarat a lócára tette, amely a fal mellett állt, majd a férfi elé sétált. – Itt is be tudok zárkózni, nem kell...

– Itt túl közel van az erdőhöz – Ervin a fák felé mutatott. – Az ablakon is könnyedén kimászhat, ha az ajtón nem jut ki. Az első emeletről csak nem ugrana ki – győzködte egyre aggódóbban.

– De...

– Emília, kérem – vállára tette a kezét, mélyen a szemébe nézett. – Pár nap és végére járok ennek az egésznek, de ha velem majdnem végeztek, nem akarom tudni, hogy Önnel mit tennének.

A lány ijedten nézett, keze alatt érezte, hogy megremeg. Emília bólintott egyet, és folytatta útját. Márton arcán hasonló ijedtség tükröződött, azonban bizakodás bújt meg tekintetében, így Ervin megnyugodhatott, hogy nem kell tovább magyarázkodnia, vagy más dologhoz folyamodnia.

– Nem is értem, mit aggódok – szólalt meg a férfi. – Én sem voltam olyan türelmes annak idején. Csak hát, ha az embernek a saját lányáról van szó, másképp áll a dologhoz.

Ervin csodálkozva pillantott rá.

– Mártikám már terhes volt a lánnyal az esküvőnkön – Márton arcán huncut mosoly húzódott. – Szegénykém annyira rosszul lett aznap reggel, attól féltem, meggondolta magát – szórakozottan felkacagott, ahogy a múlton merengett. – A mai fiatalok ugyanúgy megoldják a dolgokat, mint mi is tettük, nem kell ehhez együtt aludni.

– Miket beszél, apám? – csapta ki Emília a ház ajtaját. Pirosló arccal sietett oda hozzájuk.

Ervint forróság öntötte el. Kissé zavarba hozta jövendőbeli apósa nyílt beszéde, de a lány reakciója rendkívül mulattatta. El kellett fojtania a feltörő nevetését, miközben megértően pillantott a dühös, kis méregzsákra.

– Ne adja alá a lovat! Fejezze be ezt a beszédet, mert nem állok jót magamért! – Emília csípőre tett kézzel fújtatott.

– Tudod, hogy nagyon szeretlek – Márton kitárt karral közre fogta a lányát, hogy jól megölelgesse.

Emília arca továbbra is lángolt, kissé félszegen nézett fel Ervinre, miközben otrombán viszonozta édesapja ölelését.

– Tudod, hogy csak jót akarok neked – magyarázta Márton, keze közé fogta a lánya arcát.

Emília bólintott, már amennyire tudott, majd elsietett.

– Ha mégis türtőztetné magát – fogta halkabbra Márton, ahogy visszaoldalazott mellé –, készüljön fel, hogy ez a lány nem kötőtűt fog a párnája alá rejteni a nászéjszakán, bár jó pár van neki. – Kis hatásszünetet tartott. – Hanem a legnagyobb konyhakést.

Ervin már nem bírta megállni, kitört belőle a nevetés. El tudta képzelni Emíliáról, hogy így járjon el, ha arra kerülne a sor. Bármennyire fenyegető ez rá nézve.