Ervin érezte a lány rettegését, barátja félelmét, tehetetlenségét. Felülkerekedve a mellkasát szorongató feszültségen fókuszált az egyetlen lehetőségre, mely a menekülést jelenthette számukra. Szemét lehunyva, kezét ökölbe szorítva koncentrált. Minden erejét arra összpontosította, hogy a kard, a tőr, és saját energiáját összekapcsolja, így visszahozva őket a lakásba.

Hamarosan két alak kirajzolódott előtte. Benedek koszos arcán zúzódások húzódtak, a verejtéktől csillogott a homloka, haja rátapadt. Erősen tartotta a lányt, de ahogy észrevette hol vannak, elengedte, majd végtagjait szétvetve elterült a padlón.

Emília a földre rogyott. Korántsem nézett ki jól: ruhája nagy részéhez sár tapadt, a felső részét végig hasították, ami miatt kivillant a fűző csipkeszegélye, mely szintén bepiszkolódott. Nyakán harapásnyomok húzódtak, melynek mentén kék-zöld foltok borították a bőrét. Arca megviselt volt, egyik oldalt karcolás, és egy mélyebb seb éktelenkedett. Fel sem nézett, tenyerébe hajtotta a fejét, görcsösen tartotta a tőrt.

– Jól vagytok? – kérdezte Ervin aggodalmasan. Némi megkönnyebbülés járta át, hogy sikerült a terve.

– Jól – felelte Benedek, miközben végig tapogatta magát – Hogy sikerült visszahoznod? Tudod mit? Nem érdekel. Az a jóságos ég áldjon meg érte – hálálkodott szaggatottan, ahogy levegő után kapkodott.

– Nem véletlenül mondtam, hogy az én kardomat vidd – magyarázta Ervin. – Igaz, így sem volt egyszerű, de a fő, hogy itt vagytok.

– Nem tudom mit szabadított volna még ránk, de nem bánom, hogy nem láttuk – sóhajtotta Benedek.

Ervin Emíliához lépett, letérdelt elé, megsimogatta a vállát. A lány fel sem nézett rá, csak lesöpörte magáról a kezét. Fürgén felállt, kiment a szobából.

– Kell neki egy kis idő – szuszogta Benedek. – Elképesztő ez a kicsi lány – őszinte csodálat sugárzott a hangjából.

– Mi történt? – a mellkasát szorongató érzés tovább fokozódott.

Benedek mély levegőket vett, hogy összeszedje magát.

– Amikor megtaláltam nagy sokára, egyedül volt. Mondta, hogy már találkozott egy démonnal, meg egy kobolddal. Az arcán a seb is ott volt. Aztán nem tudtunk kiszabadulni onnan, hiába vágtattunk a jó irányba. Nem is értem...

– Ez is a démonok egy trükkje – szólt közbe Ervin feszülten.

– Bucon a két bukottal jelent meg. Egy rakat démon katonát eresztett rám, teljesen lefoglaltak, míg ő Emíliával foglalkozott. A démonkirályhoz akarták vinni. De Emília bevetette magát, hogy elterelje a figyelmét, így sikerült elszabadulnunk. Ha nem lett volna ilyen merész, az hét szentség, hogy ott hagytuk volna a fogunkat.

– Hogy vetette be magát? – Ervin gyanakvással vegyes aggodalommal várta a választ.

– Hát... női fortélyokkal – száját szorosan összezárta, mintha ezzel lezártnak tekintené a témát.

Ervin keze ökölbe szorult, minden izma megfeszült. Bár fogalma sem volt arról, pontosan mit tett a lány, mégis legszívesebben azonnal Bucon nyomába eredt volna, hogy puszta kézzel kitépje a szívét. De jelenleg ezt nem tehette meg. Viszont most nagyon türelmesnek, megértőnek kell lennie, hiszen Emíliát minden bizonnyal megviselték a történtek.

Feltápászkodott a földről, hogy a lány után menjen, aki a legnagyobb meglepetésére a száját tisztogatta vadul a mosdóban.

– Minden rendben? – kérdezte Ervin tétován, tisztes távolságot megtartva tőle. Épp csak a félig nyitott ajtót tárta ki, hogy rálásson.

– Nem jön ki ez a förtelmes íz – nyöszörögte a tál fölé görnyedve.

– Mi történt? Megharaptad Bucont? – újabb feszültséghullám járta át a testét, ahogy figyelte a lányt.

– Nem éppen – nyöszörögte. Arcára pír ült ki. – Megcsókoltam – bökte ki hirtelen Emília, fel sem pillantva.

– Hát ez remek – morogta Ervin, bár barátja utalásából sejthette volna.

Emília arca paprika vörössé vált, szeme szikrát szórt, ahogy kiegyenesedett, és felé fordult.

– Mit tettél volna a helyemben, te nagyokos?! – mordult rá.

– Biztosan nem csókolok meg egy démont. Nem jutott eszedbe semmi jobb?! – Ervin orrnyergét masszírozta, hogy elmulassza az erélyes lüktetést. Ahogy kimondta, meg is bánta.

– Bocsánat, hogy nem vagyok olyan fenemód tökéletes, mint te! De te nem voltál ott!

– Valóban, de csak el lehetett volna terelni a figyelmét máshogy. Így most még vonzóbb vagy számára! – rivallt rá, mert képtelen volt higgadtan reagálni.

– Mert az olyan könnyű, miközben lefogják az ember kezét, hogy ne tudjak hozzá érni a gyűrűvel! – üvöltötte magából kikelve. – És akkor a tőr sem volt a kezemben! Tudod milyen nehéz ennyi szoknya alól elővenni?! – szoknyáját kezdte rángatni, melynek egy részéből lepergett a megszáradt homok. Szája lefelé konyult, ahogy végignézett magán. – Tiszta mocsok vagyok. Haza akarok menni – elindult a bejárat felé.

– Nem mehetsz haza! – mondta határozottan Ervin lépést tartva vele. Hideg borzongás járta át arra a gondolatra, hogy a lány megint a szabad ég alá kerülhet.

Emília lenyomta a kilincset, úgy rángatta, de az ajtó sehogy se akart neki engedelmeskedni. Ervin komoran figyelte a sikertelen próbálkozásait.

– Nem tarthatsz itt!

– De, pontosan ezt fogom tenni – mondta nyugodtabb hangot erőltetve magára.

Emília mérgében őt kezdte el ütni, karját, mellkasát csapkodta.

– Elegem van az összes varázslóból, démonból, meg koboldból! Inkább nekem se legyen ilyen képességem, csak normális életem lehessen! – fortyogott dühében, szeme villámokat szórt. – Engedj ki innen! Akkor is haza megyek!

Ervin szíve összeszorult, a korábbi mérge elpárolgott. Csupán annyira védekezett, hogy kárt ne tegyen Emíliában. Megértően méregette, majd a megfelelő pillanatban elkapta karjait, megfordította, és teljesen hozzásimult a hátához. A lány mellkasa előtt tartotta a kezét, úgy tartotta leszorítva az övét, mely elég nagy ellenállásba ütközött egy darabig, de lassan Emília feladta a küzdelmet.

– Nem engedhetlek el – súgta fülébe. – Még egyszer nem teszem. Nagyon bátor voltál, és minden bizonnyal ez segített hozzá, hogy visszahozhassalak titeket, de értsd meg, itt nagyobb biztonságban vagy. Így nem sodrod veszélybe édesapádat sem.

Emília szaporán vette a levegőt, de már nem tiltakozott. Lassan megenyhült, neki dőlt a férfi mellkasának, fejét a vállára hajtotta.

Lágy tavaszi szellőként apró gondolatfoszlányok kúsztak Ervin elméjébe:

Miért van rám ilyen hatással? Miért történik ez velem? Félek, hogy nem lesz ennek jó vége. Félek... tőle...

Nem akart a fejébe kutakodni, de egyre jobban érdekelte, hogy miért tart tőle. Ennek még nem jött el az ideje, így türelmet erőltetett magára. Hagyta, hogy teljesen megnyugodjon a karjában. Kellemes melegség járta át, hogy így tarthatta őt.

– Ugye, nem pazarlod rám az erődet? – kérdezte Emília bágyadtan.

– Jelenleg egy gombostűt sem tudnék megmozdítani az erőmmel – felelte Ervin halkan, egy kósza mosoly kíséretében. – Megkapod a szobámat, mert pihenned kell. Senki sem fog zargatni.

– De tiszta sár a ruhám – ellenkezett meggyötörten.

– Felveheted egy ingemet. Az majdnem olyan lesz rajtad, mint egy hálóing – győzködte kedvesen.

– De...

– Emília, akkor sem foglak elengedni – mondta Ervin határozottan. Hajába temette arcát, hogy mélyen magába szippantsa azt az édes illatot, bár még érezte rajta a démon szagát.

– Majd... elvennéd az emlékeimet? – kérdezte Emília. Könnybe lábadt szemmel fordult felé.

– Ha valóban ezt szeretnéd, amint teljes leszek, megteszem – felelte nehéz szívvel. – Ha szeretnéd, ezt az egész időszakot kitörlöm a fejedből, hogy utána újra meghódíthassalak – búgta.

– Úgy sem sikerülne.

Ervin szemöldöke magasba szaladt. Kérdőn pillantott le rá, azonban Emília szája sarkában huncut mosoly bujkált.

– Akkor ezt kihívásnak tekintem – egy puszit nyomott arcára. – Öltözz át és utána beszéljünk.

A lány bólintott, megvárta, amíg teljesen kibontakozik az öleléséből, majd bement a szobába.

Benedek már az étkezőben várt rájuk. Két üveg áll előtte, poharak, illetve az lány által sütött almás süti, amit lelkesen tömött magába.

Ervin fáradtan rogyott le az egyik székre.

– Ez most jól csináltad – kacsintott rá barátjára. – Pedig az elején komolyan aggódtam...

– Kösz. De jobban örülnék, ha nem hallgatóznál állandóan. Ez nem rád tartozik. – Nem volt dühös, sem feldúlt, csupán szerette volna, ha tiszteletben tartja a kérését.

Benedek válaszra nyitotta a száját, de Emília odatipegett hozzájuk, lehuppant közéjük. Egy pokrócba bugyolálta magát, mint aki menten megfagy. Még a kezét sem dugta ki alóla.

– Ez majd elveszi a rossz ízt – Benedek elé tolta az egyik üveg mögött rejtőző kis poharat.

Emília szeme felcsillant, azonnal felkapta. Beleszagolt az átlátszó folyadékba, az arca fintorba torzult.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – vetette ellen Ervin.

– Nem lesz baj –győzködte Benedek. – Csak egyszerre húzd le, utána már úgy se érzel semmit – vigyorodott el.

Ervin meg akarta állítani, de mielőtt elvehette volna tőle, Emília egyszerre belezúdította a szájába az italt. A lány azonnal pipacs piros lett, az asztal mellé hajolva köhögött, mellkasát ütögette.

– Apád adta rossz napokra. Jóféle házi pálinka – Benedek is lehúzott egy kupicával, bár neki elég volt egy torokköszörülés, hogy túl tegye magát a dolgon. Egy poharat a barátja felé nyújtott, de az fejét csóválva elutasította, ezért készségesen feláldozta magát, megitta.

– Ez valóban elvesz minden ízt – nyöszörögte Emília még mindig grimasszal az arcán. – De ezután se fogok érezni semmit.

– Bucon volt ott az egyetlen démon? – kérdezte Ervin.

Benedek bólintott, miközben egy boros üveg dugójával küzdött.

– Miért mentél be az erdőbe? – fordult Ervin Emília felé, mire a lányt leverte a víz, elkerekedett szemmel nézett vissza rá.

– Egy kisgyerek volt ott. Sírt. Próbáltam neki segíteni, hogy megkeressük a szüleit – ajkába harapott. – De kiderült, hogy egy kobold volt.

Ervin rosszallóan megcsóválta a fejét, majd gondolataiba temetkezett.

– Nem tudom, Bucon most melyik démonkirályhoz tartozik?

– Én láttam már őt korábban – szólalt meg hirtelen Emília maga elé meredve. A két férfi érdeklődve fordult felé, így folytatta. – Mikor Valériával is találkoztunk, farkas alakban láttam őket. Hárman voltak, és az egyik azon panaszkodott, hogy milyen rossz helyen kötöttek ki. Valami Rimmon, vagy hogy hívták.

– Ő akart először megölni, de ő húzta a rövidebbet – Ervin karba tett kézzel hátradőlt a széken.

– Bucon és... – Emília az asztalt bámulta, halántékát masszírozta. – Michel. Ő mindent Buconra bízott akkor.

Ervin gondterhelten sóhajtott fel. Emlékei szerint nem a legrosszabb démonkirályhoz tartozott ő, de nem is a legkíméletesebb fajtából valóhoz. Semmi esetre sem akarta, hogy a lány oda kerüljön.

– Meg kell ölnünk őket. A démonkirály nem fog ide jönni, ahhoz túl öntelt. Ha más nem tud róla, ezzel véget vethetünk a dolognak – mondta Ervin Benedeknek, aki csak szemöldökét húzogatta. Láthatóan nem volt ínyére a dolog.

– Ez mikor volt? – kérdezte Ervin.

– Még a nyáron – Emília összerezzent.

– Pontosabban?

– Július 19-én. Elég mély nyomot hagyott. Jól emlékszem.

– Két nappal azután, hogy megbíztatok – fordult újra Benedek felé. – Akkor még nem is tudhattak volna arról, hogy átjáró nyílt. Pláne nem arról, hogy hol – Ervin amint összerakta fejében a dolgokat, magához vette a kardját, barátja mellkasának szegezte. – Te is benne vagy?

Benedek ijedten pattant fel a székről, a falig hátrált. A penge éle a mellkasának szegeződött.

– Dehogy! – ellenkezett azonnal, riadtan. Teljesen elsápadt. – Esküszöm semmiről sem tudtam.

– Mi ütött beléd? – Emília mozdulatlanná dermedt, úgy figyelte őket.

– Elárult a Tanács. Az összes Ősboszorkányt elárulták – magyarázta Ervin a lány felé sandítva. – És miután ő volt az, aki oda hívott, nyilván...

– Nekem Kristóf szólt – kezét feltartva, megadóan állt előtte. – Csak annyit mondott, tegyek meg mindent, hogy ide akarj jönni. Nagyon jól tudod, hogy nem sok közöm van a Tanácshoz.

Emília pokrócba csavartan Ervin mellé botorkált. Kezét a vállára tette.

– Miért mentett volna meg, ha velük lenne? Az ápolásodban is sokat segített – érvelt.

– Jól beszél a kicsi lány!

– Ne hívj így! – fortyant fel Emília egy szempillantás alatt.

– Azért rajtad tartom a szemem – Ervin lassan leengedte a kardot, majd eltette megszokott helyére. – De Kristóf nyilván benne van – állapította meg.

– Annyira nem kár a Tanácsért – motyogta Benedek a mellkasát dörzsölgetve.

– Ezt nekem miért nem mondtátok? – Emília könnyes szemmel nézett rájuk. – Miért nem mondtad, hogy meg akartak ölni? Sose mondotok el nekem semmit – duzzogva ült vissza az asztalhoz.

Halk pukkanással Benedek kinyitotta a borosüveget, amely láthatóan nagy megnyugvást jelentett számára, bizonyára a korábbi meggyanúsítás után, ami miatt még mindig morcosan nézett. Jobb híján a korábbi kis poharakba töltött a vörös nedűből. Emília alaposan szemügyre vette, mintha még sosem látott volna bort korábban, majd egybe bezúdította a szájába. Elfintorodott, nyelvét öltögette a kesernyés íz által, amin Benedek jót kacagott.

Ervin nyugtalankodott a lány iszogatása miatt, de nem akart beleszólni. Lassan felvázolta az elmúlt időszakban történteket, hogy a lány ne vádolhassa meg azzal, hogy elhallgatott előle valamit. Ezzel magának is összefoglalta a dolgokat, hogy jobban átlásson mindent.

– A varázslók idióták – morogta Emília maga elé.

A két férfi összenézett, majd a homlok ráncolva fordultak a lány felé, aki hasonlóan nézett vissza rájuk.

– Még az a törvény is baromság. Senkinek nem tűnt fel, hogy miután annyi Ősboszorkány oda veszett, egy ilyen törvénnyel csak tovább csökkentik a számukat? Törvényesen végzik ki őket.

– Nyilván ők ezt nem bánták – Ervin elmerengve figyelte a lányt. Érezte már hangjában az alkohol hatását, bár még elég érthetően beszélt, ugyanakkor sokkal nyíltabban. Emellett az sem zavarta, hogy a takaró egyre lejjebb csúszott.

– És ki tudott volna tenni ellene? Te, nem?

– Akkor, amikor törvénybe foglalták, még nem.

– De később sem vetted észre, hogy nincs ez így jól? – Emília széles karmozdulatokat tett.

– Mindenképp engem akarsz hibáztatni?

– Nem, csupán nem értem, miért lepett meg annyira az árulásuk, mikor nyilvánvaló volt, hogy ez a céljuk. Az alapján, amit elmondtál.

– Utólag mindig könnyű okosnak lenni – morogta Ervin.

– Mióta vadásznak rám démonok? – váltott témát hirtelen Emília.

– Mióta ott maradtál éjszaka az erdőben velünk. Akkor vetettek rád szemet. Hibáztam, hogy nem vittelek haza azonnal – Ervin egyre kedvetlenebbül felelgetett.

– Á, szóval ez is a te hibád – mosolyodott el Emília, sunyi pillantást vetve felé.

– Igen, ez is az én hibám – Ervin csak sodródott az árral, már nem volt energiája morgolódni, bár bosszantotta, hogy pont ő mutatott rá erre.

– Ne játszd a mártírt, nem áll jól – motyogta a lány, szemében huncut csillogással.

– Provokál a kis aranyos – mutatott rá Benedek, jóízűen kacarászva. – Zsák a foltját...

– Apámat is te gyógyítottad meg, nem igaz?

– De, igaz. Talán baj? – Ervin a lány minden apró mozdulatára figyelt. Egyre kíváncsibbá tette, hogy mit hoz még ki belőle az alkoholmámor.

– Az nem. De az igen, hogy varázslattal loptad el a szívemet – Emília összevont szemöldökkel meredt rá, bár csak tettetett feszültségnek tűnt.

– Ebben tévedsz – vágott vissza elégedetten. Oldódott a feszültsége, hogy végre a lány szóban utalt arra, mit érez iránta.

Benedek egyre csak iszogatott, vigyorogva figyelte a körülötte zajló szócsatát.

– És az a bűbáj? Ami alapján utánam küldted? – Benedek felé biccentett. – Milyen alapon tettél ilyen varázslatot rám?

– Visszahoztalak, nem? – oldalra billentette fejét.

– De akkor sem volt jogod hozzá. Én nem engedtem – hangja elcsuklott. Az arca megint kipirult. Szemében zavartság tükröződött.

– Kár volt magamhoz térnem – sóhajtotta Ervin. Homlokát dörzsölte az asztalra könyökölve. Maga sem tudta, hogy örüljön, vagy szomorkodjon jelenlegi helyzetében.

Emília arcán könnycsepp gördült végig. Megérintette a férfi kezét, lekonyuló ajkakkal rebegte:

– Ne mondj ilyeneket. Nagyon aggódtunk érted.

Ervint nagyon zavarták ezek a hirtelen hangulatingadozások.

Benedek hevesen bólogatott. Az ő arca már a bortól pirosodott ki, ahogy egyre csak töltögetett magának.

– Erre igyunk – újabb indok kellett a következő körhöz.

Emília nem nyúlt a pohár után. Felállt, nem törődve azzal, hogy a pokróc a földön végzi. Egy fehér inget vett magára, amely bár rendkívül lógott sovány testén, és majdnem térdéig leért, mégis tökéletesen kivehető volt minden kecses íve, feszes domborulata. Formás lábaival úgy lépkedett, mintha a föld felett járna, szinte suhant a konyháig.

– Mennyivel jobban áll rajta az inged – Benedek kacéran vigyorgott barátjára.

– Máson legeltesd a szemed – morogta Ervin, egy rosszalló pillantást vetve felé.

– Na, most már megnézem, hogy fest a szemhéjam belülről –ásította. – Ahogy ismerlek, holnap biztosan sok dolgom lesz – Benedek lassan feltápászkodott az asztaltól, becsoszogott a szobájába.

– Jó éjt! – csicseregte Emília, miután magába tömött egy szelet sütit. Az ujjain cuppogott, mikor visszatért.

Ervint megbabonázta a lány látványa. Szíve egyre vadabb ütemre váltott. Emília ekkor egy könnyed fordulattal az ölébe huppant. A lendülettől majdnem hátra esett, mikor Ervin a tomporát megragadva a combjára igazította.

Emília zavarba jött, arca még jobban kipirult, ahogy átkarolta a férfi nyakát, és tekintetük összefonódott.

– Nagyon csontos a feneked. Igazán felszedhetnél pár kilót – súgta Ervin. Végigsimított a lány csupasz combján, majd inkább visszaigazította rá a szövetet, a derekánál fogva tartotta. Bár ezzel már vajmi keveset segített magán, hiszen mégis csak az ölében ült, ami egyre inkább fokozta izgatottságát.

– Nem akarok kismalac lenni, jól érzem így magam – Emília sejtelmesen mosolygott.

– Valóban gyönyörű vagy.

A férfit meleg borzongás járta át, ahogy a lány benedvesítette száját, miközben az övét figyelte. Lassan hozzáhajolt, nyelve hegyével megérintette ajkát, és utat tört. Ervin nem ellenkezett, elengedte magát. Egy darabig mozdulatlanul tűrte, hogy kedvére barangolhasson, de ahogy nyelvéhez ért, mozgásra sarkallta, hogy együtt folytassák a táncot. A szenvedély egészen perzselően hatott, egyre nehezebben gyűrte le a benne feltörő, lüktető vágyakozást. Emília tett a tűzre még egy lapáttal, egész testével hozzádörgölőzött. Ervin már-már kínzásnak érezte ezt, hiszen nem akart visszaélni a helyzettel, ezért finoman eltolta magától.

– Ideje lepihenni – szólt Ervin elhúzódva tőle, már amennyire tudott.

Emília száját húzta, mellkasára hajtotta a fejét. A férfi ölébe véve sétált be vele a hálószobába. A lány még szorosabban ölelte át, mintha attól félne, hogy leejti. Gyengéden befektette az ágyba, gondosan betakargatta.

– Kérdezhetek valamit? – Ervin leült mellé az ágyra, karját simogatta.

Emília csillogó szemekkel bólogatott. Látszott rajta, hogy szörnyen fáradt.

– Miért tartasz a házasságtól?

– Mert minden férfi szemét disznó –hangzott az egyszerű válasz.

Ervin meghökkent a lány őszinteségén.

– Miért gondolod ezt?

– Egy férfi vagy agresszív, vagy hűtlen, de általában erőszakos – magyarázta Emília. – Nagyon sok ilyet lehet hallani felénk. Sőt! Jó, apám kivétel volt, de ez a nagyon ritka.

– Pletykák alapján általánosítod a férfiakat?

– Nem csak – Emília szeme fátyolossá vált, a plafont fürkészte. – Anyámat elítélték hamis vádakkal, de egyszer megszökött. Utána már senkit sem akartak beengedni hozzá, de én beszöktem – hangja elcsuklott, pár könnycsepp utat tört magának. – Három katona erőszakolta meg akkor, a saját szememmel láttam. Az egyikük a család jó barátja volt. Három gyerek apja, akikkel látszólag nagyon jó kapcsolatban állt, ahogy a feleségével is – hangja egyre jobban remegett. Mély levegőket vett. – Akkor határoztam el, hogy sose megyek férjhez. Nekem nem kell egy ilyen alak, akiről valójában semmit sem tudok.

Ervin megértően hallgatta a történetet. Így már kezdett világosság válni számára, miért viselkedett vele úgy korábban.

– Téged sem ismerlek – folytatta Emília vékony hangon.

– De megismerhetsz – ellenkezett Ervin lágy hangon. – Én biztosan nem tennék ilyet veled.

– Nagyon mások vagyunk és...

– Ez már csak kifogás. Engem nem érdekel a múltunk, hogy hova tartozunk. Csak az számít, milyen lehet, milyen lesz a közös jövőnk – szájához húzta a lány pici kézfejét, és megcsókolta.

Emília meghatottan nézett fel rá.

– És minden jel arra utal, hogy én leszek a férjed. Legalábbis apáddal ebben egyeztünk meg.

– Komolyan? – Emília ledöbbent, felült. – Mikor beszéltetek erről?

– Amikor elverted a kovácsot a piacon – ismerte be Ervin, némi büszkeséggel.

– Direkt bosszantott ezzel? – összehúzott szemmel méregette őt.

Ervin elmosolyodott.

– Nagyon megharagudott az álszerelmed miatt. Csak jót akar neked. Ahogy én is.

– Akkor te... – Emília arca megint vörösbe borult, ahogy visszadőlt a párnára. – Ugye nem fogsz varázslatot alkalmazni, hogy magadévá tégy? – Ártatlan arccal pislogott rá.

Ervin egy pillanatra meghökkent, majd kitört belőle a nevetés.

– Efelől megnyugtathatlak. Egy újjal sem nyúlok hozzád, ha nem akarod – végig simított az arcán. – De akkor tartózkodj az ölemben való ficánkolástól – kissé rosszallóan méregette. Azon morfondírozott, hogy valóban csupán az alkohol miatt viselkedik ennyire félreérthetően, zavarosan? Bár komoly dolgokról beszélgettek, mégis olyan érzése támadt, mintha egy kislánnyal vitatkozna. Be kellett látnia, ilyen téren még nagyon gyermeki, ezért vigyáznia kell rá.

Emília arcán könnyed mosoly jelent meg. Beledőlt a férfi tenyerébe, és elaludt.