Az esőzés apró szemerkéléssé enyhült. Emília a kabátja csuklya részét magára rántva indult el a szokásos útjára, a piacra. A szombati napot nem hagyhatta ki, de legszívesebben már Ervinhez rohant volna, hogy a nyomasztó és meglehetősen furcsa éjszakájáról beszámolhasson neki.

Titkon remélte, hogy a katonák megjelennek a piac bejáratánál, mint általában hétköznapokon tették, mert akkor nem kellene a lakásukba mennie. Bár lehet, feleslegesen látogatna oda, mert nem lesznek otthon. Már-már odáig jutott, hogy Ervint nem kellene ezzel zaklatnia, hiszen két napja találkoztak utoljára, talán ma benéz hozzájuk. Elég, ha otthon megvárja.

Összeszorult a mellkasa, nyugtalan volt, kimerült. Nehezen ment a pakolás, az emberekkel való csevegés, a kiszolgálás.

Az egyik soron Benedek közeledett. A szőke, hullámos tincsei nedvesen tapadtak a bőréhez homlokán. Sötétség vetült arcára, borúsan pillantott rá, ami a még rosszabb előérzetet idézett elő benne. Vidámságot erőltetett magára, ahogy köszöntötte.

– Kedves, sajnos rossz hír hoztam egy barátjáról – kezdett bele mondandójába Benedek. – András a neve, ha jól emlékszem. Holtan találtam rá az erdőben.

Emília reszketni kezdett, könnyei azonnal utat törtek maguknak.

– Mikor? – kérdezte remegő hangon.

– Tegnapelőtt este – felelte kis habozás után.

Emília mély levegőket vett, hogy elfojtsa egyre feltörő zokogását.

– Ervin hol van? Beszélnem kell vele – erőszakkal préselte ki magából a szavakat, annyira fojtogatta a torkában egyre növekvő gombóc. Ebben a pillanatban semmi másra nem vágyott, csak a férfi karjaiban vigaszt találni, mint ahogy egy korábbi alkalommal tette.

– Ez most nem fog menni – rázta fejét komoran.

– Miért? – Emília kétségbeesetten várta a választ.

Benedek ajkába harapva kissé elfordult tőle, töprengve meredt a földre. Homlokát vakargatva tekintett rá, olyan óvatossággal, mintha attól félne, hogy mindjárt neki támad.

– Történt valami vele? – sürgette követelőzően.

– Nincs túl jól, ami azt illeti – kényszeredett kacaj tört fel belőle.

– De hát mi történt?!

– Azt én is szeretném tudni, de...

Emília szíve zakatolt, a lelkében tátongó üresség egyre mardosta, a félelem erős, szűnni nem akaró fájdalomként kínozta. Vadul a kosárba dobálta a megmaradt áruját, miután látta, hogy a férfi nem fog értékelhető választ adni számára.

– Látni akarom – úgy mondta, mintha magát is győzködné, hogy ez a helyes lépés.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – Benedek fejét csóválta. Szeméből sugározott az együttérzés, aggodalommal vegyítve.

– De, látni akarom, és odavisz hozzá – nézett rá fenyegetően Emília.

– Isten ments, hogy erőszakhoz folyamodjon – kezét feltartva megadta magát.

A lány sosem pakolt össze ilyen gyorsan. Igaz, az almák megsínylették a dolgot, de ez cseppet sem érdekelte, hiszen süteménybe nyomottan is jó. Hópehelyhez sietett, majd együtt vágtattak a lakásig.

Benedek cipelte fel a kosarait, feszültsége körbe lengte őket, ahogy felbandukoltak a lépcsőn. A kulccsal babrált, majd egy határozott mozdulattal belerúgott az ajtó alsó sarkába, mire az hangosan kinyílt előttük. Emília reszkető végtagokkal lépett be a helyiségbe. Mellkasa egyre erősebb szorításba került, és nem az áporodott szag miatt, amely kiáradt. Keze remegett.

– Előre szólok, nem túl szép látvány. Biztosan nem fog örülni, hogy ide hoztam – mondta Benedek csak, hogy beszéljen, nem hallatszódott belőle neheztelés. A szobához lépett, kitárta az ajtót.

Emília szíve a torkában dobogott. Lehajtott fejjel ballagott oda, alig mert odanézni. Ervin az ágyán feküdt, mozdulatlanul. Nem látszott, hogy lélegezne. A bőre elszürkült, mellkasán fekete folt sejlett elő a kötés alól. Homlokán izzadságcseppek csillogtak, sötét haja tincsekben hullott a párnára. Arca beesett, borosta borította.

Emília összerezzent a szívszorító látványtól. A férfi, aki mindig megmentette, most elesetten hevert előtte. Kövér könnycseppek kúsztak végig arcán, miközben lassan erőt vett magán. Ervin homlokára helyezte kezét, szinte égette tenyerét, olyan forró volt.

– Láza van – Emília hangja elcsuklott.

– Ebből tudjuk, hogy él – felelte kicsit vidámabban Benedek. Megragadta barátja kezét, integetni kezdett vele, bárgyú vigyorral az arcán. – Helló!

– Hagyja békén! – intette le Emília.

– Csak vicceltem. Bármit csinálhat vele, úgy se érzi – ejtette vissza a karját. – Tüskéket szedtem ki belőle, mérgezettek voltak.

– De kik tették?

– Szerintem démonok. Nem voltam ott, sőt mondtam, hogy ne menjen az erdőbe. Ez még akkor történt, mikor Önöktől eljöttük. Nem sokkal mellette találtam meg a barátját is – gondterhelt sóhaj szakadt fel belőle.

– Meg fog gyógyulni?

– Általában egy-két nap elég szokott lenni neki. De most... – rá mutatott – ez már a második nap és eddig semmi. De másvilági lények tették, szóval lehet, hogy rendben van ez így. Nem tehetünk mást, bíznunk kell az erejében, hogy képes lesz legyőzni ezt a fajta mérget is.

Emíliát a legkevésbé sem nyugtatta meg a válasz. Egy tiszta rongyot nedvesítgetett, arról csepegtetett vizet a férfi kicserepesedett ajkára, homlokáról letörölte a verejtéket, egész arcát átsimította a hideg vizes textillel. Közben azért fohászkodott magában, hogy felkeljen, újra egészséges legyen. Az sem baj, ha megrója valami miatt, csak hallja azt a kellemesen búgó, mély hangját. Hadd nézhessen még egyszer abba a gyönyörű kék szempárba.

Elpityeredett, képtelen volt visszaszorítani. Kitört belőle egyszerre a félelem, a kétségbeesés, a gyász. Hosszú ideig ült az ágy szélén, Ervin kezét szorongatta. Végül inkább keresett magának feladatokat, hogy elterelje a gondolatait. Rendbe tette a kis legénylakást, alaposan kiszellőztetett mindenhol, amíg Benedek a dolgára ment. Sűrűn betekingetett Ervinre, de semmi jelét nem adta annak, hogy magához térne. Megcsókolta. Épp, hogy csak megérintette ajkával az övét, mikor indulni készült. Apja előtt tettek így búcsúzáskor mindig, most mégis késztetést érzett rá, hogy így cselekedjen.

Délután hazament, hogy ellássa feladatait, megetesse lovát. Közben sütött, főzött, hogy elegendő ételt készítsen apjának.

Margit viharzott be feldúltan a házba. Szája széle felrepedt, vér szivárgott belőle, arca feldagadt. Dühösen temette arcát tenyerébe, miután leült az asztalhoz.

– Veled meg mi történt? – kérdezte Emília, ahogy áthaladt az étkezőn.

– Apám... – sziszegve érintgette a duzzadt részeket arcán. – Nem örült, hogy viszont lát – nyávogta. – Csak pár ruhámat tudtam elhozni. Biztos maradhatok, nem zavarok?

– Nem, dehogy – Emília vigasztalón átölelte. – Nyugodtan aludj az ágyamba, ma nem alszok itthon.

Márton kérdő arccal nézett felé.

– Csak nem Ervinnel töltöd az éjszakát? – apja karba tett kézzel állt meg fölötte.

– És ha igen? – válaszolta flegmán.

– Nem illik egy lánynak a férfihoz rohangálni! – morogta Márton. – Biztos megint harciaskodtál, kihúztad nála a gyufát. Ha vissza akarná mondani az esküvőt, ne úgy akard helyre hozni, hogy rögtön odaadod neki magad – összevont szemöldökkel figyelte minden mozdulatát.

Emília meghökkent apja reakcióján. Szíve már attól összeszorult, ha csak Ervinre gondolt. Torkában újra egyre nőtt a gombóc, mely egész nap fojtogatta.

– Azt se tudom, akar-e egyáltalán esküvőt – kezdte halkan, de egyre erélyesebb hangon folytatta. – Azt se tudom engem akar-e egyáltalán! De megtámadták és két napja nem tért magához! És ha éjjel magához térne, akár csak pár pillanatra is, én ott akarok lenni. Ha belehal én – hangja elcsuklott. Kimondta, ami a szívét nyomta, amitől legjobban félt, az óriási kő azonban még súlyosabban nyomta a lelkét, mint eddig. Zokogásban tört ki. Berohant a szobájába, hogy rendet tegyen, ezzel együtt rendezze saját gondolatait is.

Kis idő múlva visszament a konyhába, apja és barátnője elkerekedett szemmel, szájtátva figyelték őt.

– És András meghalt – mondta hirtelen Emília, barátnője felé fordulva. – Már nem tudod megbeszélni vele a dolgokat, amiket szerettél volna – újra itatni kezdte az egereket.

Margit elhűlten meredt rá, nehézkesen fogta fel a dolgokat, majd ő is elsírta magát. Márton átölelve pátyolgatta kis ideig lányát.

– Mond csak, tudok valamiben segíteni? – kedves hangon beszélt, őszinte aggodalommal az arcán.

Emília megrázta a fejét. Kezdte úgy érezni, lassan kiszárad, egy könnycseppje sem maradt.

– Menj nyugodtan, ha mellette akarsz lenni. Mi majd intézzük itt a dolgokat – apja haját simogatta, miközben a nedvességtől csillogó arcát nézte.

Emília bólintott. A szobájába sietett, átöltözött, magához vett pár dolgot, amit a lakásban nem talált, de szüksége lehet rá. Instrukciókkal látta el az otthon maradókat, majd kapkodva útnak indult.

A sötétben ült a fotelban, melyet Ervin ágya mellé húztak. Szomorúság mardosta, egyéb nem maradt, a gondolatai sem cikáztak már. Emília lelkileg túlságosan elfáradt. Nem akart aludni, hallani sem akarta újra azt a dallamot, félt attól hová csalogatná. A tudatlanság áldásosabb, nem hiányzik, hogy akkor kerüljön bajba, amikor nincs, aki megóvja őt. Akinek megígérte, hogy vigyáz magára. A szeme annyira kiszáradt, már egy kósza könnycsepp sem gördült elő a súlyos gondolataira.

A távolból derengett egy hang, a zene. Ismerősen csengett, magával ragadóan. Szinte vonzotta magához, azonnal tudni akarta, kitől származik. Emília útnak indult. Érezte a hideg követ talpa alatt, de csak haladt, mígnem megrántotta a kilincset, de az ajtó nem akart engedelmeskedni, képtelen volt kinyitni. Vadul rángatta, mert megbabonázta a dallam, menni akart.

– Gyere el hozzám, már nagyon várlak – az ismeretlen hang újra szólítgatta. Még az is annyira igézően hatott.

– Nem bírok – nyöszörögte Emília, mintha a másik hallaná. – Nem enged ez a...

– Gyere hozzám – kérlelte megint.

– Nem megy...

– Emília! Emília, elég! – Benedek letépte a kezét a kilincsről, maga felé fordította.

A lány olyan hirtelen tért magához álmából, hogy a mozdulattól megszédült, a falnak zuhant.

– Sajnálom – megragadta, leültette egy székhez. – De mit művelsz? Már bocsánat, hogy letegezlek, de lakáson belül nem szeretem ezt az úri modort. Főleg nem éjnek évadján.

Emília zavarodottan meredt maga elé. Imbolygott még ültében is. Próbálta összeszedni magát, de most nehezebben ment.

– Ezért akartam beszélni Ervinnel – mondta halkan. – Valaki magához hív álmomban.

Benedek feszélyezetten pillantott rá, miközben egy teát készített neki.

– Hová hív vajon? Korábban hol tértél magadhoz?

–Az udvarunkon. Akkor Margit állított meg. Véletlenül eltörtem az orrát – Emília homloka az asztalon koppant. – Nem tudom, mi történik velem – mondta az asztallapba.

– Még jó, hogy szorul az ajtó – Benedek elégedetten járkált, mint aki jól végezte dolgát. Letette a bögréket, leült vele szemben. – Mikor kezdődött ez?

– Tegnap.

A férfi hajába túrt, úgy könyökölt az asztalra. Arcán átsuhant valami felismerés féle, de nem osztotta meg elmélkedését.

– Akkor nem is baj, ha itt maradsz. Majd én vigyázok rád. Aztán ha ez a jó képességű magához tér – fejével Ervin ajtaja felé bökött, – úgy is mindent rendbe tesz.

Emília szíve összeszorult. Bármennyire próbált erős maradni, megint rátört a sírás. Benedek elkerekedett szemmel nézte egy darabig, aztán odasétált hozzá, megölelgette.

– Nem kell így elkeseredni, na. Ez csak egy rossz időszak, amin együtt túllendülünk. Pár nap és már csak egy rossz emlék marad.

A lány csupán remélte, hogy így lesz. Hogy ez a rémes rész az életéből nem tragédiával végződik. Épp elég volt a barátja halála. Apránként alább hagyott a zokogás, más nyomasztó gondolatok törtek utat maguknak.

– Kezdem úgy érezni, mintha a húgom lennél – szólt mosolyogva Benedek, a teát szürcsölgetve.

Emília hálásan tekintett rá. Jó érzés volt a közelében lenni, a pozitív kisugárzása valamelyest rá is átragadt.

Emília a lakás és a háza között ingázott, nagy adagokban főzött ételeket, annak egy részét magával vitte, így Benedeket is ellátta. Egyre nehezebben viselte, hogy kilátástalannak tűnt a helyzet. Az álmában hallott dallam időnként napközben felcsendült, bár bizonyára csupán elméje űzött rossz tréfát vele. Hétköznap hosszabb ideig volt egyedül. Olykor azon kapta magát, hogy a fotelben ült, a mozdulatlan testet bámulta, egyetlen apró jel után kutatva, hogy magához fog térni.

Indulni készült. Miután rendbe hagyta a dolgokat, Ervin ágyához ment, fölé hajolt, megcsókolta.

– Ez nem fordítva szokott történni? – Benedek vigyorogva állt az ajtóban. – A mesékben a herceg ébreszti fel a hercegnőt általában.

Emília arca fellángolt, teljesen elvörösödött zavarában.

– Ha ennyi elég lenne – sóhajtotta. – Ez nálam csak megszokás – magyarázta, azonnal az ajtó felé vette az irányt.

– De most nincs itt Márton. Úgy érzem valaki boldog lesz, ha magához tér – huncut mosoly húzódott az arcán.

– Ugyan már – zsörtölődött Emília. – Az alakváltók az ők szolgái. Köztünk nem lehet normális kapcsolat a szabályaitok szerint, nem igaz?

– Az egy régi história. Te nem vagy szolga. Ő pedig egy nagy hatalmú mágus, aki bármikor felülírhatja a törvényeket. De ilyen törvény nincs, hozzá teszem.

Emília kérdőn vonta fel szemöldökét.

– Komolyan azt hiszed, hogy őt érdekelni fogja bármi, ha téged akar?

– Jelenleg nem akar, nincs magánál. Engem megöl Valéria, vagy az a hang, aki hívogat. Lehet az is Valéria. Az előbbi ostoba felvetés volt a részemről bocsánat – a végét már csak az orra alá motyogta. Az ajtót próbálta kinyitni.

Benedek benézett barátjára.

– Öreg, térj magadhoz, de nagyon gyorsan, mert a Kicsi lány kezd bekattanni.

Emília dühösen ciccentett, úgy várta, hogy végre odaérjen és útjára engedje. Benedek ragyogó arccal feltépte az ajtót, kiengedte őt.