A Parancsnoki feladatok inkább nyűglődést jelentettek Ervin számára. Gyűlölte azt a sok papírmunkát, ami ezzel járt, a négy fal között töltött rengeteg időt. Jobban kimerítette, mint az erdőben való kutakodás, az egész napos lovaglás. Ráadásul a feljebbvalókkal egyre sűrűbben kellett beszélnie, és elképesztette, hogy ők milyen értetlen népség. Már tervezte, hogy kitalál egy áthelyezést, amihez hivatalos iratot gyárt, így megszabadítva magát ettől a helytől.

Egyik nap a délelőtti eligazítás után úgy döntött, aznapra pihenőt tart, hogy megnézze mi a helyzet a Tanács háza táján. Rég vett részt gyűlésen, nem kapott hírt afelől, hogy mi zajlik ott. Titkon remélte, hogy Buconnal kötött megállapodása értelmében a Főtanácsos az elöljárókkal egyetemben már megszabadultak földi porhüvelyüktől.

Ahogy a hivatal folyosóján haladt a csempézett folyosón, szapora lépteket hallott visszahangozni maga mögött. Hátra fordult.

– Elkéstem – morogta Kristóf, de széles vigyor húzódott az arcán. – Mióta megvan az ötödik gyerek, nehezen szabadulok el otthonról.

– Gratulálok! – Ervin arcvonásai megenyhültek a hír hallatán.

– Köszönöm! Sok a gond velük, de bearanyozzák az ember életét. Mi járatban? Günter mondott valamit, hogy nem foglalkoznak a kobold hullájával.

– Lezárták az átjáró ügyét.

– Csak így? – döbbenten nézett rá.

Ervin bólintott. Már csak pár méter választotta el őket az ajtótól, bűz csapta meg az orrát. Levegőben fémes illat keveredett valami gyomorforgató szaggal, amit nehéz volt behatárolni.

Mély levegőt vett, apránként nyitotta ki a gyűlésterem robusztus ajtaját. Azt hitte mindenre felkészült, de a látvány, ami szeme elé tárult elfeledtette vele a korábbi problémákat. A fal melletti üléseken emberek dőltek le. Néhányan az asztalon fekve riadtan meredtek üres, üveges tekintettel a semmibe. Vér tapasztotta a testükhöz a ruhájukat. A kiemelt helyen a magas mennyezetről lógott alá négy ember; lábuknál fogva lógatták fel őket, torkukat elmetszették egy tompa tárggyal, a bőr úgy volt széthasítva, mint egy foszló rongydarab. A díszes asztalaik megteltek a vérükkel, lassan csordogált le a földre, hangosan koppant minden csepp a padlón. Az egész egy ocsmány oltárra hasonlított, a fordított keresztekkel, mintha ezzel hoztak volna áldozatot a Sátánnak. A másik oldalon levő széksornál több ember bele kifolyt a padlóra a hasukon tátongó sérülésen át. A testek még nem indultak rothadásnak, a támadás nem régen történhetett.

Kristóf arca elfehéredett, öklendezve támasztotta a falat.

Ervin körbesétált a termen, abban a reményben, hogy valakit még életben talál. Kerülgette a vértócsákat. Az látszott, hogy több démon felelt ezért, mindnek más technikája volt. Ki őrjöngve, ki egyszerűen támadott, a testek helyzete elárulta. Mindez az ő hibája, miatta kellett annyi ártatlannak meghalnia. Elhamarkodottan bízta ezt egy démonra. Mire is számított?

– Ezt ki tehette? – kérdezte Kristóf, miután lassan összeszedte magát.

– Démonok – felelte egyszerűen Ervin az egyik vágást vizsgálgatva.

– De az átjáró nem ide vezet...

– Valóban, de egy démon oda jut el, ahová csak akar. Egy erősebb példány átjáró nélkül is képes lett volna átjönni, hiszen maguk is tudnak kapukat nyitni.

– Csak úgy ide jöttek volna öldökölni? – hitetlenkedve nézett körbe, kopaszodó fejét vakargatta döbbenetében. – Biztos küldte őket valaki. Rotmüller?

– Meglehet – kapott a feltételezésen Ervin. Miért ne lehetne ez is az ő bűne?

– Úgy látom nem volt mindenki itt.

– Akkor meg kell őket keresni, hogy biztosan élnek-e még. És a Tanácsot új tagokkal fel kell állítani, mihamarabb – Ervin határozott léptekkel visszasietett az ajtóhoz. – Számíthatok rád?

Kristóf sötétbarna szeme könnybe lábadt. A korábban családja említésére oly sugárzó arc most nyúzottá vált, teljesen elsápadt. Mégis eltökéltség derengett a szemében. Bólintott.

– Kérlek, gyűjtsd össze azoknak a varázslóknak a listáját, akikben valóban megbízhatunk, helyt tudnak állni egy ilyen feladat során és még élnek. Közülük fogunk választani. Ha nem is áll fel a Tanács akkora létszámban, mint korábban, de akkor is működnie kell, hogy többet ilyen ne fordulhasson elő. A törvényeinket közösen újra megalkotjuk. Én pedig végzek Rotmüllerrel.

Kristóf bizakodón bólogatott.

Ervin tervei nem épp úgy sikerültek, ahogy arra számított. Azonban a szerencse mellé állt, mert ha egyedül talál rájuk, akkor minden bizonnyal az egészet rá akarták volna bizonyítani. Így viszont Kristóf a gyűlölt ellensége nevét fogja emlegetni, mikor elmeséli azt, amit ott láttak. Joggal küldheti a halálba őt.

Keszthelyre a hétvégére egy nagyszabású bált harangoztak be, ahová elég sok előkelő embert meghívtak. A legjobb alkalomnak ígérkezett. Ervin minden katonát az érkezők kíséretéhez állított készenlétbe. Nem feltételezte, hogy a démonok megtámadnák azokat a hintókat, a legkevésbé sem érdekelte, hogy varázstalan embereket állít oda szolgálatra. Csupán az számított, hogy a távol legyenek a falutól.

Benedekkel együtt a bordélyhoz mentek, a lovakat még a másik utcánál kikötötték, velük torlaszolták el a zsákutcát. Ervin már az épület előtt érezte a boszorkány jelenlétét, az őt körüllengő mágiát. Biztos volt benne, hogy a nő szintén hamar észre fogja venni. Kezét a ház felé nyújtotta tenyérrel felfelé. Lángnyelvek jelentek meg benne, ragyogó fényt árasztva a borús, szomorkás délutánon. A tűz gömbbé formálódva felemelkedett, hatalmas robajjal csapódott be a tetőbe. A szelet hívta táncba, hogy megfelelő irányba terelje a lángokat.

Valéria villámló tekintettel nézett le az emeleti ablakból. Csípőre tette kezét, dühösen préselte össze ajkait, úgy néztek farkasszemet.

Lenge öltözetű lányok sikoltva tipegtek ki a bejáraton, ziláltan. Benedek készségesen irányt mutatott a hölgyeknek, hogy merre meneküljenek. Pár férfi is megjelent, hiányos ruházatban, volt, aki még a nadrágját sem tudta rendesen magára húzni.

Margit az utolsók között jelent meg, egy rongyos, virágmintás köntöst rángatott magára.

– Mi folyik itt? – kérdezte riadtan, amint meglátta a katonákat.

– Kedves – szólította meg Benedek –, menjen a barátnőjéhez. Később ott találkozunk.

– De hát...

– Csak menjen Emíliához – utasította Ervin szigorú pillantást vetve felé.

Hála csillant a lány szemében, egy magas sarkú papucsban sietett el.

Ervin egy suhintással betörte az ablakot. Felugrott az emeleti szobába, ahol a nőt látta korábban.

Valéria a vízzel bűvészkedett, úgy próbálta visszaszorítani a plafont nyaldosó, egyre növekvő lángokat. A férfi felé nyújtotta mindkét karját, körbe forgatta. Levél formájú pengéket szabadított rá, melyek könnyedén hasítottak előre, bele martak bőrébe a teste különböző pontjain. A boszorkány felsikoltott, felé irányította kezét, de csak egy nagy adag jeges víz zúdult a nyakába.

Ervin bőrig ázott, azonban felüdítő volt ez számára, a bosszú újult erővel jött a felszínre. A földből rugalmas inda kúszott elő, áttörte a padlót, a nő lábára kulcsolódott, erős kígyóként szorította.

– Ezt nem teheted! – sikította, ahogy a földre zuhant.

– Miért is? – fölé magasodott. Élvezettel nézett bele a rettegő szempárba.

– Meg fogsz bűnhődni ezért! Életed végéig egy zárkában fogsz dögleni, te nyomorult! – köpte a szavakat Valéria, miközben az indától próbált szabadulni. Sikertelenül. Hirtelen felemelte kezét, mire pengék jelentek meg, és vad tempóban szálltak a levegőben.

Ervin puszta kézzel hárította a támadást, nem törődött a sérülésekkel. Az egyik végig szántotta az arcát, tincsei hulltak a padlóra. Válaszként lángra lobbantotta a nő haját, szoknyáját, majd karmazsinvörös ruháját megragadva felrángatta a földről és úgy vágta a falhoz, hogy az megnyílt előtte. Valéria bezuhant a szoba padlójára, de a béklyó továbbra sem eresztette. A szájából szivárgott a vér.

Ervin nem sokat tétovázott, nem hagyott időt a regenerálódásra. Világító gömbök csapódtak a földbe, melyek hangos robbanással szétnyíltak. Valéria felrepült, de a lánc nem engedte messzire, így visszacsapódott.

Az ablak függönyén könnyed tánccal járt végig a tűz, hamar beborította az egész szobát. A vörös ruha újra fellángolt. Valéria az indát oda tartotta, mely elhaló sikollyal kísérve húzódott vissza. Jobb híján magára zúdított egy újabb adag áradatot. Hátrált, erőt gyűjtött.

Ervin vérben forgó szemmel meredt rá. Az elmúlt időszakban felhalmozódott düh dominált benne. Semmi másra nem vágyott jobban, minthogy végre holtan lássa őt, aki annyi évet elvett tőle, annyi fájdalmat okozott, annyi életet kiontott. Karja újra támadásba lendült, seregnyi penge támadt sebeket ejtve, majd ráborított egy szekrényt.

Valéria egyre kétségbeesettebben küzdött. A bútordarab elől elugrott, pengékkel próbálkozott ő is. A férfi nem védekezett, csak sorjázta az újabb csapásokat, miközben csökkenteni próbálta a köztük húzódó távolságot. A boszorkány kiutat keresett, kiszaladt a folyosóra, menekülni kezdett.

Az egymás ellen bevetett, felgyűlt energiák, illetve a levegőt megkavaró erőteljes lökések szétfeszítették a ház falait, mely lomhán szétnyílt. Az utcáról át lehetett látni az épületen.

Benedek döbbenten nézte az eseményeket, miközben földmágiával porvihart kavart, hogy a tűz ne terjedjen tovább a környező házakra, illetve senki se láthassa, mi folyik ott.

Valéria vízmágiával támadott, de Ervin megfagyasztotta a felé közeledő sugarakat, hegyes jégcsap formájában küldte vissza a feladónak. A nő hasát, mellkasát felhasította egy-egy darab, mélyen belefúródott. A földre zuhant levegő után kapkodva. A szétnyílt padlóra pillantott, odagurult és a mélybe vetette magát.

Ervin szökkenve ugrott a repedéshez. Már ő is zilált, sok energiát felhasznált. Számos apró sebet szerzett, de mit sem törődött vele, csak a cél lebegett a szeme előtt. Leugrott, körbekémlelt, de a boszorkányt nem látta. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Feldúltan rúgott bele egy szekrénybe, bár semmit nem segített abban, hogy a felgyűlt feszültségét levezesse. Ordítani tudott volna mérgében, hogy hagyta meglógni ezt az átkozott nőszemélyt.

Kiment barátja mellé. Egy mozdulata által beterítették az épületet a forró lángok, majd kialudtak, csak a romokat hagyták maguk után.

Emília a kertben munkálkodott. A gondolatai folyamatosan a férfi körül jártak, akit már pár napja nem látott, pedig az elmúlt héten olyan gyakran náluk töltötte az idejét. Maga sem értette mi lelte. Ha rá gondolt furcsa bukfencet vetett a gyomra, szíve hevesebben vert. Hiányzott neki. Nem a segítsége, nem az, hogy vele beszélgessen, csupán a magabiztos, erős jelenléte, mely olyan megnyugvást okozott számára.

Az apja már bot nélkül járt, biztos volt benne, hogy Ervinnek köszönheti. Bizonyára azért tette, hogy így könnyebben megszabadulhasson tőle, hiszen ha nem beteg már, a férjhez menetelt sem fogja erőltetni. Kissé összeszorult a mellkasa erre a gondolatra.

– Az esküvőt már megbeszéltétek? – érdeklődött Márton, miután bement a házba. A konyhában pakolgatott.

– Milyen esküvőt? – ocsúdott fel gondolataiból.

– Hát a tiéteket! Az időpont megvan, nem lett visszamondva – kérdőn figyelte lányát.

Emília elkomorodott, megfeledkezett erről. Bízott benne, hogy lemondták, hiszen nem megy hozzá Ferenchez.

– És ha nem kellek neki? – bukott ki belőle a nyomasztó merengésének legfőbb kérdése.

– Hát akkor van még nagyjából egy hónapod mást találni. Mert esküvő az lesz! – egyre morcosabban meredt lányára. – Mégse vagytok együtt?

– De – gondterhelt sóhaj szakadt fel belőle. – Majd beszélek vele – zárta le a témát. Inkább kiment az épületből, hogy magára maradjon gondolataival.

Nem erőltetheti rá magát, hiszen ő egy alakváltó. Mi keresnivalója lenne egy varázsló oldalán? Sem rangba, sem fajtában nem illenek össze. Az, hogy eljátszotta, hogy együtt vannak, nagyon nemes cselekedet volt, de ennek itt vége szakad. A házasság egy komoly elköteleződés. Hogyan is állhatna ilyen esztelen kéréssel elé?

Emília elkeseredett, gombóc nőtt a torkában.

Egyre sötétebb lett, már ideje volt bemenni. Emília kedvetlenül dobott odébb egy láda hagymát. Felegyenesedett, mikor valaki megjelent a kapuban. A szíve vadul kalapálni kezdett. Elé sietett. Legnagyobb meglepetésére Margit rohant felé, szakadt rongyokban, papucsban. Boldogan ugrottak egymás nyakába, hosszú percekig ölelkezve álltak az udvaron a félhomályban.

– Mi történt? Hogy hogy eljöhettél? – kérdezte Emília könnybe lábadt szemmel, széles mosollyal az arcán.

– Kigyulladt az épület. Benedek és Ervin mondták, hogy jöjjek ide – felelte, de arcán látszott, még maga sem hiszi el, hogy ott van.

Emília szíve kihagyott egy ütemet, ahogy meghallotta a neveket. Átsuhant fején egy kósza gondolat, hogy ha Ervin most végzett Valériával, akkor már nem lesz sokáig a közelében, hiszen nem lesz oka itt maradni. Összeszorult a szíve.
Barátnőjét egy pillanatra sem engedte el, úgy mentek be a házba.

– Margitkám! De örülök, hogy látlak! – Márton meglepően nagy lelkesedéssel fogadta a lányt, megölelgette. – Annyira szörnyű, amit az apád tett – őszinte sajnálat jelent meg az arcán.

A lány megszeppenve, kérdő tekintettel felelt.

– Te nem is tudod? Apád eladott abba a kuplerájba, mert olyan nagy adósságba keverte magát – magyarázta.

Margit döbbenten huppant le egy székre, kezébe temette az arcát.

– Nekem ezt miért nem mondta? – dörrent rá apjára Emília.

– Minek mondtam volna? A saját dolgaiddal sem foglalkozol rendesen – legyintett. – Na, hozzál már neki pár falatot. Milyen beesett szegény arca – utasította a lányát.

– Előbb átöltöznék, ha kölcsön tudnál adni egy ruhát – Margit könyörögve nézett barátnőjére. – Ide fognak jönni a katonák.

Emília bólintott. Fokozódott az izgatottsága, ahogy bementek a szobájába. Vadul válogatta a ruhákat, magának is. Jobbnak látta átöltözni, mielőtt megérkeznek a vendégek. Bár az ő holmijai messze nem voltak olyan kirívóak, mint amilyet Margit szeretett, de a megpróbáltatásai után ezt egyáltalán nem bánta.

Nem volt elég főzött étel a háznál, ezért paraszttálat készítettek az otthon fellelhető kolbászokból, szalonnából, hagymából és paprikából.

Már későre járt, mire a két férfi betoppant. Ervin meglehetősen nyúzott volt, vérfoltok borították a ruháját. Még komorabbnak tűnt, mint általában. Ellenben Benedek makulátlanul parádézott, széles vigyorral az arcán. Sűrű hálaadás közepette tömte magába a finom falatokat.

– Leégett a bordély – mondta Ervin.

– Nem kár érte – legyintett Márton. – De menteni kellett embereket, hogy ennyire véres?

– Igen. De nem veszett oda senki – morogta, majd Margithoz sétált. Haját félre lökve könnyedén megszabadította a nyakörvtől. – Erre már nem lesz szüksége.

– De hát hogyan...? – a lányban benn akadt a szó. Elkerekedett szemmel nézett fel rá.

– Nem olyan bonyolult technika. Volt időm ellesni – Ervin leült, karba tett kézzel.

Emília egy nedves kendővel letörölgette a férfi arcára rászáradt vércseppeket, mire az rosszallóan pillantott rá. Utálta, amikor ilyen morcos volt, szerette volna tudni az okát.

A társaság kellemesen elbeszélgetett. Egyedül Ervin nem kapcsolódott be ebbe. Az ételhez sem nyúlt, csak feszülten meredt maga elé.

– Kiszellőztetem a fejem – szólt hirtelen, majd kiment.

Emília kérdőn nézett Benedekre, de ő csak megcsóválta a fejét, vígan falatozgatott tovább. Azzal nyugtatta magát, hogy biztosan csak elfáradt, ezért viselkedik megint ilyen mogorván megint. Ezért nem sokkal később szó nélkül követte, nem törődve a társasággal.

Ervin a háztól pár méterre állt a sötét, borús éjszakában. Az égre emelte tekintetét, bár nem volt sok látnivaló, csupán az alig érzékelhetően mozgó felhőrétegek, melyek között időnként átsejlett a hold fénye.

– Ha nagyon elfáradt...

– Hagyjuk már ezt a magázódást – morogta mély hangján.

Emília megszeppent. Máskor otthagyta volna, de most szüksége volt a makacsságára és bátorságára, hogy ne tegye. Még akkor is, ha félt azoktól a szavaktól, melyekkel megbánthatja. Elé állt, összefont karjára tette a kezét.

– Mi történt?

– Hogy mi történt? Az, hogy elszúrtam – dohogta. – Az az átkozott elmenekült – nagyot lendített karján, mire egy erősebb szél körbejárta a környező fákat. Fújtatva engedte le kezét.

– De ez nem a te hibád. – Emília a dolmányt szorongatta a karján, hogy el ne menjen előle.

– Akkor kinek a hibája? – nézett le rá vádaskodó tekintettel.

– Nem lehetsz mindig mindenben tökéletes – kezét a derekára csúsztatta, mire a férfi elhátrált tőle.

– Ezzel nem segítesz.

– De az én szememben akkor is az vagy – csúszott ki a száján. Emília újra közelebb lépett, fejét a mellkasába fúrta, nem mert felnézni rá. Nem távolodott tovább, szorosan átölelte.

Ervin tétován átkarolta a derekát. Kis megnyugvás volt ez a számára. Fejbőrén érezte a szuszogását, ahogy ráhajolt a hajkoronájára.

Hosszú percekig álltak így némaságba burkolózva. Ervin törte meg a csöndet.

– Hoztam neked valamit – hangja már enyhébben csengett.

Emília csodálkozva emelte rá tekintetét, ahogy Villámhoz sietett. A férfi a tarisznyájából előhúzott egy csomagot, melyben bőrből készült tartó volt. A lány már távolról érezte annak illatát. Kipattintotta, egy rövid fémet húzott elő belőle. Emília szeme felcsillant a gyönyörű tőr látványától, melynek fekete fa markolatát vörösréz díszítette. Gyöngyöket foglalt magában. A pengén a szürke és vörös fém váltakozva kígyózott, kecses vésetek nyúltak el a teljes hosszon.

Emília megbabonázva nézte a tárgyat, mely kényelmesen elfért a markában. Ujját többször végig simította a pengén.

– Szeretném, ha ez mindig nálad lenne. Akkor is, ha csak piacra mész.

– Tartanom kell valamitől?

– Remélem nem. De ez hatásos mindenféle lény ellen, amivel akkor éjszaka találkoztunk az erdőben.

– Köszönöm – Emília szeme könnybe lábadt a meghatottságtól. Megbabonázva nézte a tárgyat.

Ervin homlokon csókolta, mikor barátja odaért hozzájuk, hogy távozzanak.

A lány sokáig állt magában, a történteken merengve. Hagyta, hogy Körbe ölelje a sötétség, és a némaság.