A fejezet durva részeket tartalmaz. Elolvasása csak saját felelősségre!

---------------------

A kúriában sétált Emília, meztelenül, emberi alakjában. Senki nem zavarta a kutakodását, kényelmesen haladt szobáról szobára. Második szint helyiségeit járta körbe. Kinyitogatta a hatalmas szekrényeket, benézett a fiókokba. Egyéb bútorokat már meg se nézte, csak a feladatára koncentrált.

Egy hálószobában járt. Hatalmas volt; már abban elfáradt az ember, hogy elért az ágyig. Gyönyörűen bevetett, baldachinnal körbevett, faragott fából készült darab állt ott. Kedve lett volna ledőlni, de csupán kezével simította végig a vékony anyagot. A szemközti falra pillantott, ahol egy kurta bajszú, szigorú tekintetű férfi arcképe lógott. Szinte farkasszemet nézett vele, úgy meredt rá. A nagy méretű kép ijesztően hatott. Ferdén lógott a falon. A lány oda lépkedett, megfogta a keretet, megemelte, hogy a vakolat épségben maradjon, ha elmozgatja. Mögötte a falban mélyedés tátongott, nem sokkal kisebb, mint a festmény maga. Nem merte leemelni, mert elmozdítani is nehéz volt. Bekukucskált, mit rejt az üreg. Aranyrudak sorakoztak az alsó polcon. Még sose látott ilyet, így azt sem tudta, mennyire értékes. Felette papírok rendezett tömbökben álltak, felcímkézve. A legfelső polcon forint, korona hevert szétszórva, kis zsákok mellett.

Emíliának felragyogott szeme. Nagyon örült, hogy ilyen hamar megtalálta a rejteket. Úgy döntött pár napot kibír ez a feladat, addig átgondolja, mit hogyan csináljon.

Szombat délután Emília a szakadó eső ellenére útnak indult apró egér alakjában. Az ég alja szürke volt a felhőktől, úgy tűnt, még jó ideig zuhogni fog. Kedvetlen volt, talán emiatt is alakult így, de látni akarta a barátnőjét. Olyan mély elhatározással ébredt, hogy senki sem tudta volna megállítani.

A kis szürke szőrű állat orrába felcsapott a víz, ahogy a cseppek földet értek, annyira felázott már a talaj. Tudta merre kell mennie, már hírből hallotta, hogy hol nyílt a bordély. Nem igazán tetszett neki a gondolat, hogy egy ilyen helyre belépjen, de barátnője miatt erre is hajlandó volt. Nagyon hiányoztak számára a beszélgetések, a közös programok és szerette volna valakinek elmondani, ami vele történt, ami miatt zaklatott volt lassan már egy ideje.

A bordély egy eldugott zsákutcában volt, ennek ellenére sokan mászkáltak ki be. Emília az egyik ilyen ajtónyitást kihasználva beosont az épületbe. Lenge öltözetű lányok illegették magukat a betérő vendégeknek. Az ablaktalan helyiségben színes anyagok hulltak alá a plafonról, puffok szétszórva álltak a fal mentén. Furcsa szag terjengett a levegőben erős parfüm illattal vegyítve. Még apró orrát is megviselte ez a bűz. A barátnőjét nem látta a fogadó térben, ezért hátra szaladt a szobákhoz.

Csukott ajtók magasodtak fölé, hangos nyögdécselés szűrődött ki innen-onnan, a másik ajtó felől cuppogó, majd csattogó hang. Időnként hangos sikoltás járta át az épületet, ostorcsapásokkal kísérve. Egyik sem ígért túl sok jót. Lassan ment az ajtók között, szorosan a fal mellé lapulva. Már a fülén át beáramló ingerek miatt rosszullét környékezte meg. Szíve vadul dübörgött mellkasában, tudta, hogy nem kellett volna egy ilyen helyre jönnie, de már nem volt visszaút.

Felszaladt az emeletre, ahol nyitott ajtók fogadták. Fellélegzett kicsit, mert a levegő is kellemesebb volt és a hangok sem zavarták. Lopakodva közelítette meg a helyiségeket, mikor meghallotta barátnője hangját. Átjárta az öröm, hogy megtalálta. Egy másik lánnyal beszélgetett. Mindkettőjük nyakában éktelenkedett egy fém ékszer, nem éppen szép darab, inkább ormótlan. A fehérneműje jól kivehető volt az átlátszó anyag alatt, amit viselt. Hajszálai szénakazalként meredtek összevissza, arca beesett, lesoványodott. Szeme alatt egy sötétkék folt éktelenkedett. Derekát kék-zöld sérülések borították, ahogy karját is. A fésülködő asztalnál ült.

Emília berohant a bútor alá, bokájához simult, hogy jelezzen neki. Margit töprengve nézett be a bútorlap alá, majd kitessékelte vendégét, és becsukta mögötte az ajtót. A lány vissza alakult.

Sírva borultak egymás nyakába. Hosszú ideig ölelkezve álltak.

– De jól nézel ki – szólalt meg Margit, miközben könnyeit törülgette, leült az ágyra.

– Te nem annyira – Emília őszinte sajnálattal mérte végig a lányt. – Jól vagy?

– Nem igazán, de már kezdem megszokni – vonta meg a vállát.

– Mi ez a nyakadban?

– Ez egy nyakörv. Ha leveszi, csak akkor tudunk átalakulni, viszont csak az a nő tudja levenni. Ő itt a Madam, az Úrnő – undorodva elfordította a fejét. Szája sírásra görbült. – Időnként átalakulásra kényszerít, mert van, aki annyira szereti az állatokat – hangja elcsuklott. – De ő más alakba is bele tud kényszeríteni.

Emília elszörnyülködött, átkarolta barátnőjét, hogy megvigasztalja.

– Ki foglak hozni innen...

– Nem tudsz. Innen nincs menekvés – sóhajtotta Margit, ahogy sikerült kicsit megnyugodnia. – Nem enged el, és azt mondta, ha megszökünk, megkeres és visszahoz, miután megölte a családunkat. Állandóan megkínoz. Nagyon szeret megverni minket. Akkor is, ha valami nem a kedve szerint alakul. Múltkor például azon sopánkodott, hogy a Parancsnok elvitte a gyerekeit, akiket ide hozatott.

Emíliára rá tört a lelkiismeret furdalás, hiszen tudta miről van szó, ő is benne volt. Valahogy még se merte elmondani.

– Azt nem mondta, kiknek szánta a gyerekeket?

– Szánta valakinek? – Margit csodálkozva nézett barátnőjére kipirosodott szemével. – Az egyikük már itt dolgozik, ő takarít. Te mit hallottál?

– Furcsa alakokkal üzletel az erdőbe, de mindegy – Emília gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat. – Most itt van? Nem szeretnék vele összefutni.

– Tegnap itt volt, ma még nem láttam. Nem igazán beszél velünk, főleg ha jól teljesítünk – magyarázta Margit. – Én már napi tíz emberrel is elbírok – büszkén bólogatott, bár szeme szomorúságról árulkodott.

– Kik járnak ide, hogy ennyi embert kell kiszolgálnod? Hiszen rengeteg lány van most lent is – Emília összevont szemöldökkel meredt barátnőjére.

– Nemesek, katonák leginkább. De sokszor környező helyekről jönnek ide. Képzeld – szeme felcsillant –, már Benedek is meglátogatott. Nagyon figyelmes volt – Margit mosolyogva bólogatott.

– És Ervin? Ő járt már itt? – Emília félve kérdezett rá.

– Nem, őt nem láttam.

Emília úgy érezte egy hatalmas kő gördült le szívéről.

– Annyira hiányzol! – sóhajtotta. – Megpróbálom leszedni ezt a vacakot és elmegyünk innen.

Margit riadtan rázta a fejét, de Emília keze már a nyakán volt. Azonban a nyakörv sehogy sem akart kinyílni, akárhogy próbálta.

Hirtelen az ajtó kinyílt és a boszorka sötét, villámló tekintettel meredt a két lányra. Margit riadtan hőkölt hátra, meglökve barátnőjét, aki ettől a földre zuhant, az ágy mellé. Bátran nézett szembe ellenségével, bár egész teste összerezzent, ahogy eszébe jutott az a fájdalom, amit korábban okozott neki.

– Micsoda meglepetés – vérszomjas vigyorra húzta a száját, majd a két lányt a hajuknál fogva megragadta, végig rángatta őket a folyosón.

Emília szíve a torkában dobogott. Igyekezett talpon maradni, miközben végig azért fohászkodott, hogy egy veréssel megússza a dolgot.

Valéria belökött egy ajtót, mely hangos csattanással ütődött a falnak. Emíliát olyan erővel lökte be, hogy a túlsó oldalon levő szekrénynek csapódott olyan erővel, hogy a fa ajtó meghajlott. Margitot a sarokba lökte egy vörös bársonnyal bevont falrészhez. A zilált lány reszketve zokogott, könyörgően nézett a boszorkára. A plafonról láncok lógtak alá. Az egyik megnyúlt, és a lány csuklójára kulcsolódott.

– Azt hittem elpusztultál, amikor az égbe röpítettelek – oda-vissza sétált Emília előtt. – Nem szép dolog más dolgába beleütni az orrod – megpöckölte az orrát, karmával végig hasítva azt. – Most meg ide jössz. Mit képzelsz te magadról?! – förmedt rá és teljes erőből belerúgott.

Emília érezte az orrán végigcsordogáló vért. Az oldalát ért inzultus által újra találkozott a szekrénnyel. Halkan felnyögött. Egész törzsét átjárta a fájdalom. Négykézláb kuporgott a földön, úgy várta reszketve a folytatást.

– Mit is csináljak veled? – Valéria egy kerek fatömböt húzott elő az íróasztala alól. – Vagy vele? –Margitra mutatott a fahusánggal, aki remegve állt a sarokban.

– Velem! – üvöltötte Emília. – Erről csak én tehetek.

A nő selyem köntösét lecsúsztatta magáról. Fekete, csipke díszítésű fűzőben, piros alsóneműben és harisnyakötőben állt fölé. Felé lendítette a karját, mire Emília vállán csattant a rúd. A lány egy pillanatig azt hitte eltörött a karja, olyan erős fájdalom hasított belé. Épp, hogy rászorította kezét, már a másik oldalán érte az ütés. Valéria könyörtelenül sújtott le újra és újra, mindig más pontra célozva. Egyedül a fejét kímélte.

Emília egyre jobban összegörnyedt. Érezte, ahogy bőre alatt halad a vér egyik ütés nyomán a másik felé. Szemét, száját összeszorítva tűrte a büntetést. Szeméből folytak a könnycseppek.

A nő türelmetlenül morgott valamit. Margit kissé kifeszítve állt a sarokban, a lánc tartotta karját. Feje egyik oldalra dőlt, mintha elaludt volna.

Emília riadtan nézte mozdulatlan barátnőjét. Karját szorongatta. Egész testén lüktető fájdalmat érzett, de nem érdekelte. Feltápászkodott, hogy Margithoz siessen, de alig tett pár lépést, újra nekivágódott a szekrénynek és hangos nyekkenéssel zuhant vissza a földre.

– Lehet, hogy a te hibád, de ő fog bűnhődni miattad – fenyegetően mutatott rá a fahusánggal, de arca élvezetről árulkodott. Kacér mosollyal kutakodott az íróasztala fiókjában. Lassan egy tőrt húzott elő. Kéjesen nyalta végig a rövid fémet. A kikötözött lány hasához szorította, miközben elégedetten nézett a kuporgó felé.

Emília szeme elkerekedett, szája tátva maradt. Képtelen volt elhinni, hogy ez a nő ennyire kegyetlen volna. Hitetlenkedve rázta a fejét.

– Kérem, ne... – Halkan könyörgött, folyamatosan ismételgetve.

Valéria felkacagott. Végig hasította lány hasát, aki csak felnyögött. A vére lassan kiszivárgott a sebből, a cseppek végig gördültek hasán, némelyik a combján is.

Emília szeméből áradatként indultak meg a könnycseppek.

– Ne tegye! – kiáltotta kétségbeesetten. Felállt, hogy oda szaladjon, hogy megakadályozza a folytatást, de a nő csak legyintett felé, mire visszarepült, a földre zuhant.

A boszorka megragadta Margit haját, hátra rántotta a fejét. Egy határozott mozdulattal elvágta a torkát. A légvétel hörgésbe csapott át, majd tompa bugyborékolásba, ahogy a vér a levegő útjába tolult. Hamarosan ez is abba maradt, lábai elernyedtek, Margitot már csak a kötél tartotta.

Emília zokogva hajtotta földre a fejét. Tépte bensőjét a tudat, hogy barátnője miatt vesztette el az életét, a reményt egy jobb életre, a lehetőséget, hogy kiszabaduljon innen. A lelkiismeret-furdalás óriási erővel tört rá, néma önmarcangolásba kezdett, időnként felpillantva a mozdulatlan testre. Hosszú percek teltek el így.

Valéria felkacagott, roppant mód élvezte a helyzetet. Hajánál fogva felrángatta őt a padlóról, Margit elé vezette. Végig úgy tartotta fejét, hogy tekintetét le se tudja róla venni, csupán könnyei homályosították látását.

– Lásd a valóságot – súgta a fülébe.

Emília döbbenten nézte barátnőjét. A vágásoknak nyoma sem volt és ugyanúgy állt ott, ahogy korábban. Nyakába borult, ahogy a nő elengedte.

– Sajnálom – nyöszörögte.

Margit úgy pillantott rá, mint aki álmából ébredt épp, csak nem kellemes pozícióban. Kérdőn pillantott rá. Emília azt sem tudta sírjon, vagy nevessen.

– Ez volt az utolsó alkalom, hogy megkíméltelek – suttogta Valéria közvetlenül a fülébe, majd újra megragadta grabancát, kirángatta a folyosóra. – Remélem megtanultad a leckét – vicsorgott rá, miközben kinyitotta az emeleti ablakot. – Inkább a feladatodra koncentrálj, mert ha nem teljesítesz, valóban megölöm – fenyegetőzött. Egy könnyed taszítással kilökte őt.

Emília a homokos földre zuhant, kicsit tompította karjával az esést, de még így is úgy érezte nem kap levegőt. A bal kezét nem tudta mozgatni. Időbe telt, mire annyira sikerült erőt vennie magán, hogy a legközelebbi kapualjba húzódjon. Zihálva ült csupaszon, a hideg földön. Szinte fel sem fogta mi történt. Belsőjét marta, hogy mekkora bajt hozott barátnője fejére. Zaklatott volt, pedig ahhoz, hogy átalakulhasson, le kellett nyugodnia.

Sokáig ücsörgött, mire sikerült állati alakot öltenie. Hálát adott az égnek, hogy akkor éppen senki sem járt arra. Futva sietett haza.