Benedek csodálkozva nézett barátja után.

– Megzavartam valamit? – érdeklődött.

– Dehogy! ­– intett Emília. A földre rogyott. – Mindig ilyen goromba mufurc a barátja?

A férfi felnevetett, miközben maga is elhelyezkedett mellette.

– Tőlem minden nap földbe döngölhetne, ha ahhoz van kedve, amíg kiáll az alacsonyabb rangúak érdekeiért. Ő az egyetlen, aki érdemben tenni próbál azért, hogy a széthulló társadalmunk újra egy erős egység legyen. Na, jó, ezek lehet nagy szavak, de fedi a valóságot.

– Miért hullott szét? Mi történt? Van köze Valériához?

– Van, ó hogyne. A Rotmüller család volt az egyik legbomlasztóbb az Ősboszorkányok közül. Beszélt már Ervin róluk? Csak nehogy én avassam be valamibe, amibe nem kellene – mondta védekezően.

– Nagyjából elmondta miben különböznek a sima boszorkányoktól. – Emília szeme felragyogott, hogy többet tudhat meg.

– Nem vagyok biztos benne, hogy örülne, ha elmesélném a teljes történetet – Benedek fejét vakargatta.

– Tőlem nem tudja meg – Emília a férfi karjába kapaszkodva, nagy, boci szemekkel meredt rá.

– Egy ilyen pillantásnak nem tudok ellenállni – mosolyodott el. – Szóval egykor az Európában élő Varázsló társadalmat az Ősboszorkányok irányították egyedül. Hatvanhárom ilyen család létezett nagyjából kétszázötven évvel ezelőttig. Ők egyenrangúnak számítottak, együtt hozták meg a döntéseket, amivel nem is volt gond, amíg az egyikük át nem akarta venni az irányítást, hogy teljesen egyedül bíráskodhasson mindenki felett. Gyarló emberek mindig felbukkannak, hogy szánalmas terveiket másra erőltessék – sóhajtotta. – Korábban is előfordult egy-egy ilyen próbálkozás, de akkor közvetlenül támadta a többieket az illető. Őt kivégezték, és ezzel vége volt. Azonban az utóbbi esetben hátulról fúrták a másikat, mígnem az Ősboszorkányok egymás családjai életére törtek, így elindítva egyfajta bosszú hadjáratot. Bár ezt nem Rotmüller apja robbantotta ki, de másodhegedűsként részt vett abban, hogy aljas szóbeszédeket terjesszen, ezzel felkorbácsolva a kedélyeket. Ervin apja volt az egyik legerősebb politikai irányító, ő lett volna az egyetlen, aki egyedül stabilan képes elirányítani a dolgokat. Erős, határozott egyéniség, akit szerettek az emberek. Olyan értékeket képviselt, ami mindenkinek az előnyére vált. Pont ezért szúrta a szemét ezeknek – szinte köpte a szavakat, olyan undorral beszélt.

Emília szájtátva hallgatta. Megdöbbentette, hogy mennyi minden történt a világban, melyekről fogalmuk sem volt.

– A Rotmüller családot mindez hidegen hagyta, nem érdekelte a saját fajtája. A tagjaik elég agresszívak voltak, szerettek bántani másokat. Sajnos mindig akadt köztük fiú leszármazott, így mindig volt beleszólásuk a politikába, illetve könnyedén szőnyeg alá söpörhették, ha valakit élvezetből halálra vertek. Azonban Rotmüller apja értékes örökös nélkül maradt. Az első feleségét megölte, hogy újra házasodhasson. A második felesége várandós volt egy fiúgyermekkel. Holtan hozta a világra, ezért megverte szegényt. Bele is halt a sérüléseibe –Benedek komoran megvakargatta halántékát. – Így lányát kezdte el felkészíteni arra, hogy majd hogyan vegye kezébe az irányítást, annak ellenére, hogy nő. Hiszen a nőknek a mai napig nincsen a törvénykezésbe beleszólási joguk. De ekkor már elkezdődött az öldöklés. Sorra hulltak az Ősboszorkányok. Részben ezért jött létre a Varázsló Tanács, alacsonyabb rangú boszorkányokból. Rotmüller egyik embere lett a Főtanácsos. Ő azt hitte nyeregben van, mert akkor már alig maradtak húszan. A kínzások, mészárlások lassan véget értek, de a Mester család hiánytalanul megmaradt, hiszen ők nem dőltek be a terjesztett álhíreknek. Ervin apja továbbra is nagy befolyással bírt, sokszor lenyomva akaratát a Tanács torkán. Ezt megelégelve Rotmüller több napon át kínozta őt és feleségét, mígnem belehaltak. Akkor Ervin nagyapja állt bosszút, Valérián kívül mindenkivel végzett, de a végső összecsapás során csak úgy tudta legyőzni ellenfelét, hogy magát is feláldozta. Ekkor már alig maradt néhány Ősboszorkány. És a Varázsló Tanács átvette a hatalmat, szinte teljes egészében.

Emília szíve összefacsarodott. Az egész olyan volt, mint egy tragikus esti mese.

– De akkor Ervin hány éves volt?

– Kilenc volt, amikor elvesztette a szüleit. Az az aljas féreg végig nézette vele, ahogy kínlódnak. El ne mondja neki, hogy elmondtam – fordult felé komor arccal. – Négyszer kellett leitatnom, mire megeredt a nyelve. Azért nem szokott inni, olyankor túl őszinte.

– Leitatta – elképedve fordult felé.

Benedek borús arccal, némán bólintott. Emília fejét csóválta, szeme könnybe lábadt.

– De most már elég erős, miért nem végez Valériával? – kérdezte időnként elcsukló hangon.

– Miután kevesen maradtak, és elég nyilvánvalóvá vált Valéria törekvése, páran megpróbáltak végezni vele a fennmaradt Ősboszorkányok közül. Mind sikertelen próbálkozás volt, mert az apja túl jól megtanított neki mindent. Azonban mikor Ervin kezdett elég erős lenni, megijedt és törvénybe foglaltatta akkori férje által, hogy ha egy Ősboszorkány a másikra támad, életfogytiglanra ítélik. Ez nálunk a legsúlyosabb büntetés, mert ilyenkor a bűnöst kikötözik egy sötét cellába, étlen-szomjan tartják. Vizet is csak egy hét után kaphat. Az én fajtám ebbe viszonylag hamar belehal, mert bár bennünk is van gyógyító képesség, ilyen körülmények között 2-3 héttel bírnánk tovább, mint egy átlagember. De egy Ősboszorkányban sokkal több erő van, a gyógyulás pedig úgy működik, mint a légzés. A végtelenségig gyógyítja magát, mígnem kihuny az ereje. Volt, aki így járt, majdnem négy évig vergődött bezárva. Előszeretettel mutogatták a többi Ősboszorkánynak, hogy eszükbe véssék, hogy járhatnak. Ervin tinédzser volt, amikor ezzel szembesült. Hát ezért próbálta törvénye úton elkapni. Még nem sikerült.

– De Valéria megölte a férjét. Ő nem Ősboszorkány volt?

– De, az volt, de nem tudták bizonyítani, hogy megmérgezte – válaszolta lesújtva Benedek.

– Várjon, azt mondta, kétszázötven éve kezdődött, Ervin kilenc éves volt, mikor meghaltak a szülei, de nem néz ki harmincötnél többnek. Hány éves most?

– Ő úgy nagyjából százhetvenöt körül van, ha jól számolom.

Emília elkerekedett szemekkel bámult rá.

– Ön is? Egykorúnak látszanak.

– Én nyolcvanhárom vagyok – felkacagott.

– Ez is a gyógyító képességük miatt van?

– Igen, lassabban öregedik a szervezetünk. Az övék még lassabban, bár ők a testcserére is képesek, ha a szervezetük annyira elöregedne. Valéria már túl van egy ilyenen.

Emília Meghökkent. Benedek tovább beszélt, kissé könnyebb témára terelve a szót, kellemesen elbeszélgették az időt.

A fák között zizegni kezdett az avar, léptek zaja hallatszott.

Ervin nem szívesen hagyta magára nőcsábász hírében álló barátját, és Emíliát, de muszáj volt tennie egy kört, hogy csendben magára maradhasson a gondolataival. A sötét tájat kémlelte, a lényeket figyelte, akik épp egy őzet marcangoltak hanyag munkával. Gyomorforgató látvány volt. A szag is egyre elviselhetetlenebbé vált.

Lassan visszament a többiekhez. Már távolról hallotta, hogy beszélgetnek, nevetgélnek, a legnagyobb nyugalommal, mintha csak egy baráti pikniken vennének részt éjszaka az erdőben. Melléjük sétált. A lány sajnálkozva emelte rá tekintetét. Nyoma sem volt a korábbi feldúltságnak, vádaskodásnak. Aggodalommal töltötte el.

– Miről beszéltetek? – fordult barátja felé Ervin.

– Semmi érdekesről – érdektelenül megrándította vállát.

– Akkor miért néz rám így? Mit mondtál neki? ­– kérdezte egyre erélyesebben.

– Miért, hogy nézek? – Emília elkapta róla tekintetét.

– Szánakozva.

– Elmondtam a Rotmüllerrel kapcsolatos konfliktusodról pár dolgot – válaszolta Benedek barátja elé állva.

Ervin a fejét csóválta, dühösen méregette barátját, majd a mögötte álló lányra pillantott.

– Te rosszabb vagy, mint egy pletykás vénasszony – morogta. – Elveszem ezeket az emlékeket – lökte félre barátját, a lány felé nyújtotta kezét.

– Ezt nem teheti! Jogom van az emlékeimhez! – védekezett Emília.

– De ezek nem a maga emlékei – dörmögte Ervin.

– Ugyan már! Higgadjunk le – Benedek próbálta elsimítani a dolgot.

Ervin hajthatatlan maradt. Egyre csak koncentrált, leküzdve a fáradtságát.

– Ne nézzen a szemébe – sóhajtotta Benedek a lánynak, és odébb lépett.

Emília kétségbeesetten pillantott rá, majd szorosan összezárta a szemét. Csupán a sarkából sandított a férfi felé, kezét próbálta elterelni az útból.

Ervint nagyon megzavarta barátja kijelentése. Mérgesen pillantott rá, de ahogy a lányra visszanézett, azt nem tudta hová tenni. Lehajtott fejjel állt előtte, kezét úgy taszigálta, mint egy kiscica a gombolyagot. Nem értette, miért hiszi azt, hogy ezzel bármit is háríthat, mindenesetre a látvány szórakoztató volt.

Benedek hangosan felnevetett, hasát fogta, úgy röhögött. Emília feldúltan nézett rá, mire a férfi kis szünetet tartott, hogy leutánozza a mozdulatait. A lány felbőszülten megindult felé, de a szőke katona úgy futott el előle, mint egy gyermek, aki épp fogócskázik.

Ervin leült egy fatörzsre, karba tett kézzel figyelte a játékot.

Emília megállt, egy fának támasztotta tenyerét. Vállai megrázkódtak. Benedek a fák közül barátja mellett termett, sajnálkozva nézte a túl méretes kabátban reszkető lányt. Kényszeredetten elindult felé.

– Jaj, Kicsi lány, nem úgy gondoltam – mondta vigasztalón, ahogy közeledett felé. Vállára tette kezét, arca elé hajolt, majd vigyorogva egyenesedett ki. – Imádom!

Emília válla a nevetéstől remegett. Így, hogy már lebukott, kieresztette hangját, jóízűen felkacagott.

– Hogy csináltam? – fordult Benedek felé, miközben könnyeit törölgette.

A férfi készségesen újra eljátszotta a korábban látott jelenetet; összeszorított szemekkel, apró mozdulatokkal piszkálta maga előtt a levegőt. Együtt hahotáztak tovább. Ervin elmosolyodott. Tisztában volt vele, hogy a lánynak van öniróniája. Kis felüdülés volt számára, hogy ennyire vidámnak látja.

Morajlás hangja futott végig az erdőn. Amilyen hirtelen érkezett, olyan gyorsan eltűnt. Egyre közelebbről hallatszódott egy hörgő hang, amely feléjük közeledett.

– El kell mennünk innen – pattant fel Ervin. Mint egy puskacsőből kilőtt golyó iramodott meg.

Komolyságából ítélve érezték, hogy igyekezniük kell, szorosan a nyomában maradtak. Hosszú percekig szinte szaladtak a fák között.

Ervin egy kisebb szabad területen lassította lépteit. Már nem hallotta a nyomasztó hangokat, csak a szokásos zajok vették körül.

– Mi a baj? – érdeklődött Emília elkerekedett szemekkel.

– Túl közel jöttek a lények ­– válaszolta, majd Benedek felé fordult. – Vigyázz rá!

Benedek gondterhelt sóhaj kíséretében bólintott.

Ervin gyors léptekkel haladt az erdőben. Démonok jelenlétét érezte, meg akarta találni őket, hiszen a következő találkozóig még volt legalább egy óra. Útjába akadt egy kobold, de egy határozott rúgással eltérítette a céljától.

Hamarosan három alak körvonala rajzolódott ki előtte. Ott volt a két szőke hajú emberforma, akik Rotmüllerrel tárgyaltak és Bucon. Távolról megismerte reszelős hangját. A démon széles vigyorra húzta száját, ahogy meglátta őt.

– Tudtam, hogy itt leszel.

– Haladékot kap? – kérdezte Ervin komoran.

– Igen – dünnyögte csalódottan. – De igyekszik teljesíteni az alku felét még ma. Bár akkor is haladékot kap, de onnantól már nem számít. – Széttárta hosszú ujjait, mutató ujját felmutatta. – Van, ami fontosabb. Kell nekem az a leányember, akit megmentettél a koboldoktól.

– Ő az enyém – vágta rá azonnal Ervin.

Bucon az égre emelte tekintetét, állát kopogtatta hosszú, koszos körmével.

– Csak a ruhád van rajta, nem a jeled. Mire odaértél a koboldok rég végeztek volna vele, ha nem lenne ennyire erős. Jó szolgálatot tenne a mi világunkban – győzködte.

– Nem megy sehová – mondta nyomatékosan. Egy pillanatra sem vette le tekintetét a démonról.

– Addig szabad préda – kaján mosoly terült el szürkés arcán, sötét szemében furcsa fény csillant meg. – Csak nehogy későn érj vissza – felkacagott.

Ervin gyomra görcsbe rándult, szívét vaskarmok szorították össze, ahogy rátört a félelem. Visszafordult, de érezte, hogy kevés ideje maradt, ezért emlékezetből próbálta magát varázserejével oda juttatni, ahol hagyta a többieket.

Emília nagyon elfáradt a hosszú éjszaka során, de hajtotta a kíváncsiság, hogy Valéria milyen alkut kötött, ezért szóba sem hozta, hogy haza akarna menni. Mint kiderült Ervin annyira nem rossz társaság, és Benedek csatlakozásával csak jobb lett a hangulat. Rengeteg dolgot tudott meg, bár még számos kérdése lett volna, de nem akart tovább faggatózni, hiszen bőven volt min elgondolkodnia.

Kényelmesen leheveredett egy fa tövébe, szunyókálni próbált, amíg Benedek körbe nézett a közelben, hogy ne érje őket váratlan meglepetés.

Emília már épp kezdett elbóbiskolni, amikor hideg ujjak fonódtak vállára. Rémülten kapta fel a fejét. Egy ember jelent meg mellette, szinte a földből emelkedett fel. Szürke bőre helyenként cafatokban lógott, kilátszott a járom csontja arcán. Szája sötétszürke volt, a fele hiányzott, sárga fogai kilátszottak alóla. Pár szál haj vette körbe fejét. Halott volt, de mégis élt, hiszen mozgott. A lány sikítani akart, de a másik oldalán hasonlóan rothadó lény jelent meg, csontos ujjaival szorosan befogta a száját. Hideg borzongás futott végig gerincén. Felugrott, hogy meneküljön, vagy bármilyen módon jelezze, hogy baj van, de a két alak szorosan tartotta.

Benedek nem állt távol tőle, de lekötötte, hogy három hasonszőrűvel végezzen. Kardját előrántotta hüvelyéből, miközben bal karját a föld felé tartotta. A lények lábainál indák jelentek meg, rákulcsolódtak. Az egyiknek fejét vette kardja élével, a másik felé sújtott, a karját szelte ketté.

– Ne nézzen a szemébe! – kiáltotta Benedek a lány felé sandítva.

Emília összevonta szemöldökét, bár érezte, ezt most nem tréfának szánja. Próbálta eltaszítani magától, mire az egyik hátulról lefogta. A másik vele szemben állt. Rugdosódni kezdett, amit könnyen kivédtek. Az alak ráemelte elkerekedett tekintetét, a sötét írisz beborította egész szemét, melyben apró fénypontok jelentek meg, mint égbolton a csillagok.

– Emília rám figyeljen! – szólítgatta Benedek, miközben saját támadóival küzdött.

A lány képtelen volt levenni róla a tekintetét. Hamarosan minden fény kihunyt a lény szemében, csak a feneketlen sötétség maradt egy apró fényponttal a mélyén. Mégis oly vonzó maradt. A szája elkerekedett, halk hörgés tört elő torkából. Emília úgy érezte minden boldogság megszűnt, az örömök forrása örökre véget ért. Haszontalanná vált. Nem maradt senkije és semmije. A nyomasztó gondolatok egyre mélyebbre húzták a lelkét, kezdett teljesen üressé válni.

– A francba! Emília, ha valami baja esik, Ervin tuti meg fog ölni engem! – panaszkodott Benedek.

A lányt ez már cseppet sem érdekelte. Csak bámult bele a sötétségbe, az egyetlen vonzó dologba, ami ámulatba ejtette, és nem engedte. Elnyelte a sötét űr, a feneketlen mélység. Már semmilyen érzés nem maradt benne, némán követte a lényt, aki lecsúsztatta kezét a szájáról a mellkasára. A hideg érintés keserű borzongással járta át, mely csalogató volt a számára.

Benedek mágiája rövid ideig tartotta vissza a támadókat. Kiugrott a körükből, lefejezte a lánnyal szemben állót, miközben őt meglökte. Emília a földre zuhant. Úgy tért magához, mintha egy nyomasztó álmot látott volna. Csodálkozva nézett körbe. A férfi egyre erélyesebben suhintotta kardját, nem törődve azzal, hogy melyik lényt hol találja el. Egy rothadó ember gúzsba kötve vergődött kicsit odébb. A lány segíteni akart, ezért gyorsan kibújt a kabátból, farkassá alakult. Az egyik szerzetnek neki ugrott. Ahogy beleharapott a torkába, prüszkölve szökkent vissza a földre. Mintha egy zsák hamuba került volna a szájába, fullasztóan kaparta a torkát. Akárhogy köhögött, nem tudott megszabadulni a portól.

Benedek már csak eggyel küzdött, hiába szúrta át fején a kardját, mintha meg se hatotta volna, újra támadt. Emíliát az a bestia karolta át, aki mögé került korábban. Nem akarta újra megharapni, így viszont védtelen maradt.

Ervin felmentő seregként érkezett meg, fényes pengék jelentek meg tenyerében, átszelték a levegőt, és ahogy hozzájuk ért, egy-egy méretes porkupacba hulltak a földre.

Benedek levegő után kapkodott, fáradtan rogyott össze, ahogy elmúlt a veszély.

A farkas még jobb híján füvet rágcsált, hogy megszabadítsa torkát a kellemetlen hamu ízétől. Ahogy jobbnak ítélte meg a helyzetet, a fa mögé húzódott a kabáttal a szájában, hogy vissza alakuljon.

– Jól vagytok? – érdeklődött Ervin.

– Hát – lihegte Benedek –, jókor jöttél. Pont jókor.

– Mik voltak ezek? – kérdezte Emília.

– Démon katonák.

– Volt köztük Lélekfaló élőholt is – szólt közbe Benedek, a lány felé mutatott.

– Az amelyik...? – Emília még most is érezte azt a nyomorult érzést, ami rátört. A hideg érintés gondolatától reszketni kezdett – Szörnyű volt – ismerte el.

– Haza viszem – szólt határozottan Ervin, átkarolta a vállát.

– De Valéria... Én tudni akarom – dacoskodott a lány.

Ervin annyiban hagyta a dolgot.

– Akkor menjünk – mondta beletörődve.

Benedek lassan feltápászkodott a földről, így indultak el a tisztás felé.

Ervin szaporán kapkodta a fejét, minden apró neszre. Emília kicsit megnyugodott, hogy szorosan mellette volt, karját rajta tartotta, mert még mindig rázta a hideg. Biztonságban érezte magát a közelében. Azonban az arckifejezése, a komorabbnál is borúsabb tekintett aggodalommal töltötte el.

Lassan elérték a helyszínt. Ervin egy láthatatlan pajzsot varázsolt köréjük, hogy ne vegyék észre őket a fák között. Úgy vártak türelmesen.

Valéria hamarosan megjelent, a két idegennel egyetemben. Szinte egyszerre érkeztek oda.

– Az Uram nem szereti a fél munkát – mondta az egyik. – De látjuk az igyekezeted, ezért a feltételek a következők szerint módosulnak. 25 gyermeket kaptunk tőled, még 25-öt várunk el, vagy kiválthatod őket 5 szűzzel.

Emília döbbenten hallgatta. Kérdésre nyitotta száját, de Ervin csendre intette. Azonban a szüzek szónál nagyot nyelt, mire mindkét férfi felé fordult. Zavarába elpirult.

– Egy hetet kapsz.

– Az nem biztos, hogy elég – szólalt meg Valéria.

A bukott angyal morcosan vonta fel szemöldökét, majd hozzá tette.

– Ha alakváltó, azzal kiválthatsz 4 gyermeket, vagy két szüzet. A legvégső határidő újabb egy hónap. De ha csalódást okozol...

Valéria bólintott. A két púpos lény eltűnt a szemük elől. A nő is kámforrá vált.

Emília Ervin felé fordult.

– A gyerekek. Azok a gyerekek? Mire kellenek nekik a gyerekek? – kérdezte zaklatottan.

– Szolgának, vagy... eledelnek – Csüggedt arccal elfordult. Egyenletes léptekkel haladt a fák között.

– Eledel? – Emília sietve rohant utána.

– A kedvenceiknek ők az ünnepi lakoma – vetette oda.

– Akkor valóban, azok a gyerekek azért kerültek ide?

– Az ő árvaházából valók voltak. Így valószínű.

Emíliának könnybe lábadt a szeme, annyira sajnálta őket. Hiábavalónak érezte a megmentésüket, ha ilyen kezekbe kerültek.

Benedek ekkor érte utol, vigasztalón megsimogatta a hátát. Úgy folytatták az útjukat.

Már majdnem az erdő szélénél jártak, egymás mellett haladtak.

– Apám mondta, hogy hívjam meg hozzánk ebédre, vagy vacsorára, amelyik jobb – szólalt meg hirtelen Emília Ervin felé pillantva. – Csak a szokásos kihallgatás. Főzök valami finomat.

– Te mázlista – bökte oldalba Benedek.

– Remélem is, hogy jobban főz, mint ahogy csókol.

– Hé, maga varázsolt el! – vágott vissza a lány.

– A varázslat csak a kezdő lökést adta meg, a többi önön múlt. Van még mit tanulnia – mondta gúnyosan.

Emília megtorpant, arcát elöntötte a vér. Lehajtott fejjel követte a két férfit.

– Egy kis maradékkal majd gondoljon rám – Benedek vidáman átkarolta.

– Majd úgy készítem, jusson belőle bőven – mosolygott rá Emília.

– Kegyed egy földre szállt Angyal! – Benedek megpuszilta a lány arcát, mire Ervin morgó hangot hallatott.

– Akkor, mikor lenne jó?

– Holnap vacsora.

Emília részben elégedetten kullogott tovább. Már nagyon kimerültnek érezte magát, csak egy kiadós alvásra vágyott, és arra, hogy elfelejtse ezt a sok rémséget, amit az éjszaka folyamán látott.

Az erdő széléhez érve Ervin ragaszkodott hozzá, hogy haza kísérje őt, Benedeknek pedig szinte parancsba adta, hogy menjen vissza az erdőbe az egyben maradt tetemekért.

Emília nem számított ilyen figyelmességre, társaságra sem vágyott már igazán, a férfi azonban hajthatatlan volt, így hagyta, hogy még azt a kétszáz métert közösen megtegyék.

A kapunál álltak, mikor Emília szembe fordult vele.

– Kérem, ne menjen az erdőbe egyedül – mondta Ervin. – Ha Rotmüller asszony odahívná, akkor is inkább szóljon nekem, hogy el tudjam kísérni.

Emília töprengve állt. Nem volt ínyére a gondolat, hogy ez a férfi őrködjön mellette.

– Akkor lenne csak igazán bajban – próbált viccelni.

– Csak távolról figyelném, ha megint felbukkannának – az erdő felé bökött fejével.

– Jól van – adta be a derekát végül, mert már túl fáradt volt egy újabb vitához.

– Az apja leskelődik? – Ervin összevont szemöldökkel nézett el a lány válla felett a ház felé.

– Szokása kukucskálni – mosolyodott el.

– Akkor ne hagyjuk cserben.

Emília értetlenül nézett rá. Ervin átkarolta derekát, magához húzta. Másik kezével hajába túrt, a tarkóját tartotta, és megcsókolta. A lány mozdulatlanul tűrte, mire a férfi nyelvével végig simított ajkain, ami csupán a meglepetéstől nyílt ki, de azonnal ostrom alá vette a száját, feltérképezve minden egyes négyzetcentiméterét. Emíliát melegség járta át, egyre hevesebben vert a szíve. Gyomrában ezernyi pillangó repkedett. A nyelve hegyén érezte az érintését. Hirtelen megijedt ettől az ismeretlen érzéstől, finoman taszított egyet a férfi mellkasán.

– Ennyi elég lesz – lihegte Emília, amint felszabadult a szája.

Ervin elengedte, kibontakozott az öleléséből. A kék szempár vágyakozással telve pillantottak le rá, ahogy eltávolodott tőle.

– Aludjon jól – ezzel hátat fordított.

Emília szívéhez emelte kezét, nehezen tudott lecsillapodni. A ház felé lépett, fény után kutatott, de nyomát se látta annak, hogy az apja korábban ott állt volna.

– Hé! Nem is volt ott! – kiáltott a férfi után.

Ervin megfordult, megvonta vállát, széttárta karját. Arca fáradt mosolyba húzódott. Kezével búcsút intett, és folytatta útját.

Biztos csak játszik velem – gondolta Emília, miközben visszacsukta a kaput. Ólom nehéznek érezte lábait, lassan vánszorgott be az épületbe, egyenesen a szobájába ment. Beledőlt az ágyába úgy, ahogy volt, és azonnal elnyomta az álom.