Napok teltek el a bécsi út óta. Emília még mindig küzdött azzal, hogy elfelejtse az ott történteket. Mindent ki akart törölni elméjéből, de így még nehezebb volt, hogy nem tudta senkivel megbeszélni az elmúlt napok eseményeit. Látni akarta a barátnőjét, de nem mert oda menni, miután Ervin utalt arra, hogy ő is ott ragadhat.

Már ősz volt, Emíliának sok feladata akadt a kertben, amivel lassan haladt. Bettina naponta többször meglátogatta őket, kezelte Márton fájdalmát, tornáztatta. Ami nyomasztotta, hogy apjával való heves elválásuk, és a több napi távol tartózkodása sem volt elég, hogy megenyhüljön irányába. Még mindig nem beszéltek egymással. Az ápolást elfogadta, de nem tartott igényt a lánya társaságára. Gyakran az ételt kikészítette a konyhában, amelyet vagy Bettina vitt be neki, vagy kikászálódott érte, de amint végzett visszasietett a szobába.

Egyik nap Tamás kereste fel, a boszorka jobb keze. Egy borítékban vitte el neki azt a pénzt, melyben Valériával megegyeztek. Emília már annak vastagságából érezte, hogy a nő nem volt szűkmarkú. A ruhájába rejtette anélkül, hogy kibontotta volna. Nem akarta, hogy lássák mit kapott.

Borongósan indult a nap. Emília egykedvűen állt a piacon, a pult mögött. Emésztette a magány, a barátai hiánya. Bárki szólt hozzá, akár csak érdeklődés gyanánt, megeresztett felé egy szomorkás mosolyt.

A kovács állt meg előtte. Haja copfba volt fogva, de még így is látszott az ápolatlansága. Homloka már erősen magasodott. Úgy tűnt a fesztivál óta felszedett pár kilót. Szeme alatt táskák éktelenkedtek, amin az állandó alkohol fogyasztása nem javított. Már most érezhető volt rajta, hogy pár italt legurított. Egy rózsacsokrot szorongatott a kezében.

– Miben... segíthetek? – kérdezte Emília gyanakvó tekintettel méregette őt.

Ferenc átnyújtotta a csokrot, amit a lány lassan elvett, bár nem értette miért kapja.

– Megvan az esküvőnk időpontja – mondta boldogan. – Márton nekem ígérte a kezedet, ezért bátorkodtam egyedül beszélni a pappal...

– Hogy mi...?! – vágott a szavába feldúltan Emília. Egyszerre volt döbbent és kétségbeesett.

– Összeházasodunk! – Ferenc a magyarázat mellett már kezével mutatta lelkesen, hogy kettejükről van szó. – Két hónap múlva, szombaton.

– Mégis miből...?!

– Az apád nekem adta kezed – ismételte nyomatékosan. – Elég jó üzletet kötöttünk –elvigyorodott.

Emília nem látta értelmét további kérdezősködésnek. Egyben biztos volt: ez nem történhet meg. Hirtelen lobbant dühében a pultot megkerülte, a rózsacsokorral kezdte ütlegelni a férfit, aki hangos jajgatásba kezdett. Elkezdett körülöttük felgyűlni a tömeg.

Benedek és Ervin épp a piac bejáratánál álltak, onnan figyelték az eseményeket.

– Soha nem leszek a feleséged! – kiáltotta Emília. Minden egyes szónál lendült a csokor.

Ferenc karjából kiserkent a vér, ahogy a tüskék végig horzsolták. Láthatóan kezdett elege lenni. A szirmok körülöttük hevertek a földön szerteszét. Emília a megmaradt, tüskés szárakkal csapkodta egyre erősebben. Bízott benne, hogy így tudomásul veszi a kovács, hogy nem kíván a közelébe lenni.

Ervin elkomorodva nézte a lány harcias megnyilvánulását. Hirtelen ötlettől vezérelve elindult lovával, miközben odaszólt barátjának.

– Van egy kis dolgom. Te ügyelj rá, hogy ne essen bántódása.

– Kinek? – kérdezett vissza vigyorogva Benedek. – Jelenleg a fickó áll vesztésre.

– Maradjon is így!

– A Mándoky birtoknál találkozunk? – kiáltott utána.

Ervin csak intett neki a távolból. Vágtázva sietett tovább.

Ferenc megelégelte ezt a megaláztatást, meglendítette kezét, mely a lány arcán hangosan csattant. Emília kicsit megtántorodott. Döbbenten szorította kezét az arcára. Hallotta a tömeget, ahogy együtt fejezték ki meglepettségüket. Feszült csend támadt a piactéren.

A kovács már kezdte megbánni tettét, bizonytalanul tett pár lépést felé. Azonban Emília csak azért nem mozdult, hogy erőt gyűjtsön. Égett benne a düh. Haragos pillantással emelte rá tekintetét.

– Sajnálom – mondta Ferenc, közelebb lépett hozzá.

Emília újra támadásba lendült. Ököllel gyomorszájon vágta, majd a hátára ugrott. Ütötte, ahol csak érte. Nem érdekelte az emberek véleménye, csak az számított, hogy az akaratát érvényesítse. Bízott benne, hogy cselekedete miatt a férfinak inába száll a bátorsága, és elfelejti az esküvő gondolatát. Pláne azután, hogy nyilvános így megalázta.

– Mit gondolsz te magadról?! – sziszegte Emília összeszorított fogai közt. – Soha nem leszek a feleséged! – kiáltotta fülébe, miközben minden szónál lesújtott a férfi fejére öklével.

A tömeg továbbra is döbbenten figyelte az eseményeket.

Benedek nehezen átverekedte magát az embereket.

– Kisasszony, kérem, elég lesz! – próbálta megfogni a lány karját.

Emília újra a földön állt. Kitérően elhúzta a katona elől kezét. Nem félt a következményektől, sem egy újabb ütéstől. Hasra célzott, gyomron találta el, mire Ferenc nyöszörögve megint előre görnyedt.

Benedek elkapta karját, de csak egy kicsit sikerült távolabb vinnie. Emília amint kiszabadult a szorításából máris szaladt vissza, hogy a kovácsot tovább üsse öklével. Másik két katona is érkezett, akik hátulról fogták le a lányt. Így tudták messzebbre elvonszolni.

– Akár tetszik, akár nem, akkor is lesz esküvő! – kiáltotta Ferenc hasát szorongatva. – Két hónap múlva! – ezzel elment.

– Egy fenét! – morogta Emília. Egy darabig ellenkezett a katonákkal, de őket nem merte bántani.

Miután kicsit elcsendesedett a környék, illetve a kovács kiért a piac kapujához, Benedek szólt a társainak, hogy engedjék el. A katonák rosszallóan méregették a lányt. Vissza-vissza pillantottak rá.

– Jól van, Emília? – érdeklődött.

– Persze – felelte dühösen, kipirult arccal, miközben visszament a pultja mögé. – Hát a barátja? Nem együtt szoktak...? – Emília gyanakvón nézett fel a szőke hajú férfire. Rossz előérzete támadt.

– Dolga akadt – Benedek sokat mondóan elmosolyodott, majd megvonta a vállát.

Emília szaporán bedobálta a megmaradt áruját a kosaraiba. Ki akarta adni minden mérgét az apján. Nagyon haragudott, amiért ezt tette vele. Emellett nyugtalanította a gondolat, hogy Ervint is otthonukban találja. Bár titkon bízott abban, hogy ez csak egy véletlen egybe esés.

Sietősen haza felé vette az irányt. Benedek próbált neki segíteni, de nem hagyta, és hamarosan teljesen lehagyta.

Ervin a lány apjához igyekezett. A korábbi történések – számára is meglepő módon – jobban felkavarták, mint ahogy arra számított. Úgy érezte cselekednie kell, hogy legalább ennyivel segítse szegény alakváltó életét.

Erősen kopogtatott az ajtón. Márton elkerekedett szemmel nyitotta ki előtte. A bemutatkozás után rögtön betessékelte a takaros kis házba. Ahogy körbe pillantott látta, hogy Emília nagy gonddal tartotta rendben a dolgokat. A polcok díszei ragyogtak, nem fedte por egy szegletét sem. Az étkezőben még a földről is lehetett volna enni, annyira ragyogott a padló.

– Valami baj történt? – kérdezte Márton. Botjára támaszkodva visszabotorkált az egyik székhez, és leült.

– Az előbb volt alkalmam szembesülni azzal, hogy kihez akarja hozzá adni a lányát.

– Jaj, megint az a lány... – rázta fejét mérgében, legyintett.

– Én kedvelem a lányát – vágott a szavába Ervin ellent mondást nem tűrően. – Nem hagyhatom, hogy ezt tegye vele.

Márton csodálkozva nézett fel rá.

– Jöhetett volna korábban, mert már oda ígértem a kezét Ferencnek – védekezett.

– És biztos benne, hogy ő a jó döntés? Ennyire meg akarja keseríteni a lánya életét?

– Hát nem volt más kérő, a lányom túl... – fejét vakargatta – makacs. De valóban nem ő a legjobb – a férfi egy pillanatra magába fordult. – De az esküvő időpontja már megvan. Nem akarom elhalasztani – egy pillanatra újra elhallgatott –, mert az orvos szerint már nem tudok sokáig lábra állni – szeme könnybe lábadt, ahogy ezt kimondta. – Még szeretném oltárhoz kísérni az egyetlen lányomat.

– Ezt megértem. – Ervin pár röpke pillanatig a gondolataiban merült. Nem azért jött, hogy feleséget keressen magának, azonban a lány kirívó egyénisége valami rejtélyes módon megragadta. Talán kihívás volt számára is. Az esze azt súgta, most sétáljon ki az ajtón, még mielőtt megnehezíti a saját életét. Hirtelen így szólt: – Én elveszem őt feleségül, ha nincs ellene kifogása. Csak ne szóljon neki róla.

– Miért? – értetlenül pillantott a katonára.

– Nincs kibékülve az esküvő gondolatával.

Márton helyeslően bólogatott.

– És ha két hónap múlva sem lesz?

– Az már legyen az én gondom – felelte Ervin magabiztosan.

– De biztos benne? – Márton gyanakodva méregette őt. – Eddig nem is hallottam Önről Emíliától. Vagy csak megkérte...

– Nem – Ervin fejét csóválta.

– Valóban biztos ebben? Emília egy szörnyen nehéz természetű lány.

Ervin némám bólintott.

– És ő tudja, hogy Ön ennyire szívén viseli a sorsát?

– Ilyen téren nem éppen éleslátású – válaszolta diplomatikusan. – De szeretném, ha boldog lenne, ezért megküzdök az érzéseiért. – Ahogy kimondta érezte, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét. – De neki nem is kell tudnia arról, amiről beszéltünk.

– Furcsálltam is volna, ha épp egy katonát szemel ki.

Emília lélekszakadva viharzott be a házba. A bejárati ajtó mellett a földre ejtette a kosarait, sietve lépett be az étkezőbe, ahol két szempár meredt rá. Ijedten járatta tekintetét az apja és Ervin között.

– Nos, igen, talán ezért titkolta el, hogy együtt vagyunk – mondta Ervin. Mártonnal összemosolyogtak, ahogy a lányra tekintettek.

Emília elsápadt, csupán a pofon helye piroslott még az arcán. Szíve vadul dübörgött mellkasában. Kérőn meredt a magas férfire, aki nyugodtan pillantott vissza rá.

– És, hogy az éjszakai elmaradásait is tisztázzam – folytatta Ervin. – Nekem segít abban, hogy egy régóta követett egyént kézre kerítsünk. Részleteket nem mondhatok el, de a lánya nagyban hozzá járul, hogy sikeresen zárhassuk az ügyet.

– Nem veszélyes ez?

– De az, ő mégis mindig bátran vállalja a kockázatot. Én pedig megvédem, ha eldurvulna a helyzet. És ha most megbocsájtanak, engem szólít a kötelesség. – Ervin elkapta a lány kezét, és puha csókot nyomott rá. Mélyen szemébe nézett, majd kisétált az ajtón.

Emília döbbenten állt. Apja elégedetten nézett rá. Ennyi elég volt ahhoz, hogy biztos legyen benne, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna. Bár nem hallotta a beszélgetés minden részletet, de nem akarta, hogy apja azt higgye, együtt vannak. Hirtelen még sem merte kimondani. Kirohant az udvarra a férfi után.

– Miért csinálta ezt?! – mordult rá, miután megállt pár méterre mögötte.

Benedek már a kapuból figyelte az eseményeket, a nyeregben ülve.

– Megoldottam a problémáját – felelte Ervin kissé ridegen, ahogy felé fordult.

– De nem kértem, hogy segítsen! Nem akartam megint eljátszani...

– Micsodát? – Ervin karba tett kézzel állt előtte, úgy nézett le rá.

– Jól tudja – Emília elbizonytalanodott.

– Elfogadja – Ervin felé lépett, mire a lány hátrált –, hogy a kovács legyen a férje? Biztos jó választás. Ahogy az arcán látom, nem kímélte.

– Ő járt rosszabbul – vágott vissza Emília.

– Tanúsíthatom! – kiáltotta oda Benedek nevetve.

– Őt megveri, tőlem meg fél – megint lépet egyet felé, és Emília hátrébb lépett. – Miért?

– Nagyon jól tudja, hogy miért – szikrázó szemekkel nézett fel rá. Fülében visszhangoztak a boszorka szavai, de nem akarta ezzel szembesíteni mások előtt.

Ervin egykedvűen figyelte a lányt. Arca egyre komorabbá vált.

– De ez az én gondom – fakadt ki Emília. – Miért avatkozott bele?!

– Akkor csináljon, amit akar – morogta Ervin, úgy hagyta magára őt.

Emília elkeseredetten pásztázta a földet. Ez a férfi nem ártott neki még, csupán a szavai voltak bántóak számára időnként. De ha valóban ő is boszorkány, akkor mit akarhat tőle? Mi a célja ezzel? Főleg, ha igaz, amit Valéria mondott, hogy az alakváltók a boszorkányok szolgái. Őt is szolga szintre alacsonyítja? Még jobban megfosztva ezzel a szabadságától? Kétségek fojtogatták. Elbizonytalanodott. Mérges volt. Bosszantotta, hogy az apja megtette; a beleegyezése nélkül ígérte oda a kezét egy férfinak. Még sem tudta már olyan hévvel számon kérni. Búslakodva vánszorgott vissza a házba.

Márton ugyanott ült, kérdőn nézett fel rá.

– Szóval egy katonát sikerült rávenned erre? – kérdezte megvetően.

– Nem vettem rá semmire – felelte Emília morcosan. – De hogy tehette ezt velem?! – nyöszörögte.

– Magadnak köszönheted – motyogta az orra alatt, és elvonult.

Emília beszaladt a szobájába, az ágyára ült, a párnáját magához ölelte. Egy rövid ideig a történteken töprengett. A torkában növekvő gombóc egyre erősebben fojtogatta, ahogy kilátástalannak tűnő jövőjére gondolt. Hamarosan kitört belőle a zokogás.