Hat óra táján még világos volt. Kellemes, lágy szellő járta át a várost. Emília ilyenkor szeretett az erdőben bolyongani, állatként. Azonban most egy elegáns ruhában tartott egy bálba Bécs egyik legforgalmasabb utcáján. Gyomra görcsbe rándult, annyira izgult.

Az egyik régi épületnél nagy forgalom volt. Hintók sorakoztak, emberek sétáltak fel a lépcsőn, majd mentek be az óriási ajtón. Emília mély levegőt vett, csatlakozott a tömeghez. A boszorkától kapott egy borítékot, az ő meghívóját tartalmazta. Rotmüller Emília névre szólt. Az ajtóban álló személynek nyújtotta át, aki készségesen meghajolt előtte és beengedte. Felszolgálók fogadták a vendégeket, tálcáról kristálypoharakban gyöngyöző pezsgőt kínáltak. Emília azonnal magához vett egyet, széles mosollyal megköszönte, így sétált tovább a hatalmas helyiségbe.

Nagy volt a belmagasság, stukkó díszítette a boltozatot. Kerek márványoszlopok sorakoztak két oldalt, bordó szalaggal átkötve. A falon festmények lógtak szétszórtan, de mind értékes darabnak tűnt. A távolban már hallatszott az élőzene. Emília annak irányába haladt tovább.

Átlépett a bálterembe, amely nagyobbnak tűnt, mint a korábbi helyiség. A falat összefogott bordó függöny tette hangulatosabbá. A vendégek kisebb csoportokba verődve beszélgettek. Elég nagy volt a zaj, de mindent átjárt a zene üdítő hangja.

Egy középkorú férfi lépett Emília elé. Meghajolva kezet csókolt neki, a házigazdaként mutatkozott be. Emília úgy cselekedett, ahogy tanították neki. A férfi mosolyogva jó szórakozást kívánt, majd továbbment. Így köszöntött mindenkit.

Emília számára idegen volt ez a viselkedés, a mesterkélt mozdulatok, a túlzott kimértség. Töprengve figyelte az embereket. Lassan kortyolgatta a pezsgőt, a fal mentén sétálgatott, bámulta a táncosokat. Kívülállóként annyira könnyűnek tűntek a keringő lépései, pedig itt több mindenre kellett figyelni.

Emília terve jól ment. Már a második pezsgőt tartotta a kezében, belefolyt egy-két beszélgetésbe, de mindig időben továbbment. Így rótta már harmadik körét, mikor mögötte egy ismerős mély hang megszólalt:

– Nagyon örülök, hogy még egy ismerős arcot látok itt.

A lány gyorsan megfordult. Legnagyobb meglepetésére Ervin állt ott, fekete öltönyben, a megszokott feszes tartásával, gőgös arckifejezésével. Közelebb lépett hozzá, megragadta csipkekesztyűbe bújtatott kézfejét, és csókot lehelt rá. Emília mély levegőt vett, majd az illemnek megfelelően járt el.

– Én is örülök. – Elmosolyodott.

– Gyönyörűen fest ma este – bókolt Ervin, miután zavarba ejtő alapossággal végignézte a lányt.

– Köszönöm. – Emília arca kipirult. Nem szokott hozzá, hogy ilyeneket mondjanak neki. – Önnek is jól áll, ha nem egyenruhában van. – Próbálta viszonozni a kedves gesztust, de a férfi csodálkozó pillantását látva megbánta kijelentését.

– Apjával érkezett? – érdeklődött Ervin.

– Nem. És szerintem nem kell elárulnom, kivel jöttem. – Emília szomorúan felsóhajtott, miközben kortyolt egyet a pezsgőből. – Bár csak később csatlakozik. Szerencsére. – Elfintorodott. – És Ön? Biztos nem egyedül érkezett. – Mosolyogva nézett fel.

– Helmauser úr hívott meg személyesen, így nem utasíthattam vissza. Ő szervezte ezt a bált. Régi jó barátom – magyarázta Ervin, és elégedetten kihúzta magát. – És egyedül érkeztem – tette hozzá.

Emília elismerősen bólintott. Nem tudta, mit válaszolhatna, de érezte, hogy a férfi még mindig nagyon magasan hordja az orrát, így nem akart sokáig a közelében maradni.

– Felkérhetem egy táncra? – kérdezte Ervin. A karját nyújtotta, miután a poharát letette egy közeli asztalra.

Emília rémülten nézett fel rá. Nem értette, miért akar táncolni vele, miközben olyan arcot vág, mint aki kényszerből cselekszik. Egyenesen rettegett attól, hogy kigúnyolja, ha hibázik, de úgy döntött, őszinte lesz.

– Ez meglehetősen veszélyes vállalkozás az ön részéről.

– Ugyanis? – Ervin meglepetten tekintett le rá, karját nem engedte le.

– A tánctanárom lába bánja a tanítást – felelte Emília halkan. Arca égni kezdett. – De mentségemre szóljon, két napom volt az efféle tánc elsajátítására.

– Ezt a veszélyt vállalom. – Ervin egy félmosolyt eresztett meg a lány felé. Kitartott az elhatározása mellett, türelmesen várta, hogy a lány elfogadja a felkérést.

Emília az ajkába harapott, letette a poharát. Haragudott magára, hogy nem utasította el azonnal. Lassan megfogta a férfi kezét, így indultak el a táncosok felé. Rettenetesen izgult, gyomra görcsbe rándult, izzadni kezdett a tenyere. Szembe fordult a férfivel, aki kék szemével egyenesen rá meredt. Még magas sarkú cipőben is épp, hogy csak az orráig ért. Karjait úgy helyezte, ahogy tanították. Mély levegőket vett, amiben a szoros fűző nem volt segítségére, úgy érezte, menten megfullad. Rögtön az első lépést elvétette.

Zavarba jött, de próbálta minden erejét összeszedni, mivel Ervin nem engedte el, újrakezdték. Még a forgásig se jutottak el, Emília megint a lábára taposott.

– Nagyon sajnálom – mondta lesütött szemekkel. Szégyellte magát.

– Ez csak egy kis botlás. Figyeljen rám – szólt határozottan Ervin. Ujjával megérintette a lány állát, hogy felemelje fejét, majd visszacsúsztatta kezét a vékony derekára.

Emília engedelmeskedett. Látta Ervin tekintetében az elhatározást. Kicsit ijesztően hatott ilyen közelről a szokásos, lenéző pillantása, de ez most nem volt összhangban azzal, ahogy beszélt vele.

Ervin jobbra-balra ingatta fejét alig észrevehetően, így számolta az ütemet. Közben halkan mondta, hogy melyik láb következik. Eleinte még hozzátette, hogy hátra vagy előre. Emília alig hallotta, ahogy beszél, csak a vékony ajkairól olvasta le a szavakat. Csodálattal nézett fel rá, hogy fejből tudja a partnere lépéseit. Hálás volt neki, hogy ilyen türelemmel bírt vele szemben.

A forgások közben becsatlakoztak a tömegbe, amely körbejárt a nagy teremben. Emília lassan feloldódott, ahogy együtt suhantak a többi párossal.

A zene véget ért. A táncosok tapssal köszönték meg a zenészeknek a muzsikát, majd egy részük kivonult. Néhányan a folytatást várták új vagy régi partnerrel.

– Kissé elszédültem. Kimegyek levegőzni – szólt Emília, mikor megálltak az egyik oszlop mellett.

– Önnel tartok, ha nem bánja. – Ervin a karját nyújtotta felé.

Emília belekarolt. Kisétáltak az erkélyre, egészen a betonoszlopokkal övezett széléhez.

Alkonyodott. Az ég alja a bíborvörös árnyalataiban pompázott egy vékony sávban. Ragyogó szemmel bámulta. Mély levegőket vett, a fűző egyre inkább bosszantotta. Emellett jobb szeretett volna egyedül lenni. Egyre csak az járt a fejében, hogy a báró hamarosan megérkezik.

– Szóval, ki a mai célpontja? – törte meg a csendet Ervin.

– Szávay báró, ha jól emlékszem a nevére – felelte Emília gondterhelten. Gyanakodva pillantott a kísérőjére, mintha tudta volna, hogy ezen rágódik.

– Érte nem kár – felelte ridegen a férfi.

– Én nem fogom megölni – suttogta Emília.

– Mit fog vele tenni?

– Elcsábítom? – kezdte elbizonytalanodva, mire Ervin kíváncsian fordult felé. – Felcsábítom a szobájába, kikötözöm, táncolok neki, aztán majd jön Valéria.

– Táncol neki? – Ervin szeme felcsillant. Felvonta szemöldökét, úgy várta a folytatást.

Emília már ettől a pillantástól zavarba jött. Nem értette, miért fontos ez, de az alkohol már túlzottan dolgozott benne, így folytatta.

– Hát... kikötözés után már egyedül táncolok valahogy... Közben levetek ezt-azt – végignézett a ruháján. Arca egyre jobban égett.

– Azt a táncot én is megnézném. – Ervin huncut mosollyal az arcán az utca felé fordult. – Még ha el is botlik a szoknyájában – tette hozzá gúnyosan.

Emília meglegyintette a férfi karját, hogy ne élcelődjön rajta. Bár kis idő után felnevetett, mert látta maga előtt a jelenetet, ahogy csetlik-botlik a sok ruhanemű között.

– Nem kizárt, hogy így fog történni – sóhajtotta Emília, hirtelen elkomorodott.

– Elmondja, mi nyomja a szívét? – kérdezte Ervin kedvesen.

Emília elmesélte, hogy a hintóban szóba került az anyja halála, ami minden jel szerint a boszorkának volt köszönhető. Hogy Valéria hogyan ölte meg a férjét, és irányítja a dolgokat saját bevallása szerint. Kitért a közte, valamint apja között lezajlott vitára.

Érezte, hogy már túl régóta csak ő beszél, de ahogy a szavak elhagyták a száját, mintha a lelkét terhelő szikla egyre csökkent volna. Örült, hogy valakinek elmondhatja ezeket a dolgokat, aki érdeklődve figyeli. Azonban amikor az áludvarló ötletét ecsetelte, Ervin felkuncogott. Emília döbbenten nézett fel rá.

– Komolyan ilyen mélyre süllyedt? – kérdezte Ervin, és mosolyogva csóválta a fejét.

– Csak időt akarok nyerni – védekezett Emília.

– Akkor miért nem kér fel egy igazi férfit, hogy eljátssza a párját? Egy tökéletes férfit, aki sármos, és minden após álma.

– Mert én ilyet nem ismerek – vágta rá Emília.

– De hisz itt áll maga előtt – mondta Ervin, és megnyerő mosollyal az arcán kihúzta magát.

Emília egy pillanatra elcsodálkozott, majd kitört belőle a nevetés.

– És milyen szerény! – Hasát fogta a kacagás közben, szeméből a könny is kicsordult.

Ervin próbált csalódott arcot vágni, de a lány csak önfeledten nevetett. Közben besötétedett, az erkély kiürült, Emília és Ervin magára maradt.

– A gondolatolvasáshoz visszatérve. Ha elég erős itt – Ervin megérintette a lány homlokát –, Rotmüller asszony nem fog hozzáférni az elméjéhez. Hiszen egy összeszedett embert nem lehet befolyásolni, ha az nem akarja.

– Honnan veszi ezt? – Emília érdeklődve nézett fel rá.

– Elég régóta követem. Ideje visszamennem a barátaimhoz. – Ervin az ajtó felé fordult, mintha a társait kutatná. – Ha bármiben segítségre lenne szüksége, csak szóljon.

– Segítség, miben? – kérdezte Emília eltöprengve. – A ruháim levételében?

Ervin kuncogott, megadóan széttárta karjait.

– Szívesen segítenék abban – felelte egy pajzán mosoly kíséretében. – De kétlem, hogy a báró jó szemmel nézné.

Emília felnevetett.

– Úgy értettem, ha visszatértünk Szigligetre – mondta Ervin kissé elkomolyodva, egy keserédes mosoly kíséretében.

– Köszönöm. – Emília csillogó szemekkel pillantott rá, kipirult arccal.

Ervin áhítatosan nézte a lányt, majd az álla alá nyúlt, megemelte a fejét és megcsókolta. Megérintette a puha ajkát, de hirtelen eltávolodott.

– Ügyes legyen – mondta, majd besietett a bálterembe.

Emília érezte száján a forró érintést, de fel sem fogta, mi történt, annyira gyors volt az egész. Földbe gyökerezett a lába, úgy bámult a férfi után.

A boszorka megjelent az ajtóban, egy gyönyörű, kövekkel díszített, uszályos ruhában. Fején visszafogott, halványpiros kalapot viselt, melyről fátyol lógott le, eltakarta fél arcát. Feszes tartásával, légies kézmozdulataival a megjelenése méltóságteljesnek hatott. Szeme szikrát szórt, ahogy rá pillantott.

Emília értetlenül állt. Valéria intett neki, mire kelletlenül elindult felé, lassan követte, ahogy vissza fordult a terembe. Egy félre eső folyosóra sétáltak, mire a nő a falhoz taszította őt.

– Mit műveltél, Emília? – förmedt rá dühösen. – Annyi nemes van itt, pont egy tiszttel kell bájolognod?!

Emília elképedt, levegő után kapkodott, miközben úgy érezte, valami egyre erősebben szorítja mellkasát.

– Azt mondta, ismerkedhetek – nyögte a lány. – Nem volt kikötve, hogy kivel nem.

– Szerinted én tudom a teljes listát, hogy kik fognak megjelenni?

– Nem tudom, hogy ellenségek, vagy kedveli-e, de nem fogok maguk közé állni, ne aggódjon.

Valéria undorodva nézett rá.

– Az hiszed, ha panaszkodsz neki, azzal megszabadulsz tőlem? – Fenyegetően meredt rá.

– Nem – Emília fulladozott, úgy érezte mindjárt elájul.

– Te engem szolgálsz. Az alakváltók mindig is az Ősboszorkányok szolgái voltak, hiszen mi hoztunk létre titeket. De annyira elkanászodtatok – Valéria arca grimaszba torzult, ahogy a semmibe révedt, majd újra vészjóslón nézett rá. – Csak, hogy tudd, Mester úr is olyan, mint én, semmiben sem különbözik tőlem. Ezért jól jegyezd meg – megragadta a lány állát, alulról körmével bele hasított, úgy emelte feljebb a fejét –, Te engem szolgálsz, és ha az volna a terved, hogy zárkába küld magad, oda is utánad megyek. Addig kínozlak, amíg bele nem halsz.

Emília felszisszent a fájdalomtól, miközben levegő után kapkodott. A mellkasa körüli szorítás hirtelen megszűnt, mélyeket lélegzett, hogy megnyugtassa magát. Most nem félelmet érzett, csupán dühös volt.

Valéria megragadta a karját, elindult vele a tömeg felé.

– Ha elrontod ezt nekem, azt veszem el tőled, ami a legfontosabb.

– Nem fogom – morogta az orra alatt Emília.

A nő kedves mosollyal az arcán oda sétált egy kisebb csoporthoz, akik az ajtó mellett beszélgettek. Emília megpróbált kedves ábrázatot magára erőltetni, miközben a hallottakon rágódott.

– Hadd mutassam be a lányomat, Rotmüller Emíliát – szólt Valéria a mellette álló magas, öltönyös férfinak, aki kézcsókkal köszöntötte.

Emília kissé zavartan állt a társaság előtt. Elképesztő volt számára, hogy ilyen könnyedén hazudik ez a boszorka, utána úgy folytatta a bájcsevejt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Végtelen nyájasan, és ugyanazzal a lassú beszédtempóval mondta ki a szavakat. Akik körülötte álltak, mind itták a szavát, úgy tűnt jól ismerik, adnak a véleményére. Emília nem is értette teljes egészében, hogy miről beszélnek.

Valéria váratlanul megragadta a karját, úgy indultak el a bálteremben.

– Ne szúrd el nekem – suttogta Valéria, egészen közel hajolva a lány füléhez. – Ne vágj ilyen fancsali képet! Csak mosolyogj és helyeselj.

Emília úgy tett, ahogy kérte. Követte, ahogy jó lányhoz illik, még ha csak el is játszotta. Az alkohol okozta oldott hangulata kezdett elpárologni.

Az idő csak pergett, ahogy társaságtól társaságig sétáltak, Valéria sorra bemutatta mindenkinek. Elképesztette, hogyan volt képes ennyi nevet megjegyezni.

– Megjött a báró – szólt Valéria halkan a sétájuk közben.

Emília szokásos mosolyát arcára erőltette, de ez már a legkevésbé sem volt felhőtlen. Gyomra görcsbe rándult idegességében, miközben émelygés kerülgette.
Hamarosan egy parókás, köpcös emberhez értek. Kurta barnás bajsza volt. Az öltönyét begombolta, de az anyag vészesen feszült a hasán. Hosszasan legeltette sötét szemét Emílián, majd a bemutatás után azonnal táncba hívta. Valéria elégedetten hagyta őket magukra.

Emília nagyon igyekezett, hogy ne rontsa el a lépéseket, de a báró keze elkalandozott, ami kizökkentette, és máris rátaposott a lábára.

– Nagyon sajnálom – mondta Emília kipirult arccal.

A férfi kéjesen elmosolyodott, magához húzta, így folytatták a táncot. Emíliát ez a közelség nagyon zavarta, de mivel ez volt a cél, kénytelen-kelletlen hagyta magát. Még véget se ért a kör, a báró már úgy forgatta, hogy kitérjenek a tömegből. Egészen egy félre eső részre vezette.

– Nagyon csinos leányzó Ön. Örülök, hogy egy ilyen kincsre bukkantam ezen a bálon – mondta a férfi.

– Zavarba hoz – válaszolta Emília lesütött szemekkel, miközben próbálta a férfi kezét irányítani, ahogy végig simított az oldalán.

Ez a viselkedés nagyon tetszett a bárónak, durván megragadta Emília fenekét. A lány ijedtében felsikkantott, és ugrott egyet.

– Ezt nem itt kellene – mondta kitérően Emília. Távolabb akart kerülni a férfitól, de minden próbálkozás hiába valónak tűnt – Ha jól hallottam, egyedül érkezett ide?

– Feljönne a szobámba? – lihegte a lány nyakát csókolgatva.

– Ott senki nem venne észre. A felesége biztosan nem örülne...

– Ne is említse azt a sárkányt! – Egy lépést hátrált, parókáját igazgatta. – Még egy kis időt kérnék Öntől. Még nem üdvözöltem pár barátomat. De utána megmutatom a szobámat – mondta a báró pajzán vigyorral az arcán. – Fél óra múlva találkozzunk a bejáratnál. – Kézcsókkal búcsúzott.

Emília végre fellélegezhetett. A hányinger kerülgette, mert a báró nem volt éppen egy leányálom. Megint csak magát tudta szidni, hogy ebbe miért ment bele. De már véghez kellett vinnie, amit a boszorka rábízott. Ellenőrizte a szoknyájában elrejtett kötelet, majd visszament a bálterembe. Megkereste Valériát, hogy beszámoljon a helyzetről. A nő elégedetten rákacsintott. Ezután a bejárati ajtó mellett várakozott, úgy, hogy Valéria jól lássa, mikor indulnak el. Közben még egy pohár pezsgőt elkortyolgatott.

Már jó ideje várakozott, mikor egy kisebb társaság körbe vette. A témához nem tudott hozzá szólni, de ahogy a nő utasította csak mosolygott, és helyeselt.

– Kisasszony, mehetünk? – kérdezte a báró, megragadva Emília karját.

Emília némán bólintott.

Az épületből kilépve gyalog sétáltak tovább. A báró nem volt a szavak embere. Emíliának se volt sok kedve beszélgetni. Csak mosolygott, mintha nagy örömet jelentene neki, hogy egy ilyen férfival sétálgathat éjszaka.

Alig mentek öt háztömböt, a báró jobbra kanyarodott az egyik épülethez. Emília megrémült. Máris megérkeztek volna? Felnézett az épületre, már valóban a szállodánál jártak. A gyomra még nagyobb görcsbe rándult, hideg futkosott a hátán. Igyekezett leplezni egyre fokozódó idegességét.

A szobába alig értek be, de a férfi máris rávetette magát. Átkarolta derekát, szorosan magához láncolva nyakát csókolgatta, miközben fél kézzel próbált boldogulni a kulccsal. Még így is túl hamar sikerült bejutniuk. Őt a kanapéra lökte, míg gyorsan bezárta maga mögött az ajtót.

Emília puhára esett, jól párnázott bútordarab volt. Ledöbbent a báró hevességén. Erősen küzdött a rosszul léttel. Már attól felfordult a gyomra, ha csak a báró húsos ujjaira nézett, nem beszélve a kissé félre csúszott parókáról. Igyekezett összeszedni magát, kecsesen félig ülő pózban elhelyezkedett. A helyiség nagyon hasonlított az ő szállására, csak a kis asztal hiányzott a kanapé elől.

A férfi újra magához ölelte felrántva őt, és hevesen megcsókolta, közben a szoba felé irányította lépteit, a lányt magával vonszolva. Emília próbálta zárva tartani a száját, ahogy tudott elfordult, csupán a férfi arcát puszilgatta viszonzásképpen. A következő pillanatban már az ágyon találta magát. A báró levetette felső ruházatát, Emíliát is próbálta megszabadítani a zavaró daraboktól, mire ő rémülten pattant fel.

– Mi a baj? – kérdezte a férfi meglepetten.

– Kicsit... – kezdte bizonytalanul levegő után kapkodva – Kicsit gyorsan haladunk. De... – a kötél után kezdett kutakodni a szoknyájában. – Úgy tudom, van valami, amit nagyon szeret. – Mosolyogva húzta elő a rejtett kincset, közben lekászálódott az ágyról, majd a szoknyájára lépett, földre zuhant. Kipirult arccal, sebesen pattant fel.

– Szeretné, hogy megkötözzem? – kérdezte fokozódó izgalommal a báró.

– Inkább én kötözném meg és táncolnék...

– Jöhetne előbb a tánc? –a férfi szeme felcsillant.

Emília esetlenül próbálta jobbra-balra ringatni csípőjét, ami a sok ruha miatt furán hatott. A báró azonnal felkelt, hogy segítségére legyen, és megszabadítsa a felesleges ruhától. Közben a lány mellkasát csókolgatta. Emília habozás nélkül a férfi csuklójára tekerte a kötelet. Megpróbálta az ágyra lökni, de nem volt elég ereje hozzá.

– Nem, ne! –tiltakozott, mikor keble majdnem csupasszá vált. – Előbb feküdjön le – mondta és a kötelet rángatva vissza irányította az ágyhoz.

A férfi nagyon élvezte ezt a játékot, engedelmeskedett. Kuncogva várta a folytatást. Emília végre megkönnyebbült, átvette az irányítást. Szorosan kikötötte a báró kezét az ágykerethez, visszament az ágy elé, ahol könnyed tánclépések közepette levetette ruháját. Kikötözte fűzőjét, kibújt belőle. Gyorsan megszabadult az abroncstól is. A szatén kombinéban lágyan simogatni kezdte testét, ezzel még jobban felkorbácsolva a férfit, akit láthatóan kínzott a nadrágja, és lábait mozgatva próbálta jobb helyzetbe hozni magát. Emília zavartan hátat fordított, úgy folytatta, időnként kivillantotta harisnyakötőjét. Már csak az időhúzás volt a célja. Elborzadt a gondolattól, hogy még egyszer hozzá érjen. Gyorsan kiszaladt, hogy elfordítsa a zárban a kulcsot, így szabad bejárást adva Valériának.

– Hé, mit csinál?! – kiabált utána a báró.

Emília szökkenve visszatért a szobába, majd magát is meglepve megszabadult a kombinétól. Így már csak fehérneműben parádézott a férfi előtt.

– Jöjjön ide, na – kérlelte a báró.

Emília bizonytalanul közelebb lépett, de esze ágába se volt tovább menni. Lágyan ringatta csípőjét, lassan megfordult. Valériával találta szemben magát, aki démoni mosollyal arcán lépett be a szobába. A báró egy pillanat alatt elsápadt, rémülten nézett a nőre.

– Örülök, hogy viszont látom ma még. Úgy tűnik jó egészségnek örvend – szólt Valéria. – Menj vissza a szállóban – mondta a lánynak.

Emíliának nem kellett kétszer mondani. Összegyűjtötte ruhadarabjait, hanyagul magára vette, majd elsietett.

– Szajha! – kiáltotta utána a báró.

Emília érezte, hogy ez neki szól. Undorodott magától, hogy képes volt ebbe bele menni. Szomorúan kullogott vissza a szállóba, ahol Tímea várta.

Másnap reggel Emília kedvetlenül ébredt. Bár fogalma sem volt arról, hogy Valéria mit tett a báróval, de fél órányi fürdőben ázás után sem érezte úgy, hogy képes lett volna lemosni magáról azt a mocskot, ami hozzá tapadt az alatt a kis idő alatt, amíg a bárót szédítette. Nem vágyott a közös utazásra a másik két nővel. Egyedül akart lenni egész nap, el akart merülni a gondolataiba. A kanapén ülve várt az indulást.

Valéria lépett be az ajtón. Láthatóan elégedett volt, mégis valami furcsa fény derengett szemében. A barna írisze színe élénk zöldre változott, végig a lányra meredt, lassan felé emelte karját, széttárta ujjait. Emília egész teste megfeszült, éles fájdalom nyilallt belé. A kanapé és asztalka közé zuhant merev végtagokkal. Össze akart gömbölyödni, mert minden szerve felől érezte azt az erős görcsös, kínzó érzést, mint amit egy epekő képes kiváltani egy emberből, de képtelen volt megmozdulni. Torkára fagyott a sikoly.

– Ezt azért kapod, hogy megjegyezd, mihez tartsd magad – szólt Valéria.

Emília nem értette, mivel vívta ki a nő haragját, ereje sem volt erre fókuszálni. Csak szabadulni akart a fájdalomtól, mely minden izmát feszegette. Arcán könnycseppek folytak végig. Már azt hitte, bele fog halni ebbe, egyre erősebben feszült meg a teste. 

A bejárat felől kopogást hallott. Valéria lassan ajtót nyitott és amint beszélgetni kezdett a váratlan vendéggel, Emília testéből egy csapásra elszállt minden kellemetlen érzés. Levegő után kapkodott. Úgy érezte, mintha egy maratont futott volna le. 

A szobába kúszott. Az izmai sajogtak, mégis minden erejével azon volt, hogy gyorsan megszabaduljon a ruhájától. Kinyitotta az ablakot, fecskévé változott. Nem érdekelte, hogy ott marad a bőröndje, minden holmija, csak menekülni akart, hogy ne érezze még egyszer ezt a pokoli fájdalmat. Kiröppent, felszállt egészen magasra. Élvezte ezt a felszabadító érzést, melyet mindig annyira imádott, amely most a szabadulást jelentette számára.