Emília meglehetősen keveset aludt, ennek ellenére már ötkor felkelt. A fesztiválon történt megpróbáltatások után már csak a feladatára akart koncentrálni, hiszen nem maradt már sok ideje.

Barátnőjét ébresztgette, nem érdekelte, mennyire másnapos. Margit kócosan ült fel a matracon. Értelmes beszéd helyett csak halk, morgáshoz hasonló nyöszörgés hagyta el a száját. Felkapta a párnát, fejére húzta, és visszadőlt.

Emília már a szokásos kontyba rendezte a haját, magára öltötte hétköznapi ruháját. Bosszankodva nézett le Margitra.

– Kelj fel! Ki kell mennem a piacra, te pedig elmész Andráshoz és Benedekhez is, hogy bocsánatot kérj – dohogott.

Barátnője csak nyüszögött, ezért lerántotta róla a paplant.

– Nem viccelek! Mire visszajövök, szedd össze magad! – Emília kiviharzott a szobából.

Elhaladt a lakóépület és az istállók mellett, megállt a kertkapunál. Körbenézett a veteményesen, szomorúan lehorgasztotta a fejét. Már látható jelei voltak annak, hogy mennyire elhanyagolta a földet; a terményeket túlnőtte a gyom. Kedvetlenül felsóhajtott, gyorsan felszedett pár zöldséget, amit kivihetett a piacra. Kapkodva dobálta be a dolgokat a fonott kosarakba.

Mire visszaért a házba, apja a konyhában ült. Margit még mindig a matracon vergődött.

– Itt maradsz apámmal, ha nem szeded össze magad rögtön – fenyegette meg Emília.

Erre Margit kipattant az ágyból, de megszédült a hirtelen mozdulattól, lába beakadt a földön heverő paplanba, mire hangos puffanással elterült a padlón. Hangosan felnyögött.

– Minden rendben, lányom? – Márton az ajtón kopogtatott.

– Igen, csak Margit elesett – felelte Emília bosszúsan, és talpra rángatta barátnőjét. – Még elkészítem a reggelit. Annyi időd maradt – riogatta.

– Eljönnél velem? – nyöszörögte Margit.

– Hová?

– Benedekhez. Elkísérnél? – Kerek szemekkel, lebiggyesztett ajakkal meredt barátnőjére. – Andrással megbeszélem majd a dolgokat, de Benedek... ő más.

Emília dühösen elfordult. Hihetetlen, hogy a régi jó barátjuk ennyire háttérbe szorult egy katona miatt. Ugyanakkor, mivel a legjobb barátnőjéről volt szó, a szíve abba az irányba húzta, hogy megtegye neki ezt a szívességet.

– Legyen, de csak a piac után – felelte Emília. – Különben hová tenném a terményeket. Meg, ha egyáltalán otthon lesz. – Ódzkodott egy katonát a lakásán meglátogatni. Margit bármit megtenne annak az alaknak, így neki, Emíliának kell észnél lennie megint.

Annyira nem hiányzott számára ez. Ideje sem volt erre, de miután nem tudott segíteni a feladat teljesítésében barátnőjének, úgy érezte, ennyivel tartozik neki. Apró kárpótlás csupán, amely annyira elég, hogy a saját lelkét megnyugtassa.

Miután Emília eladta azt a kevés terményt, amelyet nagyon rövid idő alatt sikerült összegyűjtenie, valamint barátnője hazasietett, hogy átöltözzön, elmentek a bérlakáshoz, ahol a katonák éltek. Megtudták, hogy a két katona egy lakást bérelt, így Emília tartott tőle, hogy Ervinnel is összefutnak. Furcsán viselkedett a nyárzáró fesztiválon, úgy érezte, mintha követné őt, ezért Emília legszívesebben minél távolabb elkerülné a férfit.

A szürke vakolatú ház előtt megtorpant. Már nem volt visszaút. Emília mély levegőt vett, és miután épp nyílt az ajtó, köszönetet mondva besurrant. Barátnőjét maga elé engedte az épületben.

Margit kezét tördelte idegességében, ahogy felfelé haladtak a lépcsőn, az első emeletre. Emília biztatóan megveregette a vállát, bekopogtatott az ajtón.

– Ne legyen itthon – mondogatta Margit az orra alá motyogva.

Emília a fejét csóválta. A feszültségtől a pulzusa megemelkedett, a fülében visszhangzott a lüktetés. Ő csak annyiért fohászkodott magában, hogy Benedek egyedül legyen otthon, gyorsan tudják le, amiért jöttek, aztán mehessen a dolgára.

Az ajtó lassan kinyílt, Ervin magasodott föléjük a nagyjából száznyolcvanöt centijével. Egyszerű pamutvászon inget és nadrágot viselt. Csodálkozva nézett le rájuk.

Margit, mintha kővé dermedt volna, meg se moccant. Emília alaposan szemügyre vette a férfit; a szürke ing ujja megfeszült vastag felkarján, és mellizmainak íve is jól látszódott a ruhán át. A dolmányban nem tűnt ilyen erősnek.

– Benedek itthon van? – kérdezte Emília, miután látta, hogy barátnője nem fog megszólalni.

– Hozzád jöttek – szólt át Ervin a válla felett. – Mándoky kisasszony, beszélhetnék önnel? – Határozottan fordult vissza a lány felé.

Emíliában benn rekedt a levegő, a keze kihűlt és nyirkossá vált.

– Nem hiszem, hogy van miről beszélnünk – felelte védekezően Emília. Hátrált egy lépést a lépcső felé, készen állt a menekülésre.

– Azért próbáljuk meg – motyogta Ervin. Kitárta előtte az ajtót, karjával mutatta az utat.

Benedek megjelent barátja mellett. Hullámos, szőke tincsei kuszán álltak, láthatóan nemrég ébredhetett fel. Ennek ellenére szokásos modorával, és kézcsókkal köszöntötte őket.

Emília vállba bökte barátnőjét, hogy emlékeztesse, miért jöttek, aztán besétált a lakásba Ervin után. Gyomra feszülten görcsbe rándult.

Csupán annyi emlékeztetett előszobára, hogy fogasok álltak ki a falból. Üresen ágaskodtak a díszes fémdarabok. Szinte egyben volt az étkezővel. Az egyszerű faasztal egyik végében morzsák hevertek, hanyagul takarították le. A székek hátulsó részén megtapadt a por, akárcsak a polcokon. Emília beljebb sétált, bepillantást nyert a konyharészbe. A bútornak fura, zöld színe volt, helyenként sárgás foltokkal, ami inkább kosznak látszódott rajta. A pulton kupacban hevertek a mosatlanok. Láthatóan rá fért volna egy alapos takarítás.

Ervin megállt az étkezőben, hellyel kínálta őt, de a lány inkább állva maradt.

– Mondja, mit akar? – kérdezte Emília. Maga is meglepődött, hogy kicsit fenyegetőbb hangsúllyal sikerült kimondania a szavakat, mint szerette volna.

– A Kolláth fivérekről hallott már? – érdeklődött Ervin, miután maga is állva maradt. Az egyik szék háttámlájára támaszkodott.

– Nem – válaszolta Emília gondolkodás nélkül. – Miért?

– Úgy tudjuk, Rotmüller asszonynak ők is célpontjai lettek.

Emília kérdőn nézett fel a férfire. Ez a név sem volt ismerős a számára, de válaszul csak egy leereszkedő pillantást kapott.

– Tudom, hogy találkoztak vele – adta magyarázatként Ervin.

Emília továbbra is értetlenül tekintett fel rá. Bosszantotta a férfi a magabiztossága. A hideg futkosott a hátán tőle. Úgy vélte, csak sarokba akarja szorítani.

– Vele találkoztak az erdőben. – Ervin lassan, tagoltan beszélt. – Tudom, hogy önök alakváltók.

Emília egy pillanatra megrökönyödött, hideg veríték árasztotta el, de hamar visszanyerte határozottságát.

– És attól, mert alakváltó vagyok, már bármivel meggyanúsíthat? Egyébként sem a bemutatkozás volt a fő célja annak a nőnek – mondta borús tekintettel.

Ervin lehunyta a szemét, mély levegőt vett.

– Nem ezt mondtam – folytatta higgadtan. – Csupán tudok róla, hogy Rotmüller asszony egy rablással bízta meg magukat. – Kezét megemelve csendre intette a lányt. – Gyakorta bíz alakváltókra piszkos munkát, mint akár az emberek eltüntetését.

– Nem tettem semmi ilyet. – Emília feszültsége egyre jobban nőtt, mellkasát feszegette. – Csak hagyja, hogy ezt a rablást elvégezzük, aztán úgyis elenged.

– Ezt mondta?

– Nem, de...

– Jaj, ne legyen ennyire naiv! – Ervin a szemét forgatta. – Ez a nő hamarabb öli meg, minthogy elengedje.

Emília ebbe a gondolatba kapaszkodott idáig, hogy szabad lehet, mint régen. Azonban most egy csapásra szertefoszlott minden reménye. Szemét könnyek szúrták, torkában gombóc nőtt.

– Tehát ennyit ér a Védőrség? – Emília hangja megremegett. – Az alakváltók eddig se számítottak, hiszen a barátunk is meghalt, de senki sem törődött ezzel.

– Hogy hivatalosan mivel foglalkozunk, azt nem mi döntjük el – felelte Ervin kitérően. Az asztalra támasztotta tenyerét. Közelebb hajolt a lányhoz, úgy folytatta: – Egyébként is ez a régió Rotmüller markában van, ami elég nagy probléma számunkra is.

Emília szeme könnybe lábadt, bármennyire erősnek akarta mutatni magát. Elfordította a fejét, hogy leplezze, mennyire lesújtotta ez a hír.

– Nagy veszélyben van, de erősnek kell maradnia. Mindent megteszünk, hogy elkapjuk. Csak bízzon bennem.

Emília arcán végiggördült egy könnycsepp, ahogy felnézett rá. Kételkedett abban, hogy valóban el tudják kapni, hiszen akkor már megtehették volna. Az ajtó felé pillantott. Margit már ujja köré csavargatta a haját, kacér mosollyal az arcán.

– Ez nem megy parancsszóra – szólt halkan Emília. – És ha most megbocsájt, elviszem a barátnőmet, mielőtt újra előadja a vegyél el feleségül című magánszámát. – Hangja újra erősebb színt öltött, ahogy dühösen a páros felé nézett.

Emília kiviharzott a lakásból egy „Minden jót!" köszönést motyogva az orra alatt. Barátnőjét karon ragadta, úgy rántotta maga után. Halkan mormogott, nem érdekelte, hogy Margit meghallja vagy sem. Haragudott rá. Ugyanakkor nagyon aggasztotta, amit Ervintől megtudott. A feszültsége egy tompa gyomorgörcsbe állandósult, szűnni nem akaróan.