A nap még alig kelt fel, a kakas már ébresztőt kiáltott Emília ablakától pár méterre. A lány hasra fordult, és fejére húzta a párnát. Nem tudta, pontosan mennyit aludt, de azt érezte, hogy semmire nem volt elég, miután éjszaka újra meglátogatta a Kazinczy birtokot.

Kiment a konyhába, a lavórba hűs vizet mert a kútból, abban mosta meg az arcát. Remélte, hogy ez kellően felrázza, de nem volt hatása. Felöltözött, a tekintete a tükörre vándorolt. Közelebb lépett. Megijedt a szeme alatti sötétlő karikáktól.

Gyorsan összekapta magát, haját a megszokott módon elkészítette; két oldalt befonta, hátul kontyba tekerte. A reggelit kikészítette az apjának, aztán a kertbe sietett, hogy répát, petrezselymet, zellert és némi almát összegyűjtsön. Lemosta róluk a földet, a kosaraiba tette, lovát felnyergelte, elindult a piacra.

Emília a megszokott módon viselkedett, de még mosolya sem fedte el teljesen fáradtságát. Akik jól ismerték mind megkérdezték, hogy nem aludt eleget az éjszaka? Szerencsére kevesen voltak, nem kellett sokat magyarázkodnia.

Tíz óra tájban Margit szokása szerint megjelent a feltűnő öltözékében, hogy lelkiekben jelenlétével támogassa barátnőjét a munka alatt. Bement mellé a pult mögé.

– Hosszúra sikerült az éjszaka? – érdeklődött Margit.

– Igen – válaszolta határozottan, majd halkan folytatta. – Egész éjszaka a palotát kutattam.

– Ott voltál egész éjszaka? – kérdezte döbbenten. – Hogy tudtál akkor felkelni?

Emília észrevette, hogy két középkorú asszony figyeli. A szemközti asztalnál álltak, és mióta kiejtette száján az igen választ, arról pletykáltak, hogy mennyire ráfért már egy férfi. Emília összevonta szemöldökét, elővette szikrázó tekintetét, és egyenesen rájuk meredt. Ettől a két nő megijedt, tovább álltak. Margit felnevettet.

– Csodás vagy – mondta még mindig kacagva. – Bár ettől a pletyka most már fennmarad. Azt hiszik férjet találtál.

Emília felé is vetett egy dühös pillantást.

– Még csak az kéne!

– Találtál valamit? – folytatta a kérdezősködést Margit, nem foglalkozva barátnője rosszalló tekintetével.

– Nem, még nem. Elképesztően nagy az a ház, és alig láttam valamit.

– Hogy csináltad? Csakhogy ötletet merítsek. – Margit az ujjait morzsolgatta. – Bár még azt se tudom, merre lakik.

Emília közel hajolt hozzá, hogy véletlenül se hallja senki, miről beszélnek, és mindent elmondott részletesen. Margit időnként csak elismerően hümmögött.

– Erzsi néni most is itt van. – Emília az egyik távolabbi sorra mutatott. – Csak ne áruld el neki a valódi okot.

Margit kérdően nézett vissza Emíliára. A lány tudta, hogy barátnője nem jött ki jól az idősekkel, de úgy érezte, maga is idő szűkében van, így nem pazarolhatta az idejét. Bár annyiból előnyben volt, hogy ő bármilyen állati formát magára tudott ölteni, miközben barátnője csak farkas alakot.

– Ez nem fog menni. Majd máshogy kiderítem – sóhajtotta kedvetlenül Margit.

Emília kérdőn nézett rá, majd megrázta fejét.

– Te tudod – jegyezte meg rosszallóan, hiszen a barátnője még a kezdeti lépést sem volt képes megtenni.

– A jó hírt nem is mondtam! – Hirtelen lelkesedésében oldalba vágta Emíliát, pedig ő már épp egy vásárlóval beszélt. Margit elhallgatott, Emília így nyugodtan tudta pakolni a zöldséget.

– Köszönöm – mosolyodott el Emília, mikor kifizették az árut. – Mi az a jó hír? – fordult vissza barátnőjéhez.

– Jövő hétvégén lesz a nyárzáró fesztivál! – felelte izgatottan Margit, és összedörzsölte tenyerét.

Emília a szemét forgatta. Még egy program, amihez semmi kedve, ráadásul időpocsékolásnak tűnt a jelenlegi helyzetben.

– Ugye eljössz? – kérdezte Margit Emília karjába csimpaszkodva.

– Van más választásom?

– Nincs – felelte nevetve Margit.

Ebéd után Emília újra útnak indult, ezúttal fecskeként. Nem szeretett ilyen gyakran átalakulni, mert a kisebb állatokká válás után mindig fájtak a csontjai. Ugyanakkor semmit nem akart az utolsó pillanatra hagyni. Szerette volna látni, hogy telik egy nap a birtokon. Bár tudta, hogy így nem fog bejutni az épületbe, de a környéket napközben is szemügyre kellett vennie, hogy ismerje az útvonalakat.

A palotához érkezve egy dús lombkoronájú tölgyfa magasan levő ágára szállt le, onnan nézett körül. A területen nem tartózkodott senki. Átrepült az épület mögé, hogy lát-e valakit a szökőkútnál. Csak a kertész munkálkodott, a pázsitot körülvevő sövényt metszette. A levegőben még érződött a frissen vágott fű illata.

Emília figyelt és várt.

Késő délután két kislány jelent meg a hátsó bejáratnál. Aranyló loknijaik rugózva mozogtak fel-le, ahogy ugráltak a lépcsőn. Nagyokat kacagtak. Az udvaron rohangáltak, a zöld gyepen fogócskát játszottak. Szép ruhában voltak, mint két kis hercegnő. Őket egy középkorú nő követte visszafogott mosollyal az arcán. Rövid ujjú, hosszú ruhát viselt, tele fodrokkal. Fején egy gyönyörű, orgonalila kalapot viselt, mely az arcát takarta a nap elől. A nő leült a szökőkút szélére, onnan figyelte a csíntalan párost. Egy könyvet szorongatott kezében. Rövid ideig nézte a gyerekeket, majd kinyitotta közép tájt, és olvasni kezdett. Hamarosan egy cseléd követte őket. Hűsítőt vitt nekik tálcán, a fenyőfa árnyékában levő asztalra tette le. Megállt a bútor mellett, a gyerekeket figyelte.

A konyha felől folyamatos volt a ki-be mászkálás. A szolgák sürögtek-forogtak, a vacsorát készíthették. Túl nagy mozgolódás végett Emília nem mert leszállni a fáról, nehogy feltűnést keltsen. A fecskék nem ritkák ilyenkor errefelé, mégse merte megkockáztatni. Csak üldögélt a fán, csodálta a gyermekek önfeledt játszadozását. Irigyelte a boldog, gondtalan gyerekkorukat.

Kis idő után a gyerekek az asztal köré gyűltek, hogy igyanak. Hangosan beszélgettek.

– Én már százig el tudok számolni – mondta a nagyobb lány a kisebbnek.

– Na és akkor mi van? – felelte a másik nyelvét öltögetve testvérére. – Majd én is megtanulom.

– Én már a betűket is ismerem – folytatta a nagyobb.

A nő felállt, hozzájuk sétált.

– Vilma, ne cukkold a húgodat. Majd ő is meg fogja ezeket tanulni – szólt közbe lágy hangon.

De a kislány csak nem hagyta annyiban, és fennhangon elkezdte sorolni az ábécé betűit. A másik lány a kúthoz sétált, majd vizet mert a kezébe. Megpróbált halkan testvére mögé lopózni, és ráfröcskölte, amit sikerült kis tenyerében megtartania. Erre Vilma felsikított, megkergette húgát. Egészen a kútig szaladtak, ahol ahogy csak tudták, fröcskölték egymást.

A nagy melegben Emília is szívesebben csatlakozott volna ehhez a játékhoz. Egyre jobban tetszett neki, ahogy játszottak a lányok. Üdítő volt őket nézni. Összeszorult a gyomra, ha arra gondolt, hogy mit kell tennie ezzel a családdal.

– Megérkeztem, Drágám! – a gróf jelent meg a hátsó bejáratnál. Az árnyékban ülő asszonyhoz sietett, csókkal köszöntötte. A gyerekek köréjük gyűltek. A férfi nekik is adott egy-egy puszit az arcukra. – Jól viselkedtetek? – kérdezte mosolyogva.

– Igen! – kiáltotta a két lány egyszerre.

Együtt sétáltak vissza a palotába. Megható látvány volt ez a harmonikus családi légkör.

Miután kiürült az udvar, Emília úgy döntött inkább hazamegy, és bepótolja a korábban kimaradt alvást.

A következő nap csak este ment a palotához. A hosszú nappalok miatt még derengett némi világosság, de már elmúlt a vacsoraidő. Az udvaron senki nem volt. Leszállt, egér alakot öltött. A lépcső melletti járaton ment be, végigmasírozott a falban a kijáratig. Most, hogy még világosabb volt, látta, hogy nem messze a szolgák helyétől jutott ki. Ellenkező irányba indult. Fel akart jutni az első emeletre, hogy ott is jobban körbenézhessen.

A hosszú folyosókon még járkáltak. Ha felé közeledtek, elbújt a fal tövében, vagy egy kaspó mögött. Apró lábaival a lépcsőket megmászta, feljutott az emeletre. Az ajtók nyitva voltak, ezért könnyedén besétált. A kis termete miatt a magasabb részekre nem látott. Végigment a fal mentén, amit tudott, szemügyre vett. Általában már a szoba jellegéből látta, hogy ott nem fog találni semmit. Így járt szobáról szobára.

Már rég nem találkozott senkivel, körbetekintés nélkül kisétált a folyosóra. Hirtelen fülsiketítő visítást hallott maga mögött. Ijedtében visszaszaladt a szobába, és kalapáló szívvel keresett egy rést a falon. Sejtette, hogy a riadalmat ő okozta.

Két szolgalány jelent meg, az egyik cirokseprűvel, a másik partvissal a kezében. Emília nagyot nyelt, őrült cikázásba kezdett, hogy el tudjon menekülni.

– Ott van a kis dög – hallotta a háta mögül. – Te kerítsd be onnan! – Maga elé emelte a seprűt, hevesen csapkodta vele a földet.

Emília alig tudott kitérni a suhintások elől. Pillanatok alatt verejtékben úszott, a szőr összetapadt a testén. Lélekszakadva rohant mindenfelé, amerre csak szabad területet látott, mígnem kijutott a folyosóra. A két nő sietve követte, továbbra is esztelenül csapkodták a padlót. A cirokseprű telibe találta Emíliát, a lábai eltávolodtak a földtől, aztán földet ért, továbbgurult, mígnem a fal állította meg. Közben még két találat érte, amitől sajgott az egész teste. Szédelegve próbált gyorsan talpra szökkenni, hogy folytassa a menekülést. A lépcső felé vette az irányt. A falat leste, hátha rátalál egy felfedezetlen lyukra. Folyamatosan hallotta a dübörgést a háta mögött, ahogyan utána rohantak. Pánikba esett, szúrt a tüdeje. A lehető leggyorsabban szedte apró lábait. Végre elérte a lépcsőt. Nem foglalkozott azzal, hogy fájdalommentes legyen az út lefelé, a legfelső lépcsőfokról leugrott. Elvesztette az irányítást, időnként talajt ért, de a lendület tovább vitte. Megállt egy ponton. Nehézkesen kapkodott levegő után, csukott szemmel próbált mélyeket lélegezni, hogy erőt gyűjtsön. Azt hitte, már majdnem lent van, annyira fájt a teste, de csak az első lépcsősor feléig jutott el.

A cselédek közben elindultak lefelé. Emília lábával csak annyit lökött magán, hogy lejjebb juthasson. Már az sem zavarta, hogy az oldalán csúszik, ami már lüktetett. Így küzdött, miközben újabb ütések érték. Kicsordult a vére. Hosszú perceknek tűnt, mire leért a földszintre, ahol már ismerte a járást. Utolsó erejét megfeszítve szedte lábait. Nem volt olyan gyors, mint korábban, de már látta a rést a falon. Az egyik szolga könnyed léptekkel követte, fordítva tartotta a partvist. Emília csak egy pillanatra fordult hátra. Látta, mire készül a nő. Ettől annyira megijedt, hogy képes volt még egy cseppnyi erőt meríteni félelméből, hogy gyorsabb legyen. Kitért az ütés elől, majd szinte ugrálva tette meg az utolsó métereket a lyukig. Eltűnt a szolgák szeme elől. Befutott a fal közepéig, hogy a résen keresztül se érhessék el. Pihennie kellett. Nagyon kimerítette a menekülés, az ütések. Apró mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. Minden porcikája fájt, vér ízét érezte a szájában. Oldalán elnyúlva várta, hogy lecsillapodjon.

Mire újra összeszedte magát, hogy útnak induljon, már késő éjszaka lehetett. A sérülései állatként gyorsabban gyógyultak, mint általában, most mégis azt érezte, hogy ez se elég. Szörnyen fájt az oldala. Félt az átalakulástól, mert ilyen állapotban eddig még nem került sor erre, így nem tudta mire számíthat. De éjszaka az erdőben nem mehetett így tovább, hiszen egy ragadozó azonnal elkapja, és onnan biztos nem lesz menekvés. Kissé kifújta magát még a palota kertjében. Átalakult bagollyá, és felröppent a fenyőfára. A fájdalmat még érezte, de már enyhébben. Ettől megnyugodott kissé, aztán hazarepült.