Ervin Benedekkel a reggeli eligazításra öt perccel korábban érkezett, már ez volt a megszokás. Ervin azonnal elvonult az üres sarokba, leült az egyik székre. Melege volt az egyenruhában, utálta ezt az egész helyőrségbe való beépülést, mert így pont a lényeges dolgokra maradt kevés ideje. Emellett rendszerint olyan helyekre küldték, ahol nem történt semmi, nem találtak semmit.

A terem másik felében most is ugyanaz a bajszos férfi volt a szószóló, akit Kálmánnak hívtak. Egy hét alatt sikerült megjegyeznie a nevét. Hidegen hagyta, miről fecsegett, rosszabb volt, mint egy asszony. Még mindig az elmúlt nap eseményei jártak a fejében. Emília egyedülálló teremtés, képtelen volt belelátni a fejébe. Csupán amikor zavarba jött, hallott meg néhány gondolatfoszlányt, melyben az apja miatt aggódott. Hogyan tudott ennyire ellenállni neki? Margitra azonnal hatott, különösebb erőfeszítés nélkül. Amit persze Emília észrevett, és barátnőjét óvva rögtön közbelépett. Még meg is fenyegette. Ervin arcára mosolyt csalt az a harcias tekintet. Legalább megtudta, hogy már találkoztak Rotmüllerrel, és megkapták az első, felmérő feladatukat. Mindig ezt a taktikát használta, ha több alakváltó került a környezetébe.

Kálmán hirtelen Ervin elé lépett.

– És te, új fiú? Van asszonykád? – kérdezte az arcába hajolva. – Vagy netán még mindig az anyáddal laksz? – gúnyosan felnevetett.

– A magánéletem nem rád tartozik – morogta.

– Szóval az utóbbi. – Kálmán vigyorogva pillantott társai felé.

Ervin unottan nézett rá. Bosszantotta, hogy ennyire közel merészkedett hozzá. Válaszra sem méltatta, csak egy dologra gondolt: „Hallgass el, és ne beszélj többé!" Kálmán azonnal csendben maradt, arcáról lelohadt a mosoly, tekintete ködössé vált. Némán elballagott, leült egy székre a terem közepén. Aznap nem hallották többször a hangját. Ervin elégedett volt, hogy ilyen könnyedén sikerült belé fojtani a szót, így megszüntetve egy nagyon zavaró tényezőt. Mindenkire képes azonnal hatni, csak Emíliára nem. Már megint ő járt a fejében, a hihetetlen ellenállása, a makacs természete.

A Parancsnok megérkezett, de ahogy elkezdte szokásos bevezetőjét, a polgármester helyettes beviharzott a terembe. Haja csapzott volt, ruházata nem árulkodott címéről, meglehetősen slamposnak hatott. Halkan váltottak néhány szót a Parancsnokkal, majd az alacsony, pocakos férfi kezdett beszélni:

– München báró miatt nem kell Lesencetomajig mennie senkinek, mégsem kérnek kíséretet – mondta. – Kolláth gróf Tapolca felől érkezik, de velük sem kell foglalkozniuk, csak ne állják az útjukat.

– De hiszen ők átjönnek a falun – érvelt a Parancsnok. – Valakinek azért fogadnia kéne őket, amíg áthaladnak ezen a...

– Akkor az maga lesz – mutatott rá a polgármester helyettes. Végigjáratta tekintetét a társaságon, biccentett, majd sebesen távozott.

A Parancsnok láthatóan nehezen jutott szóhoz a megváltozott helyzet miatt.

Ervin úgy érezte, hogy a hirtelen módosítás mögött más dolog áll, ezért Nemesvitára akart menni, hogy a báró hintóját figyelemmel kísérhesse. Gyanús volt számára a polgármester helyettes zaklatottsága. Bár a Parancsnok most épp Dörgicsére akarta küldeni Benedekkel együtt, szavak nélkül hamar meggyőzte őt, hogy mi lesz a végleges terv, és mielőtt a többiek útvonalát végigvették volna, bajtársával elhagyták a termet.

Benedek alig győzte szedni a lábát, hogy barátját követni tudja.

– Mire kell számítanunk? – érdeklődött Benedek útközben, míg elértek a lovaikhoz a hátsó udvaron található karámba.

– Farkasokra – válaszolta szűkszavúan Ervin.

– De ők most nem valami rablással foglalkoznak? – folytatta a kérdezősködést levegő után kapkodva.

– Lehet, hogy változott a feladat. Még nem tudtam beszélni velük rendesen, és nincs is rá időm, hogy felkeressem őket – morgolódott Ervin, mikor besétált a lova mellé. Kezével megsimította az állat nyakát. A pej homlokán volt egy villámra hasonlító fehér szőrhalmaz, innen kapta a nevét, teste néhány pontján fehér foltok húzódtak meg a barna rengeteg között. Ervin meghúzta a hevedert, megigazította a felrögzített tarisznyákat. Eloldozta Villámot, aki le-fel mozgatta fejét, nyerített egyet, mintha örülne az újabb küldetésnek. Ervin a kantárszárát fogva kivezette az udvarra, felült rá, úgy várta be barátját.

Vágtatva indultak nyugatra, hogy minél előbb a hintó elé érjenek.

Pár napja úgy mondták, hogy München báró tíz óra tájba érkezik Lesenceistvándra. Addigra kellett volna Lesencetomajhoz érkeznie a Védőrség kijelölt tagjainak. Ervin a tervet már akkor sem értette, de mivel elég korán indultak, remélte, hogy hamarabb beérik őket. Nemesvitánál északra fordultak azon az útvonalon, melyen a báró tervezett menni.

Már Uzsa határánál jártak, mikor egy fehér hintó közeledett az úton. Cifra fa berakásokkal díszített kocsi volt, ablakain függöny himbálózott, ahogy a földúton zötykölődtek. Két ló húzta azt. A bakon ült a kocsis, egy bajszos férfi kalapban, lenge vászoningben. Térdein könyökölve tartotta a gyeplőt. A hintót négy lovas kísérte, ők voltak a báró testőrei.

Ervin nem állította meg őket, a tempójukat felvéve mellettük haladt, közben bemutatkozott nekik, elmondta, miért jöttek. Benedek kissé lemaradva követte a társaságot.

– Úgy tudtuk, később találkozunk – válaszolta egy kurta bajszú férfi, aki a kalapjával legyezte magát az egyre melegedő időben. – Igaz, kicsit lassabban értünk ide.

Ervin a válaszból már tudta, hogy a reggel elmondott kíséret lemondás hazugság volt. Örült, hogy így döntött, még ha ezzel máris felrúgta a szabályokat, hiszen ezzel kissé eltértek a megadott útvonaltól. A célállomás Keszthely volt.

Lépésben haladtak. A hintó ablakából egy lány leskelődött mosolyogva. Egy darabon kikönyökölve bámulta az elsuhanó tájat, majd németül váltott néhány szót az egyik lovassal. A báró a legnagyobb lányát hozta magával.

Elmúlt dél, mire leértek a Balaton mellé, a part melletti úton haladtak tovább. Gyönyörű látványt nyújtott a tó, ahogy a napfény megcsillant a lágyan fodrozódó kék víz felszínén. Érzésre úgy tűnt, mintha pár fokkal hűvösebb lenne, azonban így is rettentően meleg volt.

Ervin már-már kezdte azt hinni, hogy sima útjuk lesz, mikor Balatonederics és Balatongyörök között egy fás területen hangos morgásra lettek figyelmesek. A kocsis megrántotta a gyeplőt, a lovak lassították lépteiket.

– Menjenek tovább – szólt Ervin a kocsisnak, miközben előre ügetett.

A fák között egy hatalmas barnamedve jelent meg, lomha mozgással közeledett feléjük. Ervin felé sietett, de már távolról látta, hogy annak nyakában valami fémesen csillog. Biztos volt benne, hogy egy alakváltóval találkozott. Az út túloldalán egy másik, még nagyobb példány jelent meg, amely meglepő sebességgel a kocsi mellett termet. A lovakat még gyorsabb mozgásra sarkallta a bakon ülő férfi, aki nagyon megriadt, állva rángatta a gyeplőt. A medve felugrott a bakra, mellső mancsát meglendítette. A férfi arcát és nyakát végigszántották az éles karmok. A vérző sebre tapasztotta a kezét, próbálta távol tartani magát a folyamatosan vicsorgó támadójától. Két lovas jobb oldalról igyekezett megsebezni a hatalmas állatot, de csupán karcolásokat ejtettek rajta, amivel csak még jobban felbőszítették. A medve a lovasok felé lendítette hatalmas mancsát, aztán nyakon harapta a kocsist. Benedek a másik oldalról eléjük vágott, oldalról belemélyesztette kardját a hatalmas barna bundába. Az állat felé fordult. A lovak hirtelen elkanyarodtak, mire a medve leesett a kocsiról. Az egyik őr leugrott a lováról, felpattant a bakra. Még épp elkapta a gyeplőt. Próbált segíteni, kezét a kocsis vérző nyakára nyomva, de annyira mély volt a seb, hogy a férfi levegőt már csak hörögve kapott. Hamarosan feladta a küzdelmet.

Benedek kezével intve sürgette a többieket, hogy haladjanak tovább. Leszállt lováról. A medve lassú mozdulatokkal feltápászkodott a földről, rámordult. Fenyegetően a magasba emelte mancsait, de Benedek végigszántotta pengéjével a nyakát, nem sokkal a fém nyakörv felett. A kardja kellően mélyre hatolt, a vadállat torkából habos vér tőrt elő, már csak furcsa hörgések szabadultak fel, végül elterült a homokos földön.

Ervin a másik medvét megkörnyékezve visszacsábította a fák közé. Az állat felé suhintott, mikor elhaladt mellette. Villám megijedt, vágtába kezdett. Ervin nehezen tudta lecsillapítani lovát, ezért inkább leszállt, mikor úgy érezte a fák takarásába kerültek, úgy várt. Rövid ideig nézte, ahogy lova eltűnik a sűrűben.

A medve pár lépéssel előtte megállt. Ervin most jobban szemügyre tudta venni a vaskos, fém nyakörvet; A boszorkányok tettek ilyen ékszereket alakváltókra. Ez volt a jel, hogy gazdájuk van, illetve ne tudjanak átalakulni. Csak most ezek a példányok állati alakba voltak kényszerítve.

– Add meg magad, és nem esik bántódásod – nyugodt hangon beszélt, de mindvégig kivont karddal állt, ugrásra készen.

A medve hangosan morgott egyet, két lábra emelkedett, és heves mozdulatokkal közeledett felé.

Ervin cseppnyi varázslattal a magasba emelkedett, egy szemvillanás alatt az állat mögött termett, majd belemélyesztette pengéjét annak hátába. A medve fájdalmasan felüvöltött. Próbált megfordulni, hogy újra támadjon, de ahogy meglendítette mancsát, a földre zuhant. Szaporán lélegzett. Ervin tisztában volt vele, hogy már ártalmatlan, jól tudta hol kell megsebeznie. Lehajolt hozzá. Érezte a nyakörvben keringő mágiát. Csak varázslattal lehetett megszabadítani azt, aki ilyen ékszert hordott, így csak egy másik ősboszorkány lehetett erre képes. Ujjai bizseregni kezdtek, ahogy megérintette a fémet, óvatosan vette le az állat vastag nyakáról.

A hatalmas medve szőre visszahúzódott testébe, lassan összement. Immár Ervin előtt egy lány feküdt a földön, anyaszült meztelenül. Hosszú, sötétbarna haja lepelként takarta a füves földet, hófehér bőre verejtékezett, erős fájdalmai voltak. Egy elködösült, könnybe lábadt barna szempár meredt Ervinre, mintha csak azt kérné, hogy vigye be az utolsó döfést.

– Ha feladod, még segíthetek. – Ervin óvatosan megérintette a vállát. Minden rezdülését figyelte.

A lány nem válaszolt, már nem nézett fel rá. Riadtan meredt maga elé, mire a lélegzete benn akadt. Vége volt.

Ervin gondterhelten felsóhajtott. Kardját megtisztította a vértől, visszahelyezte az oldalán logó hüvelyébe.

– Nocsak, nocsak – egy ismerős női hang szólalt meg nem messze tőle abban az irányban, ahová a lány utoljára nézett. – Reméltem, hogy nem látlak többet – a boszorkány lassan ejtette ki a szavakat. Sötétbarna szemét a férfira szegezte.

Ervin keze ökölbe szorult, ahogy meghallotta Rotmüller Valériát. Idegesítette lassú beszédstílusa. Egy pillanatra sem vette le róla a szemét.

– Mi dolgod van itt? – kérdezte Ervin leplezetlen undorral hangjában.

– Ugyan – a nő indulatosan felkacagott. – Csak nem hiszed, hogy így elárulom? Megöltétek a két legjobb emberemet! – acsargott.

Ervin elégedett volt, hiszen ez azt jelentette, barátja legyőzte a másik alakváltót.

– Ezúttal el foglak kapni – mondta határozottan.

– Próbálkozz csak. – Valéria elsötétült tekintettel nézett rá.

Ervin dühös volt, mert két ártatlant küldtek halálba a nő felelőtlen tettei miatt. Egy ugrással mellette termett, kezével megragadta Valéria torkát, és nekiszorította a fatörzsnek. Teljes erejéből fojtogatni kezdte.

– Így bánsz te a nőkkel? – hörögte.

– A nőkkel nem, de veled igen. Ennyit érdemelsz. – Ervin szívét keserű gyűlölet járta át. Annyi évet pazarolt rá, most itt volt az alkalom, hogy végleg megszabaduljon tőle, és ezt képes lett volna puszta kézzel véghez vinni.

– Ilyen könnyen nem kapsz el. – Valéria undorodva nézett rá, majd sűrű, fekete füst kezdett gomolyogni körülötte.

Ervin elkapta kezét, ahogy érezte, a boszorkány már nincs ott fizikai valójában. A hömpölygő feketeség kavargott egy rövid ideig, majd feloszlott. Valéria már máshol járt.

Ervin ököllel beleütött a fa törzsébe mérgében. Keserű ízt érzett a szájában, ahogy egyre dühösebb lett. Mellkasa fájdalmasan megfeszült. Füttyentett egyet, és Villám azonnal ott termett. Felpattant rá, a hintó után iramodott.

Hamar utolérte a többieket. A hintó sértetlen volt, a báró és lánya alig érzékeltek valamit a támadásból, mert elaludtak a kocsiban. A kocsis meghalt, de más nem sérült meg. Benedek nem tudott beszámolni róla, hogy a másik alakváltó hogyan nézett ki, mert ő nem volt képes rá, hogy levegye azt a nyakörvet. Bár ez már vajmi keveset számított.

Két nappal később a reggeli eligazításon a Parancsnok egyenesen a Polgármesterhez küldte Ervint és Benedeket, a badacsonyi hivatalába.

Kívülről meglehetősen egyszerű épületnek tűnt, akárcsak a többi a környéken. Ám a férfi irodája giccses volt; arany berakások díszelegtek a faburkolaton, az íróasztalán, kristályok díszelegtek a sarokban álló vitrinben. Igényes famunkával kidolgozott, színes szövettel burkolt fotelek álltak a helyiségben.

A polgármester eltorzult arccal várta a katonákat, pipaszárát harapdálta. Arca paprikapiros volt, amely nagyon elütött szőkés arcszőrzetétől.

– Mit képzelnek magukról, újoncok?! – förmedt rájuk köszönés helyett. – München báró nem kért kíséretet, maguk mégis odapofátlankodtak! – Köpködve üvöltött az íróasztala mögül.

Ervin komoran nézett le a tajtékzó emberre. Csak a miérteket akarta tudni. Arra fókuszált, hogy az igazat hallja, és amint a polgármester egy lélegzetvételnyi szünetet hagyott, rákérdezett:

– Miért mondja, hogy nem kértek kíséretet?

– Mert München bárónak halottnak kellene lennie! – válaszolta a férfi szemrebbenés nélkül.

– Honnan veszi ezt? – folytatta a kérdezősködést Ervin.

– Rotmüller asszony mondta.

– Az ő érdeke volt, hogy a báró halott legyen?

– Nem, dehogy – legyintett a polgármester. – Valaki megbízta, hogy – hirtelen elhallgatott, egy rövid ideig köztük járatta a tekintetét, majd újra őrjöngve folytatta. – De ez már nem magára tartozik!

Ervin remélte, hogy több részletet tud meg, de a válaszból sejtette, hogy a polgármester sem volt beavatva a mocskos részletekbe. Annyi elégtételt jelentett számára ez az egész, hogy keresztülhúzta a nő számítását. A legkevésbé sem érdekelte, hogy ilyen gorombán beszéltek vele, hiszen büntetést nem kaptak, csupán üres fenyegetőzés volt az egész prédikáció, melyet végig kellett hallgatniuk.