Hikari születésnapi bulija remekül sikerült. Mindenki ott volt és remekül érzetük magunkat. A torta finom volt, az öcsém pedig örült az ajándékoknak. 

- Hah, teljesen elfáradtam- dőltem neki az ajtónak álmosan

- Elhiszem- próbálta meg szétszedni a két jégkrémet az Uchiha fiú, amit végül rosszul sikerült eltörni, majd sóhajtva egyet odaadta a nagyobb darabot. 

- Én is így gondoltam- bólintottam, mire megforgatta a szemét. 

- Soha többé nem leszek veled kedves. 

- Úgyis az lennél velem. Hisz én vagyok a legjobb baratod- vontam meg a vállam hanyagul. 

 Erre azonban nem felelt, csak csendben rágódott tovább a hideg édességén. 

- Olyan furcsa...- törtem meg egy kis idő után a csendet. 

- Micsoda? 

- Olyan sok ideig nem találkozunk és nem beszélgettünk. Mindketten rengeteget változtunk. Te chunin lettél, felvettek az ANBUba, bekerültél a 11-es csapatba, én pedig hozzátok hasonlóan a saját csapatommal járkálok küldetésekre. És mégis megtaláltuk a közös hangot, szinte azonnal- bámultam magam elé mosolyogva. 

- Bár te még mindig dinka vagy- bökte meg a homlokom, mire bokán rúgtam. 

- És te még mindig nem tudod békén hagyni a homlokom- nyammogtam tovább az olvadozó nyalánkságot. 

- Te pedig még mindig erőszakos vagy- jegyezte meg cinikusan, mire oldalba is könyököltem. 

- Nem tudom miről beszélsz. 

- Én se...- fogta az oldalát. 

 Ismét ránk telepedett a csend. Bár, valahogy ez most kínosabb volt. Oldalra pillantottam. Mintha mondani akart volna valamit... Mellette ott volt az üres jégrémes pálcika, ujjait összefonta, könyökei a térdein támaszkodtak és a földet bámulva gondolkodott. Fehér tincse eléggé a szemébe lógott már, miközben fekete szemeivel erősen fixírozta a homokszemeket. Nagyon bele volt merülve a gondolataiba. Ritka volt, hogy ennyire törte volna valamin a fejét. Olyan embernek ismertem, akin nem látszik, hogyha ennyire kattog valamin az agya vagy aggódik valami miatt. 

- Kei- szólalt meg egyszer csak, mire összerezzentem hirtelen. 

- Igen? 

- Mondani akartam neked valamit- hunyta le a szemeit. Elég komolynak nézett ki. 

- Mit? 

- Holnap reggel... Elhagyom Konohagakurét...- nyögte ki nagy nehezen. Teljesen lefagytam. 

- M-mi az, hogy elhagyod?!- ragadtam meg a felsője nyakát és közel hajoltam hozzá. 

- N-nyugi! Csak egy időre megyek el... Edzésre- tartotta fel a kezeit védekezés képpen. Mélyet sóhajtva elengedtem szerencsétlent. 

- A frászt hoztad rám...

- Bocsánat. Holnap reggel indulok anyukáddal-

- Anyával?!- csattantam fel ismét, nagyrészt a meglepődöttségtől. 

- Igen. Anyukád vállalta, hogy edzen velem, mivel ő is Sharingan használó, akárcsak apa. 

- De akkor miért nem Itachi-sensei megy veled...? 

- A Hokage azt mondta, hogy rá jelenleg itt van szükség- sóhajtott. Ő is idegesnek tűnt.- Egyrészt bocsánatot akartam kérni tőled, hogy anyukád megint távol lesz, miattam... 

- Ugyan. Nem tehetsz róla. És ha már lelépsz anyámmal, annyi a minimum, hogy erősebben térsz majd vissza, mint én- veregettem hátba. 

- És... Még valamit akartam mondani...- fogta meg a kezem. 

- M-mincsodát?- pislogtam nagyokat. Arca enyhén ki volt pirulva és leszegett fejjel, gyengéden tartotta kéz tenyere közt az enyémet. Mi van már ezzel a sráccal?! 

 Lassan felemelte a fejét és a szemembe nézett. Fekete íriszei csak úgy csillogtak, majd... Olyan hirtelen történt... Ajkait óvatosan az enyémeknek nyomta. Hirtelen reagálni se tudtam, szinte csak hagytam magam. 

 Mikor egy picit eltávolodott, egyenesen a szemeimbe nézett, azonban hamar lesütötte a tekintetét, amikor meglátta a döbbent ábrázatom. 

- Én...- kezdte még mindig közelről, alig hallhatóan.- Én szeretlek téged Kei... Már nagyon nagyon régóta...- motyogta. 

 Teljesen leblokkoltam. Fogalmam sincs mit tehettem volna. Hisz én... 

- Úgy... Úgy sajnálom Itaru...- kezdtek potyogni a könnyeim.- Én... Én... Én nem gondolok rád úgy...- szipogtam. 

 Mosolyogva felemelte a fejét. Miért...? Miért mosolyog amikor most utasítottam vissza...? 

- Tudom- simította meg az arcom.- De mindenképp el akartam mondani, mielőtt elmegyek- adott egy puszit a homlokomra. Felállt, majd megállt előttem.- Naaa... Ne sírj. Tudtam, hogy vissza fogsz utasítani, ennek ellenére el akartam mondani, hogy tudd, hogy hogyan érzek. És, hogy szerintem te vagy a legszebb és legkülönlegesebb lány ezen a világon- emelte fel a fejem az államnál és hüvelykujjával kitörölte a könnycseppeket a szememből.- Várj meg, amíg visszatérek. 

- Nem megyek sehova- bólintottam.- Ezektől független, te még a legjobb barátom vagy!- eredtek meg ismét a könnyeim. 

- Köszönöm- simította meg mégegyszer az arcom, majd még visszaintve elindult ő is hazafelé. Moslygott. Én pedig ott pityeregtem tovább a ház előtt. 

- Hiányozni fogsz!- öleltem át anyát szorosan. 

- Ne aggódj, rendben visszajövök!- nevetett. 

 Itaruék kicsivel távolabb búcsúzkodtak. Loly-san pityergett egy keveset, miközben Itachi-senseiel és Itaru húgával átölelték a fiút. 

- Vigyazzatok magatokra!- adott egy csókot apa a feleségének.

- Ez csak természetes. Ti pedig ne veszekedjetek!- nézett rám és szőke férjére. 

- Ezt nem ígérhetem meg- vontam meg mosolyogva a vállam. 

- Azért próbálkozzatok- nevetett fel, majd a mellénk érkező Uchihára nézett.- Mehetünk?-kérdezte, mire a fiú bólintott. 

- I-itaru!- kiabáltam utána, mikor már nagyjából tíz méterre voltak tőlünk. Megállt és meglepetten nézett rám, mire odafutottam hozzá. Előtte állva, félve felpillantottam a szemeibe. Enyhén vörösek voltak, de alig lehetett észrevenni. A kialvatlanságra is rá lehett volna fogni. Bizonytalanul megöleltem, mire magához szorított. 

- Várni foglak- motyogtam elengedve őt, mire egyik kezét az arcomra tette és az államnál felemelve a fejem, egy puszit nyomott a számra. 

- Visszajövök hozzád- mosolygott, majd lassan elengedve anya után sietett. Én pedig csak néztem a számomra két legfontosabb személy távolodó alakját. 

Arigato Cicamica333 😗