Amint a vakító fény eltűnt, lassan kinyitottam a szemeimet. Homályosan láttam, így egy kicsit megdörzsöltem a szemem és pislogva párat, láttam tisztán
-Anya, apa!- ismertem fel a két felnőttet, így a nyakukba ugrottam. Hikari követve a cselekedetem, löktük a földre a szüleinket, teljesen rájuk esve
-Jólvan. Mi is szeretünk titeket- öleltek magukhoz szorosan minket
-Mi nem kapunk ölelést?- hisztizett egyszerre Loly-san és Akane, így elengedve anyát, állt fel és oda lépve hozzájuk, ölelte magához a két nőt. Egy hirtelen pillanatban, viszont a keze ügyébe akadt két párna, amit az arcukba nyomott
-Megint kezded, Mei-san?- húzta Loly-san ravasz mosolyra a száját és egyet ő is felvett
-De még mennyire, Loly-san- védte ki a támadást

Lassan eltelt két hét az incidens óta. A rejtélyes alakot még nem sikerült megtalálni, pedig anya buzgón keresi az ANBU társaival és az Akatsukival együtt. Ez idő alatt, Itaruval szorosabb lett a barátságunk. Még mindig nem jöttem rá, hogy-hogy felejtettem el, amire mái napig keresem a választ. Talán anya és Hikari eltűnése miatt, eltaszítottam mindenkit? Igen, ez eddig a legésszerűbb ötlet, amit találtam. De ott van még, hogy az ANBU-ba való belépése miatt se tudtunk találkozni, hisz minden ideje arra ment el. Egyre többet lógtam náluk, volt mikor ő jött át hozzánk. Szerintem igen vissza hoztuk a barátságunk lemaradását két hét alatt is. És én erre büszke vagyok. Végre a legjobb gyerekkori barátom, újra mellettem van olyan sok év után. Most is náluk voltam. Itaru nagy örömére, elfoglaltam a fára erősített függőágyát, amit ő csak bosszúsan nézett a fa ágáról
-Az enyém és ez a nőszemély elvette- morogta karbatett kezekkel, viszont a szája szélén látni lehetett, hogy mosolyog. Egy ágat letörve a mellettem lévő bokorról, felfele hajítva, dobtam volna fejen, viszont az volt a szerencséje, hogy elkapta- ennyivel nem tudsz legyőzni- nevetett fel, így kiugorva a függő ágyból, ütöttem le a faágról és vissza telepedve a helyemre, tettem úgy, mintha semmit nem csináltam volna
-Hogy mondta Uchiha-san?- húztam ravasz mosolyra a szám, így felülve a földről, lökte meg erősen amin feküdtem, ezáltal arccal a földre estem
-Nem is tudom, Eskine-san
-Na ezt még vissza kapod- támaszkodtam négykézlábra és ugrottam volna felé, ha Loly-san nem jön felénk
-Gyerekek- hangzott fel mérges hangja, így jó kislány módjára, leültem a fenekemre
-Tsk. A jó kislány
-Hallgas
-Mi lenne ha inkább elmennétek küldetésre, mint hogy egymást piszkáljátok- guggolt le hozzánk
-Bocsánat Loly-san, de nem vagyunk egy csapatban. Úgy pedig nem lehet
-Igaza van anya
-Akkor miért nem mentek el edzeni? Csak mondjuk nem használtok semmilyen jutsut
-Hee? Abban meg mi a móka? Tényleg, ki ér hamarabb a kiképző pálya felé- álltam fel és amilyen gyorsan csak tudtam, futni kezdtem
-Úgy is én nyerek- jelent meg mellettem Itaru, így arrébb lökve, gyorsítottam fel. Bármennyire szerettem volna első lenni, mellém jött és most ő lökött el. Viszont sose számol azzal, hogy megfogom és állandóan magammal rántom. Így volt ez most is. Épp időben kaptam el a pólója alját, így magammal húztam lefele a dombon. Szemeimet azonnal kinyitottam, mikor valami puhát éreztem a számon. Szemeim kétszeresére nőttek, ahogy megpillantottam a felettem lévő fiút, aki ugyan úgy meg volt lepődve, mint én. Ellökve magamtól, ültem fel, miközben kezemet a szám elé kaptam és oldalra fordítva a fejem, kezdett vörösödni a fejem
-Bocsánat- mondtam alig hallhatóan, a befogott szám miatt
-Én kerek bocsánatot
-Inkább menjünk edzeni. Úgy is én fogok nyerni- mosolyogtam rá és a meglepődötségét kihasználva, nyertem magamnak előnyt. Szent-Jashin, milyen kínos helyzet...