Camilla egyedül sétálgatott egy dombon. Nem volt messze otthonától, ám valamiért mégsem járnak sokan ide. Nem azért mert a lány és apja egy ismeretlen helyen laknának. Igaz, lakóhelyük nem egy zsúfolt nagyvárosban volt fellelhető,de ettől függetlenül körülbelül tízezer ember mondhatta azt a kis városra hogy az otthona. Országát, Favitopiát körülbelül tízmillió ember lakja. Camilla világában ez egy igen nagy számnak minősül. A lány ugyanis egy Magilax nevezetű bolygón él. Rajta kívül nagyjából negyvenmillióan megtalálhatóak még itt. Az emberek többsége három nagy birodalomban oszlik el. A királyságokat, vagy mondhatjuk úgy is hogy földrészeket, óceánok választják el egymástól. Nem egy eddig felfedezetlen sziget bújik meg a víz felszínén, de az ott élőkről senki nem tud semmit. Favitopia ugyan a legkisebb a három birodalom közül, a lány szerint mégis ez a legbarátságosabb. De térjünk is vissza arra, vajon mégis miért sétált egyedül aznap ez a lány. Az apró városban az a hír járja hogy ez a kis domb el van átkozva. Cami viszont csak nevetett ezen. Nem tudta ki találhatta ezt ki, de abban biztos volt, hogy az illető még soha életében nem járt itt. A lány egy gyerekkori barátjával rengetegszer mászott már fel ide, ám egyiküknek sem esett bántódása egyetlen egyszer sem. Mitöbb, rengeteg viccesebbnél viccesebb, boldogabbnál boldogabb emlék köti ide a lányt. Mivel mindenki messziről kerülte a dombot emiatt az ostoba pletyka miatt, ez volt az ő helyük. A lány mosolyogva gyönyörködött az elé táruló látványban. A Nap éppen lemenőben volt, de ahhoz még maradt ereje hogy szépséges arany sugaraival borítsa be a körülötte lévő teret. Bizony, Magilaxot is egy Napnak elnevezett csillag borítja be fénnyel. Holdból, jobban mondva holdakból, három is megvilágítja az eget éjszakánként. Lyra, a legkisebb, Sophia, a legfényesebb, és Kyra, a legnagyobb. Viszont nem csak ez a három égitest volt az éjszaka fényes dísze, mivel mint apró gyémántok, millió meg millió csillag ragyogta be éjjelenként az égboltot. A lány el is felejtette már, milyen szépséges látkép is tárul elé itt. Igen rég volt már hogy erre tévedt. Nem amiatt az értelmetlen szóbeszéd miatt maradt távol a helytől, hiszen még mindig nevetségesnek találta ezt a babonát. Teljesen más oka van ennek... Hiszen régen állandóan a legjobb barátjával, Lucassal járt ide. Viszont miképp sétált napközben, és erre tévedt, úgy vélte akár nosztalgiázhatna is egy kicsit. Vissza akart emlékezni azokra a gyerekkori játékokra és mókás pillanatokra melyeket a fiúval élt át. Ekkor egy lágy szellő kapott a lány hajába. Szőke tincseit megvilágította a lemenő nap fénye, égszínkék szeméből pedig egy könnycsep gördült ki. Lucas... Immáron tíz éve hogy elment. Camilla még mindig hiányolta a fiút. Talán már nem fájt neki annyira az hogy nincs vele mint kilenc éve, de soha nem tudná teljesen elfelejteni. Azok a halványzöld szemek örökre beivódtak az elméjébe. Igaz, hogy a fiú akkor még csak hét éves volt, de lehetetlen lenne nem emlékezni rá. A pajkos mosolyára, a védelmező természetére. A lány arcán egy újabb könnycsepp folyt le, benedvesítve ezzel puha bőrét. Camilla gyorsan letörölte a sós cseppeket szeméből. A tájra koncentrált. Határozottan sötétedett. A lány tudta, már nem maradhat sokáig. Igaz hogy mostanában hamar megy le a Nap, de nem akart a sötétségben mászkálni. Úgy vélte jó lenne még azelőtt visszatérni kunyhójukba hogy teljesen ráesteledik. Egy hideg szélfuvallatot érzett bőrén, ennek hatására a teste remegni kezdett. Ekkor azonban egy ismerősen csengő hangot vélt felfedezni. Majd még egyet. Közelebb ment a hangok forrásaihoz.
– Ne menj fel oda! Lehet hogy valami átok megfertőz! - mondta egy barna hajú lány a mellette állónak. Hosszú tincseit idegesen tekergette. A lányt Miranda Jane Goldensword-nak hívják. Camilla legjobb barátja. A barna hajú lány mellett álló fiú hangos nevetésben tört ki.
– Bocsánat, én csak... – kezdte a srác, de újból elnevette magát. – Nem gondoltam volna hogy ez a pletyka még mindig él! Elátkozott! – szólt a fiú és ismét hangos kacagásban tört ki.
– Megkérdezhetem hogy mi ezen olyan vicces? – kérdezte a barna hajú lány félénken.
– Bocsáss meg nekem, nem állt szándékomban megsérteni téged. Csupán régebben én rengeteget jártam ide, és mint látod, mind a négy végtagom a helyén van. És... Átok! Ez annyira... – kezdte de a nevetés újra utat tört magának így befejezni ismét nem tudta.
– Végül is Camilla is rengetegszer járt ott fent régebben... Elvileg. Azt mesélte hogy egy gyerekkori barátjával játszott ott régen.
– Camilla? Ki az a Camilla? – nézett a fiú Mirára. Ugyan nem tudta pontosan hogy ugyanarra a személyre gondolnak mindketten, de kíváncsi lett, hiszen egyáltalán nincs kizárva az a felvetés miszerint egyazon lányra gondolnak. Végülis már akkor sem jártak valami sokan a dombon. Lehet hogy akár most is találkozhat vele... Nem tudta elgondolni milyen is lenne a viszontlátás. Vajon emlékszik még egyáltalán rá Camilla? Lehet hogy fel sem ismeri majd. Nem lepődne meg rajta hiszen saját maga is tudta hogy ez a tíz év sokat változtatott a külsején. Tudta hogy a megismert kislány helyett már ő is egy teljesen más személyt lát majd meg. De ez mind nem számít... Hiszen ez csak a külső. A fiú csak azt szerette volna hogy biztosan tudja, a megismert hat éves gyermek megőrizte azokat a tulajdonságait melyek miatt annyira megkedvelte őt. Csak most jött rá mennyire hiányzott is neki már a lány. Igaz, néha az ő gondolatai is Camillára tévedtek ám ilyenkor valahogy mindig sikerül kiűznie minden vele kapcsolatos emléket a fejéből. Nem azért tette ezt mert el akarta felejteni gyerekkori barátját, de fájdalmat okozott neki minden pillanat amikor visszagondolt a lánnyal eltöltött időre. Főleg kisebb korában. Egy hét éves kisfiúnak igen nehéz elszakadnia valakitől akit annyira szeret mintha a tulajdon testvére lenne. Nem mintha lett volna más választása. Apja és anyja utazni akartak, bejárni a világot. Hajóra akartak szállni és felfedezni új kultúrákat és új embereket. Ez a tervük viszonylag sokáig sikeres is volt. Rengeteg új feljegyzés készült családjuknak hála. Néhány új növényt is megismerhették az emberek nekik köszönhetően. Minden nagyszerűen ment. A szülei egy nagyobb expedíciót terveztek. A saját hajójukkal akartak menni és az akkor még csak tizennégy éves fiút is elég érettnek ítélték meg ahhoz hogy velük tartson. A srác egy nappal az indulás előtt lebetegedett, így a közelben élő nagybátyjánál maradt. Ez volt a szerencséje, ugyanis szülei és a hajó legénysége soha többé nem tért vissza abba a kikötőbe ahonnan indultak. A fiút pedig várt rájuk. Nem mintha tehetett volna mást. Eltelt több mint fél év, a srác elkezdett aggódni mivel elvileg már egy pár hete vissza kellett volna érkeznie a szüleinek. Eleinte úgy vélte hogy biztosan csak egy kisebb fennakadásba ütköztek, ám minél több hét múlt el annál biztosabb volt benne hogy apja és anyja már soha nem érkezik vissza. Így hát a nagybátyjával maradt. Megtanult kardot forgatni, sőt mi több, kiderült hogy rettentően tehetséges ebben. Mikor betöltötte a tizenhetedik életévét úgy döntött nem okoz további fáradalmakat nagybátyjának és inkább visszajön a szülővárosába. Ha az emlékei nem csalnak, régi házuk még mindig megvan. A családja soha nem volt szegény. Sőt, igen gazdagoknak számítottak már a felfedezések előtt is. A szülei eleinte kereskedelemmel foglalkoztak. Mindketten bátrak és nyitottak voltak. Nem a származás volt elsődleges számukra mikor valakivel beszédbe elegyedtek. Így hát a fiúnak nem voltak olyan problémái mint a többi nemesi sarjnak. Azzal barátkozhatott akivel akart, és szabadidejét is azzal tölthette el amivel szerette volna. Nem kellett illemet tanulnia és szülei nem diplomatának nevelték. Azt nevelték belé hogy cselekedjen úgy ahogy neki tetszik hiszen önmagát nem csapja be. Úgy vélték hogy fiuk a saját döntéseit kell neghozza. Hiszen az élet is ilyen Magilaxban. A felnőttek döntései irányították a sorsukat. Miért ne tanítsák meg ezt gyermeküknek is? Tanul illemet ha szeretne. Meg aztán, nem is tartották túl fontosnak hiszen ők maguk a kalandozás hívei voltak. Így barátkozhatott össze a fiuk az általa ismert Camillával. Szintén ezért nem volt kötelező nemesi sarjakkal töltenie az idejét.Hiába is próbálkozna vele tovább, teljesen soha nem tudná kizárni az elméjéből a lányt.. Camilla... Visszatértem. De te már rég nem vagy itt,igaz?
– Á, Camilla Moonlight a legjobb barátom. Hmm, amikor az a bizonyos gyerekkori barátja, valami Lucas elment tiszta hóbortos lett. Mármint ha tényleg úgy van mint ahogyan állítja akkor azóta kerüli azt a házat amiben a fiú lakott, meg persze ezt a dombot is. Azt hiszem ez volt a jó benne. Legalább nem kockáztatta meg hogy rászálljon az átok. Aztán ma, valamilyen furcsa okból kifolyólag, elhagyta ezt a szokását és felment ide. Vagyis azt hiszem. Úgy vélem láttam itt nem olyan régen, de akkor úgy gondoltam nem megyek utána. Azután rájöttem hogy nemsokára esteledik így inkább érte jöttem. De én nem merek oda felmenni. –szólalt meg Mira. A fiú megdöbbent. Camilla... Moonlight. De hát ő elköltözött, nem? Eközben Camilla, aki eddig a domb lábánál fekvő fák mögül hallgatózott, kilépett.
– Szia, Mira! Köszönöm hogy aggódtál értem. Azt viszont leszögezném hogy nem vagyok bolond. És nem szép dolog kibeszélni a legjobb barátodat idegeneknek. – szólt a lány higgadtan, szeretetteljes mosollyal az arcán. Természetesen rájött hogy a legjobb barátja mellett álló fiú Lucas. Valahogy mégis erőt vett magán, és nem mutatta ki sem a hirtelen kitörni készülő örömét, sem pedig a döbbenetét.
– Hallgatózni szintén nem szép dolog, Cami.
– Sajnálom, de a becsületem megőrzését fontosabbnak találom ennél.
– Fontosabbnak mint az erkölcsösség?
– Most komolyan? Nagy nehezen haza tolod a képed és már az első öt percben veszekedést akarsz kiprovokálni belőlem? Te menthetetlen vagy, Lucas! – nézett rá a szőkeség. Egy kicsit haragudott ugyan a fiúra. Nem is azért mert belé kötött, erről szó sem volt. Már rég megszokta, hisz a fiú kiskorában is igen pimasz volt ráadásul most valamilyen szempontból igaza volt. Inkább az zavarta hogy a srác azalatt a tíz év alatt semmi életjelet nem adott magáról. A lány komolyan elgondolkodott magában arról, hogy Lucas tudja-e, mi az hogy posta. Természetesen Cami biztos volt benne hogy igen, hiszen a fiú nem volt akkora barom. De talán szerette volna ha kiderül hogy mégis ilyen nagy idióta, hiszen az választ adott volna arra hogy milyért nem volt képes egy nyamvadt levelet sem küldeni neki.
– Ti ismeritek egymást?– kapkodta közben fejét kettejük között Mira.
– Bizony! Én volnék a híres Lucas. Lucas Storm!– szólalt meg a fiú vigyorral az arcán.
–Khm, önimádó, khm.–nézett rá a szőke hajú, kék íriszekkel rendelkező lány.
– Kire célzol? – kérdezte Mira. Nagyon könnyen félreérti a dolgokat.
– Természetesen erre az idiótára. – nézett a lány Lucasra.
– Hát ilyen dolgokat kell mondani egy régen látott jó barátodnak? – kérdezte mosolyogva a fiú.
– Igen, pontosan ilyen dolgokat! – vágta rá szinte azonnal Camilla.
– Mindegy, ezt halasszuk későbbre! – válaszolta Lucas egy kis gondolkodás után. – Két fiatal hölgynek nem szabadna este egyedül mászkálniuk.
Ezután egyből el is indult. Mira azonnal követte. A szőke hajú lány megforgatta ugyan a szemét de követte a srácot. Most hogy így végig mérte, el kellett ismernie hogy igen helyes fiú érett gyermekkori barátjából. Jellegzetes zöld színű szemei még mindig ugyanúgy csillogtak a pajkosságtól, de határozottan izmosabb lett. Bár ez nyilvánvaló, hiszen tíz éve már hogy Lucas elment. Szintén sokat nőtt, így már a vele egyidős fiúk többségénél magasabb volt. Nem volt hórihorgas, valójában Camilla szinte tökéletesnek találta így. Lucas arany barna haján látszott hogy valószínűleg sok időt töltött el azzal hogy beállítás. Azt sem mondhatja el minden tizenhét éves hogy ilyen díszes és láthatóan jó minőségű kard díszítí az oldalát. A fiú észrevette hogy a lány elmereng valamin. Kicsit haragudott Camillára de ezt nem mutatta ki.
– Min gondolkodsz, Cami? – kérdezte meg végül.
– Semmi fontos dolgon!- kapta fel a fejét hirtelen a megszólított lány.
– Egyébként dühös vagy rám, vagy mi? Nem szoktál ilyen csípős lenni.
– Talán. - bólintott lassan a lány.
– Nekem is okom lenne rá. – mormogta halkan a fiú de nem számolt Camilla jó hallásával.
– Mi lenne az? – nézett rá a lány kíváncsian. Érdekelte hogy mégis mit tudott elrontani mikor egy szót nem halott róla, csupán a szüleiről. Ezért nem is hozta fel Arthur és Elizabeth hollétét. Ő is értesült az eltűnésükről. Már Lucas megérkezése előtt is tudta hogy a fiú él. Azt viszont már nem, hogy hol.
– Magyarázd el nekem kérlek, – kezdte a fiú lassan. – hogy mégis miért nem voltál képes visszaírni egyik levelemre se.
– Hogy micsoda? Egyetlen egy nyamvadt papírt sem kaptam tőled! – méltatlankodott a szőkeség. – És itt jön képbe az én haragom oka! Miért nem voltál képes életjelet adni magadról?
– Én minden hónapban üzentem neked! – nézett rá Lucas a lányra.
– Milyen furcsa hogy én meg egyet sem kaptam meg közülük! – tartotta meg vele a szemkontaktust a lány. Camilla hangja ingerült volt, szeme dühösen csillant.
– Az hogy lehet? Egyáltalán mikor költöztették vissza?
– Te meg mégis miről beszélsz? – kérdezte döbbenten Camilla.
– Rufus azt mondta nekem az indulás előtt hogy ti nemsokára elköltöztök. Megkértem hogy tudakolja meg hova, valamint küldje el oda a nektek szánt üzeneteimet.
– Ő a ház gondnoka ugye? –  kérdezte a lány.  – Hogy őszinte legyek, soha nem volt szimpatikus. De ti nem adtátok el a régi házat?
– Nem. A szüleim még vissza szerettek volna térni ide. Felajánlották Rufus gondnokunknak hogy távollétük alatt tartsa rendben a házat és intézze el a dolgokat amire megkérjük őt. Természetesen busás jutalommal. A férfi el is fogadta, ám tíz évnyi előleget követelt. Anya és apa beleegyezett.
– Tíz évnyit?  – kerekedett el Cami szeme. – Ebbe mégis hogy mehettek bele a szüleid?
– Régen, három éves koromban megtámadott egy farkas. Ő mentett meg. A szüleim mindig úgy érezték hogy sokkal tartoznak neki.
– Ó. Nekem ez nagyon úgy tűnik mintha igen keményen átejtett volna.
– Sajnálatos módon nekem is. – válaszolt a fiú.
Mira egészvégig mögöttük ballagott. Némán sétált, csupán megfigyelte a beszélgetést. Úgy érezte hogy ebbe most nem igazán tud beleszólni. Sajnálta a fiút. Ha ez a Rufus hazudott neki, akkor nem valószínű hogy túl megbízható fazon. Ezután már mindhárman szótlanul, halkan ballagtak együtt. Mira ért otthonához leghamarabb. Elbúcsúztak. Ezután Camilla és Lucas halkan beszélgetni kezdtek. Csupán semmiségekről folyt a szó, bár lett volna miről beszélgetni. Mikor Camilla is az otthonához ért a két fiatal elbúcsúzott. Nem is volt olyan késő mint a lány gondolta. Besétált a szobájába és rögtön szemet szúrt neki egy általa festett kép. Bizony, ő egy festő szeretett volna lenni. Ebben a világban az embereknek tíz osztályt kell kijárniuk. Szintén hat éves kortól kezdve tanulnak. Ezután mesterséget választanak. Azokat akik festők szeretnének lenni, két osztályba sorolhatják be. Az A osztályosoknak egy egy évfolyamos tanfolyamot kell elvégezniük. Az A-ba kerülnek a legtehetségesebbek. Akik nem olyan ügyesek négy évet készülhetnek mire diplomát kapnak. Ők a B osztály. Mira mágus volt, így különleges oktatást fog kapni. Igen kevesen tudnak mágiát használni. Mira képes láthatatlanná válni. Ez egy számon tartott mágia. Öt képességet tartanak számon, bár az ötödik szépen lassan feledésbe merül, hiszen már igen rég óta nem ismer a világ egy olyan embert sem, aki képes használni az ötödik törzs magiáját. De hogy miért is hívják így? Régen nem egy szerencsés született mágiával. Az azonos varázserővel rendelkezők együtt maradtak, sőt keresték a hozzájuk hasonló különleges képességekkel rendelkező embereket, hiszen ez egy igen fontos kapocsnak számított. Együtt akarták felfedezni erejük rejtelmeit. Az azonos képességgel bíró személyek bíztak egymásban. Nem kellett attól félniük hogy ki árulja el őket féltékenység vagy más ok miatt, hiszen mindenki képes volt arra amire a társai. Öt befolyásos törzs alakult. A gondolatolvasók törzse, a repülni tudók törzse, a teleportáció törzse, a jóslás képességének rendelkezők törzse és az ötödik törzs. Az Álmodók erejével bírók törzse. Ahogy fejlődött az emberek tudása és sátraikat elhagyva saját településeket építettek a törzsek tagjai saját városokat alapítottak. Tehát a mágia egy értékes kapocs volt akkoriban. Szükségük is volt rá, hiszen az élet nem volt könnyű egyedül. Az akkoriaknak szörnyekkel és más veszedelmes lényekkel kellett megkűzdeniük. Talán ezért is fogyatkozott meg a képességekkel rendelkezőek száma. Hiszen hiába a kard ha hamarabb vesztesz mintsem kirántanád, hiába a bátorság ha azzal csak a halálba hajtasz. A rémek ellen tapasztalat, társak, de ami a legfontosabb, előny kell. És akkor az egyetlen előny a mágia volt. Mára már javult a kovácsmesterség is, talán ha akkor a mostani tudás birtokában álltak volna az emberek, nem hárult volna minden munka a különleges képességgel rendelkezőkre. És bizony, nekik sem volt egyszerű megtisztítani Magilaxot a vérengző fenevadaktól, sem a megfontoltabb bár még veszélyesebb sötétben munkálkodó lényektől. Hiába támadtak többen egy rémségre, nem mindig sikerült győzedelmeskedniük. Mára már nincsenek szörnyek, vagy csupán elvétve. Ám a mágikus erővel bírókra mostanában is fontos feladatok várnak. Ha valakinek olyan problémája van amivel a katonák nem tudnak megbírkózni akkor varázslókat hív. Mivel általában ez egy igen nagy gond, nem is olcsó az elvégzéséért kapott díj. Tehát a varázslók alkalmi munkákból élnek és közel sem veszélytelen feladatokból. Camilla titkon mindig is varázslatos képességre vágyott. Sajnálatos módon azonban még semmilyen mágikus képességre utaló jelet nem mutatott. Régen, Lucas elmente után, állandóan arról áradozott Mirának hogy mennyire  szeretne egyszer ő is egy legendás mágussá válni. Ekkor még nem tudta hogy a legjobb barátnője kapta meg az általa áhított sorsot. A barna hajú lány nem is akarta neki megmondani, hiszen a világért se bántotta volna meg Camillát. A szőkeség tehát magától jött rá. Nem mondta el Mirának, hiszen ki tudja hogyan reagált volna rá az angyali természetű lány. Még a végén azt hinné hogy Camilla dühös rá ezért.Miután a szőke hajú lepakolt a konyha felé vette az irányt. Mivel most viszonylag korán hazaért nem kellett attól félnie hogy nem tud apjával együtt vacsorázni. A lány visszafordulni és rápillantott a szobájában elhelyezett ingaórára. Hét óra. Egyébként is pont most volt ideje az étkezésnek. Ismét megindult a konyha felé. Apja már ott ült.
– Szia, apu! – köszönt a lány.
– Jó estét, kincsem! – köszönt a negyven év körül járó férfi. Kovácsként dolgozik. Ugyan nem lett akkora sikere a vállalkozásának hogy gazdagnak mondhassa magát, de szegények sem voltak. Nem könnyű munka a féfié, de ő szívesen csinálta. Camilla úgy vélte hogy miután ő is dolgozni kezd apja többet pihenhet, hiszen a lány szerint túl sokat dolgozik. A vacsora elfogyasztása után beszélgetni kezdtek. Camilla mesélt Lucas visszatéréséről, valamint arról is hogy Rufus valószínűleg csúnyán átejtette a fiút. A férfi érdeklődve hallgatta, majd amikor úgy ítélte meg hogy mindent megértett ő is hozzászólt a témához:
– És holnap utánajártok a dolgoknak?
– Igen, ha megengedi vele megyek.
Ezután másra terelődött a szó. A lány pár óra múlva már az álmok világát járta.

A nap fényes sugarai sütöttek be Camilla szobájába. A lány már indulásra készen állt házuk ajtajában. Elköszönt majd megindult városuk egyik utcáján. Lucas háza felé vette az irányt. Közben megszemlélte a várost. Néhány helyen sok kisebb ház sorakozott egymás mellett ám máshol nem egy stand ékelődött a lakóhelyek közé. Gyümölcsöket, zöldségeket, kovácsolt termékeket, fából készült árukat valamint ékszereket és drágaköveket árultak. A nők hosszú ruhában virítottak, a férfiak nadrágot és rövid ujjú pólókat viseltek. Camilla nem szerette a ruhákat, hiába volt ez az illendő viselet. Az ékszerek sem vonzották túlságosan. Ezt meghazudtolta a viselt fekete pólón ékeskedő medálba foglalt sötét rózsaszín kristály. Ez az egy nyaklánc ugyanis fontos volt számára. A lány azon gondolkodott hogy milyen régen is látta már a Stormok villáját. Nemsokára meg is pillantotta az épületet. Szemei kidülledtek. A ház régi szépségének hűlt helyét lelte. A kosz mindent ellepett, ha valaki ránézett nem egy előkelő család élőhelyét látta, hanem egy mocskos házat, rendezetlen kerttel. A lány felocsódott a döbbenetből, a bejárathoz sétált, majd kopogtatott a rozoga ajtón. Egy frusztrált Lucas nyitott neki ajtót. Amint megpillantotta a lányt, arcára mosolyt erőltetett.
– Jó reggelt, Camilla! – köszöntötte.
– Jó reggelt! Látom Rufus tényleg nagy szélhámos.
– Úgy bizony! Elmentem volna már tegnap este is hozzá de gondoltam nem akarsz kimaradni a buliból, tekintve hogy rólad is hazudott.
– Bizony, érdekel mi folyik itt.
– Remélem még mindig ugyanott lakik az a sunyi róka.
– Azt hiszem igen! - bólintott Cami lassan. – Nem hinném hogy számított volna arra hogy... visszatérsz. – csuklott el a hangja.
Lucas ingerülten horkantott egyet.  –Sajnálom. – szólt halkan Camilla.
A fiú szótlanul haladt tovább. Fogalma sem volt mit kéne erre mondania. Hogy már nem fáj? Ez hazugság.
Elég sokat sétáltak. A fiú búskomorságba burkolózott. Rufus a városon túl egy kis kunyhóban lakott egy erdő szélén. Mikor odaértek Lucas mint kitörni készülő vihar, még az eddiginél is borúsabb ábrázatot vett fel. A mellette haladó szőkeség pontosan tudta hogy nehéz feldühíteni a fiút, de ha ez megtörténik, nagy bajban van az aki a bosszúságát okozta. A fiú bekopogott Rufus kunyhójának ajtaján, talán kicsit hangosabban mint szokás. Nemsokára egy harmincöt éves férfi nyitotta ki az ajtót. Zöld rövid ujjút viselt, arcán csábos mosoly terült el. Ez az arckifejezés azonnal eltűnt mikor megpillantotta az érkezőket. Idegesen túrt bele sötétbarna hajába, tudva a rá váró veszélyt. Döbbent volt ugyan, de ezt leplezte.            –Szervusz, drága Rufus. Gondolom nem kell ismertetnem az okot, úgyis tudod hogy miért is jöttem ide. – szólalt meg halálosan nyugodtan Lucas. – Azt hiszem hogy maga magyarázattal és pénzzel is tartozik nekem.
– Lucas fiam, Camilla! Micsoda meglepetés!
– Meghiszem azt. – szűrte a fogai közül a fiú. – Ugye tudja hogy jön nekem... -mennyivel is? - áh igen, körülbelül százezer radalffal.
A raddalf egy fizető eszköz Favitopiában.
Kis aranyérme. (Egy radalf kb. ezer Ft)
A colline pedig ezüstből készült, kisebb összeget jelent mint egy raddalf. Körülbelül tíz collins tesz ki egy raddalfot.
– Sajnálom de nem tudok fizetni. Minden pénzemet elvertem.
Lucason látszott hogy mindjárt elveszti a fejét, noha nem a pénz miatt volt dühös. Azért haragudott hogy ez a csaló így vissza mert élni a szülei jóindulatával.  Hogy ezt megakadályozza, Camilla gyorsan közbeszólt mielőtt a fiú bármit reagálhatott volna.
– És miért hazudott arról hogy elköltöztem?
– Nem akart a levelezéssel bajlódni a kis mocsok. – szólt dühösen, de normális hangerővel a fiú. Nem kellett sok hozzá hogy teljesen kiboruljon, bár ez érthető is volt.
– Menjünk, Lucas. – suttogta Cami a fülébe. A fiú bólintott majd elindult. –
Ne gondolja, hogy megúszta! – nézett a lány Rufusra majd az arany barna hajú srác után indult. Egy kis idő múlva a fiú megszólalt.
– Sajnálom hogy olyan rideg voltam, csak... Túl sok ez egyszerre nekem.
– Persze, megértem. Én sem tűrném jobban ezt. Mi lenne ha tennénk egy sétát az erdőben lazítás képp? A friss levegő biztosan jót tesz majd. – vetette fel az ötletet az égszínkék szemű.
– Jó ötlet! – mosolygott rá a fiú.
Már a fák között jártak amikor megpillantottak valamit amitől meghűlt az ereikben a vér. Egy magas, éles fogakkal rendelkező izmos, csúf szörnyet. Ahogy a rémség észrevette őket feléjük indult egy egetrengetően hatalmas üvöltéssel.

Sziasztok! Mit gondoltok a könyv első részéről? Ez most tényleg fontos lenne. Az építő kritikákat szívesen fogadom! Szimpatikusak a szereplők? Mi a véleményetek az eddigi történetről? Túl lassan vezetem a történet szálat? Van elég leírás és jellemzés? Nem zavaros nagyon a megfogalmazás? Mert ezek azok amikkel úgy érzem talán probléma van. Tudom hogy kissé unalmasra sikeredett de hidjétek el, be fognak indulni az események! A szövegelválasztót és a díszt köszönöm szépen, HirondelleNoire_!