A nevem Ayano Aishi. Az Akademi High-ba járok. A legelső napomon összefutottam Senpai-jal vagyis Taro Yamada-val. Mindent megtettem érte de történt valami.

Valami ami komolyan megváltoztatott. Péntek van. Aznap amikor szerelmet vallhatnék Senpai-nak de nem. Ma siettem és örömömben nem figyeltem. Leléptem az úttestre és csak akkor vettem észre amikor a világ elsötétült előttem. Hallottam sikoltozást, szirénázást, rohangálást és halk beszédet. 
-Yan-chan!- Ez a hang Kokona.Kétségbeesettnek hangzott. -Yan-chan, annyira sajnálom*hüpp*nem bírtam lerónni feléd az adósságomat. Megmentetted az apámat és engemet is! Annyira sajnálom!
-Yan-chan? Te vagy az?-kérdezte egy újabb hang. Édes, mint a méz. Amai...Mit kereshetett itt?-Jajj, ne! Annyira segíteni akartam neked elnyerni Senpai szívét de most már nem biztos, hogy vissza tudom fizetni neked, hogy barátom voltál amikor minden lány pikkelt rám. Te segítettél nekem és visszavágtál értem, miattam... Remélem felépülsz, Yan-chan.
A többi hang egybefolyt és lassan behúzott a sötétség...
-Kérem, kisasszony maradjon velünk!- Egy férfi. Érzem ahogy újraélesztenek egy ágyon. Újra elkezdett világosodni előttem a szoba. Láttam őket de aztán újra elöntött a sötétség. 
Most itt állok valami ház előtt. Fehér és fekete ez a világ. Bekopogtam de senki nem válaszolt ezért benyitottam és körbenéztem. Nem volt említésre méltó a bútorok de ahogy körbenéztem alaposan egy széles folyosót láttam baloldalon. Elindultam arra és a házhoz képest nagyon hosszú volt a folyosó. A folyosó végén egy nagy falméretű tükör állt. 
Hozzáértem és a felszíne megremegett majd valami kinyúlt belőle. Megragadta a kezem és bárhogy erőlködtem nem akart elengedni. Egyszerűen berántott a tükörbe. 

Nehezen de kinyitottam a szemem és sokkolva néztem a hasonmásomra. 

-Szia, Yan-chan~-köszönt nekem egy másik Ayano aki gyengéden mosolygott rám és kedvesen megigazgatta a ruhámat.-Igazán sajnálom, hogy rád ijesztettem de amikor szóltam hozzád valószínűleg nem hallottál. Ugye, Yan-chan?~

-Hol vagyunk és ki vagy te?-kérdeztem tőle. Nem tudtam mire vélni ezt az egészet.
-Ó, milyen udvariatlan vagyok! Be se mutatkoztam. A nevem Ayano Aishi. Ez az én házam és a te elméd vagy ahogy érthetően fogalmazzak. A te univerzumod de történt veled egy tragikus esemény ami miatt egy repedés keletkezett az enyém és a tied között. Egyezséget jöttem kötni. -- mondta a hasonmásom.
-Mifélét? -kérdeztem kicsit nyugtalankodva.
-Helyet cserélünk. Én jövök a te világod és te az enyémbe. Érezhetsz érzelmeket. Sokkal többet mint amit eddig megtapasztaltál és én meg akarom tapasztalni a te világodat. Talán ott is maradok örökre~ A döntés a tiéd, Yan-chan~ -mondta kuncogva. A kezét felém nyújtva. Meg akartam fogni de egy hang megállított. 

-Neee!-kiáltott egy mélyebb monotonabb hang amire odakaptam a fejem és egy véres Ayano hasonmást láttam. -Mit képzelsz? Mi a fészkess fenét csinálsz, Yan-channal? Ayano!
-Hogy én?~ Én ugyan semmit, Aishi-san.-kuncogott.
-Nem?-kérdezte kérdőre vonva egyik a másikat. -Akkor miért akartál kezet fogni vele hanem azért, hogy helyet cserélj vele? Te meg-fordult felém.-Ne hagyd magad! Be akar csapni! Rászedni ahogy eddig minden hasonmását.
-Hát, hogy lehetsz ennyire udvariatlan, Aishi-san? Hát nem tanították meg neked, hogy ne beszélj bele mások beszélgetésébe?-kérdezte és egy undorító yandere mosoly húzodott az eddig szelíd mosolya helyébe. Mintha csak magamat látnám. -Az én világomban nincs Senpai. Ezt érdemled amiért pont az nap kellett balesetet szenvedned amikor megvallhattad volna neki az undorító érézseidet de szerencséd van, hogy nem gyilkoltál meg senkit. Különben most kikéne tekernem azt a csinos kis nyakadat vagy karodat. Na melyik ötlet tetszik?

Undorító kacagásba tört ki. Egy új érzés tört utat magának a szívembe. Féltem. Életemben először remegett a térdem és sírtam majdnem. Anyát akartam aki most a tengeren túl van. Ő tudná mért érzem ezt. Rámnézett azzal a piros szemekkel és azzal az ijesztő mosollyal. 

-Ó, csak nem félsz?~ -kérdezte és közben dorombolt mint egy perverz macska aki most felfalni készül egy halat vagy egy egeret de előtte még játszik vele egy kicsit. 
-Yan-san! Mit csináljunk?-kérdeztem de a lánynak hűlt helye volt.- Hol van? Mit tettél vele?
-Ő az?-kérdezte miközben a nevetés határán volt újra. Hátralépett és egy kikötözött hasonmásom volt ott. Ő csak jelzett, hogy fussak de én lefagytam. -Meg akarod menteni? 
Bólintottam.
-Okos lány vagy te! Akkor viszont van egy meglepetésem az én dimenziómban számodra, Yan-chan!- mondta majd a hangja halkult. Mielőtt újra elnyelt volna a sötétség ránéztem a hasonmásomra aki csak ennyit suttogott. 
-Yan-chan, miért mentesz meg újra engem...-suttogta de nem értettem és már nem is érthettem meg a szavait mert hirtelen felébredtem egy kórházi ágyban. Valami nedveset éreztem az arcomon és hozzáértem. Könnyek? Miért sírok? Mi hiányzik a szívemből ami ennyire fáj és mintha kitépték volna az emlékeimből? Mi vagy ki akar ennyire széttépni belülről?
-Yan-chan? Hát felébredtél?-kérdezte a fiú hang de nem ismertem fel ezért felé fordultam és....

Mára elég ennyi is asszem. Majd holnap jön a folytatás. :D