Az előző rész tartalmából:
"Meg akarod menteni, Yan-chan?~-kérdezte a másik hasonmásom. Én bólintottam. -Okos kislány vagy te!
Ránéztem a véres hasonmásra aki csak ennyit suttogott nekem.
-Yan-chan miért mentesz meg engem újra...-suttogta de nem értettem és már nem is érthettem meg mert elsötétült előttem az egész világ. Hirtelen felébredtem egy kórházi ágyban. Felültem és valami nedveset éreztem az arcomon ezért odanyúltam. Könnyek? Miért sírok? Mi hiányzik a szívemből ami ennyire fáj és mintha kitépték volna az emlékeimből? Mi vagy ki akar ennyire széttépni belülről?"

Ayano Szemszöge:

-Yan-chan? Hát felébredtél?-kérdezte a fiú hang de nem ismertem fel ezért felé fordultam és....
egy fiú állt a szoba másik oldalán. Olyan külseje volt mint Senpainak de a zsigereimben is éreztem, hogy ez nem Senpai. 
-Ki vagy te?-kérdeztem és a fiú lesokkolódott.
-Nem tudod a nevemet? Hát én vagyok Ayato!-mondta de nem ugrott be semmi se. Furcsán nézhettem rá mert hozzátette, hogy a Senpai-om. -Várj miért sírsz, Yan-chan? Rosszat álmodtál? Ja, igen az orvos mondta, hogy megeshet, hogy amnéziád van a baleset miatt.
-Baleset?-kérdeztem miközben letöröltem a könnyeimet. -Mi a teljes neved?
-Ayato Aishi, a mostoha tesód. Anyukád meghalt amikor kicsi voltál ezért apukád újraházasodott ekkor került a képbe az anyukám és én. Mielőtt baleseted volt anyu és apu elment valami nászút egybe kötött fontos útjuk Amerikába.-mondta tömören összefoglalva a múltat és a jelent letömörítve. -Valami férfi aki nem volt elég merész elütött majd ott hagyott az úttesten meghalni de pont arra jártam egy barátommal és kihívtam a mentőket. 
-Mennyi ideje fekszem kómában?-kérdeztem megszeppent arccal. Ayato rám nézett és gondoskodó mosollyal megsimogatta a fejemet mint egy gyereket akinek kell a megnyugtatás. 
-Biztosan akarod tudni?-kérdezte kicsit furcsállva. Válaszom csak egy bólintás volt. Felsóhajtott és beleadóan lehajtotta a fejét.-Hát jó. 2 egész hónapot voltál kómában.
Meghökkentem és hangosan koppant az állam a padlón. Remélem rosszul hallottam de a nézésemmel elárulhattam, hogy mi járhatott a fejemben mert úgy nézett rám mintha azt jelezte volna, hogy:" teljesen komolyan mondtam".
Egy újabb fiú lépett be. 
-Ayato!Végre felébredt Yan-chan?-kérdezte rám se nézve de furcsa gyilkos tekintettel nézett rá a fiúra a mostoha tesóm és mérgesen rászólt.- Neked nem Yan-chan hanem Aishi-chan. Majdha megengedem, hogy a keresztnevén szólítsd a húgomat akkor esetleg, Osano.
-Hé ne szívd mellre, Yan-kun!-mondta Osano kicsit idegesen. Felém fordulva meg meghajolt.-Bocsáss meg, Aishi-chan.
-Ugyan....-mondtam kínosan és rápillantottam Ayatora. -Minden rendben?
-Persze! Miért ne lennék, Yan-chan?-kérdezte tőlem és láttam, hogy csak pillantnyi érzése volt a mérgessége. Egy újabb fiú lépett be. Szőke haja volt és az arcán egy sebhely. Ayato meglátta és mosolyogva üdvözölte. Rám nézett majd az öklét a levegőben tartotta de én csak furcsán néztem rá.
-Osoro! Amnéziája van a húgomnak. Örülhettek annak, hogy a nevét nem kérdezte meg eddig.-mondta Ayato a szőkének akit már Osoronak is hívhatok. Meglepett arcot vágott és nem tudta eldönteni, hogy most Ayato viccel vagy sem. Aztán újra rámnézett és tanulmányozta az arcomat.
-Igazat beszélsz úgy látom.-mondta és egész közel jött az arcával. Mire grabancánál fogva kirángatta a személyes teremből Osorot Ayato. Szerencsémre különben az arcom olyan vörös lenne, hogy nem maradna máshol vér a testembe.
-Helló-kiáltott be valaki és nagy erővel nyitotta ki az ajtót nekicsapva a falnak. 
-Aso! Csendesebben!-mondta valaki szigorúan a fiúnak. Bedugta a fejét a szobába majd csendesen köszönt. -Sziasztok  fiúk és Aishi-san! Örülök, hogy felébredtél! Végre Ayato nem csak az alvó hugicájával lesz hanem velünk is eljár a barátaival. A-a! Oko te is bejössz köszönni ha eljöttél velünk a kórházba meglátogatni Ayato hugát.
Visszafordult a nevezetes Okohoz és belökte őt az ajtón.
-Szia, Yan-san...Remélem jól vagy végre-mondta de nem a szemembe nézett. Nem látthatta, hogy furcsán nézek rá ahogy a többi fiúra is akik bejöttek. 
Ayato valamit belesúgott a két srác fülébe majd Okot is odaintették és halkan elmagyarázták neki a jelenlegi helyzetet akinek egyik pillanatra a másikra megváltozott az arca. Egyik pillanatban még nyugodt volt most meg aggodóan nézett rám és ráeszmélt, hogy most nekem teljesen idegen mindenki. Valami hiányzott viszont. Valami ami létfontosságú lenne de nem tudjuk, hogy ez ha nyomoznánk utána kiderülne bármi is. Főleg, hogy a fejemben lassan törlődött ki Senpai iránt az érzéseim helyette egy másabb sokkal színesebb érzés növekedett bennem. 
Talán rájövök erre, hogy mi ez.
-Ayato?-kérdeztem a bátyámfélétől aki rám nézett.-Ismerek én egy Taro Yamada nevű fiút? Valahonnan úgy érzem ismerem de nem emlékszem. 
-Igen de már mióta elballagott. Még mielőtt beiratkoztunk volna oda az Akademiba.-felelte nekem. -Biztos láttad valahol a nevét. 
-Aya-chan!-kiáltott be a szobába egy újabb hang és az ágyhoz spurizott egy alacsony fiú. -Hallottam, hogy felébredtél ezért jöttem, hogy jó kívánságot mondhassak neked. 
-Hanako....-mondta fura hanggal és arckifejezéssel Ayato. -A húgom nem emlékszik semmire se és már így is sokan vagyunk a szobában. Úgyhogy muszáj megkérnem mindenkit, hogy menjen el.
Mindenki szomorú lett de igazat adtak Ayatonak. Elköszöntek tőlem és Ayatotól. Pár perc csend után belépett egy ezüst hajú fiú.
-Aishi-san, örülök, hogy felébredtél...-mondta de amikor rám nézett rájött, hogy valami nincs rendben. -Aishi-kun mi a baja a húgoddal?
-Amnéziája van így nem emlékszik, hogy akik itt voltak azok a barátaim és rám se.-sóhajtott fel és ettől összeszorult a szívem. Hirtelen újra eleredtek a könnyeim és mindkét fiú egyszerre ugrott felém, hogy megnyugtasson...

Folytatást majd a héten valamikor felrakom...