--- LILY ---

Az angol irodalom óra volt az egyetlen, amin sikerült a 100%-ot odatennem, még akkor is, ha két órát aludtam. Ismét. Pénteken az angol irodalom az utolsó órám volt ebéd előtt, az osztály többi része már nem is törődött Mr. Simms-szel, amikor behúzta maga után az ajtót és köszönés nélkül írni kezdett a táblára.

Ellapoztam az újabb angyalszárny rajzomtól és üres oldalt kezdtem. Mintha ezzel el tudtam volna tüntetni a fejemből a szárnyakat.

Miközben a kréta sorokat futott a táblán, kihúztam a hajamból a gumit és újra összekötöttem. Éreztem, hogy a pulcsim felcsúszik a karomon. Így láthatóvá vált az osztály számára a rezgő csuklóm, a fehér bőröm és a kékes ereim. Na meg, a vörös sebeim.

Hallottam, hogy elkezdődik a pletykálás.

- Azt hallottam, hogy megpróbálta megölni magát – jutott el hozzám Josie Fisher hangja az utolsó sorból. Ezzel a megjegyzésével, Josie rögtön agressziót keltett bennem. Kirázott a hideg és lehunytam a szememet. Megpróbáltam lenyugtatni magam. Ki a fene pletykálgat pont rólam?

- Azt mondják, hogy összeesik járás közben, annyi gyógyszert nyeldes – ezt egy fiú osztotta meg, akinek nem ismertem fel a hangját.

Valaki láthatta a futóedzésen, hogy majdnem elhánytam magam a rövidtáv után. Elég volt egyetlen pompon lány szem, ahhoz, hogy elindítsanak egy pletykát.

- „Így van ez egész életünk során: legsötétebb perceinkben olyan emberek gesztusai szerint cselekszünk, akik megvetésünk tárgyai egyébkor." Ki tudja, melyik regényből származik ez az idézet? – Mr. Simms hangja szakította félbe a pletykálkodást, amit elég valószínű, hogy a tanár is hallott. Lefirkantottam a füzetembe az idézetet és már oda is írtam mellé a szerzőt, nem kellett egyik ostoba osztálytársamnak sem kiböknie.

- Senki? Nos, ez kár, mivel ez volt a kötelező olvasmány a múlt félévben – kis híján hangosan felnevettem. A házi dolgozatot az osztály 80%-a a Wikipédiáról másolta ki. Mily meglepő.

- Ms. Knight? – Mr. Simms végső reményével rám nézett.

- Dickens. Szép remények – motyogtam, de mivel senki sem beszélt rajtam kívül, mindenki hallotta a hangomat.

- Persze, hogy tudja. A beteg, gyenge, anorexiás biztos minden szabad idejét az öreg Charles társaságában tölti – már vártam, hogy Max Anderson mikor szólal meg. Azt hiszi, hogy olyanoktól zavarba jövök, amik nem igazak?

Na jó, mégis igazak voltak. Mert beteg és gyenge voltam, valamint imádtam Charles Dickens regényeit, majdnem annyira, mint William Shakespeare költeményeit.

Max Anderson szintén baseballos volt. És úgyis nézett ki, mint egy iskolai nagymenő. „Kócos" – vagyis zselézett – barna haja volt, gödröcskék voltak az arcán, amikor mosolygott és a szőke Josie Fisher-rel élt se veled-se nélküled viszonyban. Max melegítő felsője szaglott Josie parfümjétől.

- Gyenge? Azt hiszem, gyorsabban futottam le az 1 kilométert, mint te – annyira felment a pumpa bennem, hogy nem bírtam ki, hogy ne forduljak hátra és ne lökjek neki oda egy sértést. Mintha érdekelné, hogy mit mondok neki. Max maga volt a Carber gimi üdvöskéje, szinte a zsebében volt a sportösztöndíj egy kaliforniai egyetemre, tenyérbe mászó stílusa volt és a családjáé volt a város egyetlen értelmes létesítménye. A mozi. Szóval nem, Max-et nem érdekelte, hogy én vagy bárki más láthatatlan mit mond róla. Neki csak az edzője és a szülei véleménye számított.

Az osztály felhördült, Max arcán halvány vörös foltok jelentek meg, én, pedig próbáltam lejjebb csúszni a székemen, hogy eltűnjek.

- Szóval, valakinek van más meglátása a regényről, Mr. Anderson-on kívül? – Mr. Simms kissé meglepődve nézett a csoportra, amikor Josie keze a magasba lendült.

- Pip halál jól nézett ki a filmben – szinte éreztem, hogy a halál szót felém lövelli.

- Köszönjük a remek meglátást, Ms. Fisher, de nem az érdeklődési körére voltunk kíváncsiak elsősorban – már nem bírtam visszatartani a mosolyomat.

Gondolkodás nélkül a magasba lendült a karom és nem is gondoltam bele, hogy én az órákon nem szoktam megszólalni, nem szoktam jelentkezni, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Mr. Simms is elképedt és engedélyezte, hogy megszólaljak. Én, pedig beszélni kezdtem, még mielőtt elszállt volna a bátorságom.

- Pip gyerek volt, amikor beleszeretett Estellába, a lányt viszont arra nevelték, hogy kegyetlen és elérhetetlen legyen a férfiakkal. Pip, pedig elhatározta, hogy igazi... úriember lesz, hogy megfeleljen a lánynak. A könyvön keresztül megláthatjuk, hogy hogyan lesz... áldozat Pip-ből, hiszen szinte a régi önmagát el is vesztette, hogy olyan ember legyen, akit Estella szerethet. Pedig... a szerelemnek nem erről kéne szólnia. Hanem arról, hogy olyan emberrel legyünk, aki elfogad és szeret minket úgy, ahogy vagyunk. Hogy merjünk önmagunk lenni és, hogy... hogy lehetünk is önmagunk. Pip-nek meg kellett volna értenie, hogy ha Estella nem fogadja el úgy, ahogy van, akkor a lány csak kihasználja a szerelmét – ekkor vesztettem el a levegőmet és újra lejjebb csúsztam a székemen. Miért, mondd miért kell nekem dumálnom?

- Mit tudsz te a szerelemről, Lily? – Max hangjára megint odakaptam a fejemet. Hirtelen, mintha a fiú hangja megegyezett volna a lidérceimével.

- Többet, mint te. Én nem csak Megan Fox képeit nézem a telefonomon – gúnyosan felhorkantam, még mielőtt leállíthattam volna a számat.

A következő 30 percben könyörögtem az órának, hogy gyorsabban pörögjön, hogy minél hamarabb elszabaduljak a teremből és a nagymenők légteréből.

Legnagyobb szerencsémre, Maia-t hamarabb kiengedték tesiről és már a terem előtt várt rám.

- Szia, Maia – Max mögöttem ment ki a folyosóra. A tekintete jól láthatóan megváltozott, amikor meglátta a barátnőmet.

- Max – biccentett vissza neki egy fanyar mosollyal maga a szivárvány, utána, pedig belém karolt, hogy ebédelni menjünk.

- Már csak 6 hét van a bálig, nekem, pedig találnom kell egy ruhát és egy pasit is – láthatólag Maia-nak nagyobb problémái voltak, mint nekem. Ő elég komolyan vette a „társadalmi helyzetét", ami magasabb lett volna, ha nem mellettem sétál a folyosón. Hatodikos korunk óta minden iskolai bulira elment, az évnyitó bulitól elkezdve a tavaszi bálon át – ez volt az éppen esedékes -, az évzáró partiig. Nem volt két olyan buli, amire ugyanazzal a sráccal vagy ugyanabban a ruhában ment el. Mivel én nem voltam hajlandó elmenni egy ilyen eseményre sem – feleslegesnek éreztem, nem volt partnerem, nem akartam táncolni idegenekkel, azért, hogy röhögjenek rajtam, a falat támasztani, pedig még jobban nem akaródzott -, Maia talált más lányokat, akiket elrángathatott. Nekem csak a ruhapróbákat kellett végigszenvednem és végig kellett néznem, ahogyan a szobáját kifutónak használja.

De a fejébe vette, hogy az idei év más lesz. Csajos tini filmeket nézetett velem, amikben bál van, hátha azok meghozzák a kedvem. Ódákat zengett a zenéről, a fényekről, a díszítésről, minden apró dologról, amiről csak lehetett. De én kis késztetést sem éreztem arra, hogy elmenjek. Ő viszont nem hagyta annyiban.

- Menj el Max-szel! Úgy nézett rád az előbb, mint egy pincsikutya, aki csak arra vágyik, hogy kimondd a nevét és csaholhasson neked – akármennyire is gyűlöltem Max-et, úgy bámulta Maia-t, mint még senki soha.

- Fogd be! Hetedikes énem legrosszabb döntése volt, amikor megengedtem neki, hogy megpusziljon az ebédlőben – Maia megforgatta a szemét.

- Hát... a rózsaszín fánkért bármit megtettél volna, rémlik?

- Fogd be! Kinek kell a barna fánk, egyáltalán? A barna olyan... barna. Olyan semmilyen.

- Éljen a kvantumfizika, Mae! – gyengéden meglökte a vállamat és sértődést színlelt. Ezt az arckifejezését sokszor használta, hogy bűntudatot keltsen bennem. Körülbelül 1 hét kellett a megismerkedésünk után, hogy immúnis legyek a fintoraira. Utána már észre sem vettem.

Amikor beálltunk a sorba az ebédlőben, a legtöbb srác Maia hátsófelét bámulta. A barátnőm aznap egy sötét rövidnadrágban volt, alatta piros harisnyával, ejtett vállú fehér-rózsaszín Rolling Stones felsőben és akkora magas sarkúban, hogy amikor ránéztem, már elestem. Szerencsére reggel még rajta volt a kabátja, mert amúgy megfagyott volna. El sem tudtam hinni, hogy Maia Evenly hogy képes rövidnadrágban járkálni márciusban, Washington államban. Én még júliusban sem mertem. Carber félúton volt Seattle és Olympia között, 10 mérföldre az óceántól, szóval megtanultuk, hogy az évszak nem egyenlő az időjárással.

- Mennyi ideig is „jártál" Max-szel? – muszáj volt megkérdeznem, még nem volt elég dühös.

- Gyötrelmes két hét volt, de Ő már akkor nagy üdvöske volt. Így visszatekintve, szinte megtiszteltetés volt, hogy megpuszilt és még a fánkját is nekem adta – persze, Maia hangja csöpögött az iróniától.

- Nem is értettem, hogy miért dobtad a bál előtt két nappal. Helyette mehettél Ty-jal – Ty és Max kilencedikben lettek barátok, előtte alig ismerték egymást, de ismeretlenül is versengtek egymással. Egy pont járt Ty-nak, amiért elvitte Maia-t a bálba és még egy pont, amiért Max elől csaklizta el. Ó igen, a hetedikesek nehéz élete.

- Fúj, az volt életem legrosszabb bálja. Vagy a második, ha idén még egy rohadt párt sem találok magamnak – leültünk a szokásos helyünkre, ahonnan nem kellett a menőket bámulnunk. Az én tálcám kongott az ürességtől, szóval Mae átlökött hozzám egy csokit az övéről. A kedvenc csokim volt, amit Ő ki nem állhatott. Direkt nekem vette meg.

- Maia! – kezdtem el a siránkozást.

- Hagyd, oké? Szeretném látni, hogy eszel, ha azt a förtelmet is, de szeretném látni, jó? – az ajka mosolygott, de a szeme nem, abból aggodalom áradt. Kibontottam a csokit és leharaptam belőle. Hosszú percekben telt, mire megettem az egészet, de Maia örült.

- Milyen volt a töri? – Maia Ms. Keller-hez járt amerikai törire. Az a nő inkább a legendákban és mitológiákban hitt, mintsem az erős tényekben. Az előző évben én is hozzá jártam és bár imádom a fantasy regényeket, a történelmet pont azért szeretem, mert az biztos dolgokból áll és nem sületlenségekből. Maia viszont imádott beszélni és történeteket kitalálni, például egy Da Vinci képről. Kész szappanoperákat kanyarított már nem egyszer. És ezért Keller egyik kedvence volt.

- Keller kiosztotta a házi dolgozat témáit.

- És? – Maia elővett a farzsebéből egy papír cetlit és letette elém.

- Angyalok? – kérdeztem, és a barátnőmre néztem. Először az álmaimban szereplő hófehér szárnyak, aztán már azokat is rajzolgatom, most, pedig Mae-nek fogalmazást kell írnia róluk.

- El kell mennem a könyvtárba, Lil! A könyvtárba! El tudsz te engem képzelni a könyvtárban? Újságcikkeket meg könyveket kell olvasnom! El tudod ezt hinni? Ruhaválogatás helyett, lehetek a könyvtárban múmia! Rohadt jó!

- Akarod, hogy segítsek?