--- LILY ---

- Liliana, kérlek, el tudnád még egyszer mondani, hogy pontosan mi is történt? – kérdezte Mrs. Goldbert. Egy-egy fotelben ültünk, egymással szemben, tisztes távolságot tartva. 14 éves korom óta jártam ugyanehhez a pszichológushoz, tehát, körülbelül 3 éve.

Kezdetben remekül éreztem magam. Még a körömrágásról is majdnem sikerült leszoktatnia. Hetente egy alkalommal kezdtünk, majd csak kéthetente találkoztunk. 15-16 éves koromban aztán elég volt kéthavonta ellátogatnom egy-egy „vizitre", hogy lássa, minden rendben van velem. De mivel a szüleim egyik barátja volt, amikor elkezdett az állapotom rosszabbodni a rémálmok miatt, a találkozásaink újra rendszeresek lettek.

Nem mondtam el neki mindent, de a legtöbbet tudta. Kötelezte az orvosi titoktartás, még a szüleimmel sem beszélhetett rólam, az engedélyem nélkül. Még nem küldték rám az elmegyógyintézetet, szóval egyre több mindenbe beavattam Mrs. Goldbert-et, a tudatomon kívül. Tudta, hogy kilószámra olvasom a képtelen fantasy regényeket, az álmaimat a fantáziám megnövekedésének tudta be.

Nagy levegőt vettem és miközben elkezdtem beszélni, mintákat rajzoltam az ujjaimmal a fotel karfájára, hogy ne kelljen a pszichológus szemébe néznem. 

- A tetőn vagyok, éppen az aktuális pizsamámban. Az eső épphogy csak csepereg, de egyre nagyobb vihar kezdődik. Az éjszakában van valami furcsa, mintha valami megváltozna. Mintha valami figyelne. Lyukat éget belém a pillantása. Ide-oda forgolódok, próbálom megtalálni azt a személyt, aki bámul. Félek, olyan, mintha a szívem bármelyik pillanatban kiugorhatna a helyéről, de nem tudom, hogy miért. Óvatosan megteszek pár lépést, de alig bírom megmozdítani a lábaimat. Félek a magasságtól. De tudom, hogy muszáj legyőznöm. Az álombeli énem tudja, hogy miért. Aztán leguggolok, rajzolok valamit a porba, de nem tudom kivenni, hogy mit. Mintha ezzel üzenni akarna, akarnék, annak az embernek, aki tudom, hogy figyel. Mint egy biztonsági mentés. Egy utolsó kapaszkodó. Biztosíték, hogy tudni fogja, bármi is történjék. Aztán hangokat hallok az erdő felől. Tudom, hogy az a valami, amire számítok, közeledik. Az álombeli énem tudja, hogy mi következik, míg én nem tudom, hogy mitől kellene félnem. Árnyak úsznak el a fák közül. Egy seregnyi árny. Csak úsznak a talajon, nincsenek végtagjaik, érzékszerveik, se testük. De... félek tőlük. Továbbra is a lényeket nézem, de a tetőre is érkeznek... valamik.

-  Hatalmas, sötét szárnyakat látok, a hozzájuk tartozó test sötétségből áll, csak parázsló foltok jelzik, hogy merre vannak. Körbevesznek. Sehol sem látok menekülő utat. Kiabálni akarok, nem tudom kinek, de nem is jön ki hang a torkomon. Érzem, hogy bántani akarnak. Meg akarnak ölni. De nem tudom, hogy miért. Nem tudom, mit tettem. Csak állok ott, az összeesés közelében járok, de csak egy egérutat keresek, ahol elmenekülhetek. A parázsló kezek kinyúlnak felém, megérintik a kezemet, a hajamat, az érintésük, mintha ott sem lenne, nem érzek semmit. De látom, hogy ott maradt a nyoma a kezüknek. Tenyérlenyomatok, mintha megégettem volna magamat. Mozgolódni kezdenek. És rám vetik magukat. Elesem és elkezdek lecsúszni a tetőről. Kétségbeesetten sikoltozom, megpróbálom megtartani magamat egy cserépben. De a szörnyetegek utánam repülnek. Karmolásszák a lábamat, feszítgetik az ujjaimat, hogy leessek. Rugdosom őket, de semmi haszna. Mintha csak a levegővel harcolnék. Megérintik az arcomat, karmolják a bőrömet, erre én elkapom a fejemet. Találok egy biztonságos pontot és megtartom magamat. Nem törődök a magassággal, csak a túlélés hajt. Az árnyékok is közelebb értek, szinte körbeveszik a házat. A szörnyek szinte rám nehezednek. Lökdösnek. Meg akarnak ölni. Szörnyűségeket suttognak a fülembe, amiket nem értek tisztán, de tudom, hogy mit akarnak elérni. Hogy féljek, hogy megtörjek. Mit akarsz csinálni, kicsi Lily? Hogy akarsz innen elmenekülni, kis naiv? Nem tudnak megmenteni, ugye, tudod? Még ők sem képesek rá, hiába hiszel bennük ilyen erősen – ismételgetik, én nem tudom, hogy kikre gondolhatnak, de az álombeli énem, aki az életben maradásáért küzd, minden erejével és reményével rájuk támaszkodik. Hisz bennük. A teremtmények engedik, hogy visszamásszak a tető tetejére. A biztonságos pontra. Nem értem, hogy miért.

- A szörnyekkel szemben állok, amikor rájuk ront az égből valami. Csak villanásokat látok, fényt. Reményt. Csak kapkodom a fejemet, ahogyan a szörnyek lerepülnek a tetőről. A fénycsóvák verekednek velük. Legyőzik őket. Aztán valami más a nyakam köré tekeri a karját, befogja a számat. Beleharapok az ujjaiba és kiabálok. Minden lény felém fordul, majd újra rám vetik magukat. Mintha mosolyognának. Az emberi testtel rendelkező támadóm maga felé fordít. Az egyetlen, amit látok, az a szeme. Halálos, de gyönyörű kékeszöld szeme van. Az ajka beteges félmosolyra húzódik, amikor meglöki a vállamat. Hátraesek. A semmibe. Csak a levegőbe tudok kapaszkodni, sikoltás sem jön ki a torkomon. Ekkor ébredek fel – szinte fuldokoltam, amikor befejeztem a mesélést.

 A szemem előtt még ott derengett az a szempár, amely a halálomba lökött. Vagyis, azt hiszem, hogy a halálomba. Sosem láttam a zuhanás végét. Sosem láttam, ahogyan a betonba ütközött volna a testem és élettelenül ernyedt volna el. Talán jobb is. Rosszabb lenne az állapotom, ha láttam volna a saját holttestemet teli zúzódásokkal és karmolásokkal.

A pszichológus kérdezget. Kié volt a szempár? Láttam már valaha? Mik voltak a lények? Kiknek kellett volna megmentenie? Akárhányszor újragondoltam az egészet, egyre biztosabb lettem abban, hogy a fénycsóvák a megmentőim. Nem láttam a testüket teljes egészében, se az arcukat. De szárnyuk volt. Gyönyörű, fehér szárnyak. Mint egy... egy angyalnak. Megráztam a fejemet, gondolatban. Nem akartam az angyalokra gondolni. Elég fantasy történetet olvastam már. Bőven voltak angyalos sztorik is. A legtöbb dolgot tudtam a természetfeletti lényekről. A legtöbbet minden regényben ugyanúgy írták le, néha egy-egy csavarral. De a lényeg ugyanaz maradt. 

A szempárról tényleg nem tudtam semmit. Soha életemben nem láttam ilyen szemeket. Egy srác szeme volt. Egy srácé, aki meg akart ölni. Az álmomban valószínű, hogy sikerült is neki. Ha valaha is láttam volna, távol tartottam volna magam tőle. Nem akartam meghalni, akármilyen srác lehetett volna. 

A doki szörnyű szokása volt, hogy a teljes nevemen szólított. Liliana. Kiskorom óta mindent megragadtam, hogy csak Lily lehessek és ne Liliana, bár a suliban nem tudtam mit tenni, se a hivatalos iratokon, hiszen ez a név szerepelt az anyakönyvi kivonatomban. A Lily volt az egyetlen név, amit elfogadtam magamnak. A Maia által használt beceneveim, a Lil és a Lils, már sok volt. Még a szüleim sem szólítottak Liliana-nak, csak ha nagyon komoly dologról volt szó. A hideg rázott ki e miatt a név miatt. De nem tehettem ellene semmit sem. 

Ahogyan más ellen sem. 

___________

Amikor hazaértem, kiabáltam egy sort, remélve, hogy az egyik szülőm már otthon van. De nem volt. Mindketten 24 órás műszakokban dolgoztak a kórházban, de rengetegszer vállaltak plusz órákat. A Harvard-on diplomáztak, ott ismertek meg egymást, majd visszajöttek a városba, hogy feljebb húzzák a helyi kórház minőségét. Afféle „szuperdoktorok" voltak és a kórház szinte az első otthonukká vált. 

Lily, vacsora a hűtőben! – az üzenet a szokásos helyére volt téve, a száradt virágokkal teli vázának támasztva. A móka kedvéért benéztem a hűtőbe, de csak egy sajt és egy liter tej volt benne. A vacsorát – amiről a mamám azt hitte, hogy a hűtőben ernyed – két nappal azelőtt ettem meg. 

Így pénzt vettem ki az egyik dobozkából, amit pont efféle vészhelyzetekre tartogattam és rendeltem egy pizzát. Nem mintha annyira éhes lettem volna. A gyomrom kavargott és, ha lett volna benne valami, tuti, hogy kiadtam volna magamból. Beteges voltam, mintha egy zombi lettem volna, akiből kiszállt az élet, az ébrenlét, pedig felesleges volt. 

A pizzás fiú próbált mosolyogni rám, amikor átnyújtotta a meleg dobozt, de az Ő szemében is azt a villanást láttam meg, amit a többiekében. Szegény lány, milyen élete lehet, hogy ennyire depressziós? 

Nem voltam depressziós. Nem voltam anorexiás, se bulimiás. Az öngyilkos hajlamot kinőttem – vagyis megpróbáltam kinőni és elfelejteni - és megpróbáltam túllépni a dolgokon. A gyógyszereimet a saját szüleim írták fel és szentül hittek abban, hogy a gyógyszerekkel a rémálmaim eltűnnek. De a gyógyszereknek semmi közük nem volt hozzá. Néha legyengítették az érzéseimet, de az emlékeket nem tompították el. 

Apa nem sokkal hét után ért haza és ott talált a konyhában, ahonnan már vagy másfél órája nem mozdultam. Egy szelet hideg pizzát fogtam a kezemben, néha beleharaptam a szélébe, persze különböző helyeken, ezért a tészta úgy nézett ki, mintha egy egér rágta volna meg. A pizza alatt egy szalvéta volt, inkább azzal szórakoztam, mint az evéssel. Találtam egy tollat az asztalon és rajzolgattam a szalvétára, oda sem nézve, hogy mit művel a kezem. 

- Szia, Bogaram – hiába volt az ember 17 éves, már vagy 5 hete, az apukájától kortól függetlenül megkapja a „cuki" beceneveket. – Ettél valamit, ugye?

Felemeltem a pizza szeletet, hogy lássa, ettem. Apa felnyitotta a dobozt, hogy megnézze, ettem-e még belőle. Jason Knight szeme úgy villant fel, ahogy csak egy orvosnak tud. Elővette a „beszélgessünk a problémákról" mosolyt, pedig nem volt pszichológus. 

- Lily, őszintén, hatnak a gyógyszerek, ugye? – reménykedve nézett rám. A gyógyszer, amit a rémálmokra szedtem, már a negyedik volt 8 hónap alatt. Egy darabig mindegyik hatott, aztán, mintha az agyam megtalálta volna az ellenszert ellenük és minden visszatért a régi kerekvágásba. Ezt a pár hetet, amíg tartottak magukat a gyógyszerek, „vihar előtti csendnek" vagy „felesleges időhúzásnak" hívtam. Azokban a hetekben tényleg jobban voltam. De, mikor a sötét lények visszatértek kísérteni, nem bírtam lehunyni a szemeimet, és néha még az iskolában is megtalálták az útját annak, hogy kínozzanak. Csak a fájdalom üldözte el őket. Mint a szekrénybe ütközés. Vagy a csuklóm karmolászása. 

De, ahogyan teltek a hónapok, egyre nagyobb fájdalom kellett, hogy elmúljon. 

Elég gyakorlott és megfontolt voltam ahhoz, hogy eltitkoljam a szüleim elől az – enyhén szólva – romlott állapotomat. Tőlük kitelt volna, hogy kórházba visznek, amíg nem stabilizálódok. Ha ezt is tették volna, nem ítéltem volna el őket, hiszen csak jót akarnának nekem. 

Én, pedig elég sokszor éreztem, hogy a halál és a fehér fény kopogtat a fejemen és majdnem belépést is kapott. Sokszor azt kívántam, bárcsak meghalnék. Átgondoltam, hogy kinek hiányoznék. Hogy kit viselne meg a halálom. De ez nem volt olyan nagy szám, hogy értelmet lássak benne. Az életben. 

Szóval megtanultam jó pofát mutatni az egészhez, úgy tettem, mintha nem venném észre a kiálló csontjaimat, mintha nem is érdekelne. Mintha élni akarnék. 

- Persze, hogy hatnak – egyszerűen megráztam a fejemet és szinte felháborodottan kiáltottam fel. – Csak nincs étvágyam. Biológián békát boncoltunk és folyamatosan az ugrik a szemem elé. 

Jó mentés. Kivételesen, ez igaz volt, de nem annyira hatott meg a békatetem, hogy ne tudjak enni. Egyszerűen felkavart a látogatásom Mrs. Goldbert-nél. 

- És, hogy ment? A békaboncolás – és ennyi volt. Az aggódó apukát felváltotta az orvos apuka, akit érdekel, hogy a lánya mit gondolt, miközben lenyisszantott egyet a békából. 

- Hát, nem hánytam el magam. Ez határozottan siker – elnevettem magamat, amikor megláttam Apa visszafojtott mosolyát. – Ana Campbell sikoltozott, amikor Jackson Meaver összevérezte és azt kiabálta, hogy „életre keeelt". 

Nem kedveltem Jackson-t, de ezért a húzásáért szívesen megdicsértem volna. Baseballjátékos volt, Ana pompon lány, az ember azt hinné, hogy ez a kapcsolat a világon a legjobb és legtermészetesebb. Az is volt, de ők úgy fújtak egymásra, ahogyan csak az exek tudnak.

- És mi volt a melóban?

- Elejtettem egy rekeszt és majdnem leöntöttem magamat tejjel. Szóval, jó napom volt – biccentettem. A rekeszről eszembe jutott az a gyönyörű, barna szem, ami olyan folyamatokat indított be a testemben és az agyamban, amiket nem értettem. Attól féltem, hogy soha nem fogom elfelejteni ezeket a szemeket. És attól is féltem, hogy mi lesz, ha újra látom őket. 

Ekkor emeltem fel a kézfejemet a szalvétáról, hogy megnézzem, miket firkálgattam össze-vissza. Elakadt a lélegzetem és reménykedtem, hogy Apa nem veszi észre. 

Angyalszárnyakat rajzoltam.