LILY

___________________

A nephilim sereg összes tagja rohanni kezdett, ezerféle irányba. A levegőben füst, eső és pánik összetéveszthetetlen aromája terjengett. 

Lepattantam a korlátról és kétségbeesetten körülnéztem. 

A füsttől nem láttam a semmit és ezzel a füsttel megtelt a torkom és a szemem is. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudtam az volt, hogy Luke még mindig a könyökömet fogta. 

A ház elejéig sem láttam el, nemhogy az emelvényig, ahol állt Ashton és Carter. Félve Luke felé fordultam, aki ugyanúgy a fejét fordítgatta, ahogyan én is tettem az előbb. Felmérte a terepet. Rám nézett, majd kihúzott egy fekete sálat a zsebéből és a fejemre adta, hogy az eltakarja a számat és az orromat. 

Egy pillanatra megrettentem, hogy neki nem lenne-e szüksége valami védelemre, aztán eszembe jutott, hogy Ő egy nephilim harcos és tud vigyázni magára. Erősebb, mint én. Előhúzta a nadrágzsebéből a telefonját, ami eszméletlen iramban csipogott és villogott. 

- Mi történik? – kérdeztem, a kendő miatt elfúló és erőtlen hangon, de mégis olyan félelemmel, amit még sose éreztem. Most, ezt a félelmet a zsigereimben éreztem és a testem összes porcikájába eljutott, mintha teljes vérátömlesztésnek lettem volna áldozata. 

A legrosszabb félelem volt. A tehetetlenség félelme. És, hogy képtelen voltam higgadt maradni. Adrenalin és félelem. Nem a legjobb párosítás. 

Luke felém mutatta a telefonja kijelzőjét. 

VIGYÁZAT! BEHATOLÁS! – villogott óriási piros betűkkel a felirat. 

- Gyere! Biztonságos helyre viszlek! – fogta meg határozottan a kezemet. Csak úgy tudtam az ép eszemnél maradni, hogy tényeket soroltam fel magamban, ami valahogyan stabilan tartotta az állapotomat. 

A démontanoncok megtámadták a Samuels házat. Nem látom Ash-t. Nem látom Carter-t. Nem látok senkit, csak Luke-ot. Biztonságos helyre fog vinni. Nem lesz semmi bajom! Luke meg fog védeni. Csak a sálba szabad lélegeznem, nem szabad, hogy a füstöt lélegezzem!  Nyugodj meg! Többször elmenekültem már a démontanoncok elől. Az álom nem most fog valóra válni. Nem lesz semmi bajom. 

Hagytam, hogy Luke maga után húzzon, de csak az Ő ereje miatt tudtam megmozdulni, mivel a lábaim kocsonyaként ragadtak hozzá a földhöz. A fejem még mindig forgolódott, hátha meglátom a füstön keresztül a fiúkat, a szerelmemet, de mindenhol csak szürkeség uralkodott. Kétségbeesett sikoltozásokat hallottam, a sebesen folyó víz csobogását és futó lábakat a füvön. 

Majdnem hasra estem a saját lábaimban, amikor elértük a pince lépcsőit. Luke belökte a vállával az ajtót és még mindig húzott maga után. A pincében penész és fülledt levegő keveredett egymással, amitől tudtam, hogy hosszú távon elhánynám magam. Végigmentünk – vagyis én csak támolyogtam – a hosszú folyosón, a vödrök és a már régi, életlen kések és fegyverek mellett, árván hagyott, vaskos botok és golyó nélküli lőfegyverek mellett. Luke egy olyan sarokba tolt be, amit én csak később vettem észre, annyira félreeső helyen helyezkedett el. Aki nem ismerte a pincét, nem is vehette észre, egyáltalán. 

- Maradj itt! Megnézem a fiúkat és a többi nephilimet! Eloltjuk a tüzet, megkeressük a behatolókat! Minden rendben lesz, Virágszál! – az idősebb Hill fiú háttal a saroknak állított be, hogy belássam az egész folyosót, a saját biztonságom miatt. Luke megfogta az arcomat és kérte, hogy vegyek egy nagy levegőt. Én ezt megtettem és még jó párszor megismételtem a mozdulatot. – Ideküldöm Carter-t, Ash-t vagy Alison-t, hogy vigyenek el téged innen! Itt lesznek, hamarosan és minden oké lesz, rendben? 

- Értem – biccentettem, egy torkomban dobogó szívvel, több száz rossz pillangóval a gyomromban, amik a felszínre kezdték el küldeni az ebédemet. 

- Ez meg minek? – kérdeztem, amikor a kezembe adott egy hatalmas, harci fabotot, amivel nem tudtam mit kezdeni. 

- Biztonsági okokból. Nem fog senki keresni itt, még, ha teljesen elvetemült idióták vannak is itt, akkor sem. De, ha a lehetetlen megtörténne, nem akarlak teljesen védtelenül itt hagyni… - lomhán és bénán megforgattam a majdnem egy méteres botot és bizalmatlanul Luke-ra néztem. 

- Minden oké lesz! – biccentettem gyengén, félve, hogy menten összeesek és elismételtem az előbbi mondatát. Összeszorítottam a szemeimet, majd kinyitottam és megráztam a fejemet. Az ép észre szükségem volt. Nem zuhanhattam össze. Akkor nem. Semmiképpen sem. 

- Visszaküldök ide valakit! Minden oké lesz! – ismételte el Ő is, amitől valamiképpen megnyugodtam. Bólintottam, nem is tudom, hogy mire értve. Luke lassan, habozva hátat fordított, majd teljesen eltűnt előlem. 

Egyedül maradtam. 

A világítás pislákolt, pár másodpercre az egész pince sötétségbe burkolózott, pedig a sarokban alapból kevesebb fény volt, mint bárhol máshol. Görcsösen szorítottam a botot, amit valaha Carter fegyvernek használt és nekidöntöttem a fejemet a piszkos falnak. Legszívesebben többször belevertem volna a fejemet. 

A szemembe könnyek gyűltek, nem tudom, hogy a portól, ami a szemembe került, vagy a szemem előtt lefutó emlékektől és a fülemben zúgó segélykiáltások miatt, amiket az előbb hallottam, a tűz kitörésekor. Minden olyan gyorsan történt. Tüzet, igazi tüzet nem láttam, csak a füstöt, ami talán rosszabb is volt. Hirtelen borított be mindent a füst és a por, valamint az égett szag. Nagyon reméltem, hogy attól, hogy nem láttam őket, a fiúknak semmi bajuk nincsen. Nem hallottam, hogy kiabáltak volna, csak idegen hangokat hallottam, akik vízért kiabáltak. 

Édes Istenem, a fejem felett tűz terjed el, én, pedig itt vagyok egy pincében, tök egyedül.

Eltelt 5, 

10, 

majd 

15 perc. 

Már tényleg elegem volt a várakozásból, a hányinger a penész miatt még nagyobb lett és ki tudtam volna dobni a taccsot, a pánik miatt meg főleg. 

Mozdulni akartam, bármerre. Az sem érdekelt, hogy veszélyben van az  életem, mivel sanszos, hogy a démontanoncok nem teázni jöttek. Elég bajt okozott már mindenkinek az én nyamvadt kis életem, ami nem ért annyit, amennyit  miattam már elszenvedtek. 

Egyszerűen nem érte meg. 

Én nem értem meg. 

Ha Luke parazitának nevezte magát, akkor én valami sokkal nagyobbnak hittem saját magamat.

Szörnyeteg. 

A pince ajtaja hirtelen becsapódott. Olyan szorosan húzódtam a falhoz, hogy annál már csak Pókember tudott volna jobban, a botot készenlétben tartottam, hátha leszek olyan bátor, hogy használjam, ha ellenség jön. 

- Sean azt mondta, hogy mindent nézzünk át! – hallottam meg egy idősebb fiú felkiáltását. A hangja alapján körülbelül 5 lépesre lehetett tőlem. 

Sean

és a 

démontanoncok. 

Akkor hát, Ashton nem tévedett és mégis kihasználták a nagy banzájt, hogy támadást indítsanak. 

- Még a büdös pincét is? – hallottam meg egy másik fiú hangját, kicsit nyafogós hangnemben. 

- Szerinted a pincében nincsenek búvóhelyek? – egy ütés hallottam, majd egy feljajdulást. A két fiú nem igazán voltak egy hullámhosszon. De az egészen biztos volt, hogy közelebb értek hozzám. És eddig még nem láttak meg. 

- Gondolod, hogy elég okosak ahhoz, hogy ide bújjanak? – kérdezte ismét a nyafogós. 

- Az eddigieket hallva, igen, elég okosak – szólt a másik, aki valószínűleg nagyobb rangban állt, mint a nyafogós, akinek vékonyabb volt a hangja. Talán friss csoportváltó volt. 

Rögtön eszembe jutott Toby és Jeff, Sean régebbi társai, akik megtámadtak a sikátorban. Feltételezésem szerint, Ők is friss csoportváltók voltak. Szerettem volna remélni, hogy önszántukból, ha nem a hűségüket kell bizonyítaniuk, nem bántottak volna engem. De talán tévedtem. A démontanoncoknak nem voltak érzéseik, se gátlásaik. Képesek lettek volna hidegvérrel végezni velem. 

Erre a gondolatra, a rémületre, meglendült a kezemben a bot, annyira, hogy a széle kilógjon a folyosóra, ahol a nyafogós és a társa álltak, valamint a kabátom gombjai is hangosat csattantak. A szám elé kaptam a kezemet, és rögtön magamhoz húztam a botot. De tudtam, hogy hiába. Nephilimek voltak. Könnyen meghallhattak. És…

Meg is hallottak. 

Hallottam, hogy az egyik fiú mélyen beszívja a levegőt, mind az orrán, mind a száján, mintha szagot akart volna fogni. Lehet, hogy azt is akart, meg akarta érezni az én szagomat. Halk csettintést hallottam és sietős lépteket. 

Végem van. 

Hirtelen kapták el a karomat és rángattak ki a kis pincefolyosóra a rejtekhelyemről. Megfeszítettem a lábaimat, hogy nehezebben tudjon húzni, de a fiú ereje többszöröse volt az enyémnek és… gonoszabb is volt. 

Hirtelen egy gyors és erős ütést mértem a bottal a támadóm felkarjára és súroltam az arcát is. Majd, amikor láttam, hogy egy lendíti az öklét felém, hogy visszatámadjon, leguggoltam, ahogyan Luke tanította, hogy ne találjon el. A fiú megbillent a hirtelen egyensúlyvesztéstől, amit a testem hiánya okozott, és a meglepetéstől, hogy nem talált el. 

A támadó fiú előttem állt, míg a másik az oldalamon, szóval Ő könnyedén indíthatott volna egy ütést felém, de a fiú arca olyan volt, mint egy újszülött kiskutyának. Ő lehetett a nyafogós, akit már először is hallottam. 15, legfeljebb 16 éves lehetett, vörösesszőke haja volt, vakító zöld szeme és ballonkabátot viselt, katonai bakanccsal. A támadónak erősebb vonásai voltak, idősebbnek tűnt, talán velem egykorúnak, kicsit idősebbnek is. A ruhája ugyanolyan volt, mint a nyafogónak, sötétbarna, szinte fekete szemében belelógott az ugyanolyan színű, göndör haja. Csak akkor mutathatott volna mérgesebb arcot, ha vicsorít, amit szerencsére nem tett meg. Láttam, hogy a nyafogónak mindkét sápadt kezén remegnek a vékony ujjai. A támadó nagy valószínűséggel sok időt töltött Sean-nal, mert a reakciói és mozdulatai is pont ugyanolyanok voltak, mint a fő démontanoncnak. 

Egy percben, néma csendben álltunk, támadóállasban, de egyikünk sem mozdult. Csak a szuszogó lélegzetüket hallottam és a saját, rohamosan dobogó szívemet. 

- Szőke haj, vékony termet. Vakmerő az öngyilkos akciókban. Szerintem Ő az, Connor! – suttogta a nyafogó, mire akaratlanul is felhorkantam. 

- Mi az? Semmi vallatás? Én is meg tudtam volna mondani a nevemet! – szólaltam fel, öntudatlanul és túl gyorsan. Tartottam a szemkontaktust Connor-ral, aki ropogva mozgatta meg az ujjait, gondolom, hogy megfélemlítsen. Erre egy mozdítottam előre egy aprót a boton, hogy lássa, én is hajlandó vagyok harcolni, nem csak beszélni. Nem féltem tőlük, főleg, mert tudtam, hogy ha Carter-t le tudtam győzni, akkor ők sem kemény diók.

- Senki sem engedte meg, hogy beszélj! – morgott fel Connor, azon a Sátános hangon, ami a szokásomtól eltérően, nem rémített meg és nem rázott ki a hideg miatta. Úgy látszik, megtette a hatását Luke közelsége az elmúlt két hétben. 

- Kik vagytok ti, hogy megengedjetek nekem valamit? – vontam fel a szemöldökömet és lomhán megrántottam a vállamat. 

- Kislány, szerintem te nem tudod, hogy kivel állsz szemben! – láttam Connor-on, hogy felidegesítettem. Hogy ez a fiú valaha jó volt? Egy percig sem hittem. A szemében a méreg egy teljesen új alakot öltött, amit még sosem láttam valakiben, talán csak Sean észvesztően kék tekintetében. 

- Szerintem meg te nem tudod! Fogalmatok sincs, hogy milyen bajba sodortátok magatokat. Mert, ami odakint történt… azt egykönnyen nem fogják megbocsátani, se Ők. Se a szüleitek – biccentettem a fejemmel a hátsókert felé, ahol a nephilimek valószínűleg kárelhárítást végeztek. Tudtam, hogy a szülőkkel tényleg, igazán új ponton tudom őket megszorongatni és talán, meg is törni őket. El akartam tűnni onnan, hogy minél messzebb kerüljek ettől az egész éjszakától.

- Szerencse, hogy egy cseppet sem érdekel – vágta rá Connor, de a szemében láttam azt a bizonyos törést, amit Luke szemében is szoktam, amikor az anyjáról van szó. A szülők mindig egy érzékeny pontot jelentettek a nephilimeknek. Akár démontanonc, akár jó félangyal. 

- Szerencse, hogy pont… engem sem! – a mondatom végén elkiáltottam magam és Connor felé ugrottam, hogy a fején érje a bot találata, majd amikor Ő háttal esett a földre, elfordultam és a Nyafogó felé ütöttem és beletaláltam a gyomorszájába, amitől összegörnyedt, majd ütést mértem a lábaira. 

Mielőtt feltápászkodtak volna a mocskos földről, hátat fordítottam, nem is törődve azzal, hogy a kabátom mindkét ujja lecsúszott a könyökömig és a kijárat felé szaladtam, folyamatosan hátrapillantgatva. 

A bot az egyik kezemben volt, a másikkal a telefonomat próbáltam kihalászni a zsebemből, hogy segítséget kérjek az egyik fiútól. 

Felszaladtam a lépcsőn és kicsaptam a vaskos ajtót. 

Ekkor ért az igazi meglepetés. 

- Hello, Lily!

Köpni-nyelni nem bírtam. Már tényleg az ájulás határán álltam és a térdeim is megremegtek. Zihálva fújtam ki a bent tartott levegőmet és a telefonom kicsúszott a kezemből a sárba. 

- Sean… - dadogtam, többre nem telt tőlem. 

Életem megkeserítője újra szemtől-szembe állt velem, amitől rögtön a halál összes hulláma végigsöpört rajtam, mintha el sem tűntek volna, mintha mindig a részeim lettek volna. 

Az utolsó erőmmel és józan eszemmel el akartam fordulni, és elfutni, azon a pár centis részen keresztül, ahol Sean mögött és körülöttem nem álltak a démontanoncok, de az egyetlen tiszta útvonal visszafelé volt a pincébe, ahol Connor és a Nyafogó fetrengett. 

Vagyis azt hittem. 

Egy lépést nem tudtam tenni, mert egy mozdulatom után két kéz rángatva elkapta egy-egy vállamat, amitől a kabátom is a sárba esett a telefonom mellé. 

Connor és a Nyafogó. 

Vasmarokkal tartottak, hiába ficánkoltam, nem bírtam kimozdulni a karjaik közül. Sean ajkai egy ördögi vigyorra húzódtak és elém lépett, megfogva az államat, hogy nézzek rá, mert rögtön el akartam kapni a fejemet és minimum, egy köpést megérdemelt volna. 

- Nem is sejted, hogy mennyi ideje vártam erre! – mondta suttogva, olyan halkan, hogy csak én hallottam. Belenéztem a szörnyen kék szemébe, amibe megremegett az egész testem, amit pechemre Ő is érzett, mert az államat fogta. 

Meglendítette az öklét, ami a halántékomban talált célt.

Én, pedig hátrahanyatlottam, Connor és a Nyafogó karjaiba.

És a sötétség

a magány,

a félelem, 

és tér és az idő,

minden, ami létezett, 

eltűnt,

mintha, sose létezett volna.