L I L Y 

________________________

Már éjfél felé járt az óra mutatója és az időjárás is elkezdett hűvösebb lenni, ebből a táncoló nephilim sereg nem vett észre sokat, szinte az összes ember kezében ott volt az a bizonyos piros pohár. De mivel én se forróvérű, se részeg nem voltam, ezért muszáj volt ruhát cserélnem.

Az egyik vendégszobában pakoltunk le, én, pedig rögtön fogtam a cuccomat és beballagtam a szobából nyíló fürdőbe. Naivan azt hittem, hogy elég érettek vagyunk ahhoz, hogy ne csukjam be magam után az ajtót. De, amikor lecsúsztattam a vállamon a ruhám pántját, hallottam, hogy az ágy, amin Ashton ült, megreccsen és a rajta ülő ember fészkelődni kezd rajta.

Félig leengedett vállpántokkal hajoltam be a szobába és az ágyra dobtam a farmerkabátomat, egy dühös pillantást lövellve Ash felé. Egy vigyorral válaszolt, mire megforgattam a szememet és visszaléptem a fürdőbe. Hátat fordítottam az ajtónak, gondolva, úgy biztos jobb lesz. Megfogtam a ruhám alját, miután kibújtam a szandálomból és áthúztam a fejemen. Az ágy még egyszer megreccsent. Lecsaptam a ruhámat a szennyes kosárra és felmorogtam.

- Szeretlek, de, amikor leselkedsz, ki tudnálak nyírni! – mondtam teljes őszinteséggel, amikor megráztam a táskámból kivett felsőmet.

- Hé, ilyenkor is az őrangyalod vagyok! – háborodott fel Ashton.

- Igen, de amiktől most meg kell védened azok a porcicák, mert Carter nem nagyon szeret takarítani! – szóltam vissza és mielőtt felhúztam volna a pólómat, felé fordultam, nem is törődve azzal, hogy fehérnemű van csak rajtam. – Szem becsuk!

Folyamatosan rajta tartottam a szememet, amikor felöltöztem, hogy még véletlenül se nyissa ki a szemét. Begomboltam a nadrágomat és felhúztam a zoknimat, majd halkan visszamentem a szobába, felvenni a teniszcipőmet. Elé álltam és lehajolva, finoman megcsókoltam.

- Gyere, menjünk! – hajoltam el tőle és megragadtam a kezét, hogy felállítsam.

Az óceánparti ház hátsókertjében továbbra is dübörgött a zene, a tömeg viszont már nem ugrált, de úgy tűnt, hogy a pia valamilyen kifogyhatatlan forrásból táplálkozik. Aztán eszembe jutott, hogy az egész buli „felbujtója" egy bár tulajdonosa.

Ez az ember éppen egy cigibe szívott bele és felállt az emelvényre, ahonnan a megérkezésünkkor lerángattuk. Lejjebb tekerte a hangerőt, majd lenémította, a tömeg, pedig felé fordult. Carter szívott még kettőt, majd kifújta a füstöt. Éppen egy ilyen pillanatot sikerült megörökítenem a telefonommal, hogy majd ezzel zsaroljam a tudóspalántát.

- Hello, nephilimek! – kiáltott fel Carter, hogy mindenki ráfigyeljen. Azt hiszem, hogy ez kiabálás nélkül is megtörtént volna. Hiszen Carter Samuels-ről beszélünk. – Tudom, hogy ti is tisztában vagytok azzal, hogy... a helyzetünk ezekben a napokban nem a legfényesebb. A démonok fenyegetéssel fordultak egyes társaink felé. És, ha egyikünket megfenyegették, akkor az egész nephilim sereget fordították maguk ellen!

Erre a tömeg felbuzdult és helyeselve kezdett kiabálva.

Mi is velük együtt kiabáltunk.

- Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de nekem ez a családom! Az egyetlen családom és tudom, hogy néhányan közületek hasonlóan éreznek! A démonok a családomat fenyegették meg, ezzel, pedig engem is megfenyegettek!

Carter határozottan olyan volt, mint egy forradalmár, nem tudom, hogy mennyire akarta ezt elérni, de a végén ezt sikerült. A tömeg tovább helyeselt, a piros műanyag üvegeiket az ég felé emelték és doboltak a lábukkal, mintha tényleg lázadásra készültek volna.

- Mit művel? – kérdeztem suttogva Ashton-tól.

- Magunk mellé állítja őket – válaszolta egyszerűen.

- Elterjedtek pletykák az elmúlt hónapokban. Gondolom, hogy nincs olyan nephilim az államban vagy akár az országban, aki még nem hallott volna valamit, akár igaz, akár nem. Mert igen, a pletykák egy része valóban igaz! És, akinek az előző órákban nyitva volt a szeme, az láthatta is, hogy mi folyik itt. Talán nem tudjátok az egész történetet, talán nem is akartok belecsöppenni, talán nem akarjátok kivívni a démonok haragját. De akár tetszik, akár nem, egy nép vagyunk! Egy család vagyunk!

A tömeg ujjongott, Carter beszéde, pedig megállíthatatlanul ment tovább.

- A szerelem nem árulás, nem törvényszegés! Nem is lehet az! Az érzelmeket nem lehet beskatulyázni és törvényekbe iktatni! – Carter dobbantott egyet, a pillantása elidőzött rajtam. Eszembe jutott, hogy nemrég ugyanezeket mondta nekem. – Nem dönthetjük el, hogy kit szeretünk, csak azt, hogy kimutatjuk-e ezt a szeretetet. Nem tudunk a szívünknek parancsolni, viszont az agyunknak tudunk. A szív az érzésekért felel, az agy, pedig a tettekért. Ez a kettő néha összekapcsolódik, néha elkülönül egymástól, de el nem szakíthatóak.

A tömeg moraja miatt alig hallottam meg a motor zúgását. De meghallottam és hátra fordultam.

Luke Hill megérkezett.

Szőke haja hátra volt simítva, nyoma sem volt a szokásos bozontnak. Az elengedhetetlen bőrkabátja nem volt összehúzva, kilátszott alóla a fehér pólója. Zsebre dugott kézzel haladt közelebb a tömeghez, de nem csatlakozott a többi nephilimhez, se hozzánk. Egyedül állt, pár lépésre a hátul álló félangyaloktól. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy oda kéne mennünk hozzá, de ahogyan mustráltam az arcát, rájöttem, hogy az én társaságomra van a legkisebb szüksége.

Fáradt volt, látszólag a Boston-Seattle út betett neki, hiszen egy angyalszülőkkel rendelkező is belefáradhat a sztrádába. Sejtettem, hogy több van emögött, mint a szimpla fáradtság. Aggódás is volt a szemében és egy felismerhetetlen tűz, ami eddig nem égett az öccséhez hasonló csokoládébarna szemében.

- Az élet akkor hoz döntéseket, amikor te magatehetetlen akarsz lenni! Ti is tudjátok, hogy az életünk nem csak móka és kacagás. Harcolunk és harcolnunk is kell! És, amikor eljön az idő... Meg kell tanulnunk, hogy egyszer fel kell áldoznunk magunkat valami nagyobbért. És egyszer, meg fogjuk találni azt a személyt, aki mellett igazán önmagad tudsz lenni, és tudni fogod, hogy életed végéig vele akarsz lenni. Néhányunk majd egy nephilim mellett találja meg a boldogságot. A szüleink szerint ennek kellene a normálisnak lennie és szerintük ez a helyes. De nem ők döntenek. Még csak nem is mi. Hanem az élet, a Sors, az egymásnak teremtés. Nem mi döntjük el, hogy kit szeretünk és nem csak a szerelemről beszélek! Egykettőre, még akkor is, ha nem veszel róla tudomást, a testvéreddé válhat egy olyan ember, akitől ódzkodtál és elkezdesz bízni benne, akármilyen képtelenségnek tűnt az első találkozásotokkor. De vannak olyan emberek, akik már a létezésükkel is olyan reakciókat váltanak ki belőled, amik mintha nem is lennének valóságosak és ez sem biztos, hogy szerelem.

Carter percek óta a szemembe nézett, nem is pillantott másfelé. Ha valaki nagyon sokáig nézte a fiút, rájöhetett, hogy másfelé irányult a figyelme. Mintha csak hozzám beszélt volna.

Összeszorult a torkom és megfogtam Ashton kezét.

- Nem tudjuk meghatározni, hogy ki lesz az az egy vagy több ember, aki életünk végéig velünk marad. Csak reménykedni tudunk. És harcolni. De fel kell tennünk a kérdést, hogy mennyire éri meg. És most is, mélyen a lelkünkbe kell néznünk, végignézni az egész életünket és el kell döntenünk, hogy mit teszünk. Ócsároljuk a másikat azért, mert a szívére hallgatott? Még akkor se tenném ezt, ha a legnagyobb törvényt szegte volna meg a világon. A szívnek senki és semmi nem tud parancsolni, az agynak igen, de a szívnek soha! Mondhatnánk azt, hogy a háború most robbant ki, de ez nem lenne igaz. Az igazság az, hogy a démontanoncok és a nephilimek között azóta feszül ellentét, amióta léteznek félangyalok a Földön. Mindegyikünk ismer egy olyan nephilimet, aki oldalt váltott. Ők is harcolnak valamiért, és mi is. Talán nem egyazon érdekekért, talán egymás ellen, talán más eszközökkel, de a harc az mindenféleképpen harc – Carter szünetet tartott és a pillantása rólam Ashton-ra vándorolt, mintha egy jelre várt volna. Ashton bólintott. – Ha akarnánk, ha olyan emberek lennénk, kígyót, békát kiabálhatnánk rá Ashton Hill-re, ráhárítva az összes felelősséget, és Ő nem is állna ellent, hanem a saját vállán hordozna mindent. Mert Ő csak azt tette, amit már millióan Őelőtte. Beleszeretett valakibe. Még akkor is szerelem... ha egy emberről is van szó.

A tömeg moraja ezúttal más volt. Mindenki ismerte Ashton-t és az összes pillantás hirtelen esett ránk, mintha mindenkiben felvillant volna a felismerés szikrája, mintha egész este gondolkodtak volna valamin, ami végre értelmet nyert. Egy ember voltam a félangyalok között. Keresztben le tudtak volna nyelni, pusztán a „szagom" miatt.

- Ashton harcol a szerelméért, akit megfenyegettek a démontanoncok! – mondta Carter.

- Még soha nem környékeztek meg egy embert a démontanoncok! – kiáltott fel a tömegben egy idősebbnek látszó lány. – Egy személyes bosszú miatt mindannyian veszélybe kerültünk!

- Neked van Őrzötted, Josephine? – kérdezte a lánytól Carter és az egyik kezét a csípőjére tette.

- Természetesen van. Csak te vagy a korunkban elég éretlen ahhoz, hogy ne kapj Őrzöttet az angyaloktól – a lány, Josephine szinte prüszkölve válaszolt.

- Akkor tudod, vagy legalábbis sejted, hogy a mi Ashtonunk mit élne át, mit él át, amikor Lily-t megtámadják! – Carter hangja úszott az indulatban, Josephine, pedig hátrált egy lépést. A fejét felém fordította, rögtön a szemembe nézett. Nem olyan pillantása volt, mint Alisonnak, sőt a közelébe sem ért. Teljesen ellenségesen fordult felém.

– Mi köze Sean Avery-nek egy emberlányhoz, ha nem az, hogy bosszút akar állni a Hill testvéreken?

- Sean csak egy kisebb rossz, nem gondolod, Josephine? – emelte fel a hangját a hátsó sorból Luke. – Én ugyanarra képes lennénk, mint Ő, eltekintve attól, hogy én nem vagyok teljesen elmeháborodott és hülye, de mögötte ott van a Pokol. A démontanoncok folyamatos utánpótlásban vannak, mi, pedig néha még egymással is alig bírunk beszélni, és a nephilimek képzésén a létszám folyamatosan csökken. Megfogyatkoztunk és egyre kevesebb az olyan nephilim, aki még nem kapott embert. Sőt, még mindig rengeteg az olyan, aki átáll hozzájuk. Mi, akik még megmaradtunk, össze kell tartanunk!

- Mondod te, három éve te is majdnem démontanonccá váltál! – Josephine Luke-ra is támadt. Luke egy pillanatra zavart lett és megdörzsölte a csuklóját. – Miért kéne kiállnom mellettetek? Ashton elárulta a saját fajtáját egy ember miatt! Luke már így is fél lábbal a Pokolban van, de néha sikerül visszarángatni onnan! És te, Carter, mindig te voltál a legokosabb, a legmagasabb szinten lévő és a legígéretesebb! Erre mit csinálsz most? Egy kisvárosi bárt vezetsz és kiállsz a törvényszegők mellett! És miért? Egy emberlány miatt! Csak nem lehet olyan jó és hülye, hogy mindhármótokkal lefekszik!

Ashton lépett egyet a lány felé, Luke egy másodperc alatt mellette termett, Carter, pedig leugrott az emelvényről.

- Jobb, ha mész, mielőtt elvesztem a türelmemet! – Luke morgott, a hangjára kirázott a hideg, pedig én ismertem és tudtam, hogy senkinek sem ártani. Azt hiszem, hogy senkinek.

Josephine lerázta magáról Luke hirtelen ott termett, szorító kezét és a parkoló felé vonult egy megvető mosoly kíséretében.

- Én nem veszek részt egy öngyilkos küldetésben – és ezzel a lány eltűnt a szemünk elől.

- Bárki, aki ezt gondolja, most konfliktus nélkül távozhat! Nem fogjuk megmondani nektek, hogy mit tegyetek. Csak reméljük, hogy helyesen fogtok dönteni! – Carter a szavait az ottlévő összes nephilim felé intézte, néhányan az autójuk felé kezdtek el spurizni, még mielőtt Luke meglátta volna az arcukat. De ez a szám nem volt olyan nagy, hogy kétségbe essünk.

Ezután, a buli folytatódott tovább, mintha semmi sem történt volna.

Ashton-nal egymásra néztünk, majd a családunk másik két tagjára.

- Beszélek Luke-kal – jelentettem ki egyszerűen, mintha evidens lenne.

- Én meg akkor Carral – mondta Ashton. Elfordultam, hogy Luke felé induljak, de Ash visszahúzott magához. – Biztos vagy benne, hogy nem fordítva kéne intézni?

- Igen. Nincs kedvem akkor beszélni Car-ral, amikor félig részeg és bagószagú – improvizáltam. Igazság szerint, ugyanannyi okom volt Luke-hoz menni, mint Carterhez, de valahogyan... Luke felé nagyobb kíváncsiság vonzott. És, mint általában, a kíváncsiságom győzött.

- Később megkereslek – ígértem, és elfordultam, mielőtt Ash mondhatott volna még valamit.

Luke a verandán állt, rákönyökölve a korlátra, egy piás üveget passzolgatott a két keze között, néha mintákat rajzolt a párás üvegre. Teljesen magának való volt, mintha nem is ehhez a világhoz tartozott volna.

Lassan lépkedtem felé, majd felültem a keskeny korlátra, egészen közel hozzá.

Vetett rám egy hitetlen pillantást, majd fintorgott egyet és elfordult.

- Mi van, az öcsémnek van jobb dolga, mint nekem prédikálni? – Luke nem nézett rám, csak az erdő felé nézett, én, meg az arcát figyeltem, hátha látok rajta valamilyen reakciót.

- Ő Carterral beszél – mondtam egyszerűen. Luke felhorkant és megforgatta a szemét.

- Menekülsz Car elől, Virágszál? – kérdezte.

- Miért menekülnék? – kérdeztem vissza, meglepetten, mert nem értettem, hogy miért kéne menekülnöm a fiútól.

- Amit még Delia mondott. Az egész Sors/egymásnak teremtés dolog. Még nem beszéltétek meg – magyarázta Luke. Eszembe jutott az a pár mondat, amit Carral váltottunk, mielőtt Alison odajött volna hozzánk. Akkor is erről akart beszélni. Eszembe sem jutott.

- Nem is tudom. Nem is érdemes ezt megbeszélni – mondtam teljes meggyőződéssel.

- Carter szerint, pedig meg de. Azt gondolja, hogy mivel egymásnak szánt titeket a Sors, ezért... egyszer muszáj lesz megpróbálnotok együtt. Persze, nem a közeli jövőben, hanem talán akkor, amikor te és Ashton kicsit... hogy is mondjam... eltávolodtok egymástól – Luke egyszerűen biccentett, mire elszorult a torkom.

- Mi nem fogunk... eltávolodni egymástól. Az lehetetlen – ráztam meg a fejemet. De közben máson gondolkodtam. Semmi sem lehetetlen, már tudod kéne.

- Carter szeretné megpróbálni velem? – gondolkodtam hangosan, mielőtt ráharaphattam volna a nyelvemre.

- Nem tudom. Nem emlékszem, hogy Carter valaha is lett volna szerelmes, vagy lett volna kapcsolata, a szokásos kalandokon kívül. Persze, egy nyitott könyvnek is lehetnek titkai, csak a sorok között kell olvasni – egy pillanatra elgondolkodtam. Én sem emlékszem, hogy valaha is hallottam valaki szájából azt, hogy Carter barátnője. Pedig már nem volt 15 éves. – Nem az én dolgom.

Ezután csöndbe burkolóztunk, majd, mint általában, én törtem meg a csendet.

- Ki volt ez a Josephine? – kérdeztem hirtelen. Újra a szemem elé került a lány éjfekete haja, éles hangja és tüzes tekintete. Egy kicsit hasonlított Lexi-re, viszont a démontanonc lánynak gyermekibb, finomabb vonásai voltak és vékony teste, amin jól látszottak az izmai és az a félelmetes magas sarkúja, ugye. Meg a kékeszöld szeme.

- Carter korabeli, azt hiszem, hogy az anyja ugyanolyan Elahim, mint Sean apja. Azelőtt kapott Őrzöttet, hogy lefagyott volna, ami szintén elég különleges helyzet. Párszor elterjedt az a pletyka, hogy démontanonccá vált, hiszen... a stílusa és a habitusa erre utalhat pár helyzetben. Szerintem még közelebb áll a sötét oldalhoz, mint én álltam régebben. Kitűnő harcos, könyörtelen és sosem téveszt célt. A hírek szerint vérfagyasztóbb, mint én – mintha egy rossz rémtörténetet hallottam volna Luke szájából. Egy lány, aki vérfagyasztóbb, mint Luke Hill. Ha nem a saját szememmel látom a lányt, talán el sem hiszem. De így, elég elképzelhető volt. – Magányos farkas, nem csapatban jár, egyedül dolgozik és folyamatosan egy helyen van. Azt hiszem, hogy Philadelphiában van a főhadiszállása, mert ott van az Őrzöttje. Aki nem is annyira érdekes, csak egy szerencsétlen, akit a bűnös ügyei miatt elhagyott az őrangyala és nem akarták, hogy egy ilyen nagyhatalmú, gazdag pasi démon legyen. Túl jól jártak volna vele.

- És hogyan... tartja vissza? – rákérdeztem, de szinte már tudtam is, hogy mi lesz a válasz. Luke vetett rám egy pillantást, amitől rájöttem, hogy a feltételezésem, helyes.

- És még Ő prédikál, hogy Ash milyen viszonyban van velem? – háborodtam fel rögtön és dühösen. Legszívesebben a lány után szaladtam volna, hogy kegyetlen cicaharcba kerüljek vele, amiért álszentet játszik.

- Ő egy szó nélkül otthagyná a srácot és nem is nézne vissza. Szerintem ezt is teszi minden alkalommal. Neki az nem tetszik, hogy mi... az egész faj... képes kockára tenni az összes erőforrását és életet egy... ember miatt. Azt hiszi, hogy te ugyanolyan... szolgálatokat teszel nálunk, mint, amit a bankárja nála – Luke köhögött egyet, én, pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Honnan tudod ezt? – kérdeztem vissza sértetten és elképedten vettem észre, hogy kirázott a hideg. El sem tudtam hinni, hogy az emberek ilyen véleményekkel lehetnek rólam.

- Mert Josephine és az én gondolkodásom elég hasonló, és én ezt gondolnám, ha Ő volnék – biccentett egyet egyszerűen Luke, majd az arcom láttán elröhögte magát. Számomra a szituáció nem volt olyan vicces.

Az egész nephilim sereg azt gondolta rólam, hogy valami könnyűvérű kiscsaj voltam, aki mindhárom sráccal összejött. Köpni-nyelni nem tudtam. Lexi és Sean elég sokszor neveztek már háziállatnak, de még az sem volt ennyire sértő rám nézve.

- Mindegy. Csak túlteszem magam egy teljesen idegen lány sértegetésein – legyintettem egyet, de az agyamban továbbra is kavarogtak a gondolatok. Úgy döntöttem, hogy elterelem őket.

- Bostonban minden oké? – kérdeztem, témaváltás gyanánt. Luke kezében megállt a pörgő üveg és egy pillanatra a keze is megremegett.

- Igen. Csak paranoia volt az egész – megrázta a fejét, mintha magát a gondolatot akarta volna törölni a fejéből. Nem ment neki, nem mehetett. – El sem hiszem, hogy nekem valaha paranoiám volt. Az a lányok dolga.

- Hát... Ő pánikrohamot kelt benned, én, pedig ezt szerelemnek hívom. Hívd szerelemnek és az egész értelmet nyer – tanácsoltam és elmosolyodtam. Vetett rám egy pillantást, mintha csak azt kereste volna, hogy komolyan gondolom-e. Komolyan gondoltam, miért ne gondoltam volna? Tudtam, hogy szerelmes Georgie-ba, még a vak is észrevette volna. Nem tudtam, hogy milyen alapú szerelem volt ez, de Luke szerint valószínűleg egy reménytelen fajta szerelem.

– Mindenki félti a szeretteit, ez a normális. Senki nem szeretné elveszteni azt az embert, akit szeret. Még akkor sem, amikor észre sem veszi, hogy megszerette azt az embert.

- A szerelem nem parancsra alakul ki – rázta meg a fejét Luke és suttogva ejtette ki a mondatot. Biccentettem egyet, helyeselve. – Tudod, te kis idegesítő szőkeség, néha tudsz okosakat mondani!

- Ezt vegyem annak, hogy azt mondtad, szeretsz? – néztem rá egy vicceskedő mosollyal. Luke halkan elnevette magát. – Egy család vagyunk. Akár tetszik, akár nem. Tőlem egykönnyen nem fogsz szabadulni.

- Egy család? – kérdezett vissza kétkedve.

- Igen, mi négyen, vagyis... öten. Örökre össze vagyunk kötve. Család vagyunk. Carter, Ashton, te, én és... Georgie. Mi mindig itt leszünk egymásnak, bármi is történjen – mondtam határozottan és az egyik kezemet az Ő kézfejére tettem. Felnézett, egyenesen a szemembe, azokkal a hátborzongatóan ismerős szemeivel, szinte összetörten. – Mi mindig itt leszünk veled.

- Miért? Egy szörnyeteg vagyok. Mindent és mindenkit elrontok, aki valaha is kapcsolatba került velem. A legrosszabb fajta méreg vagyok. Egy parazita, akitől nem lehet megszabadulni – megszorítottam a kezét ezekre a mondatokra.

- Mindenki tudja ebben a világban, hogy a démonok nem az ágyunk alatt bujkálnak, hanem a fejünkben. És néha... nyernek is – lenéztem a kezünkre. Egy erős, mindenre elszánt kéz, egy összetört tekintet. A kettő nem fért össze, mégis egy lényben léteztek.

- Ezernyi okom van arra, hogy lelépjek és magam mögött hagyjak mindent, de... mindig találok egyetlen valamit, csak egy valamit, ami miatt érdemes maradnom.

- Georgie – mondtam ki egyszerűen, a teljesen evidenst.

- És Ashton. És Carter. És te. És ez az egész nyamvadt... család, ahogyan te nevezted – mondta. Megfordította a kezemet, a csuklómon még látszottak a régi karmolásaim hegei, az alkaromon, pedig ott voltak a halvány foltok, ahol a Sárkányok Házában Sean megszorított. – A csend a leghangosabb segélykiáltás, de téged sokáig nem hallott meg senki. Aztán, megjelentünk mi.

- Ti voltatok a felmentő hadsereg – mondtam, kissé elcsukló hangon.

- "A Pokol üres, mert minden ördög a Földön van" – mondta Luke és a szemembe nézett, újra. Majd lesütötte a tekintetét.

Újra csendben voltunk, vissza kellett fognom a kitörő könnyeimet, ami egyszer az életben könnyen ment, bár a kimondatlan gondolatok marták az agyamat és a torkomat. Kijutásért harcoltak.

- „Szerelmünkért mi nők nem víhatunk,/ nem kérhetünk, csak kérőt fogunk;/ De én követlek, s menny lesz a pokol,/Ha majd kezedtől szívem haldokol" – szavaltam halkan. Lassan nézett vissza rám.

- William Shakespeare – mondta egyszerűen. – Persze. A kis, idegesítő, szőke emberlány Shakespeare összes költeményét kívülről tudja.

- Ilyen vagyok – biccentettem.

Mindketten elveszett csillagok vagyunk, akik most tanulják, hogy hogyan tudnak újra ragyogni.

- Meg fogjuk találni a módját, hogy újra teljesek legyünk. Már most a jó úton vagyunk. Talán a hegek sosem fognak begyógyulni teljesen, de vannak olyan emberek az életünkben, akik meg tudnak gyógyítani minket. Mindkettőnk életében vannak ilyen emberek. Csak be kell őket engedned, ide – minden bátorságomat összeszedve, a kezemet a mellkasára tettem, a szíve környékére. A gépezet benne nyugtatóan lassan dobogott és meleget áramoltatott a kezembe, de a bőréből hideg sugárzott. Mintha belülről olvadt volna fel.

- Meg tudunk gyógyulni... - mondta habozva Luke és lenézett a szívére tett kezemre. A szemében egyszerre láttam a reményt, a bánatot, a kétkedést és a vágyat. Elszorult a torkom, de nem vettem el a kezemet róla.

- Meg tudunk gyógyulni! – biccentettem határozottan. – Vannak emberek, akik elkapnak minket, amikor zuhanni akarunk. Hidd el, Luke! Mindig lesz okod, hogy visszafordulj hozzánk, még, ha a világ végén vagy is.

A másik kezemet a nyakára tettem és közelebb húztam magamhoz a merev testét. A karjait bátortalanul körém fonta, átöleltem a nyakát és egy ölelésbe vontam. Megadva magát, beletemette az arcát a hajamba, kirázott a hideg, amikor megéreztem a lélegzetét a nyakamon. A szívem aprókat ütött a mellkasomon, amikor a könnyek az arcomon az Ő arcához értek. Alig bírtam megszólalni.

Ebben az ölelésben minden benne volt, amit valaha is reméltem az igazi, torokszorító, sírásra ingerlő öleléstől.

- Méltóak vagyunk arra, hogy szeressenek – suttogtam Luke felébe, mire kicsit megremegett. – Nem minden szörnyetegnek kell szörnyű dolgokat tennie! És nem is leszel attól szörnyeteg, hogy rossz dolgokat teszel! Minden a szívedtől függ és tudom, hogy a te szíved jó! Igazán jó. Higgy nekem!

Bárcsak hinni tudnék magamnak.

Bárcsak el tudnám hinni, hogy minden jó lesz.

Bárcsak el tudnám hinni, hogy ezek a fiúk mindig velem lesznek.

Bárcsak el tudnám hinni, hogy a jók mindig győznek.

De a világ nem egy tündérmese.

Fel kell ébredned, ha még mindig ezt hiszed!

Nézz körül!

Ez nem egy mese és te nem vagy hercegnő!

Nem fog megmenteni senki!

Saját magadnak kell megmentened magadat!

Saját magadnak kell megmentened mindenkit, aki fontos!

Ne vond a fiúkat olyanba, ami nem róluk szól!

Higgy az erődben!

Találd meg magadban az erőt!

Tudom, hogy benned van!

Tudod, hogy benned van!

Tudom, hogy meg tudod találni!

Én tudom, hogy képes vagy rá!

Hidd el!

Néha, csak hinned kell!

Higgy!

Ébredj fel!

ÉBREDJ!

És ekkor minden robbant.