L I L Y 

_________________________

Két héten át, több időt töltöttem a Hill pincében, mint a saját szobámban vagy a suliban. A szüleim azt hitték, hogy fakultáción vagyok, de azt nem vették észre, hogy lerontottam a jeles átlagomat. Az összes tanulnivalómat levittem a pincébe és megparancsoltam Carter-nek, hogy ismételje el hangosan az uralkodóházakat Angliában és az elnökök sorrendjét.

Amilyen arányban romlottak a jegyeim, olyan arányban lettem jobb a harcban. Az első hét végén le tudtam győzni Carter-t és már a Luke elleni harcokkor sem lettem tetőtől talpig kék foltos. És ez határozott előrelépés volt.

A második hét végére Carter vérmintát vett tőlem és összehasonlította a sajátjukkal. 60%-ra emelkedett az angyalvér szintem. A tudós szerint ezután nem fog annyira ütemesen növekedni az angyalvér.

De azt nem tudta kikalkulálni, hogy mennyire fog növekedni, ha egy légtérben leszek minimum nyolcvan nephilim-mel.

Az egyik utolsó edzésünkön, amikor szinte kigáncsoltam Carter-t és kilöktem Luke-ot az egyensúlyából, az edzés végén a fiúk kijelentették, hogy Ash nem hagyta el a házat és, hogy az egészet hallotta. Meglepődtem, persze. Mivel hiába nyertem, rengetegszer ordítottam fel fájdalmasan. Ash-nek hatalmas akaratereje lehetett, mivel nem törte be a pince ajtaját, hogy leszedje rólam a bátyját, hanem engedte, hogy én intézzem el őket. Egyedül. És büszkén.

Május eleje volt, a nap néha átsütött a Washingtoni viharos égen és meg volt az ereje, hogy felmelegítse az aszfaltot. Ennél többre nem is számíthattunk. Carter szerint ez tökéletes idő volt a bulihoz.

A családjának volt egy óceánparti nyaralója és a nyugati part összes angyalvérrel rendelkezőjét meghívta a kis „összejövetelre". Előre féltem, hogy hányan fognak vérszomjasan rám nézni.

- Ha Carter azt írta, hogy öltözzünk elegánsan, az Ő nyelvén mit jelent? – a vállamhoz szorítottam a telefonomat, miközben a szekrényemben tologattam a vállfákat. Reméltem, hogy a vizes hajam nem fog ártani a mobilomnak.

- A Sárkányok Házás nyelven, hogy öltözz úgy, mint egy ribi és a normális nyelvén... körülbelül ugyanezt... - válaszolt Ashton, mire felszisszentem és kis híján teljes erőből becsaptam a szekrény ajtaját. De uralkodtam magamon és csak megszorítottam az ajtót.

- Remek. Akkor mégis meg kell néznem egy Trónok Harca részt, hogy megtudjam mit is kell felvennem – vágtam rá és a laptopom felé oldalaztam, hátha Maia online van. Az elmúlt hetekben nem sokszor találkoztunk, mivel a futóedzéseket is kihagytam, arra hivatkozva, hogy az egészségem miatt nem tudok pályára állni. Szinte alig beszéltünk. De Ő volt az utolsó reményem, ha megfelelő ruhában akartam megjelenni.

- Később hideg lesz a parton, ha jót akarsz, hozol magadnak váltóruhát – figyelmeztetett Ash, mire előrángattam az ágyam alól a sporttáskámat.

- Miért, nem ajánlod fel a menő bőrdzsekidet, ha fázom? – kiáltottam fel eljátszva a felháborodottat.

- Miért érzem úgy, hogy ezért szorulni fogok? – Ashton felszisszent, mire elnevettem magam.

- Mert fogsz is, nagyfiú! Minden barátnő imádja, kiemelem még egyszer, IMÁDJA a pasija cuccait hordani! – gesztikuláltam és kalimpáltam a kezeimmel, mintha Ashton láthatna engem.

- Azt hiszem, tisztában vagyok vele. Elcsórtad a pulcsimat és szinte minden egyes nap az én pólóimban vagy, valamint... - sorolta Ash, mire éreztem, hogy elvörösödik a képem.

- Oké, talán igazad van... De ne mondd azt, hogy bánod - megdörzsöltem az arcomat és inkább témát váltottam. – Mikor jössz értem?

- 20 perc elég, hogy elkészülj? – kérdezte Ash.

- Amint kitalálom, hogy mit vegyek fel, tökéletesen elég lesz – mondtam. – Szeretlek!

- Szeretlek – erre mindketten letettük. Vigyorgó fejjel fordultam vissza a szekrényhez. Az első pillantásom egy fekete ruhára esett, ami a szekrényem hátuljában bujkált. Ezt jelnek vettem és kivettem vállfástól a ruhát.

Megszárítottam a hajamat, ami ettől dúsabbnak és göndörebbnek tűnt. Egészen... csinosnak találtam magam, ami elég ritkán fordult elő. Ezen felbuzdulva, meg is próbáltam kifesteni magamat. Felkentem az alapozót és próbáltam egyenes vonalat húzni a szemceruzával.

A csengő viszont annyira megrémített, hogy egészen a fülemig sikerült elkapnom a szemceruzát. Benedvesítettem egy vattakorongot és úgy rohantam le a lépcsőn, hogy közben dörzsöltem vele az arcomat.

Az ajtó túloldalán Maia állt, az ajkán nyoma sem volt mosolynak vagy jókedvnek. Ezen meglepődtem, hiszen... Maia állt előttem, az a lány, aki mindig mosolygott és boldog volt. De a szeméből ezúttal csak harag áradt, ami egyenesen... felém irányult.

- Szia – köszöntem, a helyzethez képest barátságosan, pedig Mae nagyon nem volt az. Végignézett rajtam, a fürdőköpenyen, a kifestett arcomon, a beszárított hajamon. És csak a keserűség áradt belőle.

Megfordult a fejemben, hogy talán a démontanonc rávették valamire Maia-t, talán arra, hogy öljön meg, mint egy robot, érzések nélkül, vagy talán egy Elrettentő áldozatává vált. De az a Maia, akit én ismertem, nem lett volna képes így rám nézni.

Azon gondolkodtam, hogy megragadom a hozzám legközelebb lévő dolgot, ami egy cipőkanál volt, és hozzávágom Mae fejéhez, amikor megszólalt. Maia hangon.

- Beszélnünk kell - jelentette ki karba tett kezekkel, amitől elég félelmetes kinézete lett. Nyeltem egyet. Minden ember rettegett ettől a mondattól és persze én sem voltam kivétel. Akármilyen régóta ismertem, nem tudtam minden lépését megjósolni, sokszor a következőt sem. Így inkább elébe léptem.

- Sajnálom, hogy nem voltam edzésen. Szarul voltam és rögtön hazajöttem - szabadkoztam rögtön. Valamilyen szempontból nem hazudtam. Tényleg szarul voltam, egészen addig, amíg a Hill házba nem értem. Maia fuvara már hetek óta Scott volt, így még a reggeli beszélgetéseinket sem tudtuk megejteni.

- Tudom. Edzés után idejöttem, hogy megnézzem, élsz-e még. Nem voltál itthon. Felhívtam a mamádat, aki azt mondta, hogy biztosan a szőke herceggel vagy - csöpögő gúnnyal fejezte be a mondatot.

- Mire célzol ezzel? - tettem csípőre a kezem, ezzel Maia számára is láthatóvá vált az, hogy fürdőköpenyben vagyok. És mintha először vette volna észre az elmosódott sminkemet. Olyan lenéző pillantást mért rám, hogy rögtön forróvá vált az arcom.

- Hogy talán ki kéne néha lesned abból a kicseszett tündérmesédből, hogy lásd... Rohadtul nem az a liliom vagy, akiről ezt a képet fested! - a hangja csöpögött a gúnytól, a fájdalmas gúnytól, ami egyenesen a lelkemig hatolt. Akármennyire is nem értettem, hogy mire céloz, fájtak a szavai.

- Hogy mondod? – kérdeztem vissza megsértve.

- Ruhákat hordasz, sminkeled magad, bulizni jársz a Sárkányok Házába, öribarik lettetek Carter Samuels-szel, nyaralgatni mész a tavaszi szünetben 3 sráccal. Csaknem rosszabb vagy, mint Josie Fisher! – Maia szinte ordított, én, pedig szinte behúztam a nyakamat, annyira megijedtem tőle. Már annyira dühös voltam, hogy tényleg képes lettem volna hozzávágni a cipőkanalat. – Ki se látsz abból a rohadtul kicseszett nagy tündérmesédből, meg a szőke herceg háta mögül, én, pedig a B terveddé váltam. Teljesen átváltottál. Ha, pedig pofára esel, el fogod várni, hogy melletted legyek, mint egy hűséges pincsikutya. Hát tudod mit, Lily, elegem van belőled! Évek óta téged fedezlek, hogy ne legyen olyan kicseszett nyomasztó az életed és félretettem a saját életemet, hogy a tiéd rendben legyen! De... de te! Te sosem háláltad meg! Sőt, nem is vetted észre, hogy mi mindent megtettem érted. Mondd meg, Lily, mit műveltek veled azok a kicseszett démonok, hogy ennyire kifordultál magadból?

A démonok. Az álmaimra célzott. Másról nem tudott.

A saját rémálmaimat használta ellenem. A legjobb barátnője ellen. És mindent felhánytorgatott. Szinte az egész életemet.

- Én csak... Én nem... Nem hiszem... Te... - szólaltam meg dadogva, nem bírtam végigmondani egy mondatot, de nem is tudtam, hogy mit mondhatnék. Rosszul éreztem magam, azt hittem, hogy menten elhányom magam. Továbbra sem hittem a fülemnek.

- A LEGJOBB BARÁTNŐD VAGYOK! – ordított fel teli torokból Maia.

- És nem kell tudnod az elcseszett életem összes mozzanatát! – ordítottam vissza és rácsaptam az ajtót.

Nekidőltem a hátammal az ajtónak és lecsúsztam a padlóra. De nem sírtam. Csak összetörtnek éreztem magam. Összezúzottnak. Megsemmisültnek.

Egy perc múlva összeszedegettem a darabkáimat és felkeltem a padlóról. Felcammogtam az emeletre. Felhúztam magamra a ruhámat és dühösen újra a kezembe vettem a szemceruzámat. Minden másodperccel próbáltam kiverni a fejemből Maia hangját és a dühös hangsúlyát. Megremegett a kezemben a ceruza, amikor a szemem alatti bőrhöz ért.

Talán két perccel az ajtó becsapása után, megcsörrent a telefonom. Köszönés nélkül vettem fel.

- Mi van veled? A szíved úgy pörög, mint egy maraton futónak – kérdezte viszonylag semleges hangon Ash, de hallottam mögötte az aggodalmat.

- Jól vagyok. Tényleg – próbáltam meggyőzni az érzelmeim ellenkezőjéről. Ashton hümmögött egyet, ami jelezte, hogy mennyire nem veszi be a mondatomat. Neki sosem tudtam volna hazugságot mondani. Valamiképpen úgyis rájött volna. – Csak Maia elkezdett ordítani velem és azt mondta, hogy konkrétan semmibe veszem. Azt mondta, hogy Ő csak a B tervem, vagy mi.

- És... Hogy bírod? – kérdezte újra.

- Egészen jól. Nem sírok, meg semmi ilyesmi. Most csak arra fogok fókuszálni, hogy Carter buliját túléljem és, hogy egyik jó nephilim se nyírjon ki, mert érzi az emberlányt – válaszoltam, miközben lassan elhátráltam a tükör elől és megnézem az arcomat. Nem volt olyan rossz, mint képzeltem. A szemfestékről viszont Maia jutott eszembe. Lassan szorult össze a torkom, de amint teljesen megtette volna, megembereltem magam és tényleg arra fókuszáltam, amit Ash-nek mondtam.

- Egész éjjel ott leszek melletted, ha össze akarsz törni, kicsim – ígérte meg Ashton.

- Köszi – hálálkodtam. – Akkor tíz perc múlva itt leszel?

- Hét perc múlva, egészen pontosan – helyesbített.

- Még jobb – mondtam erre én. Újra megnéztem magam a teljes alakú tükörben. Még mindig úgy láttam, hogy egészen jól nézek ki és, hogy talán nem fogok szégyent hozni Ash-re.

A következő percekben a nyakamban lógó angyalszárnyakat forgattam és csak nagy erők árán tudtam levenni a medálról a kezem. Mintha az tartott volna teljesen egészben.

Hét perc múlva, ahogyan ígérte, Ashton becsöngetett hozzánk. Lassan beraktam a csomagtartóba a sporttáskámat, amibe a váltás ruhámat pakoltam. Amikor lecsaptam a csomagtartó fedelét, akkor vettem észre, hogy Ashton bámul. Elég leplezetlenül. És elég mélyrehatóan.

Egy fekete, földig erő, spagetti pántos nyári ruha volt rajtam, aminek a szoknyája legalsó részét rózsaszín és piros pillangók díszítették. Fölé egy sötét farmerkabátot vettem fel és egy sötétbarna gladiátor szandált. Május elejéhez képest, egyáltalán nem fáztam és a pillantása még jobban felmelegített.

- Mi van? – kérdeztem egy jelentőségteljes pillantással, elhúzva a mondat második részét. A pillantása tényleg égető volt, az álla, pedig csaknem a földet söpörve.

- Semmi – rázta meg a fejét egyszerűen. – Csak... észvesztően nézel ki, babám. Igazán észvesztően.

- Tényleg? – kérdeztem vissza, tökéletes ártatlansággal.

- Ha rajtam múlna, nem jutnánk el az óceánpartig – Ash átkarolta a derekamat, amint elhaladtam mellette és magához húzott. – Sőt, talán még a házig sem.

- Na... Gyerünk, szépfiú. Irány a Csendes-óceán partja! – löktem meg gyengéden a vállát és a vezetőülés felé irányítottam, mielőtt a keze lejjebb vándorolt volna a hátamon.

Félórányira sem volt a part, Ash, pedig olyan magabiztosan vezetett, mint még soha. Nem kacskaringózott, nem vezetett túl lassan, se túl gyorsan és, amikor sebességet váltott, finoman megsimogatta a combomat.

A Samuels lak már dübörgött a zenétől, a fényektől és a tömegtől. A ház előtti parkoló tele volt, a Jeep-nek nem is lett volna helye, ha Ashton nem ismeri a házikó minden egyes sarkát.

Úriemberhez méltóan kinyitotta a kocsiajtót és kézen fogva bevezetett az egyik vendégszobába, ahol lepakoltuk a cuccunkat. Ahogyan kinéztem az emeleti háló ablakán, megláttam azt a hatalmas tömeget, ami a hátsókertben hullámzott. Megpillantottam Car-t a DJ pult mögött, az emberek, akik üdvözölték, és hátba veregették, másodpercenként cserélődtek. Olyan volt, mint azok a srácok, akik a gimiben tartották a legnagyobb bulikat, de valahogy mégsem. Ő sziporkázott és látszott, hogy elemében van. Neki ez volt az élete.

Viszonylag feltűnés nélkül nyomultunk be a tömegbe és Carter felé vettük az irányt.

- Ez az év egyetlen bulija, ahol a nyugati part összes nephilim-e jelen van, sőt vannak olyanok, akik az ország egészét átutazták, hogy részt vegyenek a partin – újra az életünk része lett a suttogás, vagy inkább a tátogás általi beszéd. A nephilimek füle hihetetlenül kifinomult volt. Ahogyan Carter-é is. Ezért, a következő percben már el is hessegette maga körül az embereket és felénk integetett.

Viszont Alice mancsait előbb éreztem meg, mint Carter ölelő karjait. A farkaskutya nemes egyszerűséggel ugrott rám, majdnem ledöntött a lábamról és sebesen elkezdett szagolgatni, mintha az elmúlt pár napban változott volna a szagom. Carter az elmúlt hét edzéseire mindig elhozta a kutyáját, aki minden egyes alkalommal felmorgott, amikor Luke a földre dobott. És ez elég sokszor előfordult. És, amikor véget ért az edzés, Alice nyalogatni kezdte a csuklómat vagy a kézfejemet, néha még az arcomat is.

Ezúttal sikerült hamar leszednem magamról és Carter mellé oldalogtam, hogy puszit nyomjak az arcára.

- Jól vagy, kislány? – kérdezte ferde szemmel Car, amikor meglátta az arcomat és gondolom, meghallotta a szívverésemet, amit még a süket is hallott volna.

- Nem igazán, de... - megráztam a fejemet, de egy mosolyt erőltettem a képemre. Tudtam, hogy Carter később vissza fog térni a témára, miután a nagy vendégsereg elvonult. Sejtettem, hogy a beszámolás sokkal keservesebb dolog lesz, mint a történet megélése.

Carter benyomott egy lejátszási listát és lelépett az emelvényről, hagyva, hogy a buli működtesse saját magát. A házigazda egy félreeső italos pulthoz vezetett minket, ahol szerencsére nem álltak tömegekbe a nephilimek. Miközben Carter átadott nekünk egy pohár italt, vagy akármit, félénken körbenéztem. Voltak olyan személyek, akik leplezetlenül minket néztek, de ezek csekély számban voltak. A legtöbben csak egy pillantást vetettek ránk és szerencsére, nem állt meg annyira a tekintetük, hogy érzékelhessék, nem vagyok közéjük való. Nem teljesen.

- Ne félj, nem fognak megenni – Ashton átkarolta a derekamat és közelebb hajolt a fülemhez. Felsóhajtottam és elszakítottam a tekintetemet a tömegről.

- Csak jók vannak itt? – kérdeztem a fiúktól.

- Figyeltem rá, hogy csak azok legyenek – biccentett Carter, megnyugtatva valamelyest engem.

- Merre van Luke? Egy ekkora banzájt nem hagyna ki – fordult Car Ash felé, egy csintalan, kisfiús mosollyal arcán. Úgy nézett ki, mint egy gyerek, aki a bajkeverő társára vár csak, hogy elkezdhessenek rosszalkodni.

- Amikor eljöttem otthonról, még sziesztázott. Kemény éjszakája volt – válaszolta a kisebbik Hill fiú. – Azt mondta, hogy majd később jön.

- Kemény éjszakája? – kérdeztem vissza. Luke-kal a buli előtti nap találkoztam, aznap a szokásosnál kevesebbszer vágott rá a szivacsra. Rossz napja volt. Gondoltam én.

- Elvezetett Bostonig, tett vagy ötkört a városban, majd visszavezetett Carber-be. Érzett valamit Georgie környékén, ezért ment oda. Csak akkor indult vissza, amikor megbizonyosodott arról, hogy minden rendben van – válaszolta Ashton.

- Nem paranoiás egy kicsit? – ráncolta össze a szemöldökét Carter. Ashton rám majd Car-ra pillantott. Ha az Őrzöttekről van szó – Georgie akármennyire is nem volt az – a Hill fiúkra sosem lehetett mondani, hogy paranoiásak, mert Ők a legnagyobb biztonságban akarták tartani az emberüket. Carter ezt nem tudta, mivel neki még nem volt kiért aggódnia.

Ezután, jó pár percig csak a táncoló, hullámzó tömeget figyeltem, az enyhén ittas nephilimeket, akikről tudtam, hogy nem lehetnek annyira részegek, mint amennyire eljátsszák. Gyorsan ráismertem azokra, akik tényleg rosszul voltak és azokra, akik csak játszották az agyukat. Ezt a „képességemnek" tudtam be, a tisztánlátás képességével. Mint, amikor rájöttem, hogy melyik fiú csal pókerben és, hogy mikor hazudnak. És először hittem el, hogy tényleg a képességemmel látom ezt, és nem csak találgatok.

Ebből a szempontból, előrelépés volt Carter bulija.

De a következő percben az összes jókedvem elszállt.

- Carter, tudsz egy kicsit figyelni Lily-re? – hallottam meg Ashton hangját és rögtön visszafordultam a fiúk felé.

- Miért, te hová készülsz? – kérdeztem egy cseppet dühösen és félve.

- Körbenézek. A démontanoncok bizonyára tudnak a buliról, és nem hagyják ki a lehetőséget – válaszolta Ashton, tökéletes nyugodtsággal, amitől nekem felment a pumpa a fejemben. Ott akart hagyni, egyedül. Vagyis nem teljesen egyedül, mert Carter ott volt, de valamiért, Carter számomra nem volt a legmegnyugtatóbb lehetőség.

- Gondolod, hogy képesek lennének egy ekkora tömegre rátámadni? – kérdeztem vissza és minden áron rá akartam venni, hogy maradjon ott mellettem.

- A Wings-re is rátámadtak és akkor hétvége volt, a Wings tömve volt és Lexi nem riadt vissza attól, hogy megtámadja Alison-t – magyarázta Ashton, aki egyhamar csak észrevette a rémületet a szememben. – Tíz perc és itt vagyok. Minden rendben lesz. Carter nem fog eladni rabszolgának két tevéért!

- De háromért lehet! – fűzte hozzá a humoros kedvében lévő tudós, akit egyszerűen mindketten megütöttünk.

- Nem segítesz, haver – sziszegte Ashton, mire Carter az égbe emelte a két kezét.

- Oké, szavamat adom rá, hogy senki nem fogja elmozdítani mellőlem az emberlányt! – ígérte meg nemesen a barátomnak a házigazda.

- Ajánlom is – sóhajtott egy nagyot Ash, de egyikőjük sem nézett rám.

- Hé! Én is itt vagyok! Én nem szólhatok bele? – lebegtettem meg előttük a kezemet.

- Nem! – vágták rá egyszerre.

- Miért? – kérdeztem vissza, hüledezve.

- Mert csak – válaszolták megint egyszerre, ellentmondást nem tűrő hangon. Nem először az este folyamán, örültem, hogy Luke nem volt ott, mert akkor 3:1-re nőtt volna az aránya azoknak, akik Lily-t a helyén akarták volna tartani. Ha Luke-on múlt volna, hozzáragaszt egy széknek. Ezt átgondolva, inkább bólintottam egyet és megforgattam a szemeimet. Úgysem volt választásom.

- Nem kell erősítés? – kérdezte Carter, akin láttam, hogy legszívesebben Ash-sel menne, de mivel én ott voltam, nem mehetett.

- Nem. Megoldom. Majd hívlak titeket, ha látok valamit – válaszolta Ash és jelzésként megütögette a telefonját.

Ashton távolodott, majd teljesen eltűnt a látómezőmből. Hirtelen fagyos fuvallat tört rám és össze kellett húznom magamon a farmerkabátomat. Ash hiánya alapból egy teljes lyukat ütött belém. Lehet, hogy a fuvallatot csak én éreztem és az a bizonyos lyuk egyre nagyobb lett.

- Tudod, még nem beszéltünk arról a dologról... - kezdett bele Carter, kissé habozva.

- Milyen dologról? – kérdeztem vissza és ránéztem.

- Hát... - de Carter nem tudta befejezni a mondatát, pedig úgy láttam, hogy már éppen rávette volna magát. Egy éles, magabiztos és mindent áthidaló hang szakította félbe Car mondatát és egy vörös bomba. Mármint egy képletes, ember alakú vörös bomba.

- Szóval Ő az a bizonyos emberlány! – nem ismertem a hangot, így kíváncsian és kissé félve fordultam a lány felé, aki minden bizonnyal rólam beszélt. Gyors, mégis kecses léptekkel haladt felénk. Hosszú, mélyvörös haja úszott a levegőben, smaragdzöld szeme világított a sötétben. Hófehér, szűk farmert viselt, ami az összes idomát kiemelte, fekete tűsarkú cipőt, ami még jó 15 centivel megemelte az alapból is magas alakját. A felsője pánt nélküli volt és éjfekete, ami szintén rásimult a felsőtestére. Bár, nem mutatott sokat magából, mégis olyan hatást keltett. Az egyetlen, ami elcsúfította minimálisan a kinézetét, 3 csík volt, ami a jobb szeme sarkából az álláig ért. De valahogyan, ettől még jobban vadmacska látszata lett, akit minden fiú ágyba akart vinni az udvaron. És, ha nem tévedtem, akkor a barátommal is elég szoros viszonyba állt, a szerelmem bátyjával, pedig valaha még szorosabba.

Rögtön felcsúszott a fejemben a féltékenységi mutató.

- Alison, tedd magad takarékra! – csitította a lányt Carter, amint az hallótávolságba került.

- Ugyan, Samuels! Fél kilométeres körzetben mindenkinek leesett, hogy ki Ő. Csak nem olyan hülyék, hogy packázzanak vele – a lány, Alison a fejével felém biccentett. A fejemben a helyére került a lány. Ő volt a Wings pultosa, a lány, akit Lexi megtámadott. A lány, aki mindig mindenről tudott.

- És te? – vonta fel a szemöldökét Carter és egy lépéssel közelebb lépett hozzám. Rögtön megfogtam a vállát és visszatoltam a helyére. Láttam, sőt éreztem, hogy a lányban nem merült fel az, hogy bántson engem.

- Én elég hülye vagyok ahhoz, hogy szembeszálljak Luke-kal is, de mivel Őt nem látom sehol... - ezzel Alison széttárta a karjait, a karkötői megcsörrentek a mozdulatra. Nem tudtam nem észrevenni, hogy elmosolyodott az előző mozdulatomra.

- Ashton barátnője vagy, ugye? – nézett rám a lány egy barátságos pillantás kíséretében. Bírom ezt a csajt.

- Igen – bólintottam, egyszerűen, amennyire csak tudtam. Először szólítottak így és eléggé tetszett a hangzása. – Lily Knight vagyok.

- Én meg Alison Pennybell – a mosolyából lehengerlő energia áradt. Valahogyan, erős angyalszintet véltem belőle felfedezni. Majdnem olyan erőset, mint Carter-nál. – Luke hol késik? Kicsit fel akarom idegesíteni.

- Folyton csak a bosszúra tudsz gondolni – sóhajtott fel Carter, de kihallottam a hangjából a cukkolást. Alison egy ravasz mosolyra húzta az ajkát. – De ezt benézted. Luke agyvize szerintem, már most forr.

- Miért akarsz bosszút állni Luke-on? – kérdeztem a lánytól, bár sejtettem, hogy mi lesz a válasz. Ashton említette, hogy Luke imád olyan lányokkal kavarni, akikkel szorosabb barátságban állnak. És Alison-ról el is bírtam képzelni, hogy elcsábította Luke-ot, aki nem gondolt bele, hogy a lány szépséges külseje alatt egy bosszúszomjas angyal rejtőzik.

- Miami, három évvel ezelőtt. Akkoriban halt meg az apjuk és Luke nagyon kivolt. Lefeküdt velem, de mindketten részegek voltunk. Mondjuk annyira nem, hogy öntudatlanok legyünk, de azért nem voltunk teljesen józanok. Szó nélkül otthagyott. Aztán Seattle-be kerültem és a Wings-ben újra találkoztam vele – sejtettem, hogy ez csak egy rövidített verzió, de ennyivel én meg is elégedtem. Visszaemlékeztem Ashton történetére, hogy Luke végigtivornyázta a keleti partot. Florida volt az első állomás. Alison az események elején találkozott vele, nem látta a sötétbe hajló Luke-ot.

Én, pedig örültem neki, hogy nekem nem kellett látnom.

Persze, Alison-nak minden joga megvolt, hogy haragudjon Luke-ra, de nem látott bele a fejébe és fogadtam volna rá, hogy nem ismerte a történet következményeit. Teljes egészében legalábbis, biztos, hogy nem.

- Samuels, te már kaptál egy szerencsétlen embert, akire vigyázhatsz? – lökte meg a lány hirtelen témaváltással Carter vállát. A fiú hitetlenül elröhögte magát.

Ezután olyan beszélgetésbe kezdtek, amibe én nem tudtam beleszólni, így inkább csendben hallgattam őket és egyfolytában azt a foltot figyeltem, ahol Ashton eltűnt. Toporogva vártam, hogy mikor jön vissza.

Eltelt negyed óra és Ashton még mindig sehol nem volt. Kezdtem kétségbe esni, pedig az volt az utolsó, amit akartam.

- Lils, itt hagyhatlak Allie-vel? – hajolt közelebb hozzám Carter és gyengéden átölelte a derekamat. Összerezzentem és egy pillanatra megrémültem. Majd végignéztem Alison-on. Olyan lánynak tűnt, aki meg tud védeni, aki mellett nem kell félnem.

- Persze – bólintottam egy halvány mosollyal, hogy ne keltsek kétséget benne. – Hova mész?

- Arkangyal-gyerek dolog – magyarázta tömören, majd amikor látta, hogy el vagyok veszve, egy kisebb csoportra mutatott a tömegben. Feltűrt pulcsis, beállított hajú fiúk voltak a körben, akik körülbelül úgy festettek, mint egy elit egyetemi diákszövetség tagjai. Eltúlozva. – Az elitek. A legmagasabb szülők közül is a legmagasabbak gyerekei. És, mint egyetlen nephilim, akinek arkangyal az apja, én vagyok a legnagyobb elit.

- Azta! Milyen ember lennék, ha félbeszakítanám ezt a gyűlést? Menj csak, persze – biccentettem melegen és még meg is löktem, hogy nyugodtan mehet.

A következő percben már egyedül is maradtam a vadmacskaszerű bombázóval.

Rögtön kisebbségi zavarom lett.

- Ha nem ismerném a történetetek, azt hinném, hogy Carter-ral vagy együtt – jegyezte meg Alison könnyedén. Hitetlenül elnevettem magam.

- Hát, az sem lenne meglepő – morogtam és eszembe jutott, hogy a Sorsom tulajdonképpen Carter-hez köt és nem Ash-hez. Egy olyan okból, amit nem ismertem.

- Mindhármukkal ilyen jóban vagy? – kérdezte továbbra is könnyed hangsúlyban a Wings pultos lánya. Akaratlanul is azt hallottam ki belőle, hogy Luke-kal is ilyen jóban vagyok-e?

- Mindhárman megmentették párszor az életemet – mondtam erre én. Sokat köszönhettem ennek a három fiúnak, amit valószínű, hogy soha az életben nem fogok tudni meghálálni.

- Ashton-ról elhiszem, sőt még Carter-ről is, de Luke... Biztos, hogy egy emberről beszélünk? - vonta fel Alison a szemöldökét egy játékos mosoly kíséretében.

- Van egy titkos hős oldala. Csak... Hagynod kell, hogy megmutassa. A maga módján - forgattam meg a szemeimet és elnevettem magam.

- Hát, léteznek nála rosszabb emberek is. És ezt én mondom - Alison mosolya átment a savanyú körbe. - De nem hiszem, hogy ezt neked kéne magyaráznom.

- Hát, nem. Nem kell - megráztam a fejemet, mert pontosan értettem.

Pár percig kellemes csendbe burkolóztunk és néztük a tömeget, ahogyan én azt már tettem vagy ezerszer az este folyamán. Megpillantottam Carter-t, aki italt öntött az eliteknek és közben artikulálva magyarázott. Ashton továbbra sem tért vissza, Luke, pedig nem érkezett meg.

A kellemes csendet egy gyorsabb sláger szakította félbe, Alison jól láthatóan felugrott a földről.

https://youtu.be/u9_mcVlcVII

- Imádom ezt a számot! - kiáltott fel boldogan és elindult a tömegbe. - Gyere, Lily!

És ezzel megragadta a kezemet és behúzott magával az emberek közé, olyan erővel, hogy ha akartam volna, se tudtam volna megakadályozni. Így követtem Alison példáját.

A tömeg közepén álltunk, az ismerős sláger szinte mindenkit megmozgatott. Alison mozdulataira sok ember felfigyelt, én pedig igyekeztem utánozni őt. Ráztam a fejemet és a hajamat, olyannyira hogy már nem is láttam a fényeket. Közben ugráltunk és visítottuk a szöveget. Úgy éreztem magam, mint minden alkalommal, mikor nephilim társaságban vagyok. Mintha otthon lennék, bár senkit sem ismertem. Egy olyan közegben voltam, ahol nem kellett szégyellnem magam. Mert mások ismerték a híremet. Ismerték a barátom hírét és tudták hogy pont emiatt, velem nem szabad packázniuk.

Vagy, annyira szánalmasnak tartottak, hogy nem is akarták rám pazarolni az erejüket.

Életemben először, úgy éreztem, hogy nem lógok teljesen ki. Mintha, szabad lettem volna és, mintha... otthon lettem volna.

Átadtuk magunkat a zenének és az egész érzésnek, ami megtöltötte a véremet és felpezsdítette. Úgy ugráltunk, kiabáltunk és ráztuk magunkat, mintha nem lenne baj a világon, pedig mi magunk is bajban éltünk. Ki tudtuk zárni... az életet.

És ez hihetetlenül jó volt.

De az egész csak három és fél percig tartott.

Éppen felnéztem az utolsó refrénnél és elfésültem az összegubancolódott hajamat a szemem elől, amikor megpillantottam Carter-t, aki a ház oldalánál állt és ivott valamit. Pont az én szemembe nézett és a pillantása... büszkeséget sugárzott.

Tovább ugráltam, de a szemem egyre visszatért Carter felé. Pár másodperccel később, mintha mágnes vezette volna a vissza a fejemet oda. Egy pillanatra még a lábam is megállt, a tarkómon, pedig felálltak a pihék. Dobogni kezdett a szívem és egy kicsit meg is sajdult a mellkasom. Ezek csak egyet jelenthettek.

Ashton.

Mintha az összes érzékszervem kiszélesedett volna, a hallásom megerősödött, de egyúttal, a zene lehalkult az agyamban. Csak az maradt, ami Ashton-nal volt kapcsolatos. A léptei először gyorsak voltak, a levegővétele is hevesebb, mint általában. A cipője néha meg-megcsúszott a füvön és hirtelen állt meg, Carter mellett. Ash engem keresett, majd egy olyan helyen talált meg, ahol soha nem is képzelte volna. A tömeg sűrűjében, a táncoló tömegben, ahol én magam is ugráltam.

Hitetlenül nevette el magát, nem is gondolta, hogy egyáltalán hallom, csak azt, hogy megpillantottam. Nem bírtam elfordulni, csak nézni, ahogyan elképedten pislog és megrázza a fejét, mintha délibábot látna. Nem hitt a saját szemének, nem hitte, hogy én vagyok az.

Elkapta a tekintetemet, mire vigyorogni kezdtem és megvontam a vállamat a fel nem tett kérdésére. Forogtam és ugráltam még a szám utolsó ütemeire, egészen addig, míg meg nem hallottam egy érdekes megjegyzést. És nem csak az volt az érdekes, hogy a beszélő tőlem jó 20 méterre állt és dübörgött a zene.

- Haver, ez a csaj fog tönkretenni! – Carter hangja volt az, de nem a szónak a negatív értelmében beszélt. Vagyis... gondoltam én. Gondolta az agyam és a képességem.

- Már megtette – mondta Ashton válaszként. Érzékeltem, hogy mosolyog és ezért én is elnevettem magam. Eszembe jutott az a gondolatom, amit akkor fejtettem meg, amikor összevesztünk. Hogy Ő az, aki szétbombáz, mint ahogyan az atombombák teszik és összeépít a végén a darabjaimból egy új Nagy Falat.

És ez csaknem könnyeket csalt a szemembe. Mert mégis, megmentjük az igaz. Viszont, ugyanígy szét is romboljuk a másik lelkét.

A gyors szám ugyanolyan hirtelen lassult le, mint ahogyan kezdetben gyorsult. Amikor magamhoz tértem a gondolataimból, ki akartam menni a tömegből, vissza az italos pulthoz. De két kar hirtelen átölelte a derekamat. Először ki akartam bújni az idegen és rémisztő kezek közül, aztán megláttam a két bőrkabáttal borított kart és megéreztem a zsálya és a cukor illatát. Az ujjai finoman szétterültek a csípőmön, közel húzott magához, egészen addig, amíg a fenekem a csípőjét nem érintette. Elsimította a hajamat és az ajkát a nyakamhoz illesztette. Kirázott a hideg és kis híján belemarkoltam a kabátjába.

- Ashton... - leheltem és koncentráltam, hogy ne ziháljak. Nem ment. Egyszerűen felhevült a testem és hátradöntöttem a vállára a fejemet.

- Egy ilyen gyönyörű lány miért táncol egyedül a tömegben, és hol van a barátja? - mondta belecsókolva a nyakamba.

- A barátja egyedül hagyta az eszelős legjobb baráttal és egy lánnyal, aki olyan belsőleg, mintha a dzsungelből szökött volna - válaszoltam, amikor készen álltam arra, hogy megakadás nélkül alkotni tudjak egy mondatot.

- Szóval, találkoztál Alisonnal - következtetett Ashton, mire bólintottam egy aprót. A keze mozgatni kezdte a csípőmet, amitől ismét zihálni kezdtem.

- Miért érzem úgy, hogy nem fogod kibírni, amíg hazaérünk? - leheltem, élesnek szánt hangon, de attól elég különbözőt sikerült kihoznom magamból.

- Eltereled a figyelmemet minden másról. Mert, amint belépek valahová, nem látlak mást, mint téged - Ash nem mozdította a fejét a vállgödrömből. Lomhán elnevettem magam.

- És ez baj? - kérdeztem incselkedve és összekulcsoltam az ujjainkat.

- Nem... Egyáltalán nem - válaszolta. Elfordítottam a fejemet és puszit nyomtam az arcára.

Elléptem előle és megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni. Átkaroltam a nyakát és hevesen megcsókoltam. Ugyanilyen hevesen és szenvedéllyel válaszolt. Egy perc múlva elhajoltam, hogy ingereljem.

- Régen sokat jártatok ide? - kérdeztem.

- A nyár utolsó napjain jöttünk ide. Tökéletes búcsú volt az otthontól - válaszolt egy elkeseredett mosollyal az arcán. Láttam, hogy legszívesebben a karjai közé kapna, és meg sem állnánk a Hill házig. Ahogyan belegondoltam, egészen csábító ajánlat volt.

- Mutasd meg a kedvenc helyedet! - hajoltam közel a füléhez, majd mielőtt elkaphatta volna a derekamat, hátráltam egyet.

- Ravasz nőszemély - rázta meg a fejét Ashton hitetlenül.

- Gyere már, Aranyfiú! Vagy nem akarsz kettesben lenni velem? - elbiccentettem a fejemet és csavargatni kezdtem egy hajtincsemet. Ash megforgatta a szemeit és sebesen tört ki a tömegből, engem magával húzva. Nevetve próbáltam lépést tartani vele, majd, amikor kiértünk a fény hatótávolságából, Ash a sötétség ellenére olyan magabiztossággal haladt előre, mint ahogyan idefelé vezetett. A fű fokozatosan egyre nagyobb lett, majd víz moraját hallottam meg. Egy perc múlva kiléptünk a stégre. Egy pillanatra megtorpantam, amikor megláttam a holdat az óceán felett és a hideg szépen lassan kezdett kirázni.

Ashton felém fordult.

- Mit gondolsz? - kérdezte. Csak bólintani tudtam. Finoman megszorította a kezemet, hogy kiragadjon az álomvilágból, amibe hirtelen belecsöppentem. Elvarázsolt a fényes hold, a morajló óceán, a hideg levegő.

Ash a stég szélénél kitámasztott kenukhoz vezetett. Felült az imbolygó, málló festékű kenu tetejére és behúzott a lábai közé. Átölelte a derekamat, én, pedig nekidőltem a mellkasának. Vettem egy mély levegőt, a tüdőmet finoman csípte a hideg, és lassan beszívtam Ashton illatát.

- Minden nyár végén kijöttünk ide, ahogyan idősebbek lettünk, Carter sört is hozott. Az egyetlen olyan este volt, amikor tinédzser fiúk lehettünk, akik igazán voltunk - mesélte Ashton halkan. Elnevettem magam, amikor eszembe jutott valami.

- Kitalálom! A reménytelen szerelmekről beszéltetek - továbbra is kuncogtam, de Ő nem mulatott ilyen jól, mivel nem tudtam rendesen kifejezni magam.

- Például?

- Például, el tudom képzelni, hogy Carter oda volt Selena Gomez-ért - és tényleg el tudtam képzelni.

- Ez igaz volt - Ash biccentett és már Ő is nevetett.

- És mi van veled? Te kibe voltál belezúgva? - félig odafordultam felé, hogy láthassam a szemét.

- Öhm... - elnevettem magam az arca láttán, Ő, pedig elvörösödött. - Keira Knightley, a Karib-tenger kalózaiból. És később, vagy talán előtte, nem is tudom, rég volt már... Ashley Tisdale.

- Szóval... Te is az a srác vagy, aki vagy a szőkékre bukik, vagy a lázadó harcosokra - mondtam filozofikusan, visszafojtva a nevetést, ami rázta a vállaimat.

- Főleg, ha te vagy az illető - ezzel a lendülettel a nyakamba temette a meleg és minden bizonnyal vörös arcát. - És mi van veled? Kit imádott a fiatal és butus Lily, aki még nem tudta, hogy álmai lovagja már úton van?

- Hű, de biztos magában valaki! - kiáltottam fel, hogy tereljem a témát. Ashton hümmögött egyet, ami egyértelművé tette, hogy beszélnem kell. - Hayden Christensen például nálam biztos befutó volt, amióta Apa megnézette velem a Star Wars-t és... Ó! Ott volt Chad Michael Murray. Imádtam!

- Kitalálom! Azért, mert nézted a Tuti Gimi-t! - kiáltott fel a barátom, és nevetni kezdett. Nevetve bólintottam.

Furcsa volt visszatekinteni arra, hogy fiatalon kikért voltam oda, sőt vissza is. Főleg, ha úgy nézzük, hogy min mentünk át az elmúlt pár hónapban. Teljesen normális társalgás volt, két teljesen normális ember között, akik egyik pillanatról a másikra váltak felnőtté, akiknek meg kell védeniük magukat és azokat, akiket szeretnek. Egy pillanatra, csak egy rövid pillanatra, normális szerelmesek voltunk és eltörpült a világ összes problémája, főleg a sajátunk.

De, amikor az óceán hullámai szikláknak csapódtak a parton és a parti összes nevetése hangosabb lett a fülemben, összerezzentem a hirtelen hangokra és a nyugalmam ezzel el is szállt, akármilyen képtelennek hangzik is ez.

A sötét felhők, amik Washington államban megszokottak voltak, eltakarták a világosságot adó Holdat, mint ahogyan a démontanoncok akartak minket eltakarítani az égről. A hirtelen paranoia miatt, mintha tollakat láttam volna a felhők szélénél.

- Félek – jelentettem ki suttogva, teljesen megváltoztatva a beszélgetés témáját. A kezeim kissé megszorították Ash karját, amitől a kabát összegyűrődött rajta. – Olyan, mintha ezernyi talp állna a mellkasomon folyamatosan, és csak azt várnák, hogy mikor tudnak ugrálni rajta, hogy teljesen összetörjenek.

A mellkasomat nyomó szorítás, pedig ezt a feltételezésemet győzte és erősítette meg. Minden alkalommal, amikor Ashton közeledett hozzám, ez a fájdalom enyhült, ahogyan a szívemet nyomó aggodalom is.

Minden könnyebb lett, ha Ashton mellettem volt.

- A félelem túl erős – leheltem és amennyire tudtam, közel bújtam hozzá. – Mintha sosem lenne belőle kibúvó. Egészen addig fognak kísérteni, ameddig meg nem halok.

- A félelem mindig szembe jöhet. Lehet, hogy a fák között bujkál és figyel, vagy elrejtőzött a kocsimban. De az a lényeg, hogy... az okozza a megnyugvást, hogy... nem az Ő karjaiban vagy, hanem az enyéim között. És én a világért nem engednélek el.

Finoman megfordított, a keze lecsúszott a derekamra, kicsit alá is, de ezúttal nem toltam el onnan a kezét.

- Hunyd le a szemedet! – kérte, én, pedig kérdés nélkül megtettem. – Mondd el, mi az első, amit látsz magad előtt!

Ami először eszembe jutott... ahhoz cenzúra kellett volna, hogy kimondjam. Ezért, csak éreztem, hogy vörösödik és felmelegszik az arcom, a csípő hideg ellenére.

Hallottam, hogy Ashton elnevette magát, mintha csak tudta volna, hogy mi jár a fejemben, én, pedig az ajkamba haraptam szégyenemben.

- Te. Te vagy az első gondolatom reggel és az utolsó este, az álmaim már rólad, rólunk szólnak és veled képzelem el a jövőmet, mert minden jövőképemben te vagy az állandó és a biztos. Ez az egyetlen, amit tudok – suttogtam. Ashton az egyik kezével végigsimította az arcomat és a csukott szemhéjamat. Lassan nyitottam fel a szemeimet és az Ő gyönyörű, igéző, meleg csokoládébarna szemébe néztem.

- Ezeket a szemeket akarom megpillantani először reggel, amikor morcosan kávéért nyöszörögsz, és utoljára este, amikor aznap utoljára elsuttogom, hogy szeretlek és hozzám bújsz – Ashton még közelebb húzott magához, én, pedig lomhán engedtem a húzásnak. – Te vagy az egyetlen fény az életemben. És mindig az is maradsz, akármi történjen.

A beszélgetésünk után még egyszer rápillantottam a Holdra, ami már kevesebb fényt árasztott ki magából a felhők miatt, majd a hátunk mögött hagytuk a stéget.