--- ASHTON --- 

Feleannyi idő alatt értem haza, mint amennyi idő alatt Seattle-be értem, pedig az sem volt sok. Az agyamban kavarogtak a gondolatok, a felét sem hittem el annak, amit tettem és mondtam. Mintha egy másik ember lettem volna, aki nekitámadott Sean-nak. Az volt a legfurcsább, hogy nem is éreztem magam rosszul miatta. Nem az én stílusom volt. Megérdemelte, ez tény és való. De mintha ezzel egy darabot vesztettem volna el saját magamból. Egy darabot, ami szépen lassan rosszá válik és ez láncreakcióval azzá változtatja a többi részemet is, ami nem akartam lenni. Lelketlen szörnyeteggé.

A ház előtt ültem a kocsimban, nem bírtam belépni az ajtón. Csak hallgattam Őket. Carter és Luke a nappaliban voltak. Nevetgéltek, ami elég szokatlan cselekedet volt a bátyám részéről. Lily a fürdőben volt, énekelt a zuhany alatt, valami nyálas, romantikus popslágert. De nem is tudtam arra gondolni, hogy a hideg ráz a daltól, hanem csak Lily hangját hallottam, ahogyan boldogan énekel. És, hogy ez nem jöhetett volna létre, ha Sean csinál vele valamit. Bármit. Elég törést okoztam már az életében ahhoz, hogy soha többé ne akarjam látni az összetört arcát, hogy valaki fájdalmat okoz neki.

Vettem egy nagy levegőt és a ház felé indultam.

- Sziasztok! – kiáltottam, amikor becsapódott mögöttem az ajtó.

- Hé, öcsi! Milyen volt Seattle? – állított meg a bátyám hangja, még mielőtt gyorsan indultam volna felfelé a lépcsőn.

- Viharos – mondtam egyszerűen, és azt hiszem, ezzel az egész látogatásomat jellemeztem is. – És milyen volt az edzés?

- A csajod jobb az íjászatban, mint Luke – és Carter ennek nagyon is örült. Bevallom, én is.

- Valakinek végre sikerült szétrúgnia a segged – mosolyodtam el, és a bátyámra néztem. Az arca nem árulkodott barátságosságról.

- De az angyalokra, se senki nem gondolta, hogy a madárcsontú barátnőd lesz az! – horkant fel Luke, majd csettintett egyet. – Vagy, hogy egyáltalán mondhatjuk azt, hogy van barátnőd.

- Oké, akkor én megyek és megnézem magamnak a harcos hercegnőt – hátráltam ki a nappaliból, mielőtt újabb sértegetések áldozata lettem volna. Vagy, ami rosszabb, tökéletesen kitalált beszéd nélkül elmeséltem volna a Sean-nal való találkozásomat.

Lily akkor lépett ki a fürdőből, amikor én beléptem az ajtón.

- Szia! – köszönt mosolyogva és lábujjhegyre állva megölelt. Az egyik pólóm volt rajta és az én tusfürdőm illatozott a bőrén. Teljesen megmámorosított az egész lénye, azt is elfelejtettem, hogy mi járt az előző percben a fejemben. – Milyen volt Seattle?

- Az... hosszú történet – Lily visszaállt a lábára és kíváncsi szemeket meresztett rám. – Kezdd inkább te. Luke nem akasztott ki nagyon?

Leültem az ágyra, Lily is követett, a lábát az ölembe vetette, és az ölében kezdte el piszkálni a kezemet. Mivel a pólóm felcsúszott a lábán, minden erőmmel próbáltam az arcára figyelni és nem a csupasz combjára.

- Hát, Luke először levágott a szivacsra, aztán számszeríjat adott. Kiderült, hogy nem is vagyok olyan béna, mint képzeltem – Lily mosolya ragadós volt. Szerintem, először az életében, büszke volt magára. Tökéletesen elégedett. Feljegyeztem, hogy mondjak ezért köszönetet Luke-nak.

De ideje volt rátérnem a komolyabb és nehezebb témára.

Sean-ra.

Lassan kezdtem bele, óvatosan, hogy ne tegyek nagyobb kárt, mint ami elkerülhetetlen. Jobban fogadta, mint képzeltem. Még azt is, hogy mit csináltam Sean-nal. Hogy mit mondott nekem és én mit neki. Amikor Alison arcához értem, Lily keze ökölbe szorult. Lily reakciója akkor volt a leghevesebb, amikor az Alison-nal való beszélgetésemhez értem.

- Nem gondolhatod mindig azt, hogy minden a te hibád! Nem minden múlik rajtad, Ash! – Lily megsimogatta az arcomat, ami elvette az élt az enyhén felháborodott hangjából. – Nem menthetsz meg mindenkit. És ha megpróbálod, egyszer csak elemészt. És én azt nem bírnám ki!

Nem válaszoltam. Ilyen szempontból nagyon az apámra ütöttem, ahogyan Sean mondta. Azt akartam, hogy egy jobb világban éljen a barátnőm, még akkor is, ha az életemet kell feláldoznom érte.

- Mindenki fájdalmát és terhét magadra akarod vállalni, mindenki problémáját te akarod megoldani. Nem vagy mindenható, Ashton. Akár tetszik, akár nem, nem is lehetsz soha - Lily megszorította a kezemet. Átlátott rajtam, ismerte a teljes lényemet, az összes gondolatomat és porcikámat. Az én Lily-m. Az én varázslatos szerelmem.

- Én nem vagyok Luke, nem vagyok képes súlyos fizikai fájdalmat okozni egy embernek - mondtam ki, Lily pedig megforgatta a szemét. Sejtettem, hogy mit akar mondani, de csak ráharapott az ajkára, és végül magában tartotta.

- Te sosem leszel olyan, mint Luke. Hiába vagytok testvérek. Ő könnyebben tud harcolni, mint te, zsigerből jön neki. Ő... Nem démontanonc, de majdnem azzá vált. Te sokkal közelebb vagy egy angyalhoz, mint egy emberhez. Az angyalok nem képesek fájdalmat okozni valakinek, az emberek viszont igen. Benned most ezek keverednek össze. Ember is vagy. Egy tökéletlen, gyarló ember, egy kicsit felturbózva.

- Egy felturbózott ember. Egy bűnös angyal. Bármelyiket mondjuk, az igazság benne van - vontam meg a vállamat. Amikor kisebb voltam, a bátyám mindig ezt mondta, hogy mi mindannyian angyalok vagyunk, de bűnösök és hajlamosak is a bűnre. Az apám jobban szerette azt mondani, hogy emberek vagyunk, természetfeletti képességekkel megáldva és, csak mi vagyunk képesek hogy megvédjük az embereket önmaguktól. A teljes pusztulástól.

Ahogyan az apám eszembe jutott, úgy jutottak eszembe Sean szavai. Hogy ugyanúgy fogom végezni, mint az apám.

Ez teljességgel marhaság volt.

Az apám autóbalesetben halt meg, a hirtelen lehullott hó miatti csúszós úton. Szívinfarktus vitte el, amint a másik kocsi belécsapódott.

15 éves voltam, New Yorkban folyt a kiképzésem utolsó fázisa. A csúszós járdákon sétáltunk hazafelé, már csak hárman, Luke, Carter és én. Lökdöstük egymást, hátha valamelyikünk elhasal a jégen, Carter a Kiképzőangyalunkat imitálta, de nem bírta sokáig nevetés nélkül. Luke addigra már teljes értékű nephilimnek számított, akinek a hírét - a legjobb harcos hírét - még nem mocskolta be a démontanonc múlt.

Az apám a jogosítványán Luke-ot nevezte meg annak a személynek, akit baleset esetén értesíteni kellett. Az apám úgy gondolta, hogy az anyámnak, ha történik valami, a fiától könnyebb lesz hallani, mint egy vadidegen rendőrtől.

Nem voltunk az anyánk mellett az értesítéskor, ahogyan a kórházban sem. Carter családjának akkoriban volt egy magángépe, a Sárkányok Háza a virágát élte és azzal repültünk haza, mindhárman. Az anyám nem sírt, ellenben velem, aki átváltozott egy másfél éves csecsemővé. A váróteremben ült, az arca beesett volt, a szeme elvesztette az összes színét és az egész lénye is. Az összetéveszthetetlen energia, ami mindig az anyámból sugárzott felénk, kialudt. Ahogyan a férje élete is. Amikor meglátott minket, nem szaladt elénk, hogy a karjaiba kapjon minket és megöleljen. Pedig akkor nekem pontosan a szerető édesanyámra lett volna szükségem. Nem szólt hozzánk, egy hang sem hagyta el a száját. Mintha megnémult volna. Teljesen összetört és tehetetlen volt. Mintha lefagyott volna az egész lénye. Az érintésünkre sem reagált, minden eltűnt az anyámból, mint egy megfagyott virágból, ami túl korán virágzott ki.

Az anyám szépen lassan elhervadt az apám nélkül.

Caroline Hill szinte megszűnt létezni.

A temetés után, egyikünk sem tudta tovább nézni az anyám fájdalmas arcát, nem bírtuk elviselni az apám lüktető hiányát, ami mindenbe beivódott. Már a tükörbe sem voltam képes belenézni, mert már nem magamat láttam, hanem az apám fiatalkori énjét, akit csak a fényképekről ismertem. A bátyám hamar a keleti partra utazott, én, pedig pár héttel később követtem, szinte a zsigereimben érezve, hogy nem lesz rendben. Carter már a bárban dolgozott, az anyja minél előbb rá akarta hagyni a vezetést, így Ő nem tudta elhagyni a várost. Olyan volt, mint egy otthon maradt katona vagy egy utolsó védvonal, akire a végső percig számíthattunk, ha anyánkkal történt volna valami.

Mire Miamiba értem, a bátyám, ha ember lett volna egy alkoholmérgezésen és minimum 5 gyomormosáson lett volna túl. Ő így tudta elviselni a fájdalmat és a hiányt. És így vált könnyű célponttá a démontanoncok számára.

Árnyekként követtem, a keleti part egészén, de sokkal tapasztaltabb nephilim volt, mint én. Ki tudott cselezni és maga mögött tudott hagyni. Amikor Bostonban volt, én épphogy beértem New York államba. Ekkor történt az incidens.

Hogy őszinte legyek, Luke erősebb volt, mint képzeltem. Kitartóbb és öntudatosabb.

Azt hittem, hogy örökre elvesztettem.

Hogy minden szerettem, egyszerre tűnik el és hagy el.

Beleégett az agyamba a kép. Amikor Luke kitámolygott az apró utcából, ekkor már egy hónapja nem láttam szemtől-szembe, csak a híre maradt utána, hogy végig tivornyázta az államot. De akkor és ott, alig bírt a lábán állni, a haja borzas volt, az állát borosta díszítette. A szárnya, pedig teljes szélességében ki volt tárva és a csuklóján ott volt a halvány égés, mintegy második esélyként, amit a szárnya színe is megadott. Törtfehér volt ragyogó helyett. Azt hihetnénk, hogy a kettő között csak csekély különbség van, pedig nem. Az én szememben nem. A változás belém és belé hatolt. Megesküdött, hogy soha nem hagyja el többé a családját. Nem hagy el engem. Mert én voltam az utolsó ember, akivel törődött. Egészen Georgie megérkezéséig.

Apa temetésén és a kórházban, a bátyám tartotta magát előttünk, viszont magában, szenvedett. És ez belülről marcangolta. Akkor és ott a sikátorban, egy barna szemű kislány egy pillantásával rávette Luke-ot, hogy nézzen szembe önmagával és legyen az a nephilim, aki mindig is szeretett volna lenni.

Az agyamban újra és újra lejátszódott a jelenet, ahogyan Luke a karjaimba hanyatlik, hangosakat szuszogott, a szárnya, pedig lassan csukódott össze.

A következő hónap mindkettőnk számára nehéz volt, mintha minden egyes percben a fogunkat húzták volna. Mivel az anyámat vagy úgy láttuk, mint egy öntudatlan, kómából felébresztett zombit – amiért persze nem hibáztattam -, vagy sehogy, nekünk kellett elpakolnunk az apám összes holmiját. Becsomagoltuk a ruháit, az összes egyetemi munkáját, a gimis focicsapat melegítőfelsőjét. Az anyám csak akkor lépett be a nappalinkba, amikor az apám személyes holmiit szedtük össze a dolgozószobából. Kivett a kezünkből egy díszes dobozt és se szó, se beszéd, visszavonult az emeletre.

Fogalmam sem volt, hogy mi volt abban a dobozban.

Az emlékeim és az érzéseim előrekerülésével, a szám is mozgásba indult és mire észbe kaptam, mesélni kezdtem Lily-nek. Mindent elmeséltem neki. Mindent, amit csak el lehet képzelni. Az egész életemet.

Egészen 6 éves koromtól kezdtem, amikor elindult a képzésem. Az első évemet Seattle-ben töltöttem, Sean-nal és Lexi-vel, a bátyám és Carter már nagyobb szinten volt, de sokak meglepetésére, én hónapokról hónapokra jobb eredményt értem el a kortársaimnál, ahogyan Sean és Lexi is átlag fölött voltak. Hamar a bátyámék szintjére értünk.

Szinte havonta kellett másik államba utaznunk, sokszor volt, hogy az egész csapatot nem is láttam hónapokig együtt teljes egészében. De a legtöbbször Carter vagy Luke mindig mellettem voltak. És, ha ők nem is, Sean ott volt. A legjobb barátom volt.

Így teltek el az évek. Városról városra, néha tanyáról tanyára, párszor országról országra. Ünnepekre hazamehettünk 1, legjobb esetben 2 napra. Az apám nehezen bírta, az anyám beletörődött, mert tudta, hogy nincs más megoldás. Nincs másik élet. Nincs más választása az embernek, ha van angyalvér a szervezetében. Az angyalok kiképeztek minket, hogy egy nap, amikor készen állunk, feláldozzuk az életünket egy emberért. Az Őrzöttünkért. Aki fontos az egész világnak. Ha fontos ember vagy a világnak, van egy olyan rendeltetésed, ami mérhetetlenül fontos és kockázattal teli, mint amilyen Lily, kapsz egy Őrzőt, mint amilyen én vagyok.

15 éves koromban fejeztem be a képzést, apám halála és Luke észhez térítése után. Nem sokkal ezek előtt, talán egy évvel a baleset előtt, Sean szíve összetört, már amennyire a szíve össze tudott törni, amikor Lexi velem kezdett járni helyette. Egy 14 éves szíve mennyire tud összetörni? Lexi apám halála után vált rosszá.

Ennyit erről. A velejükig gonoszak voltak még akkor is, amikor jók voltak.

Soha életemben nem éreztem bűntudatot miattuk. Nem is kellett. Mert nem az én hibám volt.

Azt hiszem, hogy nem.

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje beszélhettem, amikor végre befogtam. Lily arca egy kissé meglepett volt, de a szemében... csodálatot láttam. Büszkeséget. És a szája sarkában egy bujkáló félmosolyt.

- Mi ez az arc? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Lily felém hajolt és átkarolta a nyakamat.

- Semmi – válaszolt egyszerűen egy angyali mosollyal az ajkain, láttam, hogy a szeme ugrál a szemem és a szám között. Ugyanarra vágyott, amire én is, már nagyon. – Sokkal angyalibb vagy, mint korábban hittem.

- Tényleg? – kérdeztem vissza hitetlenül. Részben azért is mondtam el neki az egészet, hogy ne tekintsen úgy rám, mint egy... hősre. Mert nem voltam az. De Ő még mindig úgy nézett rám, mintha az lennék.

- Igen – bólintott továbbra is egyszerűen. – Akármennyire is elcseszett volt az életed, mindig azt próbálod elérni, hogy az enyém ne legyen az. Szóval, akármennyire is azt próbálod mondani, hogy nem vagy angyal, az vagy. Az én angyalom.

- De... - próbáltam ellenkezni, de egyszerűen nem ment.

- Hé, tudod, hogy mi az egyik dolog, amit megtanultam az elmúlt hónapokban? – megráztam a fejemet erre a kérdésére. – Hogy ne rontsam el a pillanatot.

- Ez a pillanat? – kérdeztem vissza ismét.

- Totálisan – bólintott Lily. Feltérdelt és hevesen megcsókolt. Átkulcsolta a derekamat a lábaival és a pólóm csupaszon hagyta a combját. Édes Jó Isten! Ha valóban angyal vagyok, akkor ez az igazi mennyország! De abban a pillanatban azt sem bántam volna, ha a Pokolban rohadok meg. Sosem láttam Lily-t ennyire hevesnek és szenvedélyesnek.

Amikor egy pillanatra elhajolt előlem, édesen rám mosolygott.

- Annyira más vagy, mint a többiek – Lily arca egy pillanatra megrándult. De még nem hallotta a mondatom másik felét. – És annyira gyönyörű.

Lily... az én gyönyörű Lily-m. Aki szenvedélyes és mégis szerény volt.

És az enyém volt.

Igen, határozottan az a pillanat volt.