--- ASHTON --- 

Az út Seattle-be rövidebbnek tűnt, mint máskor, pedig nem repesztettem 150-nel a sztrádán, ahogyan Luke szokta. A Jeep nem is bírta volna. Aggódtam Lily miatt, hogy ne legyenek kék-zöld foltok rajta a bátyám miatt és, hogy ne készítsék ki teljesen idegileg. Az ezeken való gondolkodás teljesen elvette az időmet, és mire észbe kaptam, már a Wings előtt parkoltam.

Hétfő délután, kora este volt, nem sokan tébláboltak a bárban. Alison szerencsére ott volt a pult mögött, mint állandó tartozék. Luke szerint a legtöbb nephilim csak Alison miatt tér vissza újra és újra a Wings-be, vagy Washington államba. De aznap, mintha Allie nem lett volna a régi.

Ahogyan a klub sem. A dalok lelketlenül szóltak a hangszórókból, a poharak némán csusszantak az asztalokon. Nehéz fejek támaszkodtak lomha tenyereknek. Mintha minden néma lett volna és üres.

Szörnyen rossz előérzetem volt.

Az egyetlen hang a fülemben a cipőm ütemes csattanása volt a padlón és a kulcsom csörgése a zsebemben. Bár nem láttam, tudtam, hogy a fél bár engem figyel. A pletykák gyorsan terjedtek a nephilim világban. A titok nem maradt rejtve sokáig. Főleg, ha olyan mértékű a szabálysértés, mint nálam. Az, pedig dobott a pletyka értékén, hogy kerub gyerek voltam. Nem törődtem a kíváncsi pillantásokkal, gondolom a bátyám – a dühös, temperamentumos bátyám – híre megelőzött és mindenki arra várt, hogy mikor robbanok. De nem tudták, hogy én nem olyan vagyok, mint a bátyám. Így némán ültem le Alison elé.

- Ó, az angyalokra! Igen, jól látjátok! Ő az! Vissza lehet térni a saját életetekhez! – kiáltott rá a lány a „nézőközönségre", mire mindenki a saját asztalát vagy italát kezdte el bámulni helyettem.

- Kösz – biccentettem hálásan és rákönyököltem a pultra. – Mi ez a haláli csend? Mintha mindenki gyászolna.

- Pletykák, és hihetetlenül gyorsan terjednek – válaszolta egyszerűen, de nem értettem, így kifejtésre vártam. – Történt valami pár nappal ezelőtt, itt.

Ekkor nézett először a szemembe, úgy, hogy a teljes arcát láthassam. A bal oldalán karmolás nyomok húzódtak végig, amit vörös hajával próbált eltakarni. Nem sikerült, még a vak is látta volna a vörös-fehéres vonalakat. Alison arcát örökre megbélyegezték. Az, aki Lily-t is.

- Csak Lexi volt itt? – kérdeztem és nyugtatgattam magam, hogy ne törjek össze menten valamit.

- Igen, meg pár szárnyas testőr. Ha azok nem lettek volna, megtépem a ribancot... - Alison is dühöngött, pedig nem volt jellemző rá. Az öklét összeszorította és indulatosan ráütött a pultra.

- Sajnálom, Allie. Miattam van az egész – és talán így is volt. Nem tudtam. Nem voltam ott. Ha ott lettem volna, egyik démontanonc sem éli meg az estét.

- Nem tudtál volna semmit tenni, Ash – sóhajtott fel Alison. – Szegény lánynak több mindent kell elviselnie, mint nekem. Ha Ő túlélte, akkor nekem is illene.

Egy halvány mosolyra telt tőlem. Sajnáltam Alison-t, de talán igaza volt. Nem tudtam volna mit tenni. Lexi ellen nem tudok mit tenni. Szinte soha.

- Egyébként is, veszélyesebbnek látszom a sebekkel. Ezután senki nem mer majd packázni velem – Alison az összekulcsolt kezeimre rakta a tenyerét és egy bátorító mosollyal nézett rám. Mintha neki kellett volna vigasztalnia engem. Mintha én sérültem volna meg és nem Ő. Kihúztam magam és megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek. Gyerünk, ne legyél képmutató vagy álszent!

- Sajnálom. Még egyszer – mondtam. Alison jól tudta titkolni a megtörtségét, de a szeme mást mutatott.

- Szerintem, nem tudja megbocsátani, hogy ekkora álszent seggfej vagy! – a bejárati ajtó nagyot csapódott, szinte kiszakadt a helyéről, a hang pedig rajtam csattant. A kezem még jobban ökölbe szorult. Alison felnézett, de én nem fordítottam felé a fejemet.

Pontosan ismertem a hangot. Rá akartam támadni a tulajdonosára. Nagy levegőket kellett vennem, hogy ne szegezzem a torkánál fogva a falnak, ahogyan megérdemelte volna.

- Hogy merészeled idedugni a képedet, Sean? – Alison ellépett előlem és kilépett a pultból. A hangjából harag áradt, a pultot szorító kezéből pedig erő, ami azt sejtette, hogy akár egy szorítással le tudta volna teperni Sean-t. Alison világéletében gyors volt, hasonlóan, mint Carter, aki éppen emiatt imádta a gyors sportautókat, 7 másodperc alatt másfél mérföldet voltak képesek megtenni. Luke és én másfél mérföldet 12 másodperc alatt futottunk le, viszont neki az ereje és a látása, míg nekem a hallásom volt a legerősebb.

- Nyugi, Allie! Nem miattad jöttem – horkant fel, gúnyosan kiejtve a lány becenevét, úgy, mintha világi cimborák lennének, és ahogyan megfordultam, önelégült vigyort láttam a képén. Legszívesebben felpofoztam volna. Egy vasszékkel. Sean felemelte az egyik kezét és felém mutatott, hogy mindenki lássa, rám gondol, akármit is tervez mondani. – Hanem az aranyfiú meg a háziállata miatt!

- Nyugi, a „háziállat" tökéletes biztonságban van a pszichopatával! – horkantam fel és felemelkedtem a székemről. Közelebb léptem hozzá és halk, fenyegető hangszínen beszéltem, hogy biztosan értse, valódi, halálosan komoly fenyegetés következik. Igen, tőlem. És szerintem, életemben először gondoltam komolyan egy fenyegetést. – Ezzel szemben a te háziállatod nem lehet ilyen nyugodt. Mert hamarosan, amikor nem is fog számítani rá és nem fog a háta mögé nézni, amikor elveszik az összes életereje és az összes reménye, én ott leszek és meg fogom adni neki a végső lökést. Ahogyan te akartad tenni.

A gyorsaságomnak hála, egy másodperc alatt elé értem, a következő percben, pedig a falhoz szorítottam, úgy, ahogyan pár hete Ő tette Lily-vel.

- Meg akarod tenni, nem igaz, Hill? – egy hideg vigyor jelent meg az arcán, mit sem törődve a torkát markolászó hideg kezemmel. – De nem vagy elég tökös hozzá. Sosem leszel. A bátorságod, mint egy nyúlé és semmiért nem vállalsz felelősséget. Ha ilyenek az igazi angyalok, akkor inkább a Pokolban rohadok meg!

- Az nélkülem is meglenne. Ne álltasd magad! – megszorítottam a nyakát, teljes erővel, teljesen elvesztve a józan eszemet. – Nélkülem is egy hatalomra vágyó tinédzser voltál. Csak okolni akarsz valakit. Hogy legyen okod rám kenni az egészet.

- A bátyád örökölte a pszicho géneket az anyádtól, de te... te mindent az apádtól kaptál! És tudod mi a vicces? Hogy ugyanúgy fogod végezni, mint Ő! És én ott leszek, amikor szenvedsz és elveszted az eszed. És akkor is ott leszek, miután kilehelted a lelked és a kis barátnőd össze fog törni. Mi több, lehet, hogy előtted fogom megölni. A halálod előtt, kínok között, még látni fogod az Ő végét is. Nem lesz ott a „hős" bátyád, sem a lefagyott bárhercegecske sem! Egyedül leszel. Hogy érezd, amit én is.

- Tudod mi a különbség közted és köztem? – tettem fel a költői kérdést és a nyakánál fogva belevertem a fejét a falba. Meg sem rezzent, de a fal behorpadt. – Hogy én nem csak a látszat kedvéért szeretek valakit, hogy én képes vagyok valakit szeretni. Te nem vagy képes érzelmekre. Sosem voltál. Kíváncsi vagy, hogy miért különleges Lily és meg akarod tagadni mindenki mástól a képességeket. El akarsz pusztítani mindenkit, aki erősebb lehet nálad, bármilyen téren. Tipikus világuralomra vágyó seggfej vagy, aki mindenen és mindenkin át akar gázolni, és megszerezni mindent, ami él és mozog.

- Megvan az erőm, hogy megszerezzek mindent. Kezdve a barátnőd féltve őrzött kis életével.

Akkorát ütöttem a fejére, hogy térdre esett és elájult.

Nem éreztem elégedettséget. Undort és utálatot éreztem iránta. Megvetést.

Magam iránt, pedig ugyanezeket kellett volna éreznem. De nem éreztem. És emiatt még romlottabbnak éreztem az egész helyzetet.

És minél előbb el akartam tűnni a közeléből.