--- LILY --- 

A telefonom csipogott kettőt. Lenéztem a képernyőre, hogy elolvassam az üzenetet. Egy időpont volt benne. Hát, Lukas Hill nem volt valami bőbeszédű.

- Csak nem Ashton az? – kérdezte Maia és próbált belepillantani az üzenetbe. Lezártam a telefonomat, mielőtt megtehette volna. Hétfő délelőtt volt, a suli első napja a tavaszi szünet után, egyben az első harci edzésem napja is. Ashton beleegyezett, hogy a bátyja és az őrült tudósunk tanítson meg harcolni. Vagyis, nem is beleegyezett, hanem eleget tett Luke kikötésének, hogy Ashton helyett, Ő tanítson engem. Az idősebb Hill fiú szerint, a szerelmes érzelmeivel nem lenne képes a teljes erejével rám támadni, tanulás gyanánt, míg Luke... képes volt megtenni. Luke még a városból is kitiltotta Ash-t, az edzés idejére, hogy még véletlenül se szóljon közbe, és inkább menjen el Seattle-be, a nephilimek törzshelyére, hogy kérdezzen körbe Bonnie-t és Clyde-ot illetően, ahogyan Car nevezte a gyilkos párt.

- Izé... nem – válaszoltam a legjobb barátnőmnek habozva. – Hanem... Luke, Ashton bátyja.

- Tessék? – hüledezett Maia és sebesen becsapta a szekrényajtaját, hogy minden figyelmét felém fordítsa. – És én miért nem tudom, hogy a srácnak, aki helyesebb, mint Ryan Gosling, sőt, mint a fiatalabb Ryan Gosling, van egy bátyja, aki ugyanolyan lehengerlő DNS-ekkel rendelkezik?

- Mert tudtam, hogy így reagálnál – válaszoltam egyszerűen és kerestem egy egérutat.

- Képet kérek – csettintett egyet, tiltakozást nem fogadva el Mae, mire a fogamat szívva kerestem elő Luke-ról egy képet a telefonomban. – Ó atyám! Azt hittem, hogy Ashton-nál szexibb emberi lény nem létezik, de ez most mindent megcáfolt.

Maia megnyalta az ajkait, én, pedig sebesen elvettem tőle a telefonomat.

- Na jó, felvilágosítás következik – erre a mondatra, muszáj volt a szemébe néznem, de legszívesebben elsüllyedtem volna. El sem tudtam képzelni, hogy mit akarhat mondani. – Tudod, mi történt a legutóbbi lánnyal, aki nem tudott választani két testvér között? Szépen meghalt.

- És ki is volt ez? – ráncoltam össze a szemöldökömet és alig hittem el, hogy Maia azt hitte, hogy köztem meg Luke között van valami, örökös nézeteltéréseken kívül.

- Elena a Vámpírnaplókból – Maia egy ki más? nézéssel válaszolt, mintha ez teljesen evidens lett volna. – Bár én mindig is tudtam, hogy Elena Damon-t fogja választani, minden lány a rosszfiút választja és őszintén. Ki tudna Ian Somerhalder-nek nemet mondani? Én biztos nem. És annyi biztos, hogy én ennek a srácnak sem tudnék nemet mondani. Akármennyire is dögös a mi Stefan-unk, mindenki Damon-t választja.

- Hé, hé! Ácsi! – emeltem fel a kezemet, hogy elhallgattassam. – Ki mondta, hogy a „mi Damon-unknak" nincs barátnője?

- A Damon-oknak mindig van barátnője. Vagyis, mondjuk úgy, hogy barátnő. Az finomabb szó. De, valahogy, mindig Elena mellett köt ki. Tudod, a végzet meg ilyenek – Maia nem is tudta, hogy mennyire mélyen érintette engem ez a szó. A „végzet" ezúttal nem „Damon-nak", hanem „Stefan-nak" kedvezett, a mi Elenánk, pedig egy szőke, sérült, törékeny és gyenge lány volt. Én. Akinek nem kellett a Hill testvérek közül választania, mert a Sors döntött, Luke-nak Georgie volt a párja, Ashton-nak én.

- Figyelj, Mae. Luke-nak komoly barátnője van. Ashton-nak komolyan vagyok én. Ennyi a történet – ha egy 13 éves lányt komoly barátnőnek lehet egyáltalán nevezni. Reméltem, hogy az elnevezés nem törvényellenes.

- De ne nekem panaszkodj, amikor vámpírrá változtatnak!

Ezen én nem tudtam elég jól szórakozni.

_____________

Négyre értem a Hill házba és miután átöltöztem, életemben először, lementem a pincébe. Ami nem olyan volt, mint egy átlagos pince. Felszereltebb volt, mint egy komplett konditerem és konkrétan egy nagyságban is volt vele. Az egyik sarokban egy asztalon voltak a számítógépes dolgok, amik gondolom, Carter kedvéért voltak beszerelve. A falak tele volt íjakkal, számszeríjakkal, tőrökkel és késekkel. A mennyezetről egy-két bokszzsák lógott le.

Mindhárom srác a pincében volt. Ashton már induláshoz készülődött, azt mondta, hogy ki akar érni a városból, mielőtt meghallaná a „harci jeleneteket" és visszarontana a pincébe, hogy leszedje rólam a bátyját. Carter a gépek előtt ült, Luke, pedig a megfélemlítéses taktikát választhatta. Késeket dobált a céltáblába, minden egyes penge a tábla közepébe állt bele. Ahogyan Luke a jobb kezével elhajította a fegyvert, az izmok megfeszültek a karján, az arca szikla keménységű volt, barna szeme a falat nézte. Egy hirtelen mozdulattal repítette el a kést. Mintha egy gyenge áldozatot vadászott volna le.

Ahogyan Carter korábban elmondta, valóban félelmetes volt.

Összerezzentem, amikor sorra hajította el az éles szerszámokat, de nem fordultam el. Úgy éreztem, hogy ha elfordulnék, Luke észrevenné és elkönyvelne gyávának. Nem mintha nem lettem volna az.

- Csak meg akar ijeszteni – lépett mellém Ashton és finoman átkarolta a derekamat. Vettem egy nagy levegőt és elszakítottam a tekintetem Luke-ról.

- Tudom – biccentettem.

- Még visszakozhatsz. Nem kell végigcsinálnod – Ashton elsimított egy tincset az arcomból, ami kiszabadult a lófarkamból.

- De akarom – mondtam és el is hittem, amit mondtam. Meg akartam védeni magamat. Nem akartam várni, hogy mikor jelennek meg a fiúk, egyedül sem akartam védtelennek érezni magamat. Ez volt a megoldás, ami jelen pillanatban a rendelkezésemre állt. – El kéne indulnod, ha nem akarod hallani.

- Tudom – biccentett. Megpuszilta a homlokomat, féltést olvastam ki a tekintetéből. Nem kellett Luke-ot figyelmeztetnie, hogy ha egy hajam szála is meggörbül, akkor halott ember. Luke soha nem fogadott szót az öccsének. Az a szemétláda.

- Szeretlek – mondta.

- Én is – halványan elmosolyodtam, de lélekben már próbáltam felkészülni arra, hogy szét lesz rúgva a seggem. Mert nem vártam mást Luke-tól. Ashton elengedett és kisétált a pincéből, becsukva maga után az ajtót.

Megborzongtam, amikor Ashton helyét Carter vette át mellettem és Luke is közelebb oldalgott hozzám. Ideges voltam. És rémült. Legszívesebben kifutottam volna a helységből és meg sem álltam volna Kínáig.

- Félsz, Virágszál? – kérdezte Luke egy pimasz vigyorral az arcán. Már ezért a vigyorért képes lettem volna bemosni neki egyet.

- Nem – húztam ki magam amennyire csak tudtam, de hiába, nem lettem magasabb és nem is éreztem magam annak. Luke vagy 20 centit rám vert, ha nem többet és izmokkal is el volt látva. Sosem láttam még annyira félelmetesnek Luke-ot, mint akkor. Basszus, én nem vagyok normális. De nem mutattam ki a félelmemet. Nem mutattam ki semmit. Teljesen közönyös maradtam.

- A harc első szabálya – jelentette ki Carter és gyengéden meglökte a vállamat. – Ne mutass érzelmeket.

- Azt hittem, hogy az első, hogy mindenkinek van gyengepontja és azt meg is kell találni – vetettem közbe, mintha jobban tudnám, mint Ők.

- Igen, azzal tisztában kell lenned, hogy minden egyes embernek van gyenge pontja, némelyeknek feltűnőbb, mint másoknak, de nem csak úgy győzhetsz, ha megtalálod azt – biccentett Luke és keresztbe vont a karjait a mellkasa előtt. Ettől még jobban Hulk kinézete lett.

- Amikor az előbb megkérdeztem, hogy félsz-e, azt válaszoltad, hogy nem. A szíved a normális tempóban dobogott, a hangod nem csuklott el. Teljesen normális dolgokat produkáltál. Ezzel próbáltad kompenzálni, hogy gyenge vagy, ami jó kezdet – mondta Luke pókerarccal. Mintha a srácnak nem lettek volna mimikái, semmi, ami megmutathatta volna számomra, hogy mi jár a fejében, hogy milyen kedve van.

- Nem vagyok olyan gyenge, mint hiszed – ellenkeztem hevesen. Nem vagyok olyan gyenge, mint én hiszem.

- Nem, gyengébb vagy – fintorgott Luke, amikor meglátta az arcomat, megrázta a fejét és széttárta a karját. – Rendben, ha ezt akarod. Mutasd meg, hogy nem vagy gyenge! Támadj rám!

Biccentettem egyet és én is támadóállásba álltam, ahogyan Ő is tette. Farkasszemet néztünk, megpróbált megfélemlíteni. Lépett fél lépést előre, én ezzel az erővel hátra, de a szememet nem vettem le róla.

Meglendítettem az öklömet és az arcának irányítottam. Nemes egyszerűséggel kapta el az öklömet és lendületesen félrelökte. Felemeltem a lábamat és bele akartam rúgni az oldalába. Előre sejtettem, hogy fájni fog. Nekem. Elkapta a csupasz lábfejemet és annyira felemelte, hogy még Carter is felszisszent a combcsontom roppanására. Vettem egy nagy levegőt, úgy, ahogyan a Lexi-vel való verekedésemkor is és lerúgtam magamról a kezét. Dühös voltam, amit a beképzelt képe még fel is tüzelt. Ugrálni akartam és tombolni, hogy nem sikerül semmi.

 Amikor Ő lendítette felém a karját, sebesen leguggoltam, hogy ne érjen az ütése és, amikor visszaegyenesedtem, mindkét kezemmel ütést indítottam. Elkapta a karomat és meghúzta. Ahhoz, hogy megtartsam az egyensúlyomat, előre kellett lépnem, ezzel közelebb lettem hozzá. Luke nem engedte el a karomat, hanem egy mozdulattal, amit én észre sem vettem, elkapta a derekamat és a vállára dobott. Ököllel ütöttem a hátát és visítottam, hogy tegyen le. Egy „óhajod számomra, parancs" mormogással elnevette magát, meglökte és elengedte a lábamat, amitől én pörögtem egy fél fordulatot a levegőben és háttal értem földet a szivacson.

Carter felszisszent, majd hallottam, hogy Luke-kal pacsizott egyet. Nagyot morogtam és a lábammal toporzékoltam a szivacson. Ülő helyzetbe nyomtam magam és meghúzva a copfomat, néztem rá Luke-ra.

- Gyengének nevezel, és meg sem üthetlek? – kérdeztem dühösen, akadozó lélegzettel.

- Talán 10 év múlva, Virágszál – a kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni. Megragadtam a karját és feltápászkodtam. Sajgott a hátam. Persze, hogy a szemétláda a teljes nephilim erejét bevetette ellenem.

- Idióta nephilim erő – morogtam fel és köröztem egyet a csípőmmel. Nem volt valami jó ötlet, még jobban elkezdett fájni a hátam.

- Benned is van nephilim erő – vetette közbe Carter, mire ránéztem. – 40%. Majdnem őrangyal-gyerek szint. Bizonyos fokú gyorsaság és erő fellelhető benned. Főleg, ha velünk vagy.

- Remek. Akkor még jobban reménytelennek érzem magam – újra hanyatt vágtam magam a szivacson és morogtam egyet. Toporzékoltam a lábammal és morogtam még egyet.

- Na, gyerünk, Virágszál! Talpra! Fekve még senki nem tanult meg harcolni! – Luke meglökte a térdével a vállamat és egy mozdulattal felállított.

Fél óra folyamatos verekedés után, Carter, aki nem vett részt a „buliban" figyelemelterelésnek vetett alá engem, azzal, hogy a pszichológus énét vette elő. A terveimről kérdezett, hogy mit fogok csinálni a gimi után.

- Nekem vannak terveim – vagyis voltak, még mielőtt egy bosszúszomjas majdnem-démon meg akart volna ölni. – De mi van Ashton-nal?

- Te kiszakítottad a burkát és napfényt vetítettél az árnyékra – Luke válaszolt, kissé homályosan, elképedtem azon, hogy nincsen kifulladva, ellenben velem. És azon is meglepődtem, amit mondott. El sem hittem, hogy ezeket tényleg az Ő szájából hallom. - Még, ha te ezt nem is látod, de jövőt adtál neki, mert a te életed mostantól az övé is. De ezt Ő nem bánja.

- Most még talán nem. De mi lesz évek múlva, amikor majd felhánytorgatja, hogy miattam nem lehetett igazi élete? – elindítottam egy ütést, de Luke ellenkezést nem tűrve szorította le az ökleimet az oldalam mellé. Sejtettem, hogy beszéd előtt állok. Kioktató beszéd előtt. Mert kicsi Lily már megint kételkedik mindenben és mindenkiben.

- Nem fogja. Tudod, miért? Mert neki olyan hamisíthatatlan érzelmei vannak, amik sokszor nem reálisak, de ez... megmentette mindkettőtök életét. Én hálás vagyok, amiért vagy neki. El sem tudom mondani, hogy mennyire – sosem hallottam még Luke-ot ilyen komolyan és ilyen gyengéden beszélni, talán csak akkor, amikor Georgie került szóba. Nem tudtam kontrollálni a szemem tágulását. És az ellen sem tudtam mit tenni, hogy folyamatosan seggre ültetett, csak egyetlen ütéssel.

Amikor jó 20 perccel és vagy milliárd ütéssel később, újra a földön ültem, Luke már nem nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Csak összenézett Carter-ral.

- Talán stratégiát kéne váltanunk – jelentette ki Luke, mire felnéztem rá.

- Mire gondolsz? – ültem fel, és felváltva néztem Carter-ra és Luke-ra. Mindketten ravaszul vigyorogtam, és utána néztek rám.

- Talán nem a verekedésre kéne koncentrálnunk – Luke ördögi vigyora nagyobb lett.

- Ash a gyorshívómon van, ha valami barom módon akarsz zaklatni – emeltem fel a mutatóujjamat és próbáltam a fenyegető hangsúlyt megütni. Nem ment.

- Te akartál megtanulni harcolni. És a harc nem csak abból áll, hogy verekedünk. Hanem... - Luke ellépett mellettem és felemelt egy íjat az asztalról. Felém mutatta. – Talpra!

Nem volt kedvem ellenszegülni, így talpra kászálódtam és próbáltam a megrendíthetetlen lány benyomását kelteni. Ez sem ment. Még alig egy órája tartott az „edzés", de én már kivoltam. Mintha az összes energiámat leszívták volna és az utánpótlásról nem gondoskodtak volna.

És ismétlem, még csak egy órája tartott. A fiúk azt tervezték, hogy éjfélig a pincében tartanak. Vagy ameddig a mentők el nem visznek.

Luke a kezembe adta a számszeríjat és a céltábla elé állított. Megigazította a kezemben az íjat, miután nem remegett a kezemben a fegyver. Ezután a vállamra tette a kezét és kényszerített, hogy szabályossá váljon a lélegzetvételem.

- A számszeríj olyan, mintha... csalnál a Call of Dutyban – jegyezte meg Carter.

- Vagyis? – a fiú felém sandítottam, amennyire Luke válla engedte.

- Elég, ha becélzol és utána a számszeríj mindent elintéz. Konkrétan az egész egy nagy csalás – válaszolta meg a kérdésemet Carter. Csak egyszer fogtam íjat a kezemben, egy iskolai nyíltnap alkalmával, de rögtön éreztem, hogy a számszeríj, amit Luke is használt, sokkal egyszerűbb összetételű.

Megpróbáltam, amit Carter mondott, amint Luke elengedte a vállamat. A céltábla közepe felé állítottam az íjat és kilőttem. A másodpercek lelassultak, majd a nyíl belefúródott a céltábla közepétől néhány centiméterre. Számomra az is siker volt, hogy nem a fiúkat találtam szembe vagy nem löktem le semmit. Határozottan büszke voltam magamra.

És ahogyan a fiúkra néztem, Ők is lenyűgözöttnek látszottak.

- Jól csináltam? – kérdeztem ártatlanul. A fiúk hümmögtek egyet. De a szemük csillogásán – legfőképpen Carter-én – látszott, hogy teljesen el vannak alélva.

- Ügyes voltál – biccentett Luke, mire megforgattam a szemeimet.

- Csak ennyi? – nógattam tovább és megpróbáltam nem felébreszteni a benne lakozó oroszlánt.

- Mit akarsz mit mondjak? – tárta szét a karjait, majd beletúrt a hajába. Majdhogynem... zavarban volt. De miért is? – Hogy még soha senki nem teljesített ilyen jól, első lövésre, még én se, még szerencséből sem?

- Igen, ezeket szívesen hallanám – intettem. Határozottan dicséretnek hangzott. Nem számítottam arra, hogy Luke Hill meg fog dicsérni. Arra számítottam, hogy kiabálni fog nekem. De nem tette. Nevetni tudtam volna az örömmámoromban, úgy, hogy mindenki hallja.

De, csak táncolni kezdtem és a Final Countdown-ot dúdoltam.

Egy perc múlva Carter is beszállt a győzelmi táncomba.

Luke totál hülyének nézett minket, de ez egyszer nem zavart semmi.