--- LILY --- 

Minden szerelemért áldozatot kell hozni. Megvan az ár, amit fizetned kell, hogy minden a legnagyobb rendben legyen.

Azt hiszem, én megtaláltam az áldozatomat.

Az öregedés újra és újra lyukat ütött az életünkbe, és még inkább, a szívembe. Hiába ígérte meg Ashton, hogy talál rá megoldást, már nem hittem abban, hogy lehet megoldás. Megoldás bármire.

Ezért is reménykedtem egy kicsit abban, hogy terhes vagyok. Hogy talán, ha meghalok, Ashton-nak lesz egy emléke rólam. Ami mindig emlékeztetni fogja, hogy ki voltam, mi voltam. Bár ezekre a kérdésekre, még én sem tudtam a választ.

Egy kis szőke gyerekben tovább éltem volna.

Most azt gondolhatjátok, hogy túl kemény vagyok magammal, meg, hogy kínzom saját magam. Mondjuk úgy, mazochista alkat vagyok és voltam világéletemben. De nem éltem volna túl, ha álomvilágban élek, hogy elhiszem, minden jóra fordul egyszer. Mert olyan nincsen, hogy minden jó, hogy minden tökéletes. Az lehetetlen.

Tudtam a tényeket, vagy legalábbis, elég valószínűséggel ki tudtam őket találni. A jövőm elég nyilvánvaló volt. Még akkor is, ha csak én láttam.

______________

Az este további részét a belvárosban töltöttünk. Vacsoráztunk, a fiúk iszogattak. Ezt értsétek úgy, hogy amennyi piát ők megittak, annyitól más már régen alkoholmérgezést kapott volna. Carter elmagyarázta, hogy a nephilimek nem képesek úgy igazán berúgni. Azt mondta, hogy ahhoz fel kéne inniuk egy nagyobb kocsma egész készletét. Luke rögtön rávágta, hogy próbálják ki, de nem akartak még nagyobb feltűnést kelteni, mint egyébként.

Sokszor érzékeltem, hogy a kívülállók úgy néznek rám, hogy „szegény kislány, biztos borzalmas neki". Így megmutattam az embereknek, hogy boldog vagyok a nephilim fiúkkal. Nem húzódtam el Ashton ölelésétől, a csókjaitól sem, csak akkor, amikor Carter és Luke szalvétával dobáltak minket. Együtt nevettem velük, azt az énemet mutatva, aki még mindig azt hitte, hogy minden rendben van, a világ legjobb barátai/testőrei veszik körül, akik már normált képeztek az életében. Ez a lány nem élte át azt, amit én. Ez a lány lettem volna, ha csak úgy találkozom Ashton Hill-lel.

Hamar elaludtam, amikor visszaértünk a szállodába, a fiúk még akkor kezdtek igazán tivornyázni, de szerencsémre olyan fáradt voltam, hogy az agyam gonosz gondolatai teljesen elnyomták a hangjukat.

Hajnali kettő körül ébredtem fel és akkor már Ashton mellettem feküdt, pehely könnyen simogatta a karomat, álmában, néha az ujjai áttértek a hasamra, mintha valóban lenne ott valami. Olyan közel bújtam hozzá, amennyire csak tudtam, hogy ne bőgjem el menten magam.

Amikor reggel – na jó, fél tízkor – felébredtem, hiába kerestem Ashton ölelő karját. A hátamra fordultam, beletúrtam a hajamba és átgondoltam az elmúlt pár nap eseményeit, mintha teljesen normális pár nap lett volna. Ölni tudtam volna pár normális napért.

Hallottam, hogy a fiúk kint beszélgetnek, ezért normális külsőt varázsoltam magamra – na jó, kevésbé zombisat – és kimentem a nappaliba. Luke-on és Carter-on nem látszott meg, hogy mennyit ittak előző este, sőt Carter-on jobban látszott, hogy az éjszaka másik felét a gép előtt töltötte. Akkor is pötyögött, amikor felültem a kanapé karfájára és a mellettem ülő Ashton átkarolta a derekamat.

- Mit csinálsz már ilyenkor a gépen? – kérdeztem a tudósunktól.

- Mr. Hill parancsára, kutatok – Carter az egyik ujjával Ashton-ra mutatott.

- Mégis mit kutatsz? – kérdeztem félig Carter-től, félig Ashton-tól. – Nem volt elég a válasz Delia-tól.

- Korántsem volt elég – morogta Ashton és a karomnak támasztotta a fejét.

- És találtál valamit? – persze, nekem sem volt elég Delia válasza, mert vagy száz kérdésem volt, amit nem tehettem fel. De akkor nem tudtam azzal foglalkozni, amikor azon paráztam, hogy terhes vagyok-e. Miután kiderült, hogy nem várok gyereket, tudtam foglalkozni a megválaszolatlan kérdésekkel.

- Mondjuk, de ezek csak színtiszta feltevések – Carter egy pillanatra rám nézett. – Szóval... emlékszel, hogy milyen fájdalmaid voltak a Fekete Lyukban, amikor láttad Ashton-t?

- Eléggé a fejembe égett – motyogtam és megdörzsöltem a mellkasomat. – Várj, te honnan tudsz róla?

- Ash mindent elmondott, hogy elkezdhessem a nyomozást – legyintett egyet Car.

- Mindent? – néztem rá meglepődve és kissé dühösen Ashton-ra.

- Csak a legszükségesebbeket – szabadkozott Ashton, mire a szívem visszalassult a szokásos abnormálisra.

- Jó, térjünk vissza az eredeti témára – néztem vissza Carter-ra, hogy folytassa.

- Ez a teóriám: mivel a tested az angyalokat részesíti előnyben, ezért, amikor Ashton-nal kerültél... közelebbi viszonyba, a tested fájdalmat produkált, hogy kifejezze, nem helyes a dolog – sosem hallottam még Carter-t így magyarázni, bár Ashton elmeséléséből, pontosan így képzeltem el.

- Oké, de mi van, ha... - kezdtem bele, de mivel éreztem, hogy menten elpirulok, nem fejeztem be a mondatot.

- Lily arra gondol, hogy mi van akkor, amikor... tudod, a viszony... bensőségesebb lesz – Ashton ugyanolyan nevetségesen fejezte ki magát, mint én tettem volna, és, akármennyire is bánom, nem bírtam ki nevetés nélkül.

- Tudod, Ash, a szex az egymásnak teremtés része – Carter megjegyzésére elakadt a lélegzetem és köhögnöm kellett, hogy visszaálljon a normális testi, sőt lelki épségem.

- Jesszus! – motyogtam, és annyira kínosan éreztem magam, hogy azt hittem, lekeverek egyet Carter-nak.

- Azt a rohadt, mondjátok, hogy jól hallottam – Luke annyira nevetett, mint Car előző nap.

- Srácok, nem válthatnánk témát? Azt hiszem, menten elrókázom magam – emeltem fel a hangomat, hogy sikerüljön meghallaniuk engem, Luke hiénanevetésén keresztül is. Az volt az érzésem, hogy a napokban a kelleténél többször akartam elhányni magam.

- Még mindig nem tudjuk, hogy miért én, hogy miért került belém annyi angyalvér és, hogy egyáltalán miért kell megtalálnom magamban az erőt? – fejeztem ki az én véleményemet és a kérdéseimet.

- Egy lépéssel előtted járok – Carter mosolyogva biccentett egyet felém, és lapokat adott át mindhármunknak. – És szerencsénkre, Olaszország időzónákkal előrébb jár, mint mi.

- Honnan szedted ezeket? – pörgettem végig a lapokat, amin egy könyv díszes és bonyolult stílusú lapjai voltak ábrázolva. Hiába próbáltam, nem tudtam kiolvasni a mondatokat.

- Egy régi barátom a Vatikánban dolgozik, közel a Pápához. Ezeket a könyvtárban találta és gondolta, hasznát vehetnénk – válaszolt Carter. Próbáltam megemészteni, hogy egy barát, aki a Pápához közel dolgozik, de nem ment.

- Barát? – vontam fel a szemöldökömet.

- Egy nephilim – helyesbített Carter. Ahogyan jobban megnéztem a szavakat, egy másik nyelvet ismertem meg bennük, és az nem az angol volt. Pechemre.

- Ez latin – segített ki Ashton, aki látta, hogy a jelentésüket próbáltam kisilabizálni. – A Vatikánban a latin a hivatalos nyelv.

- És te tudsz latinul? – a pillantásom újra Car-ra tévedt, aki egy buta vigyorral válaszolt. Szóval igen, tudott latinul.

- És le tudtad fordítani? – kérdezte tőle Luke, mire Carter felmutatta a saját példányát, aminek a széleire jegyzeteket firkáltak.

- Naná, hogy le tudtam. A latin holt nyelv. Semmit sem változott az elmúlt évszázadban – kiérezhető volt, hogy egy szerencsérét hozzá akart tenni a mondat végére.

- És... kapcsolódik hozzánk? – kérdezte Ashton, aki legalább annyira tűkön ült, mint én, ha nem jobban.

- Ez egy prófécia – jelentette ki Carter, én, pedig éreztem, hogy mindannyiunk lélegzete elakadt valahol és nem talált utat a tüdőnkbe.

- Benne vannak egy próféciában? – kérdezte Luke, ránk mutatva. Ő volt az első, aki magához tért a sokkból.

- Nem csak ők. Mindannyian – rázta meg a fejét Carter és az első oldalra lapozott. – Még csak egy részét sikerült lefordítanom, az időhiány miatt, de ahogyan továbbnéztem, nem csak Lily és Ashton van benne.

- És hogyan szól a... prófécia? – köhögnöm kellett egyet, hogy ne akadjon meg a mondatom. Egy prófécia.

- Ne szóljatok közbe, ameddig be nem fejezem, oké? – erre mind felraktuk a kezünket, hogy nem fogunk közbeszólni. – Szóval a prófécia alapból egy lányról szól, aki különleges... erőkkel rendelkezik, úgymond. Nem született angyal, vagy angyalvérű, hanem azzá fog válni. Egy fiú által, aki viszont született angyalvérű. Úgy tudnám lefordítani, hogy a lány olyan, mint egy lemerült akkumulátor, a fiú meg, mint egy szupererős és gyors töltő, amivel fel tudja „tölteni" a lányt. Úgy, hogy több legyen... több, mint egy angyal. Hatalmasabb erejű, mint egy angyal. Ezt a képességet mindkét fél meg akarja kaparintani, mert ahogyan az angyalok fel tudják tölteni a lányt, úgy a démonok is. A rossz energiákkal, a szörnyű emlékekkel. És, amint ez a démonenergia a 100%-ra kerül, a lány meghal, mivel az eredeti önmaga az angyalok felé húzza és nem a démonok felé, akik bár fel tudják tölteni, de nem... kompatibilis az erejük a lánnyal. Ezért a lány teste és lelke válaszreakciókat indít be, egyfajta segélykiáltásként, ha a démonenergia százaléka tovább emelkedik. A lány olyan erőkkel bír, amikről a többiek csak álmodnak. Mindhárom tér és sík tisztán látása, valamint az idő valamiképpen tisztán látása. Viszont ezeknek, a képességeknek a gyakorlása a démonokat hozza közelebb. Mindenki magának akarja Őt. Viszont, ha megölik, a Föld pusztulásnak indul, elkezdődik az apokalipszis és a földi élet, megsemmisül. A démonok, pedig éppen ezért szeretnék megölni – Carter levegőhiánnyal fejezte be a mondatokat, én, pedig éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Ashton finom simogatását éreztem a hátamon, ahogyan körkörös mozdulatokat tett és ezek a kis monoton érzések lenyugtatták az összes idegvégződésemet, hogy újra képes legyek levegőt venni.

- Hány százalék esély van rá, hogy ez nem rólam szól? – kérdeztem halkan, oxigénhiányos hanggal.

- Kevesebb, mint 1% - Carter savanyú mosollyal válaszolt a kérdésemre.

- Ez... mindenre magyarázatot ad – suttogtam, szinte tátogva, még a hangszálaim sem tértek magukhoz a sokkból. Magyarázat volt, hogy miért voltak álmaim, hogy miért éreztem magam annyira rosszul miattuk és miért voltam jobban, miután találkoztam a Hill fiúkkal. Válaszreakciók. Segélykiáltás. Töltés. Én voltam az akkumulátor, ami az angyalokkal kompatibilis, de a démonok is épp eléggé hozzám fértek.

- De ez nem a vége – jelentette ki Carter és folytatta, mintha már nem lett volna ennyi bőven elég. Pedig egy életre elég volt. – Egyensúlyfelborítás.

- Egyensúlyfelborítás? – ismételtük meg mindhárman Carter-t és értetlenül néztünk a fiúra.

- Kérlek, mondd, hogy azt nem én fogom csinálni! – hajtottam a fejemet a tenyerembe és legszívesebben elájultam volna.

- Csak közvetve – jelentette ki Carter habozva és jelzésként Ashton-ra pillantott.

- Kérlek, ne mondd, hogy megint előjön a gyerek téma! – sóhajtottam fel már sokadjára és éreztem, hogy Ashton is ugyanezt teszi mellettem. Nem értettem, hogy miért kell nekem, 17 éves fejjel, gyerekeken gondolkodnom.

- Ez nem csak egy gyerek lesz – jegyezte meg Car és a papírosra mutatott. Ó, remek, szóval egészen biztos, hogy lesz gyerek. És ezzel a kívánságom, hogy ne háborús időben szülessen meg a gyerekem, a Mississippibe fulladt. – Földre született angyal.

- Micsoda? – meglepetésemre nem csak én és Ash kiáltottunk fel, hanem Luke is.

- Földre született angyal – ismételte meg lassan a szavakat Carter, hogy megemésszük a hallottakat. De nem kellett sokáig emésztenünk. Minden egyes szó beleégett az agyamba. Legfőképpen egy. Angyal.

- Mindent fel fog borítani egy földre született angyal, aki ki fogja érdemelni a mennyország támogatását és védelmét. De amíg a gyermek meg nem születik... védtelenek vagytok. Attól kezdve, hogy a gyermek megfogan, vadászni fognak rátok, egészen addig, ameddig meg nem születik. Olyan ez mint egy próba, amit csak a legerősebb élhet túl.

- Csak ennyi? – kérdezte gúnyosan Ashton. Láttam a tekintetében a meglepődést és az aggodalmat, hiába nem mutatta ki.

- Nem igazán – Carter szívta a fogát. – Az angyalok törvénye tiltja, hogy egy nephilim nem-nephilimet ejtse teherbe. Még akkor sem, ha angyal az illető.

Reggel, háromnegyed tízkor ez olyan volt, mintha tüzes vassal égettek volna meg. Teljes bizonyossággal kijelenthettem, nem értem az angyalokat. Hogy nem értem az életemet, hiába kaptam magyarázatot mindenre, ami történt velem.

Az életem egy csapásra még rosszabb lett, mint valaha is számítottam volna rá.

_______________

Pár órával később, amikor túl voltam vagy 5 sírógörcsön, minimum 2 idegösszeroppanáson és számtalan pánikrohamon, a fiúk kijelentették, hogy ideje kimozdulni a négy fal közül. Luke-nak viszketett a mancsa, hogy csináljon valamit, Carter-nak elege volt az információáradatból, Ashton, pedig úgy vélte, hogy szükségem lehet egy kis levegőre és térre, mivel órák óta nem mozdítottam a fejemet a válláról, az egyetlen hang, amit hallott, az a hüppögésem volt és az, hogy néha nyögtem egy „én ezt nem hiszem el"-t.

Így a Francia Negyedet céloztuk meg, ívesen elkerülve Delia üzletét. Görcsösen szorítottam Ash kezét, csak az érintése jelentette a biztonságot azon a sorsfordító napon – és nem túlzok. Szörnyen éreztem magam. Amikor a nap eltűnt a felhők mögött, eszembe jutottak a sötét pillanatok a tetőn és az árnyak. Amikor egy bocsánat előtt ráléptek a lábamra, a démonok pocskondiázását hallottam a fülemben.

Olyan paranoid lettem egy óra leforgása alatt, mint azelőtt voltam. A hallucinációk is visszatértek és az sem segített, hogy 3 nephilim elszívhatta a gonosz energiákat. Mert rosszabb volt, mint bármikor máskor. Minden második másodpercben hátrapillantottam és, ha láttam valami – számomra – ijesztőt vagy nagyon meglepőt, megszorítottam Ash kezét. És, ami a rosszabb eset volt, az ajkamba kellett harapnom, ha nem akartam felkiáltani. Ashton-nak úgy az ötödik ilyen után fogyott el a türelme és maga felé fordított. A kezébe vette az arcomat, megsimogatta a bőrömet a hüvelyujjával és tett egy „vegyél nagy levegőt" mozdulatot. Utánoztam a tettét. 3 ilyen levegővétel után már éreztem a csontjaimban, hogy szépen lassan lenyugszok.

- Nem kell aggódnod, kicsim – suttogta Ashton, csak bólintani voltam képes, a beszéd még nem ment. – Mi itt vagyunk, nem hagyjuk, hogy bármi történjen veled.

És a délelőtt többi részében, lassacskán elmúlt a paranoiám és az üldözési mániám. Nem néztem minden másodpercben hátra és, amikor egy picit is elhatalmasodott rajtam a félelem, közelebb bújtam Ashton-hoz, aki eléggé érezte a pánikomat, hogy egy pillanatra se engedje el a kezemet.

Megnéztünk pár kirakatot a Negyedben, nevettünk egy sort a béna boszorkányokon és próbáltuk kitalálni, hogy milyen trükköt használnak a bűvészek. Ebből versenyt is csináltunk, amit Carter nyert meg, elég hangosan leplezte le a bűvészt, hogy a közönség el is tűnjön a láthatárról. Majdnem meg is kergették.

Így indultunk vissza a szállodába, Carter és Luke elő akarták venni a pókercuccot és játszani akartak, ravasz tekintettel kérdezték meg Ashton-t, hogy benne van-e, Ash, pedig nem mondott nemet. Nem értettem, hogy miért kell ennyire sejtelmesen fogalmazniuk, de legalább nem beszéltek idegen nyelven.

Ekkor, a nagy nevetések közepette értünk be egy kietlen, sötét sikátorba. A zsigereimben éreztem, hogy itt még baj lesz. És a fiúk is ezt érezhették. Luke egy kést húzott elő a cipőjéből, szinte alig mozdulva. Mindhárman a tetőket figyelték, Ashton a mellkasához húzott engem, mintha bármelyik pillanatban elragadhatna tőle valami.

- El kéne tűnnünk innen – suttogta Carter és hátrálni kezdtünk, vissza a nyüzsgő, Francia Negyedbe, a tömegbe.

- Azt hiszem, már elkéstünk – morogta Luke és alig észrevehető támadóállásba állt. Ashton a háta mögé húzott, Luke és Carter két oldalról körbevettek minket, mindhármuknál volt már fegyver. Hogy honnan, arról fogalmam sem volt. Éppen eléggé el voltam foglalva azzal, hogy a halálfélelmem sikeresen visszatért.

A szívem a torkomban dobogott, nem álltam készen, hogy újra találkozzak Sean-nal. Nem álltam készen, hogy újra fogságba essek a karjai között. Hogy ismét meg akarjon ölni, és mivel már volt bennem angyalvér, nem is kevés, volt oka meggyilkolni, talán több is, mint eddig.

A támadás nem szemből, de nem is a hátunk mögött érkezett. Hanem a fejünk fölül. Csak sötét szárnyak rengetegét láttam, amint egyre elsötétítik a látóteremet. Hallottam, hogy Luke azt kiabálja, hogy „földre", de olyan sebesen haladtak felénk a démontanoncok, hogy nem volt esélyünk fedezéket találni. Éreztem a tollak simítását a karjaimon, mintha az egész sikátor éjfekete szárnyakból állt volna. Elvesztettem a szemem elől a fiúkat. Forogtam, hátha megtalálom az egyiküket. De mintha a kék eget is eltakarták volna azok a szörnyű szárnyak. Ökölbe szorítottam a kezemet, a körmömet a bőrömbe vájtam, hogy térjek magamból a sokkból és a félelemből. Hogy mozduljak valamerre.

Ekkor éreztem meg, hogy idegen karmok nyomódnak bele a karomba. Hegyes, éles körmök és egyenesen maga felé húztak. Erős volt, egyetlen kezével képes volt mozdulásra kényszeríteni. Amint a hátam és kapálózó kezem ruhát ért, a szárnyak eltűntek a látótérből és már igazi embereket láttam. Nem voltak olyan sokan, mint gondoltam, maximum 8-an, beleszámolva azt is, aki engem tartott. Először azt hittem, hogy Sean az, aki elkapott, ezért nem is próbáltam kiszabadulni a karjaiból, mert tudtam, hogy úgyse tudnék mozdulni. De ahogyan elmozdítottam a fejemet a támadóm felé, hosszú, fekete tincseket láttam és fekete tűsarkút, ami biztosan állt a kövön. Egy lány éles, manikűrözött körmei sebezték meg a karomat, a másik kezével, pedig hirtelen egy tört tartott a torkom elé. Pont abban a pillanatban, amikor a Hill testvéreket is megláttam, jó pár méterre tőlem. Mindhármuk szemében meglepődés és őszinte undor úszott.

Luke felhorkant. – Lexi?

A lány tőre gyengén végigcsúszott a torkomon, de nem sebezte meg a bőrömet. Rögtön rátámadtak volna, ha képes a véremet fakasztani.

- A híres Hill fiúk, a szórakozóhelyek kishercege és... a háziállatuk – Lexi hangja negédesen és gúnyosan csattant mindenkin, legfőképpen rajtam. Lexi meghúzta a hajamat, hogy biztosan értsem, én vagyok a háziállat. A fejem hátrabillent és könny szökött a szemembe. De megacéloztam magam, és nem nyögtem fel az enyhe fájdalomtól.

- Engedd el a lányt – parancsolta neki Luke, halkan és megfélemlítően, a hangjára megfagyott az ereimben a vér, pedig én nem féltem tőle.

- Milyen édes, hogy ennyire aggódtok az emberlány miatt! Senki sem szereti lehúzni az aranyhalat a klotyón, nem igaz? – Lexi kése az államra csusszant, a haja a pólómat érintette, ahogyan közelebb hajolt hozzám. Nyeltem egyet és visszatartottam a könnyeimet. Nem akartam kimutatni, hogy mennyire félek tőle. Nem láttam a szemét, de, ha láttam volna, még jobban féltem volna. Elég volt az éles hangját hallanom.

Nem értettem, hogy hogyan hihettük azt, hogy nem találnak meg minket Louisiana államban, hogy nem támadnak meg minket itt. Hogy nem próbálnak megölni a legelső alkalommal, amikor lehetőségük nyílik rá. De Sean nem volt a környezetünkben, az elégtétel nem lett volna teljes, ha Lexi öl meg.

Lehunytam a szememet és mondjuk úgy, erőt gyűjtöttem. Valamihez. Bármihez.

Lexi tőre az ajkamhoz ért és rögtön megsebezte. Kiserkent a vérem. Beszívtam az alsó ajkamat és megpróbáltam elállítani a vérzést. A karomat is megkarmolta, 4 hosszú csíkból szivárgott a vér, elég rendesen és aztán a csuklómon gyűlt össze. Lenéztem a vérre, és ugyanazt láttam, mint Delia üzletében, néhány centiméteren teljesen láthatatlan volt a vérem, utána, pedig visszaváltott halvány vörösre. Lexi is lenézett a karomra, szinte éreztem, hogy elakad a lélegzete.

- Így már mindent értek – a lány még erősebben szorította meg a karomat és gúnyosan felvihogott. – Igazam volt. Igazi háziállat.

Felnyüszítettem, amikor a körme nagyobb lyukakat vájt a bőrömbe.

- Mondd, Ashton, Őt is kihasználod úgy, mint engem? – akármennyire is fájt, hallottam, hogy milyen kérdést intéz a kínzóm a barátomhoz.

- Talán Ő nem egy velejéig romlott ribanc, gondoltál már erre? – Luke vágott vissza a lánynak, Ashton meg sem mukkant, csak tartotta a szemkontaktust velem. Féltem, hogy ha megszakad a szemkontaktus, nem bírok miből erőt meríteni.

- Én sem voltam mindig... hogy is mondtad? Velejéig romlott ribanc – Lexi a markába fogta a hajamat, készen arra, hogy meghúzza, éreztem az izmaiban lévő erőt és tudtam, hogy ha meghúzza a hajam, jó pár tinccsel leszek szegényebb.

- Ahogyan én emlékszem, de, az voltál – mondta Carter, aki először szólt közbe. Az örök vitakerülő ezt mondta volna? Alig hittem el.

- Miért próbáljátok védeni a lányt? Miért olyan különleges? – tette fel Lexi a költői kérdéseit, ügyet sem vetve Carter beszólására. A lány meghúzta a hajamat és kiszökött az ajkaimon egy kiáltás. – Nézzetek csak rá. Semmi nincs benne. Csak egy sérült kislány, semmi más.

- Talán nem ismersz engem – morogtam, elég hangosan, hogy a fiúk is hallják. Nem volt időm meglepődni, hogy milyen arcot vágnak. Összeszedtem az összes erőmet, és gyomorszájon könyököltem Lexi-t. Amikor összehúzódott, kibújtam a karjai közül és kikaptam a kezéből a tőrt. Amint felegyenesedett, a torkának szegeztem.

Megremegett a kezemben a tőr, amint lepergett a szemem előtt, hogy mit műveltem az előbb. Kicseleztem egy démontanoncot, és jelenleg fegyvert szegezek neki. Nem lehetett ennyi erőm. Az nem volt lehetséges, nem is gondoltam át, hogy mit csinálok.

Nyeltem egyet és álltam a lány pillantását. Ekkor volt esélyem először jól megnézni. Porcelánfehér és hiba nélküli bőr, hosszú, fekete haj. Bőrkabát, top, bőrnadrág és tűsarkú volt rajta. Nem láttam nála más fegyvert, csak azt, amit a kezemben tartottam. Kivéve, a szemét. Kékeszöld volt. Tökéletes utánzata annak, amit az álmomban láttam.

Tévedtem. Nem egy srác volt, aki lelökött – vagy le fog lökni – a tetőről. Hanem egy lány. Ez a lány. Lexi. Sean társa. A szerelmem ex barátnője. Egy démontanonc.

A kicseszett életbe!

- Milyen aranyos. Ugye nem gondoltad, hogy ennyi telik tőlem? – Lexi kifújta a szeméből a haját, de a szeme mást mondott, mint az ajka. Meglepődött, hogy kicseleztem. Nálam volt az előny és ezt Ő is tudta. A többi démontanonc lassan közelített felém. De egyik sem került ahhoz elég közel, hogy hozzám érjen. A szárnyasoknál nem volt fegyver, így a fiúk könnyen elbánhattak velük.

Az én összes figyelmem Lexi felé irányult, miközben a hátam mögött elkezdődött a harc. Hallottam, ahogyan Carter újratölteni az íjat, hogy a tőrök bőrt szakítanak fel, mindent hallottam.

És a pillantásom egy kékeszöld szembe fúródott. Felfordult a gyomrom a látványától. A lány előtt álltam, aki meg fog gyilkolni. Nem lett volna bűntudata, hogy ha ott és akkor megteszi. Hiszen démontanonc. Nincsenek érzései.

- Gyerünk, kislány. Mutasd meg, mi tudsz – Lexi egy invitáló mozdulatot tett a kezével.

Mivel én nem voltam démontanonc, fair játékot akartam. Ledobtam a tőrét a földre.

Vettem egy nagy levegőt, összegyűjtöttem az összes tudásomat, amit hébe-hóba egy akciófilmben láttam és nekirontottam Lexi Abrams-nek.

Ütöttem, rúgtam, amennyire erősen csak tudtam, elhajoltam az Ő ütései elől, Ő vasmarokkal kapta el a támadó kezemet. Hihetetlenül erős volt.

Izzadtam, lihegtem, de még életben voltam. Az öklöm sajgott, a csuklóm meghúzódhatott, ahogyan a bokám is. Lexi eltalálta az arccsontomat is, elkezdtem gondolkozni rajta, hogy az vajon eltörhet-e, mert határozottan úgy éreztem, hogy igen. De ha nem is tört el az arccsontom, egy szép kis monoklit biztosan begyűjtöttem.

Ekkor ugrottam meg egy olyan szintet, amit korábban képtelenségnek tartottam.

Elrugaszkodtam a földről és csak úgy szeltem a levegőt felé. Mintha repültem volna. De nem sikerült leterítem a földre. Korántsem. Ő terített le engem. Meglökte a csípőmet, amitől pörögtem egyet a levegőben, és háttal csapódtam neki a földnek.

- Most már van oka Sean-nak megölni a lányt! – hallottam, amikor még félig magamnál voltam.

Ezután, rögtön elájultam.

A velejéig romlott ribanc!

______________________

Ha nem lett volna elég a déja vu-kból, hozzácsaptam még egyet a listámhoz. Egy sikátorban tértem magamhoz egy elájulás után, a fejem Ashton ölében és Ő felém hajolt, amikor észrevette, hogy ébredezek. Agyrázkódásra gyanakodtam, a karomon alvadt vér díszelgett, az arcom, pedig sajgott.

Jesszus, miért kell játszanom a semmitől nem félő hősnőt?

Ashton felültetett, a nyakába ejtettem a fejemet és nagyokat szuszogtam. Carter, az orvos énjében, mellém guggolt és megnézte a sérüléseimet.

- 10-es skálán, mennyire fáj a fejed? – kérdezte, miközben kértem Ash-t, hogy segítsen felállni. Rajtuk is voltak sérülések, vagyis inkább sérülés lenyomatok. Mert nem véreztek, sőt szerintem az összes karcolásuk rögtön be is gyógyult, csak a pólójukon látszottak szakadások, izzadságnyomok és az arcuk volt poros.

- 9, mondjuk – válaszoltam és nekidőltem Ashton-nak. A barátom simogatta a hajamat és a hátamat, azt ismételgetve, hogy most már minden rendben.

- Szédülsz is? – Carter összeráncolta a szemöldökét.

- Csak egy kicsit – mondtam, elsumákolva az igazi fájdalmamat. A fejem hasogatott, alig bírtam talpon maradni. Egy ágyra vágytam, ahonnan addig nem akartam felkelni, ameddig Carter nem öregszik ismét.

És ezt egészen hamar meg is kaptam.

Visszaértünk a szállodába, megfürödtem, lemostam magamról a vért és a port, a csodakrémmel bekentem az arcomat és a karomat, amin még ott díszelegtek az előző támadásnyomai is.

Ashton egyik pólóját vettem fel – amin még érezhető volt az illata, főként ezért választottam – és a pizsamanadrágomat. A hajamat felkötöttem és igyekeztem nem törődni a fájdalommal, ami a hajhagymáimba tódult.

Kimentem a nappaliba, elővettem a hűtőből egy fagyasztott borsót és az arcomhoz nyomtam. Az arcom jobb fele lila és kék színben pompázott, muszáj volt meggyógyulnia mielőtt hazaérünk, ha azt akartam, hogy a szüleim ne kezdjenek kérdezősködni. Mintha nem lenne elég bajom anélkül is.

Leültem a kanapéra, nekidőltem a karfának, és simán el tudtam volna aludni. Ha nem kavarogott volna annyi minden a fejemben. A saját Sorsom, a gyerekem Sorsa, a találkozás a démontanoncokkal, a harc Lexi-vel. Hogy már Sean-nak van oka megölni engem.

Mintha eddig nem lett volna.

A fiúk valóban elővették a pókert és a nappali padlóján helyezkedtek el. Ashton a lábamhoz ült, nekitámasztotta a fejét a térdemnek. Carter osztott, Luke papírokat rakott ki, meg tollat.

- Ti tényleg pókereztek? – kérdezem gyengén és fáradtan, de kíváncsi voltam, hogy minek kell a papír és a toll a pókerhez.

- Nephilimek vagyunk, a blöff mesterei, szóval... ja, pókerezünk – Luke megnézte a lapjait, majd ravaszul elmosolyodott. Nem tudtam megállapítani, hogy tényleg örül a lapoknak, vagy csak blöfföl a többieknek. Fele-fele.

- Mi a tét? Mert speciel zsetonokat nem látok. Eltapsoljátok a támogatásotokat pókerre? – néztem még egyszer végig a padlón. Sehol nem láttam zsetonokat. Szórakozottan elkezdtem Ash haját piszkálni, mivel láttam a szemén, hogy nem a legjobb lapokat kapta meg. De valószínű, hogy csak én láttam.

- Nem, mi... titkokkal játszunk – válaszolta megfontoltan Ashton és félig rám nézett. – Ilyenkor szokott fény derülni Luke összes viszonyára.

- Ja, és el sem tudod képzelni, hogy milyen sületlenségeket szokott kitalálni, amikor vesztésre áll – Carter jelzésként Luke-ra mutatott. Luke Hill-nek mindig és mindenkor pókerarca volt, és ez a játékban sem volt másképpen.

- És mi van veled? Te nyitott könyv vagy – néztem Carter-ra és hirtelen érdekelni kezdett a póker.

- Amikor nem tudok mit kitalálni, bedobom Alice papírjait – jelentette ki a tudóspalánta, mire majdnem elnevettem magam.

- Bedobhatnád azt is, hogy ki mikor blöfföl – morogta Luke és látszólag már gondolkozott azon, hogy milyen titkot fedjen fel elsőnek.

- Feláldozod a kutyádat? – néztem rá Carter-ra hüledezve.

- Családban marad – vont vállat a fiú egyszerűen. – Egyébként, sose vesztek.

Carter-ról Ash lapjaira néztem, de hiába, abban sem voltam biztos, hogy melyik lap minek felel meg, nemhogy, mivel nyerhet. Nem tudtam, hogy a lapok örömre vagy blöffre adnak okot. A vállának támasztottam a fejemet és erősen gondolkodtam.

- Mit gondolsz? – kérdezte tőlem Ash.

- Fogalmam sincs a pókerről – vallottam be és megvontam a vállamat. Sosem éreztem szükségét, hogy megtanuljak pókerezni, ezek után sem éreztem.

Carter tette fel az első tétet és felírt egy mondatot az előtte lévő papírjára.

- Az első lány, akivel lefeküdtem? – olvastam fel hangosan a mondatot, és alig hittem a szememnek. – Ti tényleg ezekkel játszotok?

- Hé, ez tök hülyeség! Mindhárman tudjuk, hogy kivel feküdtél le először – háborodott fel Luke.

- Sajnos – morogta Ashton, mire elnevettem magam. A következő fél órában sorra jöttek a tétek, a számomra átlátszó blöffök és szemöldökráncolások, amik jelezték, hogy blöffölnek. A leghamarabb Ash-en láttam át, persze. Annyiszor blöffölt, hogy nem tudtam számon tartani, ebből következtettem, hogy nincsenek jó lapjai. Carter nagyon magabiztos volt, Luke, pedig komor, mint mindig. Olyan téteket raktak fel, mint hány évesek igazából a Sárkányok Háza pincérnői, hány lánnyal feküdt le Luke 18 éves koráig, hányszor álmodozott Ashton arról, hogy megcsókolja Lily-t – Ezt Ashton maga rakta fel. És még sorolhatnám az ilyen kaliberűeket. Ha náluk ez a komoly játék, akkor el sem tudom képzelni, hogy mi a komolytalan.

Ashton dobta be először a lapjait és megosztotta a titkokat, amiket feltett. Sírtam a nevetéstől és teljesen el is felejtkeztem a fájdalmaimról. Megválaszolta, hogy mielőtt találkoztunk, naponta minimum kétszer gondolt arra, hogy megcsókoljon és szinte az összes gondolatában benne voltam; hogy előttem mindössze két barátnője volt és csak az egyikkel feküdt le, aki nem Lexi volt, valamint azt, hogy elmúlt egy évet figyelembe véve többet aludt a kocsijában, mint az ágyában. A másik két fiú rávágta, hogy ezek nem meglepő információk voltak, így törés nélkül folytatták a farkasszemet, én, pedig Ashton válla felé hajtottam a fejemet, amikor elfeküdtem a kanapén. Úgy éreztem, hogy még szerelmesebb vagyok belé, pedig az már csaknem lehetetlen volt.

- Sosem gondolkodtam azon, hogy te hogy érezted magad, amikor... rosszul voltam – suttogtam a fülébe és igyekeztem a megfelelő szót kitalálni az állapotomra.

- Nem kell tudnod, hogy én mit éreztem. Csak annyit kell tudnod, hogy az a legrosszabb rémálmom, hogy újra azt érezd – majdnem elsírtam magam, amikor megsimogatta az arcomat. – Annak már vége van. Ígérem, hogy sose kell többé azt átélned!

Ekkor ért véget az érzelmes pillanatunk, mert Carter felkiáltott és Luke arcába dobta a lapjait.

- Spasibo, moy drug! – kiáltotta a fiú győzelemittasan.

- Mit mondott? – kérdeztem Ashton-t, mivel nem értettem Carter mondatát.

- Hogy „köszönöm, barátom", oroszul – Ashton a bátyja arcán nevetett és, amikor Luke-ra néztem, én is elkezdtem nevetni. Elbiccentett fejjel nézett az örömtáncot járó Carter-ra, aki zokniban táncolt végig a nappali padlóján és mintha a Final Countdown-ot dúdolta volna.

- Te tudsz oroszul? – néztem rá, ügyet sem vetve arra, hogy tulajdonképpen a 24 éves legjobb barátom, aki nem egyszer bizonyította be, hogy Ő a csapat legokosabb tagja, idióta előadást csinál a lakosztályunkban. Mondhatnám, hogy megszokott momentum volt, de nem volt az.

- Da, vodka! – kiáltott fel Carter újra oroszul. Na, ezeket, a szavakat legalább értettem. – Egyébként, világpolgár vagyok. Könnyebb azokat a nyelveket összeszámolni, amiket nem beszélek.

- Mr. Atomtudós már 10 évesen beszélte az összes ázsiai nyelvet – jegyezte meg gúnyosan Ashton, mire elnevettem magam, de mint kiderült, ez egyáltalán nem vicc volt.

- Hé, ha nem lennék egy természetfeletti lény, csak úgy gyűjtögetném nektek a Nobel-díjakat! – Carter végre abbahagyta a táncolást és visszaült a szőnyegre. Várakozva nézett Luke-ra, akinek továbbra is rezzenéstelen volt az arca. Nem tudtam elhinni, hogy hogyan képes ennyi időt eltölteni pókerarccal.

- Várom a titkokat, pedofilkám – Carter felvonogatta kétszer a szemöldökét, amitől elég vicces kinézete lett. Luke megforgatta a szemét és kelletlenül válaszolt a titkokra. 18 éves koráig 5 lánnyal feküdt le, valamint a 18. születésnapján még eggyel. Ezek közül egyiket sem nevezte a barátnőjének, sőt, soha nem is volt igazi barátnője, se hosszú távú kapcsolata. Luke szerint a leghosszabb kapcsolata valakivel az ellenkező nemből, az anyjával volt, vagy Georgie-val. Georgie-t valószínűbbnek tartottuk. A többi válaszában elmondta, hogy összesen háromszor nyitotta ki a szárnyát és még csak egyszer tévesztett célt számszeríjjal, amikor még kezdő volt. Luke a profi harcos mintapéldája.

Hát, így voltunk, mi négyen. A profi harcos, a tudós, a szuper-hallással rendelkező szerelmes fiú és én, a lány, akinek az a Sorsa, hogy megszüljön egy gyereket, aki felborítja majd az egyensúlyt.

Mit ne mondjak, elég király társaság voltunk.