--- LILY --- 

Jóval az ébresztőóra előtt ébredtem. Carter hívása óta 3 és fél óra telhetett el.

Amikor átfordultam a másik oldalamra, hogy átöleljem Ashton-t, a kezem csak az üres lepedőt érintette.

Felültem, az egyik kezemmel beletúrtam a hajamba és köhécseltem egyet, mert tudtam, hogy ha Ash a házban van, meghallja a hangomat.

Egy perc sem kellett, hogy egy tálcát egyensúlyozva jöjjön be az ajtón.

- Jó reggelt – köszönt és az ölembe helyezte a tálcát.

- Jó reggelt – nyújtózkodtam egyet, majd odahajoltam hozzá, hogy megpusziljam.

- Jól vagy? – kérdezte Ashton. Nem tudtam, hogy mire érti. A tegnap éjszakára, a ma hajnali beszélgetésünkre, a sorsfordító utazás kezdetére vagy, hogy jól vagyok-e reggelhez képest.

- Az ember nem tud normálisan válaszolni erre a kérdésre. Főleg egy olyan embernek, aki pontosan tudja, hogy mit érzek – mosolyogva forgattam meg a szemeimet.

A szervezetemben angyalvér volt, mert lefeküdtem életem szerelmével. Az egykori legjobb barátja és annak pszichopata barátnője meg akart ölni, kétszer majdnem sikerült is nekik. A testőreim, pedig egy szintén kissé pszichopata és egy tudós volt, akinek már legalább egy doktorival kellett volna rendelkeznie, ha nem többel.

Ezekhez képest, egészen jól voltam.

Mert ehhez a világhoz tartoztam.

- Azért, elmondod, hogy mit érzel? – beleharaptam a pirítósba és a kérdésére felvontam mindkét szemöldökömet, mosolyogva.

- Kíváncsi vagy rá, mi? – kérdeztem vissza, majdnem teli szájjal. – Sosem éreztem magam ennyire boldognak.

- Akkor én már elégedett vagyok – a kissé vajas számmal pusziltam meg.

- Akkor már mindketten – félrelöktem a tálcát és feltérdeltem, hogy rárepüljek az ajkára. Éreztem, hogy egy pillanatra ellenkezni akar, de végül megadta magát. Összehúzott szemmel húzódtam el tőle és visszahuppantam a fenekemre.

- Soha nem fogsz többé hozzám érni? Csak azért... - nem kellett befejeznem a mondatot. – Akárhogyan is, de folyamatosan áldozat leszek. Én vagyok a préda, Ő a vadász. És rám vadászik. Ez mindig így lesz. Nem teszi se többé, se kevesebbé, ha megcsókolsz.

- Tudom, én csak... Még meg kell szoknom... ezt az egészet.

- Milyen egészet?

- Téged. Hogy mennyire... te vagy. És, hogy akármit is elszúrok, te itt vagy – elakadt a lélegzetem, majd vettem egy mély levegőt.

- Még, ha a világ szét is esik körülöttünk, én itt maradok és idegesíteni foglak életünk végéig – odahúztam magamhoz.

- Ez megnyugtató.

- Szerintem is – nevettem el magam. Még egy utolsót haraptam a pirítósból, majd felálltam az ágyról. Megragadtam a póló – Ashton pólója – hátulját és lejjebb rángattam a hátsómon.

- Nem szükséges takargatnod magad. Már mindent láttam – visszanéztem a vállam fölött Ashton-ra, majd hozzávágtam a pólót.

- Seggfej – morogtam és bespuriztam a fürdőbe.

Washington-i időhöz öltöztem fel, de a táskámba lengébb ruhákat pakoltam főleg. A hajamat egyszerű lófarokba fogtam és sportcipőt vettem fel.

Amikor visszamentem a szobába, Ashton még mindig ott ült, ahol az előbb. Basszus, az előbb észre sem vettem, hogy csak alsónadrág van rajta. Basszus, basszus, basszus. Észrevétlenül és gyorsan akartam végignézni rajta, de nem sikerült. Elkapta a pillantásomat, ahogyan végigszaladt a tekintetem az izmain. Vörösödve kaptam el a fejemet és akaratlanul – dehogy akaratlanul, Lily! – eszembe jutottak az éjszaka történései. A csókjai, az ölelése, a hangja, ahogyan elmondja, hogy szeret.

Még sose éreztem magam annyira zavarban a társaságában, mint akkor. Olyan hosszú időnek tűnt, ameddig végre megtettük ezt a lépést. Másnak éreztem magam tőle. Talán azért, mert többé nem egy ártatlan 17 éves lány voltam. Először éreztem azt, hogy egy félangyal barátnője vagyok.

Aztán észrevettem valamit az asztalon. Egy papír cetlit. Nem is akármilyen cetlit. Azt, amit Caroline adott Ashton-nak. Amire a Kivetítés adatait írta rá. Amit nekem nem szabadott volna látnom. De láttam. El tudtam olvasni.

„Delia Javens. Francia Negyed, New Orleans, Louisiana állam, Amerikai Egyesült Államok. Ha a lelked elég tiszta, feltárul előtted az Akasha Krónikák titka."

Ashton mesélt előző este az Akasha Krónikákról. Az anyja szerint abban van az összes Sors. A múlt, a jelen és a jövő.

Mi is benne lettünk volna? El sem tudtam képzelni.

Két ujjam közé csippentettem a papírlapot és lehuppantam Ashton ölébe.

- Ha kételkedtünk volna benne, itt a bizonyíték. El tudom olvasni – ráhajtottam a fejemet a mellkasára. Vettem egy nagy levegőt. De csodával határos módon, nem éreztem összetörtnek magam. Még hányingerem sem volt, ami mutathatta, hogy menten rosszul leszek a helyzettől. Teljesen jól voltam. A helyzethez mérten, főleg.

- És... jól vagy? – ez a kérdés a sírba tudott volna vinni.

- Kiborulok a kérdéstől, de... igen. Mi több, soha jobban – úgy nézett rám a válaszomkor, mintha elment volna a józan eszem. – Tényleg. Mintha az egész... tök normális lenne.

- Nem érzel semmi furcsát? – Ash még mindig furcsán nézett rám, mint aki arra vár, hogy menten dühöngő örültté változom.

- Nem hiszem. Hogyan kéne éreznem magam, miután elvesztettem a szüzességemet egy félangyallal, akinek a foglalkozása a védelmem? – vettem gúnyosra a figurát.

- Tudod, azt mondják, hogy ha egy ember lefekszik egy nephilimmel, azután már nem akar emberrel lenni – Ashton összefűzte az ujjainkat és megszorította a kezemet.

- Akkor van még egy oka, hogy miért nem akarlak elhagyni soha az életben – csettintettem egyet a másik kezemmel és lustán megforgattam a szemeimet.

- Emlékszel, mit mondtam tegnap este? – vontam fel a szemöldökömet, de nem láthatta.

- „Édes Istenem"? – idézte fel Ashton, de kissé eltúlozva és... felnyögve. Elvörösödve könyököltem a bordái közé.

- Nem, te seggfej – horkantam fel és megdörzsöltem az arcomat. – Én arra gondolok, hogy azt mondtam... hogy ez az én világom is. És most... valóságosan is belekerülök.

- De már nagy tétben játszunk – sóhajtott fel gyengén és lomhán.

- Mindannyiunk élete a tét, tudom.

______________

Mi, ketten a Jeep-pel mentünk a Samuels házig és ott felvettük a két jómadarat. Carter a hátsó ülésen püfölte a billentyűzet valami hordozható számítógépen, Luke az ajtón dobolt. Ez a két hang 10 perc után annyira monotonná vált, hogy álomba ringatott.

A fiúk Seattle-ben ébresztettek fel. Az eső kopogott a kapucnimon, miközben berohantunk a repülőtérre. A becsekkolás és a csomagleadás után különváltunk. Carter a Starbucks mellett ült le és döntötte magába a kávét. Látszott rajta a rezignáltság és a kimerültség. Egész éjjel dolgozhatott. Luke felmerészkedett a tetőre, azt mondta, hogy gondolkodnia kell.

Én a Carter-ral szemben lévő fotelba huppantam le, Ashton hozott nekem egy tejeskávét és, amikor fáradtan nekidőltem, simogatta a hajamat. Lehunytam a szememet, azt hihették, hogy alszom, de minden egyes szavukat hallottam. De magát a nyelvet nem értettem, amin beszéltek. Portugál, esetleg spanyol lehetett. Gyorsan darálták egymás után a mondatokat, ha akartam volna, akkor sem tudtam volna megjegyezni őket. Néhány szót sikerült kikövetkeztetnem az angolból.

Angyal, lány, álom.

Amikor úgy tettem, mintha felébrednék, a fiúk átváltottak angolra és semmiségekről kezdtek el dumálni. Nem akartam újabb vitát kezdeményezni, így inkább nem szóltam semmit. Majd egy nyugodt pillanatban megkérdezem.

Luke akkor jelent meg, amikor elkezdhettük a beszállást. Ő és Carter előttünk ültek.

New Orleans két órával előrébb járt, mint Seattle. Erre a gondolatra, ismét fáradtság kerített a hatalmába és megígértettem Ashton-nal, hogy nem mozdul mellőlem. Az álmok akkor jelentkeztek leginkább, amikor nem feküdt mellettem. Reméltem, hogy a repülőn nem tör rám a sikoltozhatnék.

Az utolsó, amit hallottam az volt, hogy a fiúk ismét nyelvet váltottak. Franciára, vagy valamilyen ázsiai nyelvre.

Túl fáradt voltam ahhoz, hogy gondolkodjak, mit jelenthet ez.

Fél órával a leszállás előtt, felébresztettek, hogy átöltözhessek.

New Orleans-ban már délután egy óra volt és olyan forróság, amit Washington államban maximum az év legmelegebb napján lehet érezni.

Taxit fogtunk – vagyis inkább, Carter kiállt az út szélére és felemelte a kezét, szerintem ez valahol karambolt is okozott – és a szállodához hajtottunk. A sofőr az elején folyamatosan dumált, de Luke, aki az anyósülésen ült, vetetett egy pillantást a férfira, mire az rögtön befogta. Alig bírtam visszatartani a nevetést.

Amikor a szállodához értünk... elkezdtem gondolkodni azon, hogy a fiúk mennyi pénzt kaphatnak az angyaloktól „csak úgy", ahogyan Carter mondta.

A szálloda közel volt a Francia Negyedhez, ezért az árak még borsosabbak lehettek, mint egyébként és a tavaszi szünet ez még jobban felturbózta. Sokan ölni tudtak volna egy ilyen szállásért.

Addigra kezdtem megszokni, hogy bámulnak. Az összes stewardess, a taxisofőr, a járókelők és a szállodában lévő recepciós is. 3 fiú és 1 lány. 3 látszólag erős, jóképű, meggyőző fiú és ráadásul, remek kisugárzásuk volt, amiről sütött a baj és a probléma. És egy lány, egy látszólag törékeny, gyenge, érzelmileg sérült, szőke kislány, akiről azt hihették az emberek, hogy nem tud nemet mondani a „rosszfiúknak". Ha tudták volna.

De nem tudták, hogy Ők a jó véglet. És még csak nem is a „kisebbik rossz", hanem a jó. Az angyali.

A Hill fiúk nem néztek ki olyan félelmetesen, mint bőrkabátban – az a ruhadarabjuk el volt pakolva. De az, hogy magasak voltak, izmosak és végtelenül pókerarcuk volt, megkövetelte a 3 lépés távolságot. Carter a kisfiús bájaival, gödröcskéivel és könyékig feltűrt pulcsijával egy egyetemről – egy jobb egyetemről – szökött áldozati bárány látszatát keltette. Elsőre. Aztán mindenki észrevette az izmait, a rezdülésmentes arcát, amit valószínűleg egy tűzfal feltörés okozott; és azt, hogy egy nálam 10 centivel magasabb srác terelget egy „kislányt" befelé.

Persze, így is voltak olyanok, akik bevállalósnak hatottak. Tartották a szemkontaktust Luke barna szemével, ami végtelen közönyt sugárzott. A bakancsos, emó lányok nem tudták, hogy Luke Hill gondolatai csak egy lány körül forogtak és az a lány 13 éves volt. Bocsi csajok!

Bár a legtöbb idősebb arcán láttam, hogy legszívesebben a rendőrséget hívná, hogy egy kiskorút megrontanak, vagy legalábbis megpróbálják megrontani. Nem mondhattam a szemükbe, hogy bocs, anyukám elengedett és hopsz, már meg is rontottak, de semmi gond, mert tulajdonképpen én kértem. Pedig, lehet, hogy ez lett volna a megfelelő lépés.

Így konkrétan rángattam a fiúkat, akik magukban biztos mulattak az egész helyzeten. El akartam tűnni az utcáról, mielőtt még valaki tényleg beszélni kezd hozzánk. Na, akkor kaptam volna csak igazi pánikrohamot.

Carter, mint a közönségszavazást nyert legbizalomgerjesztőbb külső tulajdonosa ment a lakosztályunk – igen, lakosztályt kaptunk, tudom, hűha – kulcsáért és meg is próbált flörtölni a recepciós lánnyal. Ahogyan láttam, ki akarta élvezni, hogy még a korabeli lányokra startolhat rá. Mert, amint egyszer elmondta, tíz év múlva, amikor egy kicsit fog változni, már a tízéveseknek fog udvarolni. Már ha amit csinált, udvarlásnak lehet hívni. Inkább egy gyors menetre akarta meggyőzni a lányt.

- Sosem láttam még Carter-t ilyennek – suttogtam Ashton-nak, aki a hátam mögött támasztotta neki az állát a vállamnak. Nem kellett elmagyaráznom, hogy mire gondolok. Ashton megértette, mert látta a pillantásomat.

- Szerinted miért nyilvánították alkalmasnak, hogy elvezessen egy bárt? – Luke mellettünk felhorkant Ashton költői kérdésére.

- Mert olyan bájos a képe, mint egy 10 évesnek, amúgy meg olyan piszkos a fantáziája, mint egy pedofilnak – nem volt szép tőlem, de muszáj volt elröhögnöm magamat Luke véleménynyilvánítására. Carter hallhatott minket, mert a háta mögött felmutatta nekünk a középső ujját.

Carter a kezében csörgette a szobakulcsunkat és azzal vágta fejbe Luke-ot.

A lakosztályunk hatalmas volt. 3 hálószoba volt, kettő a nappali egyik felében, egy a másik oldalon. A fiúk eldöntötték, hogy az enyém és Ashton-é lesz a távolabbi szoba. Carter szinte rögtön elkezdte kipakolni a „hordozható felszerelését", ami egy kisebb kémiai labor és egy informatika terem keveréke volt. Voltak ott kémcsövek, laptop és mikroszkópok. Luke a fegyvereket biztosította, amiket fogalmam sincs hogyan, de átengedtek a reptéri ellenőrzésen. Talán az angyaloknak a légitársaságoknál is vannak kapcsolatai?

Amikor beléptem Ashton-nal a hátam mögött a szobánkba, rögtön hanyatt vetettem magam az ágyon és morogtam egyet a plafon felé

- Annyira tudnám értékelni, ha csak mulatni jöttünk volna ide – mormogtam és a könyökömre támaszkodva, ránéztem Ashton-ra.

- Azt hiszem, hogy meg kell tanulnunk, hogy nálunk minden „mulatásnak" baj lesz a vége – Ashton ledobta a földre a táskákat.

- Ó, szóval a tegnap éjszaka is „baj" volt? – vontam fel a szemöldökömet és kihívóan ránéztem. Ashton egy „kihívás elfogadva" pillantást vetett rám, majd egy ragadozó állat módjára leereszkedett az ágyra és közelebb araszolt hozzám. A fejem mellett támaszkodva ereszkedett rám a testével. És ez a helyzet különösen jó emlékeket hozott elő az agyamban.

- Meg akar rontani, Mr. Hill? – néztem rá ártatlanul.

- Ó, Ms. Knight, azt hittem, hogy azon már túl vagyunk – Ashton belehajtotta az arcát a nyakamba, majd finom csókokat nyomott a bőrömre.

- Miért van az, hogy minden beszélgetésünkkor ebben a pozícióban kötünk ki? – vettem egy nagy levegőt, hogy ki tudjam mondani a mondatot megakadás nélkül.

- Mert őrülten szerelmesek vagyunk egymásba, és nem tudunk a hormonoknak parancsolni – Ashton keze végigszaladt az oldalamon és a derekamon állapodott meg. A hüvelykujja bizonytalanul simogatta a kiálló csípőcsontomat és még bizonytalanabbul szaladt a pólóm alá. Lehunytam a szememet és átadtam magam az érintésének.

Ha valaki egy éve azt mondja, hogy egy fiú alatt fogok feküdni, akivel másfél hónapja járok együtt, hülyének nézem. Soha életemben nem hittem, hogy így meg tudok nyílni egy fiú előtt. Hogy ennyire átadom magam neki, nem is törődve azzal, hogy bármit megtehet velem, amit csak akar. Ashton mindent akart velem, ahogyan én vele. Lehet, hogy kissé gyorsabb tempóban, mint az átlag emberek, de mindennél jobban vágytam egy olyan életre, amit csak Ő tudott megadni nekem.

Rá volt szükségem.

Ő kellett nekem.

Életem szerelme felemelte a fejét és finom megérintette az ajkaival az enyémeket. De éreztem, hogy a finomkodás csak azért van, mert... mert Ő Ashton. És az sem volt utolsó indok, hogy a bátyja és a legjobb barátja a szomszéd szobában voltak. Jó, persze nem azt akartam, hogy rögtön ott tépjük le egymásról a ruhát. Csak azt akartam érezni, hogy az Övé vagyok, testestül lelkestül és Ő az enyém.

A nyelve finoman bemerészkedett a számba, a keze lassan húzta feljebb a pólómat. A csókjában annyi érzést véltem felfedezni, hogy beleszédültem és menten kirázott a hideg, ami összeütközött a meleggel, amit az érintése váltott ki belőlem. A lábaim megtalálták a helyüket a derekán és a csípőnk finoman egymáshoz ütközött. Finoman ért hozzám, de nem olyan finomsággal, mint az első csókunkkor, vagy az első együttlétünkkor. Olyan finomsággal, mintha egy apró kincset tartani a kezei között, amit bármelyik pillanatban elejthet.

Igazság szerint, sosem álltam ellent Ashton-nak, sosem menekültem a kapcsolatunk elől, úgy igazán nem. Nem volt szüksége arra, hogy meghódítsa a szívemet, mert azt már megtette anélkül, hogy megszólalt volna. És ezt nem tartottam sohasem furcsának. Mert a szívem mélyén, éreztem, hogy mi ketten egymáshoz tartozunk. Hogy így lett elrendelve. Sors ígyis-úgyis utolér. Minek harcolni ellene?

Ashton elhajolt az ajkaimtól és újra a nyakamba temette az arcát, megcsókolta a bőrömet. Hátrahajtottam a fejemet, lehunytam a szemeimet és kiszaladt belőlem egy halk nyögés. Ráharaptam az alsó ajkamra és elvörösödtem, amikor eszembe jutott, hogy Luke és Carter a fal túloldalán vannak. Az ujjaim között morzsolgattam Ashton felsőjét, majd egy gyors mozdulattal lehúztam róla, és a földre dobtam. Ashton finoman felemelte a csípőmet, hogy Ő is ugyanezt tehesse. Nem éreztem kiszolgáltatottnak, vagy lecsupaszítottnak magam, mert tudtam, hogy kivel nézek szembe, ahogyan azt is, hogy sosem hagyná, hogy bármi rossz is történjen velem.

Az ujjaim eltűntek a hajában, a megzabolázatlan, szőke tincsei között, és ahogyan a kezem lefelé szaladt, a körmöm csíkot húzott a hátán. Az ajkai a kulcscsontomnál jártak, amikor egy újabb sóhaj szaladt ki belőlem.

Ekkor jelent meg egy fej az ajtóban. Carter volt az.

- Luke, jössz nekem 5 dollárral! – ordította kifelé Carter és vihogni kezdett, mint egy hiéna. Ashton leszállt rólam és mindketten szigorúan Carter-ra néztünk. Már, ahogyan két, deréktól felfelé meztelen – jó, igaz, hogy volt rajtam melltartó, de nem sokkal segítette elő a helyzetet – ember mérgesen tud nézni. Carter még mindig vihogott, alig bírt a lábán maradni. Eközben mi magunkra kaptuk a pólóinkat.

- Te fogadtatok, hogy mit csinálunk? – néztem Carter-ra, de tudtam, hogy a szavaim elérnek Luke-hoz is.

- Technikailag 23 éves vagyok. Nem szórakozhatok? – Carter nekitámasztotta a fejét az ajtónak és tovább nevetett.

- És te mire fogadtál, mit csinálunk? – dugta ki a fejét az ajtón Ashton és gondolom, Luke-ra nézett.

- Édes Istenem! – hanyatt vágtam magam az ágyon, és kezembe temettem az arcomat.

- Én arra fogadtam, hogy kevesebb ruha van rajtatok, de simán megérte az öt dollárt – Luke is nevetett. Az arcom paradicsom vörös lehetett.

- Mekkora seggfejek vagytok! – morogtam fel.

- Az öcsémnek is ezt mondod, mégis lefekszel vele! – jött a riposzt Luke-tól. Tompán hallottam, hogy feljajdult. Ashton biztos megütötte.

Carter mellém heveredett az ágyra és cuppogó hangot hallatott.

- Milyen szép is a tinédzserszerelem! – ekkor csaptam hozzá egy párnát.

__________________

A Francia Negyed úszott a színekben és nyüzsgött a turistáktól. Csak libasorban tudtunk haladni. Luke ment legelöl, a megfélemlítő arcával elkergette a turistákat a közelünkből. Utána Ashton haladt, aki szorosan fogta a kezemet, hogy el ne vesszek. Carter zárta a sort mögöttem és navigálta Luke-ot, olyan halkan, hogy én nem is hallottam a szavait.

Hamar kezdtek feltűnni a „boszorkányok" és „mágusok", tömegével álltak sorba a jósnők bódéja előtt, de a járdán az amatőr bűvészek sem maradtak közönség nélkül.

Delia Javens egy egész üzlethelyiséget nőtt ki magának a Francia Negyedben, amit már 3 méterről kiszúrtam. Nem volt felirat, sem kirakat, ami hirdette volna a „munkásságát", az ajtó, pedig be volt reteszelve. Az ajtófélfán csak kopott, festett tollpihék díszelegtek, amik elmentek volna angyaltollaknak is.

Megvártuk, hogy a nagyobb tömeg elhaladjon, és csak utána próbálkoztunk meg a bejutással. A legtöbb ember azt hihette volna, hogy csak egy elhagyatott helység az egész, senkinek nem ragadta meg különösen a figyelmét.

Így az sem, hogy Luke elkezdte rángatni az ajtót, ami elég vészes hangokat adott ki magából. De az erejének nem vettük hasznát, az ajtó nem mozdult semerre.

- Anya azt mondta, hogy csak az ellőtt nyílik ki az ajtó, aki megérdemli – vetette közbe Ashton, még mielőtt Luke vállal tört volna neki a fának.

A szívem a torkomban dobogott. Csak pár méterre voltam attól az embertől, aki mindenre választ adhatott.

- Akkor mi a francért én próbálkozok? – Luke hátrált egy lépést és Ashton-t engedte oda. A fiatalabbik Hill fiú alig tette rá a kezét a kilincsre, amikor az ajtó, résnyire nyílt előttünk.

- Gyertek gyorsan! – intett nekünk Ashton, aki már be is lépett az ajtón. Mi, hárman gyorsan követtük.

A helység egy kisebb lyuknak ment volna el, aminek a nagy részét egy ingatag lábakon álló szekrény foglalta el. Olyan könyvek voltak felállítva, amiknek a címeit nem tudtam elolvasni.

Az ajtó nagyot csapódott, amikor mind a négyen bent voltunk a helységben. Amint az ajtó bezárult, egy nő jelent meg előttünk.

Delia Javens-nek fekete haja volt, amit kendőkkel tekert a fejére, színes ruhát viselt és egy rongyos kendőt terített a vállára. A szemei alatt halvány ráncok látszódtak és a szemhéja fekete szemfestékben úszott. Úgy nézett ki, mint bármelyik jósnő.

- Ugye csak hülyéskedtek velem? – morgott fel az idősebb Hill fiú, de én nem tudtam levenni a szememet Delia-ról. A nőről, aki választ adhatott... mindenre.

Szürke szeme végigfutott rajtunk. Mindegyikőnket végigmérte.

- Nephilimek, már vártalak titeket. Csak idő kérdése volt – Delia Javens a Hill fiúkat nézte, majd Carter-t. – Carter Samuels, ha nem tévedek.

Carter egy bólintásra volt képes. Szó nélkül hagyta, hogy Delia megfogja a kezét.

- Arkangyalok csodás ajándéka! Micsoda briliáns elme! Kedves fiú, de még semmit sem tud a világról. A sajátjáról főként – Delia kiejtette a markából Carter sápadt kezét, a fiú, pedig visszahúzta, és keresztbe rakta őket a mellkasa előtt. Próbálta tartani a megrendíthetetlen fiú arcát, de én láttam rajta, hogy egy pillanatra megtört.

- Lukas Hill, a temperamentumod összetéveszthetetlen – láttam, hogy Luke megacélozza magát, amikor Delia kimondta a teljes nevét. De szó nélkül nyújtotta a Kivetítés felé a kezét. – Ó, sanyarú Sors, mennyi fájdalom, mennyi megpróbáltatás. De csupa jó döntés. Mennyire jó lélek! Ó csodás, csodás ajándék, ami... sebezhetővé tesz. De egyúttal erőssé.

Luke is hasonlóan lefagyott, mint előtte Carter, de Ő jobban leplezte. Nyeltem egyet, amikor Delia megállt Ashton előtt.

- Ashton Hill, már messziről érezhető a lelked – Ashton is nyújtotta a kezét, én, pedig ezúttal nem Delia-t figyeltem, hanem a szerelmemet. Kíváncsi voltam a reakciójára, akármit is mond neki a Kivetítés. – A fiú, aki sosem volt elégedett az életével, most végre elindult az elfogadás útján. Szerelmed oly erős, oly határtalan, talán senkié sincs ilyen erős. Ó... Ó, kivéve egyet. Védelmezed, még saját magadtól is. Feláldoznád magad érte, de tudod, hogy attól Ő is meghalna. Micsoda harc, mennyi remény, mennyi megbánás. Meg kell találnod magadban az erőt, mielőtt túl késő lesz. Hinned kell, hogy meg tudod ugrani ezt is.

Ashton először ráncolta a szemöldökét, majd szép lassan simult ki az arca és az első pillantása rögtön rám esett.

- Emberlány – Delia-nak recsegő hangja volt, amitől majdnem ugrottam egyet. A szemei, mintha a vesémig hatoltak volna, mintha belelátott volna a lelkembe. – Vagyis... nem teljesen emberlány.

Nyelnem kellett egyet, hogy ne uralkodjon el rajtam a pánik.

- Nyújtsd a kezed, Liliana Knight.

Felemeltem a remegő kezemet és engedtem, hogy megfogja. A torkom kiszáradt, ha akartam volna, akkor sem tudtam volna megszólalni. De a szemei továbbra is az enyémbe fúródtak.

A tenyere száraz volt és, mint egy rossz horror filmben, a szeme végül fennakadt, mintha megszállták volna. Érzékeltem, hogy Ashton megmozdult. Gyengéden megráztam a fejemet, jelezve, hogy ne tegye, akármit is akart.

- Ó micsoda érzések, micsoda Sors, micsoda ajándék! E törékeny test mennyi szenvedést és kínt élt át. Erős jellem, ó, kétség sem férhet hozzá. Igazi harcos – Delia hangja egészen halk volt, de mintha sosem hallottam volna még valamit ennyire hangosan. – Egy fél, ami már megtalálta a másik részét. Elindultál a változás útján, ami a rendeltetésed volt. Ne kételkedj magadban, tudod, hogy így van. Minden szilárd lábakon áll a fejedben. Mindent tökéletesen tisztán látsz. Micsoda ajándék, ez a látás. És micsoda kihívás, ami rád vár. Mekkora harc, amit meg kell nyerned. Hinned kell és nem csak magadba kell hitet öntened, ó, nem! Milyen nagy feladatok várnak még rád. Megvan benned az erő, amire szükséged van. Csak higgy magadban!

Mintha egy rossz önsegítő terápián lettünk volna. Szinte biztos voltam benne, hogy Luke fejében ugyanez a mondat futott végig. Láttam az arcán.

Delia elengedte a kezemet és pár lépést hátrált, hogy mindannyian beleférjük a látóterébe.

- Sok kérdésetek van. Hát, kérdezzetek, gyermekek! – Delia tett egy invitáló mozdulatot. Nem is tudtam, hogy melyik kérdéssel kéne kezdenünk.

- Maga érzi Lily-ben, hogy nem ember? – hangzott el végül az első kérdés, ami a tudósunk száját hagyta el. Persze, ez a kérdés is a listámon volt, de nem volt a top 5-ben.

- Hogyne érezném?! Angyal vagyok, nem holmi kuruzsló – Delia elnevette magát, mintha valami vicces kérdést tettünk volna fel. – Liliana-ban mindig volt valami, ami nem illett ebbe a világba. A Sorsa beteljesült ebben a pár hónapban.

- A Sorsom? – vontam fel a szemöldökömet. Azt hittem, hogy csak a fontos embereknek van Sorsuk, amolyan igazi Sorsuk, ami az Akasha Krónikákban is benne van. Azt hittem, hogy én ettől távol állok.

- Ó, gyermekek, hogy ti semmit sem tudtok! – a Kivetítés felháborodott. – Azt gondoltátok, hogy minden csak véletlen?

- Persze, hogy nem – horkant fel Luke. – Azért mi is tisztában vagyunk a Sors fogalmával.

- Úgy látszik, nem – rázta meg a fejét Delia és alig észrevehető pillantást vetett rám és Ashton-ra. – A Sorsotok nem úgy szól, mint hiszitek.

- Tessék? – egyszerre tettük fel a kérdést Ashton-nal.

- Nem úgy, mint hisszük? Azt sem tudjuk, hogy mit hiszünk – kérdezte Ashton. Én, pedig úgy éreztem, hogy menten elájulok. Mint később kiderült, nem ez volt utolsó ilyen érzésem.

- Azt gondoljátok, hogy a ti kapcsolatotok Sorsszerű. Pedig nem az – ez a mondat... egy perc alatt romba döntötte a világomat. Elkaptam Ashton kezét és megszorítottam. Ha nem tettem volna, elterültem volna a poros padlón. Mintha az egész életem lepergett volna előttem. Éreztem, hogy ropognak a kézcsontjaim, ahogyan szorítottam Ashton-t.

- Meg kell értenetek, hogy a Sors és az egymásnak teremtés, két külön fogalom – Delia egymáshoz érintette a kezeit, ezzel egy időben, Ashton közelebb lépett hozzám, érezhette, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán.

- El fogom hányni magam – suttogtam, szinte tátogva. Ashton átkarolta a derekamat és Luke is közelebb húzódott hozzánk.

- Nem fogod elhányni magad, emberlány! – Delia szinte felháborodottan szólalt fel. – Sokkal erősebb vagy annál.

- Igaza van, Lils – Ashton simogatta a hátamat.

- Mondja el! – néztem rá Delia-ra, összeszedve az erőmet. – Mondja el a különbséget!

Delia vett egy nagy lélegzetet, mielőtt belekezdett volna.

- A Sorsot az angyalok készítik, a legtöbbjük az Akasha Krónikákban van leírva. Az egymáshoz teremtés sokkal egyszerűbb és hatalmasabb kapcsolat. Azt maga az Úr rendeli el – oké, ez így egészen érthető volt.

- Lily-nek érdekes története van. Mivel az angyalok és Úr, külön embernek rendelte – bele kellett markolnom Ash pólójába, hogy ne essek el, de éreztem, hogy Ő sem áll már biztos lábakon.

- Hogy érti, hogy külön embernek? – a tudós agyával, Carter minden információt azonnal akart, de ezúttal... én is.

- A Sors a lányt egy arkangyal gyermekéhez rendelte hozzá, aki teljes biztonságban fogja tartani. Ez a kapcsolat olyan természetes, hogy magyarázatra sem szorul. Ez a szerelemnél sokkal több – mintha mindegyikünk szeme Carter-ra szegeződött volna. Ő megdörzsölte az arcát és mintha meg akarta volna pofozni saját magát, hogy lássa, nem álmod-e. Minden egyes találkozásunk lefutott a szemem előtt. Attól kezdve, hogy belelőtte Sean vállába a nyilat és, hogy az öregedéses vita előtt milyen biztonságban éreztem magam az ölelésében. De én nem éreztem semmit Carter iránt. Egy testvéri viszony alakult ki köztünk és nem szerelmi.

- És mi van Ashton-nal? – kérdeztem erre én. Az egész kapcsolatunk hazugság?

- Ashton-t és téged az Úr teremtett egymáshoz. Azért születettek meg, hogy egymáséi legyetek. Ezért nem téves a feltevésetek, hogy egymás nélkül nem tudtok élni. Mert azt a lehetőséget, az élet ellöki előletek – egy pillanatra nyugalom öntött el. Az Ashton-nal való kapcsolatom magasabb rendű volt, mint a Carter-ral való, ez nem is volt kérdés. Szerencsére. És már biztosan tudtam, hogy nem csak a szerelmes agyam mondja ezt nekem, hanem az élet, teljes egészében.

- De mi van a törvényekkel, hogy nephilimeknek tilos emberekkel kapcsolatot teremteniük? – szólalt meg Luke.

- Szerintem erre nem is szükséges válaszolnom. Mind tudjátok erre a választ – Delia megrázta a fejét, majd amikor látta, hogy nem mondjuk ki, kimondta Ő. – Lily nem ember.

- Már nem – helyesbítettem. – Tegnap este óta nem.

- De ezzel már tisztában voltunk – vetette közbe Ashton.

- Nem, gyermekek, ti nem értetek engem – legyintett egyet felénk Delia, mire mi furcsán néztünk rá. – Lily sosem volt ember.

- Tessék? – mindannyian felkiáltottunk. Nem volt időm gondolkodni sem, Delia már meg is válaszolta a hitetlenkedésünket.

- Szerintetek képes lett volna egy ember túlélni mindazt, amit Lily? Az a látomás nem adatik meg mindenkinek – hiába mondta, hogy nem voltam ember, nem hittem neki. Soha életemben nem volt semmi furcsa bennem, mielőtt az angyalok bekerültek a képbe. Az álmok csak álmok voltak, akármilyen félelmet is váltottak ki belőlem. Nem voltunk biztosak benne, hogy látomás volt, csak „egész valószínűnek" tartottuk. Nem vettem észre, hogy milyen erővel gyűröm össze Ashton pólóját, csak amikor odanéztem és ellazítottam az öklömet, de minden egyes másodperccel újabb aggodalom és félelem kerített hatalmába.

- Carter, mondd, megnézted már Lily vérét? – fordult a Kivetítés a tudósunkhoz. Carter megrázta a fejét. A repülőn nem adatott meg a lehetőség, hogy spontán vérvételt produkáljunk.

- Megengeded? – Delia kezébe ejtettem a szabad kézfejemet, amivel nem Ashton-t szorítottam. Egy hirtelen szúrást éreztem az ujjamon és rögtön el akartam húzni a kezemet, de Delia nem engedte. – Nézzétek csak!

A vér szivárgott az ujjamból egy vékonyka vonalban. Pár milliméterben vérvörös vonal húzódott, majd egy hosszabb csíkocskában csak a bőrömet láttam, aztán pár milliméterig ismét a vért.

- Az angyalokra! – suttogta maga elé Carter. – Az angyalvér szinted majdnem 40% lehet, ha tippelnem kéne.

- Ezt honnan tudod? – néztem rá remegve.

- Csak a nephilimeknek ilyen a vére – válaszolta meg a kérdésemet Luke, Ő és Ash még mindig az ujjamat nézte.

- De... ez nem lehetséges. Hiszen... - hiszen még csak egyszer feküdtem le Ashton-nal. Nem bírtam befejezni a mondatot. Teljes képtelenség volt. Nem lehettem „majdnem félig" angyal. Lehetetlen volt.

- Hogyan? – néztem rá Delia-ra.

- A te szervezeted különleges. Valami szívja magába az angyali tulajdonságokat – válaszolta Delia. Visszahúztam a kezemet és a számba vettem a vérző ujjamat. Remegett a kezem, nem bírtam gondolkodni. Csak többet akartam hallani.

De ekkor... minden eltűnt körülöttem. Nem New Orleans-ban voltam többé, nem szorítottam Ashton-t.

A cipőm fűt taposott, felettem az ég ragyogó kék volt. Egy domb tetején álltam, az aljában egy ház állt, körülöttem hegyek magasodtak.

Tudtam, hogy ez is egy ugyanolyan látomás, mint az álmaim.

Nem tudtam, hogy hol vagyok, de mintha Delia hangját is hallottam volna a való világban.

- Valami Lily-be húzza az angyalvért – beleharaptam az alsó ajkamba, erre a mondatra. Valami. Mintha mindenkinek egy tippje lett volna, hogy micsoda az a valami.

- Arra céloz, hogy Lily terhes? – kérdezte Carter, de Ő maga, mintha kilométerekre lett volna tőlem.

- Talán nem most. Nem tudom, én csak egy angyal vagyok, nem orvos – Delia hangja is a távolból jött, én, pedig tettem egy lépést a fűben.

- De érez rajta valamit, igaz? – tette fel a kérdést Luke.

- Az igazi kérdés az, hogy ez egyáltalán lehetséges-e? – Carter hangja élesebb volt a szokásosnál és szinte biztosan tudtam, hogy Ashton-ra pillant, ha nem is láttam.

- Apu! – a dombon hallottam egy hangot. Egy kislány hangot. Rögtön elindultam az irányába.

Nem kellett sok métert megtettem, hogy meglássam. A kislány szaladt, le a dombon, a ház felé. Félhosszú, göndör, szőke haja volt, ami lebegett futás közben. Kék ruhát viselt, ami a bezöldült, valószínűleg a fű színezte be. 3-4 éves lehetett, kék szeme vidámságot sugárzott. Elfutott mellettem, ami azt jelentette, hogy nem lát engem.

A férfi a háznál állt, fülig érő mosollyal kapta a karjai közé a kislányt és az égbe emelte. A kislány vidáman kiáltozott.

Majdnem elvesztettem az uralmat a lábaim fölött és a földre zuhantam.

A férfinak szőke haja volt, barátságos, barna szeme. Ismerős vonásai. De nem tudtam kitalálni, hogy melyikük lehet az.

- Ashton? – szólítottam meg, de hiába, nem hallott engem. – Luke, te vagy az?

De egyik névre sem hallgatott, nem látott engem. Akármennyire is próbálkoztam, nem tudtam kitalálni, hogy melyik testvér lehet. A kislányról meg főleg.

- Lily? – hallottam a nevemet, egészen közelről. – Kicsim, jól vagy?

Ashton.

Érzékeltem, hogy az arcomhoz ér és ezzel újra Delia Javens üzletében találtam magam. Az arcomon könnyek folytak végig. Mindenki engem nézett, főleg Delia. Mintha pontosan tudta, hogy mit élek át éppen.

Mindkét kezemmel belemarkoltam Ashton pólójába és beletemettem az arcomat a mellkasába, hogy elrejtsem a könnyeimet.

- Te is láttad, igazam van? – kérdezte Delia tőlem. Csak bólintani voltam képes. Újra és újra a kislány arca került elém. A kislányé, akinek a vezetékneve egészen biztosan, Hill. De sehogy sem tudtam rájönni, hogy melyik Hill. Egy megkülönböztető vonást sem tudtam észrevenni.

És az anya kiléte is ugyanolyan rejtély volt.

- Mit látott? – Ashton Delia felé intézte a szavait, de az ajkát a fejemen tartotta.

- Egy gyermeket – válaszolt Delia. Felénk lépett, egyik kezével megérintette az arcomat és felemelte a fejemet.

- Milyen gyermeket? – kérdezte Carter.

- Egy Hill lányt – válaszoltam erre én, majd megtöröltem az arcomat. Érzékeltem, hogy Luke és Ashton egymásra néz. – És egy férfit. Egyikőtök volt az.

- Melyikünk? – hajolt közelebb hozzám Luke. Megráztam a fejemet, mert nem tudtam kinyögni egy szót sem. A Hill fiúk a Kivetítésre néztek.

- A lánynak kell eldöntenie, saját magában. Csak Ő képes arra, hogy kiderítse – csak félig hallottam Delia hangját, mert újra és újra lejátszódott előttem a kis jelenet.

- Miért én? Miért nekem kell ezt megtennem? Ezt az egészet. Miért nekem? – tettem fel a kérdéseket. Minden miattam volt. Minden az én hibám volt. Miattam ölt meg Ashton két embert. Miattam lett szétrombolva a Sárkányok Háza. Miattam lett a fiúk élete is elcseszve.

- Különleges vagy. Még, ha nem is tudod, hogy miért, vagy hogyan, de az vagy. Te vagy a kiválasztott, aki képes arra, hogy mindent helyrehozzon – Delia simított végig hajamon, éreztem a száraz kezét a tincseimen.

- Helyrehozni? Eddig mindent csak elrontottam. Hogyan hozhatnám helyre? – alig kaptam levegőt, amint kimondtam ezeket a mondatokat.

- Találd meg magadban az erőt – ezzel Delia Javens eltűnt a szemünk elől.