--- LILY --- 

A furcsa déja vu-k sorra jelentek meg az elmúlt pár napban. Először ott volt a félelmem Sean iránt, aztán az, hogy Ashton-nal kétségeink voltak – leginkább neki, mint nekem, de az érzés, ismerős volt -, hogy Ashton a majomerejét felhasználva, felmászott a fán az ablakomig.

És végül, péntek este a tükör előtt álltam, csaknem úgy, mint pár hete, amikor Ash bemutatkozott a szüleimnek. Fekete pánt nélküli melltartó – Maia-é volt – és fekete francia bugyi volt rajtam, a hajam vizesen lógott a vállamra. A különbség az volt, hogy ezúttal, a vádlim viszketett, kipirosodott és több helyen vérzett a borotva miatt. A súlyom már majdnem normális volt, az oldalamon lévő foltok már szinte nem is voltak láthatóak. Viszont a karomon lévők nagyon is ott voltak. Így figyelmesen le kellett kennem alapozóval a karomat és a biztonság kedvéért, a bordáim környékét is.

A mamám akkor nyitott be hozzám, amikor végeztem a sebeim éltüntetésével. Könyörgött, hogy hagy készítse el a hajamat és a sminkemet. És nem tudtam nemet mondani neki. Nem tudtam, hogy még egyszer lenne-e rá alkalma, hogy kicsinosítson a bálra. Mert nem voltam biztos abban, hogy megélem a következőt.

A bőröndömet Ash már délután elvitte hozzájuk, szóval azzal már nem volt gondom. Teljesen arra tudtam koncentrálni, hogy Anya milyen precízen szárítja meg a hajamat, majd elkezdi egy elegáns, egyben mindennapi kontyba kötni a tarkómnál, pár tincset, pedig kihagyott a kontyból és a fejem tetejétől elindított egy fonást, amit végül beleépített a kontyba. Nem egy merev, hajlakk frizura lett belőle, de nem is keltett szétcsúszott benyomást.

- Ez gyönyörű, mama! – suttogtam elkápráztatottan, amikor a végén újra belenéztem a tükörbe.

- Várj, addig, ameddig a sminkkel is el nem készülök – na, ettől már jobban féltem, mint a hajamtól. Nem akartam úgy kinézni, mintha beleestem volna egy sminkes dobozba. Viszont már az is óriási előrelépés volt, hogy engedtem, hogy ecsettel hozzányúljanak az arcomhoz.

A mamám negyed órát töltött el a festésemmel, míg nekem csukva kellett tartanom a szemeimet.

Amikor megkaptam az engedélyt, hogy nyithatom a szememet, le voltam döbbenve. Mintha nem is én lettem volna a tükörben. Az arcom nem volt olyan beesett, mint általában és nem látszott, hogy ismét alig aludtam az éjjel. A szemhéjamra halványpiros festék került fel, a szempilláim hosszabbnak tűntek a szempillaspirál miatt, a szemceruza kiemelte a szemem kékjét, az ajkamra, pedig vörös tartós szájfény került, ami nem is nézett ki olyan rosszul, mint gondoltam.

A vörös volt a kulcsszín. Viszont ez a szín olyan dolgokat juttatott eszembe, amikre nem akartam emlékezni. A két halott nephilim vére sötétebb volt, mint az ajkam, viszont a saját vérem... körülbelül ugyanolyan színű volt. Kirázott a hideg és reméltem, hogy a mamám nem veszi észre.

Amikor a ruha előkerült, minden gondolatom és aggodalmam a háttérbe szorult. Lenyűgöző volt, és ami fontosabb, lenyűgözőnek éreztem magam benne. Életemben először, tetszett, amit a tükör mutatott.

A ruha pánt nélküli volt, mint említettem, vörös és a földig ért. A felsőrésze úgy nézett ki, mintha hatalmas virágszirmokból állt volna és teljesen rám simult. A derekától kezdett szélesedni és a szirmok szoknyává alakultak. A hátán, cipzár helyett, halványpiros szalagok voltak meghúzva, hogy ne essen le rólam az egész. A ruha anyaga alól bár kilátszott a csípőcsontom, kiemelte a mellemet és nem néztem ki anorexiásnak benne. És az határozottan előrelépés volt.

Az utolsó lépés a cipő volt. Ashton teljes épségben visszaszolgáltatta azt a baljós, fekete magas sarkúmat, így azt vettem fel a ruhához.

- Ne haragudj meg, drágám, de nem gondoltam, hogy te valaha egy hónap alatt kétszer veszel fel magas sarkút – jelentette ki a mamám, aki az ágyamról nézte, hogy megteszem az első lépéseket a sarkakon. Meglepetésemre, nem imbolyogtam benne.

- Én sem gondoltam – megráztam a fejemet, de aztán ezt a tettemet jól átgondoltam és arra jutottam, hogy nem kellett volna. Semmi esetre sem akartam szétszedni az anyukám remekművét.

- Ráadásul azért, hogy elmenj az iskolai bálra a fiúval, akit szeretsz. Mert szereted, nem igaz? Ha nem szeretnéd, el sem mennél a bálba – a mamám még mindig azt gondolta, hogy ez csak egy ártalmatlan, kamasz szerelem. De nem tudta az igazságot. Nem azért mentem el a bálba, mert szerelmes voltam Ashton-ba – bár ez sem volt mellékes. Hanem azért, mert meg voltam győződve arról, hogy ez az első és egyetlen lehetőségem, hogy bálba menjek. Meg voltam győződve, hogy nem élem meg a következő telet, nemhogy a következő tavaszi bált, nemhogy az érettségit, nemhogy az egyetemet. De erről senki sem tudott.

Még Ashton sem.

Csak miatta akartam élni, Ő adta számomra az utolsó lehetőséget, hogy éljek. Nélküle... nem is léteztem volna.

De tévedett. Nem csak azért voltam vele, mert kompenzálni akartam azokat, amiket értem tesz. Hanem azért, mert valóban nem tudtam nélküle élni, létezni. Persze, most mindenki azt gondolhatja, hogy egy 17 éves lány, a hormonjaival mit tudhat az igazi szerelemről, inkább csak hős-szindrómája van, mert a fiú többször is megmentette az életét. De... többet tudtam, mint azt valaha is képzeltem volna. Többet az életről, a fájdalomról, az elviselésről, a törődésről és igen, többet a szerelemről.

- Nem is tudod, hogy mennyire – válaszoltam végül Anya kérdésére, amikor rádöbbentem, hogy még mindig vár rá.

- Egyet ígérj meg, kicsim – már a becézése is Ashton-t juttatta az eszembe, de azért bólintottam, hogy folytassa. – Nem teszel semmit, amit nem akarsz vagy... úgy érzed, nem állsz készen rá. És... beszélj meg mindent Ashton-nal, olyan fiúnak tűnik, aki... megért téged.

Ó, ha te azt tudnád. És nem csak a megértésről beszéltem, hanem a megtenni, amit nem akarsz dumáról. Ha a mamám tudta volna, hogy mit csináltunk előző délután a saját kanapénkon, nem mondott volna ilyesmit. És nem is mertem belegondolni, hogy mi lett volna, ha Maia nem nyit ránk. A saját apám nyitott volna ránk.

- Megígérem, mama – mondtam, és halványan rámosolyogtam.

Anya még akart valamit mondani, de a telefonom csipogása félbeszakította. Bocsánatkérően rámosolyogtam és feloldottam a mobilomat.

Ne tégy olyat, amit én se tennék. Jó szórakozást! xx – Car

Majdnem hangosan felnevettem, amikor eszembe jutott, hogy az anyukám is a szobában van.

Nem kellett 30 másodperc, hogy még egyszer csipogjon a telefonom.

Ha bármi gond van, gyorshívón vagyok. De ha nem venném fel, rúgd seggbe az öcsémet helyettem – Luke

Meglepődtem az idősebb Hill fiú üzenetén, hiszen a hullócsillagos este óta, alig láttam, leginkább csak egy köszönés erejéig, és a tegnapi után, már tudtam, hogy miért, de... örültem neki. Örültem, hogy Luke már valamiképpen elfogad engem. Engem és az öccsét.

- Ki üzent? – kérdezte a mamám, amikor meglátta a viruló arcomat.

- Csak Carter – egyszerűen megráztam a fejemet, majd ismét átkoztam magamat, hogy ennyire reflexszerűen akarom szétbarmolni a hajamat.

- Lily! Ashton érkezett meg! – hallottam meg a papám hangját, még mielőtt a mamám többet kérdezhetett volna. Anya sietve ment ki a szobából, de levakarhatatlan mosollyal.

Gyorsan belepakoltam Maia másik „ajándékába", egy piros, aprócska retikülbe a telefonomat és az irataimat, majd egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre. Úgy éreztem, hogy a tükör többé nem az ellenségem.

Egyébként is, Ashton úgy szeretett belém, hogy a halálomon voltam.

Megragadtam a korlátot és úgy vonultam le a lépcsőn, mintha... nem is tudom... hercegnő lennék és nem bébi elefánt.

A szüleim fényképeztek, de én csak Ashton arcát láttam. A meglepődött arcát. A lenyűgözött arcát. Kis híján ráharaptam az alsó ajkamra, idegességemben.

Ha azt mondanám, hogy Ashton lenyűgözően nézett ki, hazudnék. Mert annál sokkal több volt. Öltöny volt rajta, és ennyi már elég is volt számomra, hogy teljesen elaléljak. A haja rendezetlenül állt, mint általában, az ajkán csibészes, kisfiús mosoly ült.

Éreztem, hogy a pillantásoktól lángra gyúl az arcom.

Amikor végre valahára leértem a lépcsőn, ellenálltam a késztetésnek, hogy elkezdjem tördelni az ujjamat. Közelebb léptem Ash-hez, aki lehajolt, hogy puszit adjon az arcomra.

- Káprázatosan festesz – mondta a fülembe, amitől a gyomrom bukfencet hányt.

- Ó, erre gondolsz? – fogtam meg a ruhám anyagát. – Csak a szokásos, péntek esti öltözékem.

- Ne felejtsd el, hogy elég ideje figyellek már ahhoz, hogy tudjam, hogyan nézel ki péntek esténként – még mindig a fülembe beszélt. Nem tudtam megállni, hogy elnevessem magam.

- Mennünk kéne. Maia megőrül, ha késünk – fogtam meg Ashton felém nyújtott kezét.

- Ácsi, nem mentek sehova, ameddig nem csináltunk rólatok képet – állított meg minket Anya.

További negyed óráig álltunk az előszobába, hogy készítsenek rólunk egy képet. Abból az egyből, jó pár lett. De nem tudtam nemet mondani nekik. Talán sose lesz alkalmuk többé ilyen képeket csinálni.

Az autóút az iskoláig csendesen és gyorsan telt el. Jó párszor rajtakaptam Ashton-t, hogy bámul. De nem szóltam semmit. Csak mosolyogtam. Örültem, hogy végre olyan barátnője lehettem, aki mellett nem szégyelli magát. Akiről nem hiszik azt, hogy emésztési zavara van.

A vörös ruhás lányról nem hitték azt.

Sőt, senki sem ismerte az igazi vörös ruhás lányt. Még én magam sem.

Maia-val és a partnerével, Scott-tal a bejáratnál találkoztunk. Szinte alig ismertem meg a barátnőmet a szokásos színei nélkül. Egy egyszerű, fehér, térd alá érő ruha volt rajta, ami rásimult és láttatni engedte a dekoltázsát, a ruhájához egyszerű, fehér magas sarkút vett fel. Középbarna haját a jobb oldalra rendezte és az ajkát vörös rúzzsal kente be, ahogyan jobban megnéztem, szemhéjtuson és alapozón kívül, más smink nem volt rajta. Ki gondolta volna, hogy Maia Evenly egyszer ilyen egyszerű szerelésben jelenik meg az iskolai bálon? Én biztosan nem. De, ahogyan egyre tovább néztem, rájöttem, hogy Ő mindenhogyan gyönyörű, akármit is vegyen fel. Scott, pedig jobban érvényesülni hagyta, mint én valaha.

- Hé, hol a szivárvány? – kérdeztem a barátnőmtől vigyorogva, amikor elég közel értünk hozzájuk. Maia-nak pislognia kellett, hogy elhiggye, én vagyok az.

- Lils? – kérdezte még mindig meghökkenve. Megfogtam a szoknyámat, megvontam a vállamat és nevetve pukedliztem egyet előtte. A fiúk nem bírták ki nevetés nélkül.

- Eszméletlenül nézel ki – lépett hozzám közelebb a legjobb barátnőm, tökéletes magabiztossággal a sarkain és megsimította a karomat. – Tudtam, hogy a ruha csodás lesz, de hogy ennyire...

- Na, kösz – horkantam fel, de nem voltam megsértődve. Mindketten elnevettük magunkat. Én sem gondoltam, hogy így fogok kinézni, hát még Ő.

- Tűzzünk be, megfagyok – Maia megrángatta Scott karját, aki mosolyogva hagyta, hogy Maia behúzza az ajtón, de a barátnőm vetett rám még egy utolsó pillantást. Amikor a két jómadár eltűnt a szemünk elől, közelebb bújtam Ashton-hoz, mire Ő átölelte az egyik karjával a derekamat és puszit nyomott a homlokomra.

- Készen állsz életed első iskolai báljára? – kérdezte, és bár nem láttam az arcát, tudtam, hogy mosolyog.

- Hát, te? – kérdeztem vissza, mire elnevettük magunkat és inkább elindultunk befelé.

A tornaterem sötétségben úszott, csak pár lámpa égett, sőt még egy régi diszkó gömböt is felszereltek. Az italpult mellett Mr. Hanks és Ms. Keller állt, akik megtörhetetlen tekintettel figyelték a diákokat, hogy ne öntsenek valami „pluszt" is a puncsukba. De tök felesleges volt. Mindenki tudta, hogy a Max Anderson-féle ficsúrok a mosdóban rúgnak be.

A pomponlányok voltak az egyetlenek, akik a táncparketten rázták magukat valami slágerre, meg néhány bevállalós különc, akinek sikerült párt halásznia magának.

Mondanom sem kell, hogy Maia és Scott is „parkett ördögei" közé tartoztak.

Annyira égettek az iskolatársaim pillantásai, hogy kénytelen voltam a padló felé fordítani a fejemet. Zavarban voltam, legszívesebben a világ végéig futottam volna, el az összes évfolyamtársam szeme elől.

- Mi a fenét képzeltem? – morogtam, de tudtam, hogy Ashton minden szavamat hallja. – El sem hiszem, hogy képes voltam eljönni. Komolyan, nem hiszem el saját magamat.

- Figyelj rám, emberlány – felmorogtam a kegyetlen elnevezés miatt, de hagytam, hogy gyengéden az arcomhoz simuljon. – Én voltam a hülye, hogy nem ajánlottam fel előbb, hogy jöjjünk el. Mert tényleg mindent meg kell tapasztalnod, amit egy tinédzsernek kell. Mindent. Hogy ne adj fel úgy mindent értem, hogy nem is tudod, hogy mi tartozik bele a mindenbe.

- Pontosan tudom, hogy mit... hogy is mondtad? Adok fel – válaszoltam sziszegve és el sem hittem, hogy megint itt tartunk. – Semmit nem adok fel. Mert ez a szar engem nem érdekel. Egyáltalán nem. Te érdekelsz. A közös életünk érdekel, nem ez.

- Ezt mondanád akkor is, ha nem találkoztunk volna? – felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.

- Ez az én világom is. Ha nem lennél... akkor is lennének álmaim. Sean akkor is meg akarna ölni, ki tudja miért. Ez nem láncreakció. Hanem... az én Sorsom, ha úgy tetszik – nem voltam benne, hogy tényleg nem láncreakció, de valamiért éreztem. Éreztem, hogy az én helyem Ashton mellett van. Az Ő világában. Az én világomban. A mi világunkban. Mert a Sorsunk közös.

- Egymáshoz tartozunk – megfogtam a kezét és megszorítottam. Csak azért nem sírtam el magam, mert tudtam, hogy társaságban vagyunk, és mert nem akartam úgy kinézni, mint egy ázott panda. – Szeretlek. Fogadd el végre, hogy tőlem sosem szabadulsz.

- Csak reménykedek benne – Ashton az ajkához emelte a kezemet és egy csókot nyomott rá.

Mindketten hirtelen néztünk fel a hangszórókra, amikor egy ismerős szám hangzott fel. Major Lazer és Ellie Goulding – Powerful.

https://youtu.be/Y7OCgi7rANc

- Gyere csak – és ezzel Ashton belehúzott a tömegbe. Átfogta a karjaival a derekamat, én, pedig egy nagy sóhajtással karoltam át a nyakát.

- Nem tudok táncolni. Miért van az, hogy akármilyen buliban is vagyunk, te táncolni akarsz? És ne mondd azt nekem, hogy „abból a korból származol"! – elnevette magát, pedig teljesen komolyan gondoltam a kérdést.

- Nem, csak a neveltetésem volt abból a korból származó – idézte fel a szavaimat és megrázta a fejét, majd a fülemhez hajolt. – És nem csak táncolni akarok veled.

- Ó, tényleg? – az egyik kezemmel meglegyintettem a karját és halkan kuncogtam. – Tegnap konkrétan kényszeríttettelek, hogy... történjen valami. Mintha valami... nem is tudom... útonálló lennék, aki az ártatlanokra vadászik.

- Én is akarom, hogy „történjen valami". Csak nem akarom... hogy bármit is megbánj, azért mert velem vagy – ezt komolyan gondolja? Soha nem bánnám meg, hogy vele vagyok, de ez is csak az előbbi összezördülés része volt.

- Remek, úgy beszélsz, mint az anyám meg Maia – horkantam fel és egyáltalán nem vicceltem. – El sem hiszem, hogy... embereket mentesz meg és ennyire kevés az önbizalmad, ha ezt annak lehet betudni. Értsd meg végre! Csak téged akarlak! A világon mindennél jobban! Az egész világomat veled akarom.

- Ahogyan én veled – biccentett egyszerűen és a nyakamba rejtette az arcát. Kezdtem egyre rosszabbul érezni magamat.

- Akkor nincs is min vitatkozni. Én veled, te velem. Ennyi a történet – megráztam a fejemet és elhúztam a számat, hogy eltűnjön a sírásra való ingerem. – Szeretlek! Ezt semmi sem másíthatja meg. Semmi.

From the very first time we loved. From the very first time we touched.

- Lily! – Ashton letörölt egy leszánkázó könnycseppet az arcomról, amiről nem is tudtam, hogy ott van. – Mi van, ha elszúrom az egészet? Ha csalódást okozok neked?

- Túljutunk rajta. Együtt – feleltem határozottan.

There's an energy when you hold me, when you touch me, it's so powerful.

Így már nem is volt olyan meglepő, hogy hamar otthagytuk a tornatermet. Ha úgy nézzük, a feladat teljesítve lett, részt vettem a Carber Gimnázium tavaszi bálján, nem volt szerves részem benne, de legalább ott voltam.

Elköszöntem Maia-tól, tömören elmagyaráztam neki, hogy egy tánc nekünk bőven elég volt a tavaszi bálból és, hogy a tavaszi szünetben New Orleans-ba utazom a fiúkkal. Meglepődött, de otthagytam, mielőtt aggodalmaskodni kezdett volna.

Nem volt kedvem végighallgatni az intelmeket. Csak be akartam bújni az Ashton illatú ágynemű közé és aludni, ameddig el nem kell indulni a repülőtérre.

Az autóút megint csendesen telt, kissé rosszabb hangulatban. Fáradt voltam, nyűgös és kissé bosszús. Persze, nem a bál miatt. Az volt a legkisebb.

Ashton miatt.

Reméltem, hogy végre felfogta, hogy mennyire fontos nekem. De csodáltam is... nem rohant el, mint én, amikor kétségeim voltak, hanem ottmaradt mellettem.

- Szeretlek, Lily. Remélem, tudod – a Jeep leállt, szinte észre sem vettem, csak bámultam ki az ablakon, nem is fogtam fel, hogy már a Hill fiúk házához értünk. Ashton mondata kizökkentett a sötétség bámulásából.

- Persze, hogy tudom – bólintottam és csak suttogva bírtam beszélni. Áthajoltam a sebváltón, hogy közelebb legyek hozzá és megfogtam a kezét. – Remélem, te is tudod, hogy te vagy a legfontosabb az életemben. És nem csak azért, mert állandóan megmented az életemet.

Csak bólintott, mire nagyot fújtattam és kiszálltam a terepjáróból.

Felment bennem a pumpa. Amikor nekem kétségeim voltak, elég volt megírnia egy levelet és már rendben is voltam, Őt meg akármennyire is győzködöm, nem hiszi el. Felszaladtam a lépcsőn – igen, még mindig magas sarkú volt rajtam – és csak akkor néztem vissza, amikor rám kiáltott.

- Mit vársz tőlem, Lily? – becsapódott a vezetőülés felöli kocsiajtó és Ashton utánam lépett. Morogva fordultam felé és nem bírtam ki, hogy ne kiabáljak vissza neki.

- Szerinted mit várok? A rohadt életbe, én akárhányszor elmondom, hogy nem tudok nélküled élni, egyszer sem hiszel nekem. Vagy ha hiszel is, semmi pénzért nem erősítesz meg benne. Titkolózol előttem! Eget rengetően fontos dolgokat hallgatsz el előlem és én még meg is értem, hogy miért! Szó nélkül megmented az életemet, meghalnál értem! És... egyszerűen nem hiszem el! Én képes vagyok elhinni, hogy mit érzel egy papírlapról! – magam sem hittem el, hogy ennyire képes vagyok kiabálni.

- Megtettem mindent, amikor úgy döntöttél, hogy elhagysz, amikor kiderült, hogy nem mondtam el neked mindent! Bemásztam a szobádba egy fán keresztül, basszus! 8 hónapig figyeltem, hogy a tested belülről rág szét téged! Kénytelen voltam végighallgatni a sikoltozásaidat és el kellett viselnem, hogy nem tehetek ellene semmit! Annyi volt a dolgom, hogy tartsalak életben és ez majdnem nem sikerült! – sosem hallottam Ashton-t annyira kiabálni, mint akkor. Se Őt, se magamat.

- Úgy döntöttem? A bátyád, aki mellesleg alig bír elviselni, mondta el, hogy pár év múlva egy percet sem fogsz öregedni! ÉS NEM TE! – alig hittem a fülemnek, hogy mik csúsznak ki a számon. – Az angyalok megölhetnek téged, Luke-ot, Carter-t, talán még engem is, és azt várod, hogy üljek tétlenül!

- Egyszer az életben, jól akarom végezni a munkámat, hogy ne halj meg! – jött a visszaordítás.

- Hogy ne haljak meg? És annak mi értelme lenne, ha TE meghalsz? Mert én speciel értelmét nem látom! – ordítottam, a fejem forró volt és vörös, az összes szemfesték lefolyhatott rólam, mert már bőgtem is.

Erre nem tudott mit mondani. Ebben az egyben egyezett a véleményünk. Mindketten tudtuk, hogy nem tudnánk túlélni a másik nélkül. 14 óráig voltunk haragban egymással és azt alig éltem túl.

- Elegem van, hogy nem értesz a szavaimból! – kiabáltam még egyszer egy utolsót. – Szeretlek, a rohadt életbe is! SZERELMES VAGYOK BELÉD! Pontosan tudom, hogy meghalnál értem, ahogyan én is érted. Mindent feladnék érted, ha lenne mit feladnom. TE adtál értelmet a nyomorúságos életemnek. Amit soha életemben nem fogok tudni meghálálni, de nem azért vagyok veled, mert kompenzálni akarom ezt. De csak TE vagy képes arra, hogy ezen a világon tarts. Ha nem lennél, visszaesnék oda, ahonnan egyszer már kimásztam, és ha visszakerülök, onnan már nem lesz kiút, ott fogok meghalni. Már majdnem meghaltam, amikor a saját testem ellenem fordult és TE adtál elég erőt, hogy legyőzzem.

- TE vagy az egyetlen az életemben, amiért még tudok harcolni. És nem csak azért, mert ez a dolgom! Hanem mert nem viselném el, ha olyan világban kéne élnem, ahol TE nem vagy! – Ashton is ordított és már a szeme is vörös volt a visszafojtott sírástól. Én nem voltam olyan erős, hogy visszatartsam.

Amikor egy lépéssel közelebb jött és a szemembe nézett, fájdalom hasított a mellkasomba. Odakaptam a kezemet és összeszorítottam az ajkaimat, hogy ne sikoltsak fel.

- Lily... - az előző hangsúlyok eltűntek, Ash-ből csak az aggodalom jött ki. Egy másodperc alatt ott termett előttem és szinte rögtön nekidőltem. -... tudom, hogy éreztél már ilyet. Mikor?

- Minden alkalommal, amikor beléptél a Fekete Lyukba, és rám néztél – nyögtem ki szaggatottan.

Betámogatott az ajtón és lassan fellépdeltünk a szobájába. Az egész házban sötét volt, Ashton elmondta, hogy Luke Carter-nél éjszakázik, hogy segítsen neki valamiben. Először nem voltam boldog attól, hogy Luke távol van.

Leültem az ágyára, még mindig estélyi ruhában, amíg Ő keresett nekem egy pólót.

- Aludhatok lent, ha gondolod – ajánlottam fel halkan, amikor a fájdalom amilyen gyorsan jött, el is tűnt. Ashton úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Megforgattam a szemeimet, mert tudtam, hogy nem láthatja.

Makacs nephilim!

Túl fáradt voltam, hogy azon gondolkozzam, mi lesz velünk, vagy, hogy talán újra meg kéne próbálnunk beszélni, de szinte teljesen biztos voltam benne, hogy megint kiabálás lenne a vége. Így inkább csendben levettem a lábamról a cipőmet és elkezdtem kiszedegetni a hullámcsatokat a hajamból. Amikor úgy éreztem, hogy már semmi sem szúrja a fejbőrömet, az ujjaimmal kezdtem el fésülni a loboncomat.

Végül hátranyúltam, hogy kioldjam a ruhám szalagjait. De, persze, nem értem el őket.

- Ashton – szólaltam meg végső elkeseredésemben és felálltam a takaróról. Rám nézett, kezében egy pólót gyűrögetett. – Tudnál segíteni?

Láttam az arcán, hogy habozik.

- Nyugi, nem azt kértem, hogy feküdj le velem, hanem, hogy segíts kibontani a ruhámat – mondtam olyan könnyed és közönyös hangnemben, amilyenben csak tudtam. Bólintott és a kezembe adta a pólóját. Egy pillanatra az orromhoz emeltem, amikor hátat fordítottam neki.

Összeszorult a torkom, amikor megéreztem az illatát. És, Istenem, de fájt.

Ashton félresimította a hajamat. Talán véletlenül, de megérintette a csupasz hátam felső részét, aztán elkezdte kibogozni a szalagokat. Úgy, hogy még véletlenül se érjen hozzám. Szándékosan nem.

Egy örökkévalóság volt, amíg végzett, legalábbis nekem annak tűnt. Aztán letoltam magamról a ruhámat, imádkoztam, hogy a melltartóm vagy a bugyim ne kövesse, és szerencsére megúsztam kisebb gikszer nélkül.

Fehérneműben fordultam Ashton felé, hogy mondjak valamit, de elakadt a szavam, amikor megláttam, hogy tart valamit a kezében. Követte a pillantásomat, de nem nézett a szemembe.

- Anyáé volt. Az apám adta neki, amikor 18 évesek voltak. Az első báljukon. Legalábbis anyám mindig így mesélte. Apa halála után nekem adta, hogy adjam tovább a lánynak, aki megérdemli. Szerintem nincs érdemesebb arra, hogy hordja, mint te – újra könnyek gyűltek a szemembe, amik ki is buggyantak, amikor megláttam a nyakláncot. Egy lefelé függő, csukott, angyalszárny volt rajta.

- Édes Istenem – a számhoz kaptam a kezemet, de így is kiszökött rajta egy nyögés. A póló leesett a földre, amikor kicsusszant a kezem közül.

- Megengeded? – csak bólintani tudtam és újra hátat fordítottam neki, hogy be tudja csatolni. Nem találtam a szavakat. Az ujjaim között forgattam a szárnyakat, az egyik kezemmel, pedig elkaptam Ashton-ét, amikor leengedte az oldala mellé.

A kezem tökéletesen illet az övébe, mintha csak oda teremtették volna. Ahogyan az ujjaink összekulcsolódtak, megfordultam. Annyi fájdalom tükröződött a tekintetében, hogy azt hittem, nem fogom tudni rajta tartani a szememet. De sikerült.

Nem zavart, hogy majdnem meztelenül állok előtte, vagy, hogy félig a pólóján taposok. Csak a tekintete létezett.

Az ajkához emelte az összekulcsolt kezünket és csókot nyomott a kézfejemre. Nem tudtam nem mosolyogni.

A feszültség vibrált köztünk, de nem csak az. Hanem a színtiszta, jó és igazi érzések is. A végtelen és megmásíthatatlan érzések, amiknek a hasogatása csaknem szétverte a mellkasomat.

- Nagyon sajnálom, Lily – már én is nyitottam volna a számat, hogy ugyanezt mondjam neki, de megelőzött.

- Én is – biccentettem. Nem lehetett meg nem történté tenni. Talán nem is kellett volna. De egy időre magunk mögött hagyhattuk. Magunk mögött kellett hagynunk. Legalább egy éjszakára.

Közelebb léptem hozzá, a mellkasunk és a csípőnk összekoccant. De ezúttal nem én kezdeményeztem. Hanem Ő. Átkulcsolta a tarkómat és közel húzott magához, amennyire csak tudott. Az ajkai éhesek voltak az enyémre, az enyémek az övére. Ha nem szorítom és gyűröm az ingjét, ledőltem volna a lábamról. Lábujjhegyre álltam, hogy könnyebben tudjam visszacsókolni. Az ajkai, az érintése, az illata. Minden az otthon kellemes érzését keltette bennem. A teljes biztonság érzését. Az egyik keze lesiklott a csaknem meztelen hátamon és a derekamon állapodott meg. A hideg keze libabőrt indított el a bőrömön. Az én karjaim átölelték a derekát, miközben még mindig csókolt. A kezem gyengéden lelökte a válláról az ottmaradt zakót, majd kihúztam a nadrágjából az inget, és az ujjaim bemerészkedtek alá. Finoman szántottak végig az izmain. Lassan kezdtem el kigombolni az inget, majd ledobtam a földre. Ashton már két kezével fogta meg a derekamat és egy pillanatra elhajolt tőlem.

- Lily – suttogta a nevemet. – Nem kell most megtennünk. Tényleg nem. Nincsenek gyertyák, nincs semmi... különleges.

- Nem kell gyertya, nem kell semmi, csak te és, hogy azt mondd, hogy szeretsz. Minden létező emberi módon hozzád akarok tartozni – ráztam a fejemet határozottan. – Ez egy sorsszerinti szerelem, emlékszel?

- Szeretlek, annyira szeretlek – suttogta és újra közelebb húzott magához, én, pedig hagytam neki. Mi több, elkezdtem lépkedni az ágy felé, mintha megszokott dolgot tennék.

Elismételte, hogy szeret, hogy sajnálja és, hogy nem bírná ki nélkülem. Szinte sírva mondtam ki ugyanezeket.

Alatta feküdtem az ágyán, bólintottam, amikor még egyszer megkérdezte, hogy biztos vagyok-e benne.

És én az voltam.

Életemben nem voltam még annyira biztos semmiben.

Mert ez egy sorsszerinti szerelem.

_____________________

A szagok, a hangok, a tér és az idő.

Minden eltűnt.

Mintha nem csak egy porszem lettem volna a földgolyón.

Ő velem. Én vele.

Ketten. Együtt.

A kettő eggyé olvadt.

Ez volt az örökkévalóság.

És az lesz, most és mindörökké.