--- ASHTON --- 

Kicseszett hideg volt. Április vége volt Washington államban és én egy szál rövid ujjúban mászkáltam a fenyőfák között.

Az íjam fel volt nyilazva, lövésre készen állt. Úgy, ahogyan én is. Minden apró kis nesz irányába fordultam, mintha a démonok nem lennének képesek hangtalanul járni.

5 perc sem telt el, mióta Carter felhívott. Ő akkor szállt ki a menő sportkocsijából az erdő mellett, körülbelül fél méterre a Knight háztól.

- Vonszold a segged az erdőhöz, valami történt Lily közelében! – én erre a mondatra már ugrottam és nem is akartam többet hallani. – És legközelebb vedd fel a telefont, ha a barátnőd ötvenszer keres!

Őszintén, eléggé zavarban voltam ahhoz, hogy ne fogadjam Lily hívásait. Nem tudtam, hogy mit akarhat mondani. De Carter hívása után állandóan két emlékkép úszott a szemeim elé. Lily nevetése, ahogyan alattam fekszik és próbál elhúzódni a kezeim elől. És Lily szenvedése Sean karjai között. Az előbbit még vagy milliószor meg akartam pillantani. Az utóbbit soha többet.

- Hé, fegyveres nephilim! – Carter bukkant fel az egyik fa mögül és Ő is egy íjat szorongatott. Az elmúlt hetek edzései miatt már nem remegett a keze a fegyveren. Sőt, voltaképpen olyan magabiztos volt, mint régen.

Vettem egy nagy levegőt, mintha ezzel több bátorságot tudnék gyűjteni és biccentettem a fejemmel, hogy induljunk el.

Nem tudtam, hogy mit várhatok. Hogy Sean tényleg ott fog állni. Hogy az egész egy nagy csapda és nem fogunk tudni győztesen kikerülni belőle.

- Szóval... valamelyik nap találkoztam az apámmal – jelentette ki Carter, miután átlépett pár lehullott ágon. Próbáltam nem túl meglepettnek látszani. De nem ment. Carter apja Uriel arkangyal volt, az Akasha Krónikák őrzője – ami már önmagában nem kis feladat -, de Ő volt a seregek vezére, sok írásban úgy szerepelt, hogy „aki a fényével megszabadít a gonosztól". A rejtélyek, álmok, látomások, médiumok őrének is tartották. A megjelenésének időpontja egészen a helyzetünkhöz illő volt. Hiszen New Orleans-ban egy Kivetítést akartunk látni, akit médiumnak és jósnak ismertek a Francia Negyedben.

- És? – kérdeztem vissza. Talán Ő volt az egyetlen arkangyal szülővel rendelkező nephilim. És Ő találkozott a legritkábban az apjával.

- Szóba kerültél. Mármint a helyzeted – ez volt az a hangsúly, amitől tartottam. – Nem én hoztam szóba, hanem az apám. Azt mondta, hogy az arkangyalok már tudnak mindenről és a hír viszonylag lassan csordogál el mindenkihez a mennyországban.

- Mennyi az a viszonylag lassú?

- Tudod milyen pletykások az angyalok. Legfeljebb egy hetünk van, de már ez is egy kis segítség – egy reccsenésre a fák közé kaptuk a fejünket, de csak egy magányos mókus szaladt fel a fenyőfára.

- Nem tudom, hogy mit akarhatnának tenni, ha mindenki megtudná – megráztam a fejemet.

- Én se – Carter ezzel a lendülettel átlépett egy hangyabolyon és közelebb araszolt az erdő világosabb oldalához. – Lily azt mondta, hogy az ablakból látott valamit.

- Mindjárt ahhoz a részhez érünk – biccentettem. Ha Lily az ablaka előtt lévő hatalmas fenyő ágai között is meg tudott látni valamit, akkor az a valami elég feltűnő jelenség lehetett.

A fák elkezdtek sűrűsödni, így irányt váltottunk és kifelé indultunk. Ahogyan közeledtünk a Knight ház felé, felém úgy jöttek Lily érzései és képzelgései. Ő nem tudta, hogy én is az erdőben vagyok, ezért az egyetlen felém irányuló érzelme az enyhe harag volt, amiért nem válaszoltam a telefonhívásaira. De azt kívánta, hogy bárcsak ott lennék mellette. Lily aggódott Carter-ért, a gondolatai már addig is vezettek, hogy Sean megölhette.

Egy holló rikácsolása ragadott ki az érzésekből.

- Hallod ezt? – Carter rám nézett.

- Mire gondolsz?

- Templomi harangot hallok – megráztam a fejemet, jelezve, hogy nem hallok semmi ilyesmit. – És egy pap beszédét.

Carter elkezdett rohanni. Nem tudtam ezt mire vélni, de én is utána iramodtam.

Ekkor hallottam meg a hangját.

- ASHTON! – a távolból Lily kiáltását hallottam és teljes erőből Carter nyomában kezdtem el szaladni.

A Knight ház közelében lehettünk, amikor mindketten megtorpantunk.

A környezet és a hangok elmosódtak előttem, Lily kiáltása is elhalkult a fülemben.

Egy látomás jelent meg előttem. És, ahogyan előttem végigpörögtek a szörnyű események, Lily hangját hallottam. Az igazi Lily hangját.

A látomás Lily-jét lelökték a tetőről.

Nem vagyok gyenge virágszál, túl fogom élni.

A feje nagyot koppant a betonon, a teste összeroncsolódott. Ott guggoltam mellette – én guggoltam mellette, nem a látomásom -, könyörögtem neki, hogy ébredjen fel. De a betonon vörös vér ömlött megállíthatatlanul.

Jól voltam. Jól vagyok.

A tér ismét megváltozott. Lily a fürdőszobában állt, a tükör előtt, én az ajtóból néztem és imádkoztam, hogy ne az legyen a vége, amire gondolok.

Szeretlek, Ashton.

Az összes csontja kirajzolódott a ruhája alatt, a keze remegett, amikor belenézett a tükörbe. A valóságba sosem volt ilyen rossz állapotban.

Hogy ez a pillanat... mi... sose múljon el.

Az arcán könnyek csorogtak végig, majd még mindig remegő ujjakkal vette a kezébe a pengét. Nem bírtam lehunyni a szememet, amikor végighúzta a csuklóján az élét és a vér kiszivárgott a sebből. Hagynod kellett volna, hogy megtegye.

Nem hagyta abba a vágást, addig nem, amíg a lába ki nem csúszott alóla és a vér ismét be nem terítette a földet.

De te itt vagy, hogy megvédj, nem igaz?

A látomások tovább folytatódtak és mindnek egy lett a végkimenetele. Lily meghalt. Többféle szörnyű módon. És nem tudtam ellene mit tenni. A kezem átszaladt a testén, amikor meg akartam érinteni. A hangomat nem hallotta meg. A könyörgéseimet sem.

Lily-t elütötte egy autó. Lily karambolozott a jeges úton.

A hangja nem némult el a fejemben.

Szeretlek!

Azt hitted, hogy ki akarom rakni a szűrödet?

A fájdalom elviselhetetlen volt.

Akkor sem fogok máshogyan rád nézni, ha te vagy a nagy, gonosz farkas.

Többféle elviselhetetlen jövő töredéke.

Egy sorsszerinti szerelem.

Nem tudtam megakadályozni a halálát.

Egy sorsszerinti szerelem.

Az

Én

hibám

volt.

Egy

sorsszerinti

szerelem.

__________________

A látomások, a hangok. Minden hirtelen tűnt el. A tűlevelek idegesítő szurkálásait éreztem a nadrágomon és a pólómon.

Carter is a földön feküdt, pár méterre tőlem. Köztünk, pedig ott lelte halálát egy holló, amiből egy nyíl állt ki.

- Ugye, ez nem az, amire gondolok? – rátámaszkodtam a könyökömre, majd megtöröltem az arcomat. Folytak az arcomon a könnyek. Carter-én is.

- Egy Elrettentő – Carter szinte némán ejtette ki a szót. Életemben egyszer láttam előtte Elrettentőt. A képzésünkön bemutatták, hogy hogyan kell ártalmatlanná tenni. Az Elrettentő dolga, hogy belemásszon azoknak a fejébe, akik bizonyos távolságra vannak tőle és lefegyverezze őket a legnagyobb félelmükkel. Nekem nem sikerült megsemmisítenem az Elrettentőmet, túlságosan belemászott az elmémbe, nem tudtam szabadulni a félelemtől, ami életre kelt előttem.

Ezúttal egy Elrettentő tett hatástalanná mindkettőnket és szerencsémre Carter-nek sikerült elpusztítania.

Az első alkalomnál nem tudtam megállni a hányást. Az erdőben már sikerült legyűrnöm az ingert.

- Lily ezért látta a Sean-t az ablakából – következtetett Carter és gyorsan lábra állt. Nekem még kellett egy másodperc, hogy meg tudjak mozdulni.

- Nem volt olyan közel, hogy látomása lett volna, mint nekünk – hála Istennek!

- A démontanoncok ezek szerint szereztek erősítést – újra a hollóra néztem és beláttam, hogy Carter-nek igaza lehet.

Az Elrettentők képesek voltak megváltoztatni az alakjukat, hogy a környezetükhöz alkalmazkodjanak. A hollóalak tökéletes volt az erdőhöz.

- Te mit láttál? – kérdeztem Carter-től.

- Az anyám halálát vagy ötmillióféleképpen. Ezért hallottam templomi harangot meg papi beszédet – Carter megdörzsölte az arcát. – Te?

- Lily – csak ennyit bírtam kinyögni, mert újra eszembe jutott a vér a földön, az összeroncsolódott, élettelen teste. Carter észrevette, hogy nem vagyok a toppon, ezért a kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni.

- Az apám meg akarja látogatni az anyámat – ezt nyögte ki Carter pár perc múlva. Nem tudtam leplezni, hogy elakadt a lélegzetem.

- De az nem... törvénytelen? – pont én beszéltem arról, hogy mi törvénytelen és mi nem. Ennél álszentebb nem is lehettem volna. Egy alapvető törvény mondta ki, hogy az emberi és az angyali szülők nem találkozhatnak, kivéve, ha egy „fajhoz" tartoznak. Mint az én szüleim.

- Az a helyzet, hogy az apám... nem csak meglátni akarja, hanem... le akarja adni a szárnyát, hogy az anyámmal lehessen – Carter beletúrt a hajába. Amikor kisebb voltam, Anya elmesélte, hogy Stephanie Samuels és Uriel arkangyal – akit Stephanie csak Uriah-nak hívott – hogyan találkoztak. Sokáig csak kerülgették egymást, mivel Uriel nem akart törvényt szegni azzal, hogy egy emberrel... hál. Aztán végül... az érzések győzedelmeskedtek az agy fölött.

Voltak olyan angyalok, akiknek több félvér gyermekük is volt, különböző anyáktól. Innen lehet sejteni, hogy azok nem éreznek különösebb kötődést az emberekhez. De például Anya, aki két gyermeket is szült egyazon emberi férfinak, elég sok elismerést kapott, még akkor is, ha nem volt angyal többé.

- De az apád az Akasha őrzője – az apjának ez volt a legfőbb feladata. A legtöbb hiedelem – és anyám is – úgy tartotta, hogy az Akasha Krónikákban van minden ember múltja, a jelene és a jövője. Azt mondják, hogy minden ember a halála után nyer bejárást a könyvtárba, de néhányan olyan figyelemre méltó életet élnek, hogy megérdemlik már életükben a belépést.

- Még nem döntött. De... apám azt mondja, hogy az övék... igaz szerelem és nem akarja anyámat újra cserbenhagyni – Carter felkapta a döglött hollót a földről és körbefordította a kezében.

- Mit keresel rajta? A halott holló nem fog neked mondani semmit – megráztam a fejemet. Carter-nek tudósagya volt, számunkra megmagyarázhatatlan dolgok jutottak az eszébe, teljesen normálisan.

- El kéne vinnem, hogy megvizsgáljam – magának beszélt, nem nekem.

- És ha nyomkövető van benne? – Carter egy pillantást vetett rám. Azt gondoltam, hogy Sean olyan okos, hogy lekövesse az Elrettentő útját? Igen, azt gondoltam. Mert én azt tettem volna.

- Ne aggódj, el tudok bánni pár démontanonccal – Carter olyan pillantást vetett rám, amilyet Luke szokott, amikor túlságosan „kis öcsisen" viselkedek.

- Hívd fel Lily-t, Ash! – parancs volt, nem is kérés. – Szombaton találkozunk a reptéren.

Ezzel elment.

Ott álltam az erdő szélén, egy fának dőlve, marhára fáztam, de tudtam, hogy ha Lily kinéz az ablakán, engem lát.

Előttem a telefonomat és felhívtam. Fél csörgéssel később már fel is kapta.

- Tudod, valószínűleg hagynom kellett volna, hogy csörögjön. Vissza kellett volna adnom azt a csodálatos érzést, amit egy órája éltem át – Lily felhorkantott, az ablaknak háttal állt, láttam, hogy megfeszül a válla és, hogy dobol az ablakpárkányon.

- Tudom, sajnálom, de mi lenne, ha megfordulnál? – hallottam, hogy felmorog és kelletlenül megfordult.

- Szóval azért nem vetted fel a telefont, mert az erdőben kommandóztál? Kösz, jó tudni – a hangjában harag érződött, de tudtam, hogy lehetne sokkal dühösebb is.

- Carter-ral voltam, levadásztuk a rémálmodat – vagyis inkább Carter vadászta le, de ez nem lényeges. Meglepődött arcot vágott. Nem hitte volna, hogy Carter elmondja nekem, hogy lehet, hogy Sean-t látta? Mintha lenne titka bármelyiküknek is előttem.

- Sean volt ott, Ashton? – a hangszínében a haragot felváltotta a rémület. És újra a szemem elé került az ezerféle halála és a hangja. De te mindig itt leszel, hogy megments, nem igaz?

- Nem, csak egy Elrettentő – Lily ráncolta a szemöldökét az elnevezésre. – Egy olyan dolog, ami a legnagyobb félelmeddel tesz harcképtelenné. Ezért láttad te Sean-t.

- Várj, azt mondtad, hogy legyőztétek. Szóval... te is láttál valamit? – Lily a háta mögé nézett, majd mondott valamit Maia-nak.

- Igen, láttam – láttam az arcán, hogy megértette a hangomat. Hogy nem akarok róla beszélni. Nem akartam felidézni újra a látomásokat. Viszont, láttam a szemén, hogy magától is kitalálta a dolgokat. – Nincs semmi probléma, oké? Megoldottunk és nem lesz többé problémánk vele.

- Ezt csak azért mondod, hogy nyugodjak meg, igaz? – felhorkantam, hogy mennyire jól átlát rajtam.

- Miért, az baj, hogy meg akarlak védeni ettől az egésztől? – konkrétan ez volt a dolgom. De az önzőségem miatt mindketten odaveszhetünk.

- Már nyakig benne vagyok, így tök mindegy – a nemtörődöm hangja nem tetszett. Tudtam, hogy nem akar arra gondolni, hogy milyen árat kell nekem – nekünk – fizetni az igaz szerelemért.

- Nem beszélhetnénk másról? Torkig vagyok az angyaltémával! – úgy éreztem, hogy nem bírom tovább élni az életemet. Az életet, mint félangyal. Mennyivel könnyebb lett volna emberként, akinek csak azért kell aggódnia, hogy mikor lehet kettesben a barátnőjével!

- Rendben, de ez a téma sokkal keményebb lesz, mint angyalos – Lily felhorkant, én, pedig várakozva néztem az ablaka felé. A barátnőm hadarva kezdett bele a mondandójába, ami jelezte, hogy fél attól, amit mondani fog. – Szóval... Maia egy pánt nélküli melltartóval állított be hozzánk, mondván anyával megbeszéltek valamit. Aztán anyám is hazajött és áthozott a szobámba egy... hát, szóval... egy báli ruhát és azt akarják, hogy... izé... hogy menjek el a bálba.

Nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam, pedig tudtam, hogy ezzel még nagyobb zavarba hozom Lily-t. Nem fért a fejembe, hogy a lányok – nem csak Lily, hanem körülbelül minden lány az univerzumban – hogy tud ennyire túlaggódni egy bált. A fiúknál ez könnyebb volt. És mivel a 21. században élünk, egy lánynak sem volt megtiltva, hogy elhívjon egy fiút.

Ez, pedig egy burkolt meghívás volt.

Mivel én nem jártam normális iskolába, körülbelül soha, nem tapasztaltam meg a saját bőrömön, hogy milyen is a középiskola. A lényeg, hogy túl sok rosszat hallottam ahhoz, hogy soha ne tegyem be a lábamat egybe se.

- A francba, annyira tudtam, hogy így fogsz reagálni. A francba – Lily láthatólag máshogy értelmezte a nevetésemet, mint én.

- Várj, várj! Kicsikém, figyelj ide! – láttam, hogy Lily beletúr a hajába zavarában. Átkoztam magamat, hogy nem tudtam magamban tartani a reakciómat. Nem voltam normális.

- Tudod, mit? Nem is érdekel ez a hülye bál, én csak kicsit... nem is tudom – Lily folyamatosan beszélt, nem is figyelt rám.

- Figyelj rám, Lils! – tudtam, hogy az utált beceneve majd felhívja a figyelmét. És így is volt. Várakozóan rám nézett, kíváncsi szemeket vetett rám, de láttam, hogy legszívesebben sikoltana. – Nekem nem volt soha ilyenekben részem, nem tudom, hogy milyen a gimi. Én... amikor ez az egész elkezdődött, szó nélkül belerángattalak ebbe a világba, mert úgy gondoltam, hogy biztonságban tudlak tartani itt. Ha velem vagy. De nem kérdeztelek meg, hogy szeretnél-e egyáltalán részt venni az életemben, vagy, hogy szeretnél-e áldozat lenni a nephilimek és a démontanoncok háborújában. Én nem is gondoltam bele, hogy te nem akarhatsz engem, hogy inkább a régi életedet választanád, mint ezt a szart. Nekem nem volt választásom, de én sosem bántam, mert találkozhattam veled és ez számomra mindent megér. De te talán másképp vélekedsz a világról, mint én. Lehet, hogy csak normális életet akarsz és nem harcolni az életedért.

- Na, ezt most fejezd be! – Lily felemelte a hangját, hogy félbeszakítson, majd a válla fölött hátranézett. Lehet, hogy nem volt egyedül a szobában. – Ne beszélj sületlenségeket! Sosem hagynálak cserben. Akkor végképp nem, amikor engem védesz és értem kockáztatod az életedet.

- Pont erről beszélek! – a kétség hirtelen rajtam is elhatalmasodott, mint múlt héten Lily-n. – Mi van, ha csak azért szeretnél velem lenni, hogy kárpótolj, amiért „kockáztatom az életemet"?

- Nem hiszem el, hogy ezt gondolod – nem kellemes déja vu ütött tábort a fejemben, miközben Lily kilehelte ezt az egy mondatot. – Nem engedem, hogy ismét megtörténjen, Ash. Ilyen ostobaságok miatt nem. Ha megint összetörjük egymást... azt egyikünk sem élné túl. A legutóbbit is alig sikerült. Nem engedem, hogy ezt mondd. Nem! Tudod, miért? Mert szeretlek! Annyira szeretlek, hogy kimondani is fáj!

Hallottam, hogy Lily már sír. És ez szépen lassan, észhez térített engem is. A szavai... a szavai által olyan érzéseim lettek, mint soha Lily iránt. Csak még több lett a szerelmem, ha ez egyáltalán lehetséges.

- És, ha egyszer megtörténik az, hogy elszakítjuk magunkat a másiktól, akkor az azért legyen, mert nem szeretjük többé egymást, ne azért, mert kétségeink vannak. El kell fogadnunk, hogy valamilyen fatális véletlen folytán kaptunk egy csodás ember a Sorstól, aki olyan végtelen szerelemmel szeret, amilyennel csak egy szülő szeretheti a gyermekét. És, ha te ezt éppen te nem fogadod el, akkor majd én, az örök borúlátó, megteszem, és akárhányszor kétségeid vannak, elmondom, hogy mennyire szeretlek és, hogy a szerelmemet soha, senki nem tudja megingatni. Mert ez egy sorsszerinti szerelem, emlékszel?

Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de nem jött ki semmi a torkomon. Ez is ritka eset volt, de összes olyan esetet, amikor nem tudtam megszólalni, Lily-hez volt köthető.

Aztán végül arra jutottam, hogy ez nem a beszéd, hanem a cselekvés ideje.

Lily ablaka alatt még mindig ott volt a fa, amin a legutóbb is felmásztam a szobájába. Mondhatni, már volt a mászásban gyakorlatom.

- Mi a jó istent művelsz? - Lily akkor hajolt ki az ablakán, amikor már csak egy méterre voltam tőle.

- Bebizonyítom, hogy nem csak te érzel úgy, ahogy – és már ott is voltam szemmagasságban vele. Zavartan a fülé mögé tűrt egy tincset és kétkedően megrázta a fejét.

- Csak te lehetsz olyan kétségbeesett, hogy egy fán mászol be a lány szobájába – próbálta megütni a gúnyos hangsúlyt, de nem sikerült neki. Éreztem, hogy boldog. Éreztem, hogy... nem is tudtam pontosan, hogy mit. Csak annyit tudtam, hogy azt az érzést még sosem éreztem olyan erősen azelőtt.

- Liliana Knight, eljössz velem a bálba?

Egy sorsszerinti szerelem.