--- LILY ---

- Akarod, hogy segítsek? – csütörtök este volt, én, pedig a garázsban ugráltam, hogy elérjem a szekrény tetején lévő bőröndöt. A garázsajtó nyitva állt, Ashton a terepjárón támaszkodott és onnan bámulta a szenvedésem.

- Nem, meg tudom oldani – minden egyes szó után lihegtem egyet, mintha lefutottam volna 5 kilométert egyhuzamban.

- Miért akarsz már ma este pakolni? – kérdezte Ashton, miközben én egy újabb ugrás alkalmával elértem a bőrönd szélét.

- Mivel holnap este beköltözöm hozzátok és szombat hajnalban, már repülünk is New Orleansba, muszáj ma bepakolnom – és elértem a bőröndöt, már húztam is le a szekrény tetejéről. – Ja és holnap még egy kémia dolgozatot is meg kell írnom, szóval...

Próbáltam nem gondolni a kinyitott kémiakönyvemre a nappaliban, épp eléggé örültem, hogy Ashton félbeszakította a reménytelen tanulásomat.

A másik dolog, ami másnap esedékes volt, nem tudott kimenni a fejemből, mivel Maia folyamatosan emlékeztetett rá. A tavaszi bál. Azzal nyaggatott, hogy hozzam fel a témát Ash-nek, úgysem fog nemet mondani, meg ilyesmi. De mivel nyúl voltam, nem fűlött a fogam ahhoz a bizonyos kérdéshez.

A hétköznapi dolgok valamiért nem illettek már bele az életembe. 3 jó nephilimet ismertem, 1 rossz nephilim vadászott rám, a barátom anyja angyal volt valaha, az egyik legjobb barátom apja arkangyal. Az életem már nagyon távol állt a normálistól.

Felcipeltem a szobámba a bőröndömet, majd nagyot nyújtózkodva mentem vissza a nappaliba, ahol Ashton már várt rám. Lebiggyesztett szájjal vágtam le magam a kanapéra és ráhajtottam a fejemet a vállára.

- Mi van Luke-kal? – nem találkoztam a héten az idősebb Hill fiúval, pedig sok időt töltöttem náluk. Száműzte saját magát a pincébe. Ellenben... néhány órát Carterral töltöttem, a Samuels házban berendezett edzőteremben, ahol felügyelhettem az újrafejlődését. Persze, amikor éppen nem hunytam be a szemeimet, mert féltem, hogy elvéti a célpontot.

- Luke a múlt héten... találkozott Georgie őrangyalával – mondta lassan Ashton, mire felkaptam a fejemet a válláról.

- Csak így? És mi történt? – ráncoltam össze a szemöldökömet.

- Az angyal figyelmeztette Luke-ot, hogy ha még egyszer meglátja Georgie közelében, aki nem az Ő területén van és nem is az Őrzője, fel fogja jelenteni Őt az arkangyaloknál – magyarázta Ashton, mire felszisszentem.

- Megteheti? – kérdeztem vissza.

- Meg. Luke-ot nem rendelték még senkihez. És tudod milyen Luke. Nem bírná ki, hogy ne csináljon semmit. Még akkor is Georgie-hoz menne, ha lenne még a közelében 3 másik őrangyal – Ashton megsimította a hátamat, amikor meglátta, hogy feszült lesz az arcom.

- De nem fog leállni, igaz? – egy szomorú félmosolyra húztam a számat. Ismertem Luke-ot. Ismertem az érzéseit, az aggodalmait. Tudtam, hogy mennyi védelmezőösztön van benne. Néha úgy éreztem, hogy Georgie-t még Ashtonnál is jobban akarja védeni. És ezekért én végtelenül tiszteltem Luke Hill-t.

- Nem, nem fogja abbahagyni. Nem bocsátaná meg magának, hogy ha Georgie-nak valami baja esne és Ő nincs ott a közelében – Ashton megrázta a fejét.

- Azt is képes vállalni, hogy... mi is lenne a dolognak a büntetése? – még nem voltam tisztában az „angyaltörvényekkel".

- Különböző büntetések vannak. Nem kaphat Őrzöttet, pedig Őrzött nélkül jóformán semmit sem érünk. Távolságtartási végzés, de még a fegyvereinket meg a támogatásunkat is megvonhatják – sorolta lassan Ashton.

- Várj! Mindketten? – hiszen Ashton nem vett részt a dologban, csak utólag tudott meg mindent Luke-tól.

- Ha bárki tud szabálysértésről, muszáj jelentenie. Én ezt nem tettem meg.

- De... te is követtél el szabálysértést, nem igaz? Amiket Luke vagy Carter nem jelentett – eszembe jutott, amikor Sean azt mondta, hogy Ashton próbál szabályok szerint játszani. Vagy, hogy Luke mennyire dühös volt, amikor Ash megmentette az életemet. Édes istenem, eddig milyen jól elkerültük ezt a kérdést! Egy titok után jön a másik. Egy probléma után, jön egy újabb. Egy aggodalomhoz hozzáadódik egy újabb. Mit egy aggodalomhoz! Az aggódásaim listája a plafont verdeste és még nem volt vége.

- Kérlek, ne akard megkérdezni, hogy rám milyen büntetések várhatnak!– Ash lehunyta a szemét, én, pedig arrébb ültem a kanapén, helyet hagyva köztünk. Kicsusszantam az ölelő karja alól, hogy az érintése ne terelje el a figyelmemet, amikor éppen készen álltam arra, hogy faggassam.

- Ezt egyszer már lejátszottuk. Vagyis, pont, hogy nem játszottuk le és rossz lett a vége! Én nem akarom megint átélni a múlt hetet, oké? – na, ez a magabiztos hangom már egészen jól csengett. Ashton felemelte a kezét, hogy megfogja az arcomat, de félúton megállt. Látta, hogy nem viccelek. – Nem vagyok gyenge virágszál, túl fogom élni.

- Én ebben nem vagyok olyan biztos – nagyon kellett figyelnem, hogy megértsem Ash szavait, annyira motyogott.

- Mi a büntetés, Ashton? – egy árnyalatnyival feljebb emeltem a hangomat.

- Halál, Lily! Meg is ölhetnek! – Ash hangja is megemelkedett.

- Édes Istenem! – suttogtam.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem számítottam rá. Mert számítottam. De, amikor kimondta, az egész valósággá vált.

Halál.

Tudtam, hogy a döntést neki kell meghoznia, azt kell választania, amit helyesnek vél. De nem hittem el, hogy a helyes döntéshez meg kell majd halnia. A helyes döntés is hozhat magával büntetést. Az Ő helyes döntésével embereket tudtunk megmenteni a démontanoncoktól, Georgie-t is meg tudták menteni, engem is. Ha nem lettek volna a Hill fiúk, mindketten halottak lettünk volna.

- Törvényeket szegtem meg! Alapvető törvényeket – a szavai egyre csak visszhangoztak a fejemben. Attól féltem, hogy menten elhányom magam.

- Ki tud erről? Mármint... ki tud arról, hogy milyen viszonyban vagyunk? – néztem végül fel rá, amikor összekapartam valamennyi bátorságot. És levegőt, hogy beszélni tudjak. És elfojtottam a könnyeimet.

- Luke. Carter. Az anyám – ezt a szót úgy ejtette ki, mintha epe jött volna ki belőle. – A démontanoncok nagy része. De, ahogyan a pletykák terjengnek, a fél mennyország is tudhat róla.

- Ha meg akarnának büntetni, már megtették volna, nem? A parkos eset előtt rengetegszer jártál a Fekete Lyukban, már az is szabályszegésnek hatott – egy apró fűszálba kapaszkodtam bele végső elkeseredésemben. Persze, nem voltam hülye. Tudtam, hogy az angyalok figyelmét semmi sem kerüli el.

- Ha a parkban meghaltál volna, akkor hívtak volna be minket meghallgatásra. És, ha az álmod valóra fog válni, akkor kezdődik csak az igazi probléma – Ashton ekkor fogta meg a kezemet, ami remegett a kanapé anyagán.

- Miért? – kérdeztem vissza.

- Ha csendes a szabálysértés és nem következik belőle még egy arasznyi nézeteltérés sem, az angyalok szemet hunynak az ügy felett és még sem írásba sem kerül a dolog. Ilyen volt a szüleim esete. Az anyám a saját döntése jogán mondott le a szárnyairól és a képességeiről. Így ez írásba került. Ahogyan később a mi születésünk is, mert angyalvér van bennünk. De az apám nem is szerepel bennünk. Az Ő esetük nem vezetett harchoz vagy vitához, az apámat nem próbálták megölni a démonok, szóval nem fenyegetett semmilyen veszély – magyarázta Ashton, az én fejemben, pedig kezdtek összeállni a dolgok.

- Akkor odafent már most őrjönghetnek miattunk. Sean megtámadott, kétszer. Az első esetben te megöltél két démontanoncot. A második esetben Carter meglőtt egy démontanonc vezetőt és ugyanezek a démontanoncok felbolygatták a Sárkányok Házát – összegeztem az életünk utóbbi heteit. Csak egy perccel később jutott el a tudatomig, hogy mit is mondtam. Ashton megölt két embert. Azzal nyugtattam magam, hogy rosszak voltak. Hogy megérdemelték a sorsukat. Aztán eszembe jutott, hogy voltaképpen felháborodtak, amikor Sean bántani akart engem. Újak lehettek. Akik még nem akartak ölni. De oka volt annak, hogy átlökődtek a másik oldalra. És ez nem azon múlt, hogy megölnek engem vagy sem. Nem olyanok voltak, mint Luke. Vagy mégis? Nem tudhattam. Ki voltam én, hogy ezt megítéljem?

- Ha az álmom valóra válik, és ha nem is halok meg, a baj megtörtént. Ha viszont meghalok... - elcsuklott a hangom.

- Akkor mindegy, hogy mi történik – mondta Ashton, mire félrebiccentett fejjel ránéztem. – Ha meghalsz és, ha engem tárgyalásra hívnak, fel fogom vállalni a tetteimet, és nem érdekel, hogy ha meg is halok. Nélküled úgy sincs lényege az egésznek. De, ha valamilyen fatális véletlen folytán, Sean még életben van, amikor engem megbüntetnek, elintézem, hogy a halálom másnapját már ne élje meg.

Ekkor bújtam megint oda hozzá.

- Nem akarok nélküled élni. Nem bírnám ki.

Az ajkára tettem az ujjaimat, hogy elcsitítsam.

- Szerintem mindketten elég ügyesen bebizonyítottuk, hogy nem tudunk egymás nélkül élni. És most nem is kell.

Odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, de nem kellett sokat erőlködnöm, mert Ashton is odahajolt hozzám. Mosolyogva csókoltam meg, Ő, pedig úgy csókolt vissza, hogy ha nyitva lett volna a szemem, tuti, hogy elkerekedett volna.

A karjaim a nyaka köré fonódtak, az ujjaim a hajában szánkáztak. Annyi minden volt ebben a csókban – vagy inkább csókokban -, hogy nem is tudtam volna az összes érzést felsorolni, amit kiváltott belőlem. És, Istenem, amikor az ujjai szinte remegve a derekamhoz értek, mintha még sosem ért volna hozzám. Éreztem, hogy finomkodik velem, mintha egy apró, törékeny porcelánbaba lennék. Valaha lehet, hogy az voltam. De már csak rá vágytam. Az érintésére.

Szóval én voltam az, aki cselekedett. Hátradőltem a kanapén, a párnák közé és magamra húztam őt is. Akkor érezhette meg, hogy komolyan gondolom, amikor az ujjaim betévedtek a pólója alá. Ekkor éreztem meg, hogy a csókjaink igazán elmélyülnek. Ashton a fejem mellett támaszkodott az egyik kezével, vigyázott, hogy ne nyomjon össze. Az ujjaim alatt éreztem a hasizmait, majd ahogyan a kezem feljebb vándorolt, a hátizmait is. Egykettőre lekerült róla a póló és a földön landolt. Az Ő keze még mindig a derekamon terült szét, lassan mászott a pólóm alá. Ahogyan az ujja hozzáért a bőrömhöz, kirázott a hideg. A pólóm feljebb húzódott, aztán láthatóvá vált számára az a rész, ahol Sean először megszorított. Még helyenként látszottak apró kékes pöttyök. Összerándultam, amikor Ash megsimította azokat a pöttyöket.

- Ez az én hibám – Ash felemelte a fejét, hogy belenézhessen a szemembe. Mindketten lihegtünk és nagy levegőket vettünk.

- Nem, neked köszönhetem, hogy még életben vagyok – megráztam a fejemet és megsimogattam az arcát. – Jól vagyok.

Csak ennyi kellett neki, az ajka már a nyakamon volt. A lábaimat szorosan fontam a dereka köré. Lehunytam a szememet, amikor kiszaladt belőlem egy nyögés. Ajaj, ennek nem lesz jó vége. Felemeltem a fejemet, hogy le tudjam húzni magamról a pólómat és az is a földre szállt. Ashton szinte nem ért a melltartómhoz, amikor a keze visszaszánkázott a póló eldobása után. Csak a csípőmet simogatta, ami már nem csak csontból állt, mint egy hónapja.

- Amikor a Sean támadása előtti napon láttalak, akkor láttam meg először, hogy a póló lóg rajtad és a kötény erősebben van megkötve a derekadon – Ashton hangja csak suttogás volt, amit a bőrömbe mormolt.

- Azt gondoltam, hogy ha ez így folytatódik tovább... te... - nem fejezte be a mondatot. A szememből kis híján könnyek törtek ki. – Másnapra rászántam magam, hogy megszólítsalak. De csak a tekintetünk találkozott, miután leejtetted a rekeszt. Tudtam, hogy már nem bírja a tested sokáig. Ezért döntöttem úgy, hogy megszegem a szabályokat.

- Jól voltam, Ashton – gyengén megráztam a fejemet. Nem, nem voltál jól! Közel voltál a halálhoz! Ashton nélkül most a föld alatt lennél!

Vetett rám egy pillantást és megforgatta a szemét.

A mozgolódástól éreztem, hogy a melltartópántom elkezd lefelé csúszni, nagyon lassan. Igyekeztem témát váltani.

- Tudod, rájöttem valamire – kezdtem bele elmélkedve, Ashton hümmögött egyet, jelezve, hogy fejtsem ki, de Ő már el volt foglalva azzal, hogy a nyakamat csókolja. – Hogy te nem is vagy az esetem.

Persze, erre rögtön felkapta a fejét és mind meglepődve, mind kérdően nézett rám.

- Úgy értem, mielőtt még megismertelek volna, nem az ilyen fajta srácokért voltam oda.

- Milyen fajta srác is vagyok én?

- Szőke – vágtam rá.

- Ó, igen? – Ashton felvonta a szemöldökét és egy ravasz pillantást vetett rám.

- Ne! – kiáltottam fel és próbáltam elhúzódni a keze elől. De mivel alatta feküdtem, ez csaknem lehetetlen volt.

Megcsikizte az oldalamat, mire összerándultam. A visítás és a nevetés egyvelegét adtam ki magamból. Vergődtem a kanapén, hogy el tudjak menekülni.

- Lily! Itt vagy? – francba! Eltűnődtem, hogy mi okból is adtam Maia-nak kulcsot. És, hogy miért nem vettem el tőle, amikor tudtam, hogy ilyen esetekben is benyithat.

A barátnőmnek nem kellett válaszolni, hallotta a hangokat a nappaliból és egy pillanat múlva már ott is állt az ajtónál. Egyikünkön sem volt póló, én, pedig Ashton alatt feküdtem.

Amikor Ash is meghallotta Maia cipőjének kopogását a parkettán, ami körülbelül 2 méterre dobolt tőlünk, leszállt rólam és mindketten kapkodva kezdtünk el felöltözni.

- Ó, miattam ne hagyjátok abba! – Maia felemelte két kezét a levegőbe és igyekezett visszatartani a nevetését, miközben mindkettőnk arca rákvörös volt.

- Este felhívlak, oké? – Ashton lehajolt, hogy megpusziljon és, amikor bólintottam már el is ment. Amikor Ash után becsapódott az ajtó, Maia-ből kitört a nevetés, én, pedig kissé szégyenkezve vágódtam vissza a kanapéra.

- Atyám, csak nem azt szakítottam félbe? – Maia is leült a kanapéra és kíváncsi szemeket meresztett rám.

- De igen, azt szakítottad félbe – bólintottam, bár nem voltam biztos benne, hogy megtörtént volna, ha Mae nem is lép be.

Éppen akkor csapódott be újra az ajtó, amikor belekezdtem a panaszkodásba.

- El sem hiszem, hogy elüldözted! – hitetlenkedtem még mindig. Nem tértem magamhoz a sokkból, hogy Maia meglátott minket félmeztelenül a kanapén.

Aki belépett az ajtón, Apa volt, aki pont hallotta, amit mondtam.

- Kit üldözött el Maia? – vonta fel a szemöldökét. Ash olyan hamar elhúzott volna, hogy Apa nem is látta a terepjárót? Egy fél angyalból bármi kitelik.

- Ashton-t – válaszolta Maia, aki néha-néha felkuncogott.

- Ó, akkor ügyes volt – dicsérte meg Apa – megdicsérte! – és egy pacsira nyújtotta a kezét a kanapé mellett állva. Maia mosolyogva csapott bele.

- Köszönöm, Mr. Knight – kuncogott tovább Mae, majd meglátta a mérges arcomat és próbálta féken tartani magát.

- Apa! – kiáltottam fel.

- Ne haragudj, Bogaram, ez tényleg igazán sajnálatos. De azért ügyes húzás volt – az én képem, pedig továbbra is égett.

- Szóval, hoztam Szerelmünk lapjait, bár gondolom Ryan Gosling nem néz ki olyan jól póló nélkül, mint Ash, de azért nem rossz – Maia az ágyamon ülve kattintgatta a laptopját. Eredetileg azért jött át, hogy csajos estét tartsunk, de azóta a vezeklés lett a célja. – Meg a Vámpírnaplók első évadát. Melyik legyen?

Én az ablakpárkánynak dőlve álltam, a telefonommal a kezembe, vagy háromszor hívtam Ashton-t, de egyszer sem vette fel.

- Ööö, mindegy – őszintén, nem is figyeltem Maia-ra, így csak megráztam a fejemet.

- Lily! – Maia kifejező szemekkel meredt rám. – Te meg Ashton... izé... szóval, ti már...

- Nem, még nem – ja, de már mindketten gondoltunk már rá. – És te meg Scott?

- Nem, dehogyis – Maia elnevette magát. Maia meg Scott a hullócsillagok óta össze volt nőve. És őszintén, jók voltak együtt. El tudtam képzelni, hogy ebből a kapcsolatból még szerelem is jöhet. Inkább előbb, mint utóbb. – Nézd, Lily, tudom, hogy ti őrülten szerelmesek vagytok, meg minden, de nem gondolod, hogy túl gyors a tempó?

Meg akartam szólalni, de nem engedte.

- Látom, hogy jól megvagytok meg minden, csak féltelek, hogy ne bánd meg, bármit is tesztek – magyarázta tovább Maia. De nem volt a helyemben, nem tudta, hogy milyen köztünk a kapcsolat.

- Hidd el, Mae, nem fogom megbánni – csak megráztam a fejemet, és ennyivel le is zártam a témát.

Ekkor csörrent meg a telefonom. De nem Ashton volt.

Hanem Carter.

- Hú, Lily, te meg Ashton? Nem is gondoltam volna, hogy megteszitek. Vagyis pontosabban, de, gondoltam rá, de akkor is, miért néz ki Ashton úgy, mintha most jött volna, mit tudom én...

- Állj le, Carter! – szakítottam félbe még mielőtt továbbvitte volna a dolgot. – Nem tettük meg, ne pörögj!

- Ó, az más! – szinte láttam magam előtt, hogy Carter elhúzza a száját. Maia kérdőn nézett rám, hogy kivel beszélek. Nagyjából eltátogtam, hogy Carter Samuels. Valószínűleg értette, mert eltátotta a száját.

- Szóval nem tettétek meg, de majdnem?

- Perverz! – tátottam el a számat. Nem akartam többet erről beszélni. El akartam felejteni, legalább egy részét.

Maia jelezte, hogy kimegy inni, én, pedig próbáltam nem látványosan örülni ennek, mert legalább tudtam angyaltémákról beszélni Carter-ral.

- Láttad már Luke-ot? – kérdeztem Carter-t és az erdő felé fordultam.

- Ja, késeket dobált a falba. Marha félelmetes volt.

- Ashton elmondta, hogy mi történt közte meg az őrangyal között. Csodálom, hogy nem ütötte le az angyalt.

- Luke csak jót akar. Nem éppen törvényeset, de az érzelmeket nem lehet törvénybe iktatni – Carter is nemtetszését nyilvánította ki.

- Hol van Ashton, amikor ilyeneket mondasz? – horkantam fel és szárazon elnevettem magamat.

- Már majdnem otthon vagyok, le kell mennem a laborba, hogy átnézzek pár mintát – a Samuels pince nem csak edzőterem volt, fegyverekkel meg bokszzsákokkal, hanem konkrét biológiai labor, kémcsövekkel meg mikroszkópokkal.

- Milyen mintákat szedtél már megint? – a mániája volt, hogy mindenhonnan összeszedett valamilyen hajszálat, vagy bármilyen elhullajtott emberi maradványt.

- Az egyik pincérnőm eltört egy poharat, a darabkán rajtamaradt a vér, én, meg megvizsgálom, ez nem nagy ördöngösség – magyarázta Carter. Nagyon bele tudta magát élni a „kísérleteibe". Luke „kicseszett hacker-tudósnak" hívta, amikor meglátta abban a vicces szemüvegében és nem értettük a „szakdumáját".

- Remélem elkapsz tőle valamit – fintorodtam el és örültem, hogy nem akkor elemzett vérmintákat, amikor én is mellette ültem.

- Na, menj a francba! – Carter is nevetett. Éreztem, hogy elemeli a fülétől a telefont, hogy bontsa a vonalat. Ekkor láttam meg valamit a fák között. Az elsuhanó árnytól halálra rémültem. És csak az álmaimban szereplő félelmetes dolgok jutottak az eszembe. Bármennyire is nyugtatgattam magam, hogy nem történhet meg, hiszen semelyik tényező sem egyezik, meghűlt a vér az ereimben.

- Carter! CARTER! – szerencsére a fiú meghallotta az elfúló, oxigénhiányos segélykiáltásomat. Az árny ottmaradt a fenyőfák alatt, kezdett egy kicsike emberalak kirajzolódni előttem. Sötét haj, bakancs, ballonkabát. Atyám, SEAN!

- Lily! Mi a baj? Mondj valamit! Hallasz, Lily? Mondj valamit, kérlek! – Carter hangja is kezdett kétségbeesett lenni. Csak miatta próbáltam kimondani a szavakat.

- Látok valamit az erdőben. Olyan alakja van, mint Sean-nak. Carter, úgy érzem, a szívem sosem fog dobogni többet. Jesszus, mindjárt elájulok! – a mellkasomra tettem a kezemet, a másik, pedig remegett, az ujjaim alig bírták már el a telefont, félő volt, hogy a szőnyegre esik.

- Lily, odamegyek és körülnézek! Ne aggódj, csak vegyél egy mély levegőt, két perc és ott vagyok!

- Ne, ne fáraszd magad! Felhívom Ashton-t és majd Ő körülnéz – már ha képes felvenni azt a rohadt telefont.

- Mire Ashton-t felhívod, Ő elindul és körülnéz, én addigra rég végzek. Egy utcányira vagyok az erdőtől és a kocsiban ülök. Körülnézek én, és utána felhívlak, oké? Csak próbálj megnyugodni!

- Rendben, köszönöm.

Édes Istenem, most fogok meghalni. Légyszi, szív, próbálj meg dobogni és ne! Ne nézz az erdő felé!