--- ASHTON --- 

Azt hittem, hogy álmodok. De, ha álmodtam is, az volt életem legszebb álma.

Egy hét telt el azóta, hogy Lily eljött hozzánk és azóta, hogy képes voltam valamennyire szavakba önteni az érzéseimet.

Olyan mozdulatait vettem észre – és véstem az eszembe, biztonsági mentésként, ha történne valami -, amikről nem is volt sejtésem. Például, hogy dúdolgat, egyre többet. Néha belefeledkezik és énekelget is. A legtöbbször a Let her go-t, a Passenger-től vagy a Safe & Sound-ot Taylor Swift-től.

Egyre többet ült bele az ölembe – amit persze én nem is bántam -, de szemérmes, mégis öntudatlan mozdulattal.

Én, pedig egyre többet néztem Őt. A könnyed lépéseit, ahogyan azok ugrándozásba váltanak. A csípőjét, amivel imádott „táncmozdulatokat" tenni. A karjait, amivel átöleli a nyakamat. A lábait, amik a derekam köré kulcsolódnak.

Jesszus, úgy éreztem magam, mint egy felajzott 15 éves, akinek életében először van barátnője.

Azóta, nem beszéltünk az öregedésről. Én, pedig nem tudtam, hogy mit mondhatnék. De tudtam, hogy egyszer, muszáj lesz sort kerítenünk rá, nem követhetjük el még egyszer ugyanazt a hibát.

- A bátyád adott pokrócot. Remélem, hogy nem lakik benne egy hangyacsalád – Lily kijött az erkélyre, a kockás pokrócot, pedig ledobta az egyik régi kerti székre, ami nagyot reccsent a súlya alatt. Lily már vissza is ment a szobámba. Én a korlátnál álltam, néha benéztem az ajtón, hogy mit csinálhat a barátnőm.

- Tudod, lehet, hogy hiába várunk és egy rohadt hullócsillagot sem fogunk látni – hátrahajtottam a fejemet és újra felnéztem az égre. Szerencsére a csillagokat már kipipálhattuk.

- Ne legyél ennyire pesszimista! Csak várd a csodát – mondta az örök borúlátó. Kicsit felcserélődtek a szerepek, nem? – Egyébként is... a meteorológusok megjósolták, hogy ma éjszaka meglepően sok hullócsillagot lehet tapasztalni.

- Zöldháttér előtt én is tudok jósolni – motyogtam és megforgattam a szemeimet. Lily arca megjelent az ajtófélfánál és egy jelentőségteljes pillantást vetett rám.

- Mi van? – félrebiccentettem a fejemet. Lily elnevette magát, majd kijött mellém és átkarolta a derekamat. Majd megütötte a felkaromat.

- Egy kis hitet vigyél a szervezetedbe!– Lily lábujjhegyre állt, hogy adjon egy puszit nekem.

- Kisszívem, félig angyal vagyok, kell ennél több hit? – tártam szét szórakozva a karomat, de Lily nem nevette el magát. – Ugye nem hiszel, ebben a kívánj valamit és teljesül dologban?

- Baj, ha hiszünk valamiben? – kérdezett vissza.

- Nem ezt mondtam – megráztam a fejemet. Basszus, én mekkora hülye vagyok. Na, most találj ki valamit, Ashton.

Szorosan magamhoz húztam, puszikkal halmoztam el az arcát, amíg el nem nevette magát.

- A leglenyűgözőbb, legészveszejtőbb, legokosabb, leggyönyörűbb lány vagy, akiről valaha is merészeltem álmodni. Én benned hiszek – suttogtam a fülébe, minden egyes szó után megpusziltam az arcát. Éreztem, hogy a mosolya kiszélesedik. A héten próbáltam minden aprócska módját megadni annak, hogy kimondjam, mennyire szeretem.

- Azért ne essünk túlzásokba – lökött el magától, még mindig nevetve. Amióta kibékültünk, folyamatosan mosolygott. Én, pedig szerettem látni – és érezni, persze -, hogy boldog.

- Nem fázol? – éreztem, hogy kirázta a hideg. Megforgatta a szemét és visszament a szobába.

- Felvehetem a pulcsidat?

- Ha ezúttal nem lopod el... - amikor Lily kifelé jött, az egyik szürke pulcsimat szagolgatta. Majd közelebb jött hozzám és engem is megszaglászott.

- Nem, ezt nem lopom el. Ennek nincs olyan illata, mint neked – Lily halálosan komolyan beszélt.

- Remek, akkor valószínűleg Luke mosott – vágtam rá egyszerűen.

- Tudod, nem lehet mindenkinek szuper szaglása, hogy egyszerűen kitalálja, hogy milyen illata van a másiknak – nézett rám Lily jelentőségteljesen, miközben belebújt a pulcsimba.

- Azt hittem, hogy már szuper szaglás nélkül is tudod, hogy milyen illatom van – nevettem el magamat.

- Persze, zsálya, menta meg valami cukorféle – azért beleszagolt a pulcsiba – ami egyébként tényleg nem rendelkezett az én illatommal, mert ritkán hordtam -, hogy biztos legyen az állításában. Nem úgy tűnt, mintha nagyon gondolkodott volna a válaszon. Ösztönösen jött neki a válasz. Úgy, ahogyan nekem szokott.

- Gyere ide, Okoska – leültem a kerti székbe és az ölembe húztam Lily-t. Úgy tettem, mintha megrökönyödtem volna a súlya alatt. – Mióta vagy ilyen sószsák?

- Fogd be, te fél-angyal-hihetetlen-erejű-szuperhős! – felhorkant és mélyebbre süppedt.

- Nem vagyok szuperhős – támasztottam neki a fejemet a lapockájának. Hallottam, hogy milyen sebesen ver a szíve.

- De igen, számomra az vagy – előrehúzta a kezeimet, hogy átölelje velük a derekát.

- Neked málnaillatod van a sampontól és vanília a testápolótól – még közelebb húztam magamhoz, hátával a mellkasomnak dőlt.

Éreztem a lábamon, hogy rezeg egyet a telefonja. Lily vonakodva húzta elő, hogy megnézze.

- Ki az? – kérdeztem.

- Maia. A csillaghullás-randin van a focipályán, nem mással, mint a baseball-csapat tagjával, Scott Micheals-szel – Lily megforgatta a szemeit.

- És... mennyire írta le a srácot? – ismertem Maia-t, tudtam, hogy mennyire keményen bánik a fiúkkal, akik randira hívják. Az is csoda volt, hogy egyáltalán elment valamelyikükkel. Maia sokszor hangoztatta – persze, nem tudta, hogy én hallom őket -, hogy Lily-nek is keményebben kéne bánnia velem. Maia persze nem tudta, hogy egy hete annyira összevesztünk, hogy mindketten csak nagy erőfeszítésekkel tudtunk kikelni az ágyból, nem volt csoda, hogy a héten szinte össze voltunk nőve. És én nem bántam volna, hogy ha tényleg össze lettünk volna nőve.

- Még nem annyira. De nem garantálom a második randit. Főleg, ha azt nézzük, hogy egy rohadt hullócsillagot sem láttunk még! – Lily nagyot morgott az ég felé.

- Hé, Virágszál, azt akarod, hogy egy angyal lebucskázzon a mennyből? – Lily odakapta a fejét. Luke kihajolt az ablakán, ami alig volt fél méterre tőlünk. Lily már nem érezte zavarban, amikor Luke meglátott minket, kínosan közeli kapcsolatban.

A bátyám úgy festett, mintha egy veterán katona lenne háború után. A szemei alatt karikák, az arca beesett volt, a haja a szemébe lógott, hosszabbnak és bozontosabbnak hatott, mint máskor.

- Jaj, ne gyere a legendával, amivel Apa etetett minket, amikor 10 évesek voltunk! – sóhajtottam fel, Lily viszont, felváltva nézett rám és Luke-ra.

- Te voltál 10, én 12 voltam! – helyesbített a bátyám.

- Miről beszéltek, srácok? – szakította félbe a céltalan csevegést Lily.

- Te még nem hallottál a hullócsillag-mítoszokat? – Luke az ablaka felénk közelebb lévő feléhez húzódott. Lily orrán megjelentek azok a bizonyos ráncok, amik akkor jelentek meg, amikor nem értett valamit.

- Nem, még nem hallottam – Lily megrázta a fejét. Arra számított, hogy Luke valami tipikus, „nagyon Luke-os" baromságról fog beszélni. Ha nem ismertem volna a történetet, akkor én is ezt hittem volna.

- Szóval, tudod, mindenki találgat, hogy mégis mi lehet a hullócsillagok kiváltó oka – kezdett bele a sztorizgatásba Luke. Lily fészkelődni kezdett.

- A hullócsillag akkor jön létre, ha a kőzet a légkörbe ér és elpárolog – mondta erre Lily. Luke erre felvonta a szemöldökét, egy „kicsi tudatlan lányka" vigyort eresztett meg.

- Mit is mondtál az előbb Ash-nek? Hogy egy kis hitet vigyen a szervezetébe? Kiscicám, az anyánk valaha angyal volt, Carter apja meg egy arkangyal. És még az emberek hisznek abban, hogy bármi megtörténhet! Jó, nem azt mondom, hogy mindenki higgyen a Twilight-ban, de azért, na... te tudod, hogy mi létezünk és nem vagy képes elhinni a kis tudományos agyaddal, hogy minden hülyeség lehetséges? – Luke talán túlzásba vitte ezt a „higgyünk mindenben" dumát. Ő maga sem hitt mindenben, miért beszél be mindent Lily-nek? Persze, én vagyok a rossz, mert realista vagyok. Jesszus, Ashton, dehogy vagy te realista, félig angyal vagy, az angyalok szerelmére!

- Jó, kiszélesítem a látókörömet. Rátérnél végre a lényegre? – Lily legyintett egyet Luke felé, hogy a bátyám folytassa a mesélést.

- Szóval az apánk elolvasott mindenfélét, amit az ókorban hittek a meteorhullásról, hogy, amikor leülünk a kertbe, hogy figyeljük ezt a csodálatos égi jelenséget, tudjon valami okosat mondani nekünk. A mohamedán tanítások szerint, a hullócsillagok angyalok által ellőtt nyilak, amikkel elüldözik a gonosz fajtájuk. Jegyzem meg, ez számunkra tökéletes időzítés. Sokak szerint néhány isten az égből hullott alá, az emberek, pedig azt hitték, hogy itt a világvége. A következő a kedvencem. Az apám szerint, ilyenkor az angyalokat kipaterolták a mennyországból. Mivel a legtöbb csillaghullás nyáron szokott lenni, Apa ezt azzal magyarázta, hogy odafent nyáron is óriási bulik szoktak lenni, felcsempésznek egy kis piát, hogy előcsalogassák a rosszra hajlamosakat, és ezzel már repülnek is. Nos, szó szerint. Persze, ezek csak a nagy fantáziájú emberek agyszüleményei, Anya például sosem erősítette ezt meg.

- A másik kedvenc feltevésedet elfelejtetted közölni – egészítettem ki, mire Lily félig hátrafordult hozzám. – Azt is hitték, hogy ha egy hullócsillag előtűnt, akkor egy lány... hát... elveszítette a szüzességét.

Lily nevetésben tört ki, még Luke is elmosolyodott.

- Amúgy, Virágszál, megtaláltam, amit kerestél – jegyezte meg Luke, mire Lily felpattant az ölemből és úgy nézett rá, mintha valami istenféleség lenne.

- Mit is kerestél pontosan? – néztem fel kettejükre. Lily legyintett egyet felém, majd átmasírozott a bátyámhoz, de láttam, hogy előbb kivett valamit a táskájából. Hallottam, hogy beszélgetnek, Luke kérdezett tőle valamit, azt hiszem, hogy kér-e valamit, Lily azt válaszolta, hogy nem kell semmi, mert van nála. Olyan halkan beszéltek, hogy én meg a szuperhős képességeim is kevesek voltunk hozzájuk.

Lily nem jött vissza hozzám, lement a lépcsőn, így én fogtam magam és átmentem a bátyámhoz. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság.

A bátyám szobája felett a káosz vette át az uralmat – ami nem volt meglepő -, nem törődött azzal, hogy a ruhái szét vannak hányva a padlón, hogy az ágyneműt, mintha állatok cincálták volna szét és olyan szag volt, mintha megdöglött volna valami. Az utóbbi hétben, sőt már előtte sem töltött sok időt az emeleten, a laptopjával leköltözött a pincébe, hallottam néha, hogy erőseket ver bele a bokszzsákba, de nem edzett. Nem kérdeztem tőle semmit. Úgy voltam vele, hogy ha akarja, úgyis elmondja. Azt viszont tudtam, hogy valami nincs rendben. Ezt bizonyította a doboz sör az íróasztalán, az ablak mellett, amit az erkélyről nem láthattam. Megremegett a keze, amikor a dobozért nyúlt.

- Jól vagy? – kérdeztem tőle és nekitámaszkodtam az ablaknak mellette. Az ablaka a hátsókertre nézett, úgy, mint az enyém.

- Voltam már jobban is – nagyot húzott a sörből, majd felém mutatta. Megráztam a fejemet. Nem akartam mérgezni magamat. Bár Luke szerint, a szerelem is méreg volt.

- Mit adtál Lily-nek? – kérdeztem, amikor Lily megjelent a kertben.

- Semmi olyat, amiért aggódnod kéne – Luke megrázta a fejét.

Lily egyik kezében egy öngyújtó volt, a másikban, pedig... egy csillagszóró. Kattant a gyújtó, megjelent a láng és a barátnőm meggyújtotta az első csillagszórót. Lily először csak nézte, majd felnézett rám, elmosolyodott, megrántotta az egyik vállát, és mozgatni kezdte a pálcát.

- Jaj, basszus – hallottam, hogy Lily káromkodik, valószínűleg a láng elérte az ujját. Leejtette a földre a csillagszórót és rálépett, hogy biztosan elaludjon.

- Nem ér nevetni! – kiáltott felénk, ez a figyelmeztetés elsősorban Luke-ra vonatkozott, a bátyám felemelte mindkét kezét, amolyan „rajtam nem múlik" képpel.

Lily írni kezdett a levegőbe. Láttam, hogy erősen koncentrál, mivel a betűket fordítva kellett írnia, hogy mi értelmezhessük őket. Néha kinyújtotta a nyelvét, mintha úgy könnyebb lenne koncentrálnia.

LOVE – került fel először a levegőbe, nagy nyomtatott betűkkel, amiket gondolom, könnyebb volt írnia.

- Nyugtass meg, hogy te sem láttad még így mosolyogni – lökte meg a vállamat gyengéden Luke, ami kiragadott a bámulásból. Csak néztem Lily mozdulatait, az arcát, amit megvilágított a csillagszóró, minden apró szeplője jól látható volt - a hét elején sokat voltunk kint a napon, így még jobban előjöttek -, táncikálva lépkedett, látszott, hogy dúdolgat, mozgott a szája néha, ahogyan halkan énekelt, járt a feje, a zene ütemére, amit csak Ő hallott. Az öngyújtót tisztes távolságban tartotta magától, az is csoda volt, hogy rávette magát, hogy megfogja. A haját néha az arcába fújta az enyhe szél. De a mosolya. A mosolya volt a legszebb. Tipikus az a mosoly volt, ami megragadja az ember figyelmét és meg is tartja azt.

Istenem, hogy kaphattam ilyen csodálatos lányt a Sorstól? Mit tettem, amivel kiérdemeltem valamit, ami ennyire ártatlanul gyönyörű, akin nem látszódtak a világ sötét dolgai? Sosem merészeltem álmodni ennyire varázslatos emberi lényről. Talán nem is létezik még egy ilyen, se földön, se égen.

HOPE - került fel a második szó az első helyére, miután annak a képe eltűnt a levegőben.

- Mindjárt jövök – mondtam a bátyámnak és haláli iramban átrohantam a szobámba, hogy átvigyem az ablakhoz a fényképezőgépemet. Éppen időben értem vissza, hogy lekapjam a feliratot, még mielőtt az is eltűnt volna. Ráközelítettem Lily arcára, amikor dolgozni kezdett az újabb szón. A mosolyát is sikerült elkapnom, mielőtt írni kezdett volna. A kép nem adta vissza, hogy mennyire gyönyörű. És az sem kerülte el a figyelmemet, hogy az én alig használt pulcsim van rajta. Nem látszott rajta, hogy mennyi fájdalmat ért át az utóbbi időben. Többek között, miattam is. De képes volt megbocsátani nekem, visszafogadni, engedni, hogy jóvátegyek mindent. Én, pedig igyekeztem, ahogyan csak tudtam és reménykedtem, hogy akár csak félig, de kiérdemeljem azt, hogy az enyém legyen ez a lány. De a kisujjáig sem értem fel. Túl jó volt. Túl jó hozzám. Az utolsó haja szála is olyan jó és ártatlan volt, mint kevés angyal egész lénye.

Az egyetlen probléma csak ennyi volt: az ereiben emberi vér csörgedezett. Színtiszta emberi vér. És bár a legjobb emberek közé tartozott – nála jobb embert, az apámon kívül, nem is tudtam volna mondani -, nem volt az én fajtámhoz való.

Luke azt mondta nekem, miután kibékültünk, hogy csak az időt húzzuk. Húzzuk az elkerülhetetlent és ezzel csak több fájdalmat gerjesztünk saját magunknak.

Ennek az elkerülése vált a célommá. Akartam egy olyan megoldást találni, ami megvédhetett minket. Elsősorban Lily-t. Engem nem érdekelt a fájdalom, ameddig tudtam, hogy Ő boldog valahol. Még ha az a valahol még véletlenül sincsen mellettem.

- Nem, még én sem láttam így mosolyogni – megráztam a fejemet, amikor rájöttem, hogy a bátyám még mindig a válaszomra vár. Kételkedtem benne, hogy ez a bizonyos mosoly visszajön-e még valaha.

FATE - a szó, amitől egy kicsit megszakadt a szívem. Lily rögtön utána, kanyarított egy szabálytalan szívecskét. A felirat fölött rám nézett és dobott felém egy puszit.

- Édes Istenem, menj már! – Luke meglökött és elvette a kezemből a fényképezőgépet.

Lily testközelben még gyönyörűbb volt, mint az ablakból nézve. Ahogyan az eltűnő csillagszóró megvilágította az arcát, ahogyan számított arra, hogy meg fogok jelenni mellette.

- Na, ezt várja egy srác egy szerelmi megerősítéstől – emlékeztettem a szavaira, amiket akkor mondott, amikor nyögvenyelősen kimondtam az érzéseimet.

- Nagyon vicces. Tényleg, Ash, megpukkadok a röhögéstől – Lily ledobott a fűbe egy újabb csillagszórót és már nem vett elő még egyet a zacskóból. A szája sarkában mosoly bujkált, amit megpróbált elrejteni. Megjegyzem, elég sikertelenül.

Felnézett az ablakra, Luke még mindig ott állt, egy gúnyos mosolyt vetett ránk és felbontott egy újabb doboz sört. Francba!

- Jól van? – biccentett Lily a bátyám felé.

- Majd jól lesz. Nem biztos, hogy a közeli jövőben, de valamikor egészen biztosan jól lesz – vélekedtem halkan, szinte tátogva, hogy a bátyám ne hallja meg.

- Tudod, hogy mi történt vele? – Lily átkarolta a derekamat és szinte a pólómba beszélt. Ő is megtanulta már, hogy hogyan kell lehalkítani magát egy nephilim fél kilométeres körzetében.

- Nem, még nem tudom – megráztam a fejemet.

- Hát, eléggé szarul néz ki – Lily Luke felé fordította a fejét.

- Látnád a szobáját. Olyan szag van, mintha hullát dobtak volna a szekrényébe – egy puszit nyomtam Lily fejére, éreztem, hogy elneveti magát.

- Miből gondolod, hogy nem? – kérdezte Lily gúnyosan.

- Na, annyi időt azért nem töltött a pincében – válaszoltam szintén gúnyosan.

- Srácok, értékelem a próbálkozásaitokat, de ennyire szarul még nem vagyok! – Luke felemelte a hangját.

- Csak vicceltünk, barlanglakó, ne legyél morci! – kiabálta vissza Lily, semmi komolysággal a hangjában.

- Tudod, Virágszál, fél kézzel össze tudom törni az összes csontodat, miközben késsel-villával megvacsorázok, ugye? – jött Luke-tól a visszavágás, mire Lily játékosan behúzta a nyakát, mintha megijedt volna. Mulatságos volt nézni, hogy komolytalan sértéseket vágnak egymáshoz. De én pontosan tudtam – és Lily is tudta –, hogy Luke sosem bántaná, teljes komolysággal a haja szálát sem görbítené meg.

- Jól van, hátat fordítok, azt csináltok, amit akartok – és valóban, Luke hátat fordított.

- Na végre! – sóhajtottam fel és felemeltem Lily fejét, hogy közelebb húzhassam magamhoz. Nem ellenkezett, amikor megcsókoltam.

- Valamikor nagyon, de nagyon kettesben kéne lennünk – motyogtam a fülébe, és puszit adtam az arcára.

- Bírnád, mi? – Lily felhorkantott. De a következő pillanatban a lábait a derekam köré kulcsolta és egy kacér mosollyal nézett rám. – És, most kettesben vagyunk!

- Ja, eltekintve a barlanglakót az ablakban – Lily nem hagyta, hogy újabb mondatot kezdjek, megcsókolt, én, pedig vissza. Meglepődhetett, mert felnyögött és még közelebb húzódott hozzám, már amennyire még megtehette.

- Jesszus, srácok, menjetek szobára! Vagy várjam a hullócsillagokat? De nem olyan okból, amit én mondtam – Luke nagyot morgott, mire Lily leugrott rólam és dörzsölgetni kezdte a vörös arcát. De Luke még mindig háttal volt.

- Fogd be, seggfej! – Luke felemelte a középső ujját a sértésemre.

Aztán hirtelen... világosabb lett az ég. Hullócsillagok. Nem csak egy, 3-4 is lehetett egymás után. Fél szemmel láttam, ahogyan Luke is az égnek emeli a fejét.

- Ashton! – a bátyám a válla fölött rám nézett, mintha azzal a bizonyos okkal próbálná megmondani a hullócsillagok érkezését.

- Ne legyél barom, semmit nem csinálok! – felemeltem a két kezemet és megforgattam a szemeimet.

- Na, ezt nevezem én hitnek – sóhajtott fel Lily és a szemét még mindig az égi jelenségen tartotta. – Gyönyörű.

- Igen, gyönyörű – értettem vele egyet, de nem az éget kémleletem.

- Ne rám nézz! – ütötte meg a karomat.

- Kívántál valamit? – átkaroltam a vállát és közel húztam magamhoz, amikor bólogatott. – És mit?

- Ugye, tudod, hogy ha elpletykálom a kívánságomat, nem fog valóra válni? – nézett rám olyan szemekkel, mintha még mindig 7 éves lenne, és tökéletesen hinne Csingilingben.

- Ha elmondod, én valóra tudom váltani – belefúrtam az arcomat a nyakába, Ő, pedig nevetve lökött el magától.

- Luke nem volt melletted és annyira alkalmazkodtál a hiányához, hogy kicsit átváltoztál? – lökte meg a vállamat.

- Na, mondd már, mit kívántál? – tértem vissza gyorsan az eredeti kérdéshez.

- Azt, hogy ez a pillanat... mi... sosem múljon el.