--- LILY --- 

Amikor reggel hatkor felébredtem, ugyanaz a kép fogadott, mint, mikor elaludtam. Az arcom nedves volt. A vékonyka papírlap, amire a hirtelen szerelmes levelemet írtam, még mindig ott feküdt mellettem. És még mindig Ash pulcsiját szorongattam, ami vizes volt a könnyeimtől. Fenébe, egész éjjel itathattam az egereket. Vagy a nagyobb állatokat. Szerencsére a rémálmok ívesen elkerültek, de a szimpla álmok is. És ez jó volt így.

Lassan felültem, az ujjaimmal próbáltam kifésülni a hajamból a gubancokat, amikor rájöttem, hogy libabőrös vagyok. A szobába az összes óceáni éghajlati éjszakai levegő beáramlott. Úgy emlékeztem, hogy becsuktam az ablakot este. Ezek szerint, rosszul emlékeztem. Magam köré tekertem a takarómat és becsuktam az ablakot. A takaróm sarkával megtöröltem az arcomat és minden igyekezetemet bevetettem, hogy ne gondoljak Ashton-ra, tudtam, hogy ha megtörténik a gondolkodás, újra működésbe lépnek a könnycsatornáim, amik potom 12 óra alatt sem ürültek ki. Egy dolog, amiben kiváló vagyok.

Az egész vasárnapot az ágyamban akartam tölteni, töprengeni sanyarú sorsomon, szappanoperákat nézni, amin – talán - nevethetek egy jót. Talán még Maia-t is fel akartam hívni, hogy jöjjön át, meséljen Seattle-ről, ami elterelte volna a figyelmemet. De akkor emberi külsőt kellett volna varázsolnom magamra. A Facebook-os beszélgetéshez, pedig nem kellett, szerencsére. Nem igazán lettem volna képes rá.

Visszafeküdtem az ágyamba, kényelembe helyeztem magam és levettem az éjjeliszekrényről a laptopomat. Szerencsésen, vele együtt lelöktem a jegyzetfüzetemet is. Nagyot sóhajtva lehajoltam érte, úgy mozogtam, mintha legalább 80 éves lennék és nem 17.

Ekkor vettem észre, hogy a füzetem egyik felső sarka be van hajtva. Én nem szoktam szamárfülezni, soha. Az elveim ellen szólt.

Gondolkodni kezdtem. Nyitott ablak, szamárfülezés.

A válaszhoz csak ki kellett nyitnom a füzetemet.

Az oldal nem az én betűimmel volt tele. Korántsem. De jól ismertem azokat a betűket.

Ashton sorai voltak. Ő írt bele a füzetembe.

Úgy dobogott a szívem, mint még soha olvasás előtt.

Édes kicsikém!

Mielőtt elkezdenél rajta töprengeni, én hagytam magam után nyitva az ablakot. Ha nem teszem, valószínűleg nem találtál volna rá olyan gyorsan a levelemre, ha egyáltalán a füzetedbe írt gyors soraimat levélnek lehet nevezni.

8-9 óra telhetett el, azóta, hogy otthagytál a parkban. Utána sokáig csak álltam, néztem Utánad. El sem tudtam hinni, amiket mondtál. Fájtak a szavaid. De, ahogyan láttam, neked is. Nem tudtam elképzelni, hogy mik járhatnak a fejedben. Utána belelestem az érzéseidbe – tudod, hogy nem akarom megsérteni a magánéletedet, kedvesem, de nem kapcsolhatom ki olyan egyszerűen, mint azt hiszed -, éreztem, hogy milyen rosszul vagy. Talán akkor sem voltál ilyen rosszul, amikor rosszat álmodtál. Hidd el, én tudom. Remélem, hogy a pulóverem egy kis vigaszt nyújtott neked. Amikor ott álltam melletted, úgy láttam, így volt.

Igen, jártam a szobádban és nem azért, mert behívtál. Bemásztam az ablakon, el sem tudod hinni mennyire nehéz volt. De megérte, mert láthattalak. És a leveledet is láttam, amit sosem akartál megmutatni nekem. Pedig talán jó döntés lenne.

A leveledből megtudtam, hogy te sem érzel máshogy, mint én. Sőt, ennél hasonlóbbat nem is érezhetnénk. Tudom, hogy kételkedsz bennem. Azt is tudom, hogy csalódtál bennem. Valószínűleg minden szavamat hazugságnak hiszed, hogy könnyebb dolgom legyen Őrzőként figyelni Téged.

Puskaként itt van mellettem a leveled, de még mindig itt állok feletted. Hamarosan világosodik, szóval sietek. Próbálok mindent úgy megfogalmazni, ahogyan az a fejemben él.

Azt hiszem, hogy az alap dolog, hogy akarlak. De most ki is emelem: AKARLAK! Annyira, mint afrikai gyermek az élelmet, épp annyira akarlak, amennyire SZÜKSÉGEM van rád. 9 hónapja kaptam meg a nevedet, azóta figyellek, de, amint elolvastam a legalapvetőbb információkat rólad és megláttam egy képedet, amin úgy mosolyogsz, amit egy világháború sem tudna lerombolni, tudtam, hogy SZERETLEK! Vártam a megfelelő pillanatra, hogy odasétálhassak hozzád, átlagosan és azt mondjam: Szia, Ashton Hill vagyok. De aztán, a pillanat jött el hozzám. Amikor Sean meg akart ölni. Amikor ájultan feküdtél a karjaimban, azt hittem, elkéstem. Hogy nem tudtalak megmenteni. El sem tudod képzelni mekkora megkönnyebbülés volt, amikor felébredtél.

Mennyivel könnyebb lett volna, hogy ha úgy találkozunk, mint két normális tinédzser, nem? De egy percet sem bánok. Szeretni téged talán az egyetlen dolog volt, amit jól csináltam és még azt sem tudtam rendesen csinálni.

Nem tudom elmondani, hogy mennyire szeretlek. Arra még nincsenek szavak.

Egy igazán jó kapcsolat kezdete sosem egyszerű. Szenvedni fogunk és kétségek között találjuk magunkat. De mindezeket vállaljuk, hiszen a megpróbáltatások közepette is tudjuk, hogy megéri a fájdalmat, és nekem megéri Érted harcolni. Csak kérlek, sose add fel!

Amikor megismertelek, tudtam, mi a helyes, de nem azt tettem. Mert tudtam, hogy életemben nem leszek újra annyira szerelmes, mint beléd. És, ha ezt az esélyt elszalasztom, sosem fog visszatérni. Veled akarom leélni a jelentéktelen – félig angyal vagyok, de nélküled minden jelentéktelen - kis életemet.

Találkozni veled – ez a Sorsom volt, hiszen a Sors adta a nevedet a kezembe. Szó szerint.

Barátoddá válni – ez a döntésem volt, ugyanúgy, mint belépni az életedbe. Hiszen nem voltunk már az első percben szerelmes pár, nem igaz?(Addig megvártuk a második napot)

De szerelembe esni veled – ez az irányításom nélkül zajlott.

Légy mindig az enyém, mert KELLESZ nekem, még akkor is, amikor rosszul viselkedem veled.

Szeretlek. SZERETLEK. Szeretlek. Nem győzöm elégszer leírni, hogy megértsd.

Szeretlek, Lily Knight.

Mindig szeretni foglak.

De, ha azt akarod, hogy vége legyen, én megteszem. Mert azt akarom, hogy Te boldog legyél. Bármit megteszek, amit csak mondasz.

Bármit.

Ui.: Imádod Shakespeare-t, szóval én is leírok neked valamit Tőle.

„Gyűlölj, ha akarsz; ha valaha, most;/ most, míg a világ célomban keresztez, / társulj csak a balsorshoz, és taposs,/ ha talpra álltam, ne nyomj a/

Kereszthez:/

(...)

Ha el akarsz hagyni, hagyj el azonnal,/ ne ha már végzett ezer törpe bánat;/ de rohamozva jöjj: kóstoljam, ó jaj,/ a legkeserűbb ízt, mely éri számat;/ és semmi lesz a gond, ha rám/ pereg,/ ahhoz képest, hogy elveszítelek.

Úgy éreztem, mintha a kitépett szívemet, ami megszűnt dobogni, valaki újra elkezdte volna működtetni. Ugyanaz az ember, aki kitépte.

Mi volt ez, ha nem igaz szerelem, kérdem én? Persze, nem volt 100%-ig elég, hogy begyógyítsa a keletkezett sebeimet, de legalább elkezdődött a regenerálódásom. A lelkem épületei újjáépítése már javában folyt. Éreztem a bennem felálló téglaépületet. És annyira jó érzés volt.

Én sosem vártam el sok mindent az élettől, könnyen lenyűgözhető voltam. De ez a pár oldal több volt, mint, amit valaha is merészeltem remélni.

Olyan erővel pattantam fel az ágyamból, mint még soha. Ki gondolta volna, hogy pár oldal elolvasása ennyivel megfiatalíthatja az embert? Én lettem volna az utolsó, aki ezt elhiszi.

Ezer dolgot csináltam egyszerre. Fogat mostam, közben, nadrágot gomboltam és pólót húztam át a fejemen. Nem akartam egy percet sem elvesztegetni. Az már más tészta volt, hogy egy hajtincsemen ott volt a kékes színű fogkrém és nem is néztem át, hogy a szürke pólómon látszik-e valami.

Csak a telefonomat és a kocsi kulcsomat vittem magammal, másra nem is volt szükségem.

Úgy rohantam le a lépcsőn, mintha egy NASCAR versenyautó lennék, és majdnem elcsúsztam a padlón a zoknimmal. Felszenvedtem magamra a kabátomat és fél lábon ugrálva vettem fel a tornacipőmet, amit nem kötöttem be, pedig tudtam, hogy az autóban ülve, ez nem lesz szerencsés.

- Jó reggelt, Bogaram – igyekeztem nem káromkodni, amikor meghallottam a hátam mögül Apa hangját. Basszus, miért kell mindkét szülőmnek rám hoznia a frászt?

- Szia – köszöntem vissza hadarva. Apa már kórházi ruhában volt, nem számíthatott arra, hogy még találkozik velem. Én sem számítottam rá.

- Kávét? – emelte fel a bögréjét. Az elmúlt évben furcsa hagyománnyá vált, hogy amikor Apával kettesben reggeliztünk, engedélyezett nekem egy jó nagy bögre feketekávét, amit szigorú titokban kellett tartani Anya előtt. Apa látta rajtam, hogy szükségem lehet valamire, ami kicsit feltölt, úgy, ahogyan a gyógyszerek nem voltak képesek.

- Nem, köszönöm, sietek – reggel fél hét volt, csak reménykedni tudtam benne, hogy a fiúk már ébren vannak.

- Veszekedtetek tegnap Ashton-nal? – kérdezte Apa, tipikus, „ha valamit tett a lányommal, kicsinálom" hangján. Vagyis, Ő azt hitte, hogy ilyen hangja volt. Igazából semmi félelmetes nem volt benne, számomra sem, nemhogy egy félangyal számára.

- Igen, egy kicsit összezördültünk – válaszoltam és kicsit finomítottam a dolgokon. Konkrétan a halálomon voltam még fél órája, de semmi probléma. Minden párkapcsolatban akadnak problémák, nem igaz?

- Most odamész?

- Igen, bocsánatot kérek.

- Ilyenkor már ébren vannak a fiúk?

- Egészen biztosan – ha Luke-on múlik, mindenképpen ébren vannak.

- Akkor vigyázz magadra, Bogaram – odaszaladtam hozzá, hogy adjak neki egy puszit, majd rohantam is ki a kocsimhoz.

Kérlek, ne most leheld ki a lelked, kérlek, kérlek!

De szokatlan módon, még gyorsabban is indult, mint hétköznapi esetben. Egyszer az életben szerencsém volt valamiben. De ez az egyszer az életben, a legjobb időben jött.

A Hill házban semmi szokatlan nem volt, ugyanolyan volt, mint előző reggel. Nem, én változtam meg. A helyzetem változott meg.

Fésülgettem a pocsék, kócos hajamat az ajtó előtt állva, mikor vártam, hogy valaki válaszoljon a csengetésemre. Nem tudtam, hogy mit fogok mondani neki.

Gyerünk, Lily, még elszaladhatsz!

De egyszer az életben, nem akartam menekülni.

Luke nyitott ajtót, de nem hozzám beszélt, hanem a füléhez szorított telefonnak.

- Figyelj rám! Nem, nem, csak hallgass meg – mondta Luke feldúltan a mikrofonba. – Mi lenne, ha engednéd, hogy egyedül oldjam meg, Anya? Sokkal egyszerűbb lenne.

Luke tényleg az anyjával beszél? Ez elég magyarázat volt, hogy miért néz ki, úgy, ahogy. Szőke haja kócosabb volt, mint Ashton-nak átlagosan, pedig az már alapjáraton csoda. Az arcán párnapos borosta volt, amit előző reggel észre sem vettem. Vagy nem aludt az éjszaka egy percet sem, vagy már hajnalban fent is volt, mert úgy nézett ki az arca, mintha mosógépből szökött volna. De a hangja egy cseppet sem volt fáradt. Összeszedett és harcra kész volt. Már, ha az ügyvéd énjét nézzük, ami eléggé kezdett erősödni benne.

Felmutatta nekem a mutatóujját, de nem tudta leplezni, hogy mennyire meglepődött, amikor meglátott. Nem számított rám, vagyis... Ashton sem tette.

- Anya, le kell tennem. Nem, nem akarlak lerázni. A fiad boldogsága most csöngetett be. Nem, nem az enyém, a másik fiadé. Rendben, persze, hogy visszahívlak. Naná, első dolgom lesz – Luke fintorgott egyet. Ashton boldogsága? Nagy hevességgel nyomta ki a telefonját és egy fokkal nyugodtabban nézett rám. Vagyis, inkább a kocsimra.

- Te azzal a tragaccsal furikázol a városban? – nézett rám gúnyosan.

- Hát, nem lehet mindenkinek Land Rover-e – vágtam vissza.

- Honnan tudod, hogy milyen kocsim van? – kérdezett vissza összehúzott szemekkel.

- Rover-es srácnak tűnsz – mondtam erre én, mire vetett rám egy pillantást. – Láttam a garázsban, szerinted, honnan tudom? Nem is értem, hogy miért a Jeep-et használod.

- Szarul nézel ki – váltott témát, mire megforgattam a szemeimet. Hogyan néznék ki egy „szinte szakítás" után?

- Szerelmi bánatom van, neked mi a mentséged? – Ő sem nézett ki úgy, mint egy modell. Na jó, most hazudtam. A Hill fiúk után akkor is mindenki megfordult volna, ha 1 hétig nem alszanak.

- Az öcsém sem néz ki jobban nálad, az a mentségem – mondta erre Luke. Éreztem, hogy a szívem megint megáll egy pillanatra. Luke ezt nem hagyta figyelmen kívül.

- Kérsz egy kávét? – én, pedig természetesen kértem kávét.

___________________

- Vegyem azt jó előjelnek, hogy itt vagy, Virágszál? – Luke odalökött elém egy bögrét, csordultig tele kávéval, amiért már konkrétan ölni tudtam volna. Ügyet sem vetettem arra, hogy Virágszálnak szólít.

- Vedd – mondtam, majd belekortyoltam a bögrébe. Jesszus, sosem ittam még ilyen erős kávét!

- Ha azt hiszed, hogy Ő jobban van, mint te, akkor tévedsz – Luke mellettem támaszkodott neki az asztalnak. Kis híján kiköptem a kávét, annyira megijedtem.

- Nem azért jöttem, hogy veled beszéljem meg a magánéletemet – basszus, a magabiztos hangomon még nagyon kellett dolgoznom. De egyelőre... még jó volt.

- Ó, ne aggódj, tudom én azt – az Ő magabiztos hangja sokkal jobb volt, mint az enyém. – Figyelj, Lily, az öcsém ki van borulva. Annyira, mint te, ha nem jobban.

- Tudom, Luke. Tisztában vagyok vele, jobban, mint képzeled. De én... jóvá akarom tenni, meg akarom oldani. Értesz engem? – felpattantam a székemről és szembenéztem vele.

- Luke, mi ez a hangzavar? – ekkor fagytam le.

Ott állt az ajtóban, kezével dörzsölgette a szemét, akkor kelhetett fel. A pizsamanadrág hetykén lógott a derekán, póló nem volt rajta. Luke haja, akármilyen kócos is volt, sokkal rendezettebb volt, mint Ashton-é. Amikor elvette a kezét az arca elől, láttam meg, hogy a szeme vörös és duzzadt és, mintha 14 óra alatt 10 kilót fogyott volna.

Luke első lépése az volt, hogy odadobott az öccsének egy pólót, ezzel kirántotta őt a kábulatból és meglepetésből, hogy engem lát. Ashton áthúzta a fején a pólót – ami nagy valószínűséggel Luke-é volt -, ezzel elrejtette a nyilvánosság elől a hasizmait. Próbáltam nem nyál csorgatva nézni, miközben a szemeimben megint összegyűltek a könnyek, készen arra, hogy ismét feltörjenek.

- Én... azt hiszem, visszahívom Anyát – Luke kiment a konyhából, fel az emeletre. De a telefonját az asztalon hagyta. „Enyhe" célzás volt, hogy egyedül hagyott bennünket.

Én az asztal oldalának támaszkodtam neki, Ő az asztalfő székének. Én Őt néztem, Ő viszont a lábát.

Pont ettől féltem. Hogy nem tudok kinyögni egy rohadt szót sem. Hogy egyikünk sem szólal meg. De nem ez volt a vég. Éreztem, hogy nem.

Nekem kellett cselekednem. Nekem kellett lépnem. Szó szerint.

Odaléptem mellé, az arcomon már megint folytak a könnyek, amiket gyorsan letöröltem a kabátujjaimmal. Megfogtam a karját és megszorítottam. Kényszeríttettem, hogy nézzen rám.

- Én vagyok az. Nem más – mondtam halkan, és halványan rámosolyogtam.

- Pont ez az. Hogy itt vagy – suttogta Ashton és végre felemelte a kezét. Hogy megsimogassa az arcomat. – Azt hittem, hogy nem látlak többé.

- De belopóztál a szobámba, szóval nem bíztad a véletlenre a dolgokat – elnevette magát. Beleremegett a belsőm. De jó remegés volt. A legjobb.

- Lily... - mondta ki a nevemet. – Annyira sajnálom.

- Tudom – bólintottam.

Ha azt hittem, hogy nem lepődhetek meg aznap többször, tévedtem. Odahúzott magához, hogy megcsókoljon. Finom csókok voltak, szinte alig értek az ajkamhoz, így még többet akartam. Még többet belőle. És nem hittem, hogy valaha is be fogok velük telni.

Vele.

Búcsúcsókok.

Búcsúzni

akart

tőlem.

Éreztem a szorításán. Ahogyan magához húzott, mintha sosem tehetné meg újra. Lehet, hogy nem akarta megtenni újra.

Búcsúzni akart, pont, ahogyan a levelében megírta. Be akarta bizonyítani, hogy tényleg megtenné, ha arra vágyok.

De nem arra vágytam. Sosem fogok arra vágyni.

Amikor gyengült a szorítása, amikor el akart engedni, én húztam vissza magamhoz. A homlokához döntöttem az enyémet, belenéztem a gyönyörű, barna szemébe, tökéletes magabiztossággal.

Megráztam a fejemet.

- Nem azért vagyok itt, mert el akarlak hagyni, Ashton. Szükségem van arra, hogy... hogy mellettem legyél, mert ha nem vagy, az olyan, mintha az egyik felemet veszíteném el. És a nélkül a fél nélkül én nem vagyok képes élni.

- Annyira bátor vagy, Lily. Sokkal bátrabb, mint én. El sem hiszem, hogy még mindig itt vagy.

- Miért is vagyok bátor? – ráncoltam a szemöldökömet. Én, mint bátor? Na, az egy képtelen párosítás.

- Hogy milyen könnyen meg tudsz nyílni előttem.

- Akkor ideje összeszedni a bátorságodat, szépfiú. Gyakorlat teszi a mestert, nem igaz? Ha valaki írásban bátor, miért ne lehetne az beszédben is? - kicsit eldőltem tőle. Vártam. Kíváncsi voltam, hogy kimondja-e. Hogy kimond-e bármit is, amit leírt a levelében.

Ashton vett egy mély levegőt.

- Szeretlek. Annyira szeretlek. Szerelmes vagyok beléd. Akarlak. Vágyom rád. Ezek csak szavak és nem fejezik ki, hogy mennyire kétségbeesetten, mennyire elvakultan szeretlek téged. Szeretnék az lenni, aki átölel, aki meghallgat, amikor szükséged van rá, aki tudja, hogy mikor vagy szomorú, aki végigüli veled a családi ebédeket, aki mindennél fontosabb számodra, aki őszinte hozzád, aki megnevettet.

- Na, látod, ezt várja egy lány a szerelmi vallomástól – szólaltam meg, miután egy perc némaság után felemeltem, hogy megtöröljem az arcomat és utána, beleböktem a mutatóujjammal a mellkasába, mire elnevette magát, a karjaival átkarolta a derekamat.

- El sem tudod képzelni, hogy mit éltem át ebben a fél napban – simogattam meg az arcát, majd nagyot sóhajtottam. Istenem, annyira örülök, hogy valaki megteremtette ezt a csodás fiút. Aki csak az enyém volt.

- Ennél jobban nem is tudnám. Olvastam a papírodat. Olyan pontosan leírtad az érzéseimet, hogy én sem tudtam volna jobban leírni – a kezemhez nyúlt és szétnyitotta a tenyeremet. Még ott volt a neve a bőrömön, bár egy kicsit elmosódva.

- Te tényleg azt hitted, hogy azért jövök ide, hogy kidobjam a szűrödet? – kérdeztem, és szomorúan néztem rá.

- Hát, ha nem is azért, legalább azért, hogy visszakérd a cuccaidat – Ashton elhúzta a száját.

- Vannak itt cuccaim? Azt hittem, hogy az egyetlen dolog, ami gazdát cserélt, a pulcsid, amit sajnálatos módon, nem is fogsz visszakapni.

- Itt van a magas sarkúd – Ashton előrehajolt, hogy belecsókoljon a nyakamba. Elnevettem magamat. Azt a cipőt nem szándékoztam még egyszer felvenni. Akármennyire is meglepett, hogy Ashton-nál van, mivel elhagytam a sikátorban, nem is akartam ránézni a cipőre. – Ja, meg a telefontöltőd is itt van.

- Akkor mindenképpen ide kellett volna jönnöm, nem? Add ide a töltőm!

- A pulcsimért cserébe, megkapod a töltőt.

- Akkor inkább veszek másikat.

SZERETLEK, ASHTON! Örökké szeretni foglak!