--- ASHTON ---

- Jesszus, én hacker vagyok és nem kicseszett harcos! – Carter Samuels panaszkodását már a bejárati ajtónál is hallottam, és amikor leértem a pincébe, ez csak erősödött.

Az állítása viszont nem volt igaz a 4 évvel ezelőtti énjére. De csak az előző héten tért vissza a mi kis csapatunkba. És még Luke bizalmát sem nyerte teljesen vissza. A bátyám nem volt biztos abban, hogy a régi barátunk – hogy leegyszerűsítsem - megbízható.

Carter a bokszzsák előtt állt kis terpeszben, ökleit ütéshez emelte. A bátyám olyan bíráskodó arccal figyelte, amilyet még sosem láttam rajta. Nem olyan figura volt.

- Ne viselkedj úgy, mint egy 7 éves kislány, Carter! Tudod, hogy hogyan kell csinálni – Luke szinte felháborodottan szólalt fel. Felvette a főnök hangnemet, amit ki nem állhattam. Nem Ő volt a főnök. De a kelleténél többször hitte azt, hogy neki kell irányítania minket.

- Hol voltál, Ashton? – Luke rám nézett. Akármennyire is zavart a tekintete, nem kaptam a fejemet, hogy a padlót kezdjem el szuggerálni. Gyengeségnek tekintette volna. Válaszolnom sem kellett. A 3 műanyag pohár megtette helyettem. A cukrosat a bátyámnak adtam, az extra habos cuccot, pedig Carternak. Nekem több koffein kellett, mint nekik együttvéve. Hetek óta nem aludtam, a bátyám szerint, pedig még ilyen állapotban is képes lettem volna elbírni egy nagyobbfajta tankkal. Én ebben nem hittem ilyen bizonyosan.

- Nem értem, hogy miért kémkedsz utána – Carter leült a Luke melletti székre és ezzel csak én maradtam állva. Ez jelezte, hogy nem terveztem sok időt eltölteni a társaságukban. De nem azért, mert nem akartam.

- Ez a dolgom, Carter – válaszoltam neki. A hangszínemet sem éreztem elég hihetőnek. Már senki sem hitte el, hogy csak azért járkálok ide-oda, mert az volt a dolgom. Pedig az volt, de nem a muszáj volt az elsődleges szempontom. Már nem.

- Figyelj, Ash – Luke felemelkedett a székről, én, pedig léptem egyet hátra. Nem akartam hallani. Nem volt beleszólása. És ami azt illeti, nekem sem volt. De én nem bántam meg. Egy pillanatot sem.

- Nem, Luke – véget vetettem a beszélgetésnek, még mielőtt elkezdődött volna. – Te ebben nem dönthetsz. Ha engedném, akkor sem szólhatnál bele.

- Nem vagy kicseszett angyal, Ashton! – sokszor lejátszottunk ezt már. De hajthatatlan voltam. Volt egy döntésem, egy megingathatatlan döntésem, de nem Luke-é volt ez a döntés. Hanem az enyém. Csakis az enyém.

– Ez megváltoztathat mindent! Érted, amit mondok? Mindent! És nem csak a mi életünket! Hanem az egész istenverte világot! – Luke megragadta az ingem gallérját. Nem, nem akart bántani. Sosem lett volna képes rá. Testvérek voltunk, akik csak egymásra számíthattak. Luke félt. Féltett engem, az életemet, minket. A világunkat.

- Azt akarod, hogy Apa halála semmivé váljon? Csak azért, mert nem tudtad elvégezni a dolgodat és egy helyben maradni a fenekeden? – Luke felemelte a hangját. Éreztem, hogy lángra gyúl az arcom. De dühös is voltam.

Kitéptem magam Luke karjából. Carter összeráncolt szemöldökkel figyelt bennünket, de tudta, hogy nem lenne szerencsés számára, ha közénk próbál állni. De én sem voltam őrült. Nem szóltam vissza, egy árva szót sem.

Luke olyan volt, mint egy vadon élő állat. Bármelyik pillanatban kimutatta a foga fehérjét, de normális helyzetben ártalmatlan volt. Kivéve, ha valami veszélyeztette a családját. Vagyis... a családjába már szinte csak én tartoztam bele.

Hátrálni kezdtem, ügyelve arra, hogy ne szakadjon meg a szemkontaktusunk. Még mindig biztos voltam benne, hogy sosem bántana. Még véletlenül sem. De Carter ott állt mellette, ha mégis megtette volna.

Miután becsuktam magam mögött a pinceajtót és felsétáltam a lépcsőn, nekitámaszkodtam a falnak. Luke nem tudta, de volt olyan erős a hallásom, hogy meg tudjam érteni a beszédüket.

- Luke... - Carter volt mindig a békeszerető köztünk. A legháborúsabb időben is csak nyugalmat és csendet akart. Egy igazi angyal. – Miért tetted ezt?

Amikor a bátyám nem válaszolt neki, folytatta.

- Ashton már felnőtt. Nem mondhatod meg neki, hogy mit tegyen – hallottam, hogy valaki beleütött a bokszzsákba. Erősen.

- Miért, szerinted ez helyes? Amit tesz, helyes? – horkant végül fel a bátyám, mire nyeltem egyet. Én sem voltam hülye. Tudtam, hogy nem helyes. De nem tudtam ellene harcolni.

- Pont te mondod ezt? – Carter kimondta, ami az én fejemben is mozgolódott. Luke volt a lázadó, aki egyetlen szabályt sem tartott be életében. Ezt bizonyította a csuklóján lévő halvány sebhely. Tőlem többet vártak. Mind az anyám – aki remeteéletet ért -, mind az apám – aki meghalt -, mind a fennlévők – igen, nekik is volt beleszólásuk a dolgaimba. Sőt, miattuk kerültem ebbe a helyzetbe.

- Ashton később meg fogja bánni – mondta Luke odalent Carter-nek. Fogalmuk sem volt róla, hogy hallgatózok.

- Miből gondolod ezt?

- Azért, mert nekünk kell majd összeszedegetnünk a darabjait, amikor szétesik.

Egy utcányira álltam attól az embertől, akit figyeltem.

A terepjárómban ültem, két hatalmas fa között, ahonnan pont láttam a lány házát. Mielőtt még azt hinnétek, nem vagyok perverz kukkoló. Távol áll tőlem. Nem, én őrangyal helyett őrangyal voltam. Habár nem voltam teljesen angyal. Csak félig. És, mint fél angyal – vagyis nephilim – az volt a dolgom, hogy figyeljem az Őrzöttemet. Jelen esetemben, Lily Knight-ot, a 17 éves lányt, akinek sosem volt őrangyala. Egészen 8 hónappal azelőttig, amikor az angyalok egy küldöncöt küldtek el hozzánk és átnyújtották nekem a lány mappáját. Nekem és nem a bátyámnak, akinek valójában kapnia kellett volna, a kora miatt.

És akkor még nem tudtam, hogy mit kezdhetnék vele.

Aztán kinyitottam a mappát.

Minden egyes apró dolgot tudtam róla, talán olyanokat is, amiket még Ő sem tud saját magáról. 1 hét sem kellett, hogy kívülről fújjam az egészet. Megbabonázott, pedig akkor még nem is láttam a saját szemeimmel. A lakcímét legutoljára adták meg. Innen tudtam meg, hogy ugyanabban a kisvárosban lakik, ahonnan én is származtam, ahol fel kellett volna nőnöm, ahelyett, hogy havonta két napot töltöttem otthon, a többit, pedig az Egyesül Államok keleti partján vagy az Egyesült Királyságban.

Azóta szinte az árnyéka voltam.

Amikor aznap délután kiszállt az ősrégi Bogarából, kíváncsian figyeltem az arcát a fényképezőgép lencséje mögül. Nem volt szükségem a gép közelítésére, szabad szemmel a tökéletesnél is jobb láttam Őt. Csak meg akartam örökíteni. Bizonyítékot gyűjteni, hogy nem csak álmodok. Hogy nem álmodom Őt.

A Fekete Lyukban nem volt alkalmam látni, eltűnt a raktárban, amint odaértem és éppen akkor jött elő, amikor behúztam magam után az ajtót. Nem tudtam nem magamat okolni ezért. Menekült előlem. Hogy talán tudatán kívül, de Ő legyen az, aki betartja a játékszabályokat, ha én nem is tettem.

Csak a szőke kontyot láttam a feje tetején, amit szinte minden nap viselt, utálta kiengedve hordani a haját, a szürke pólót és csípőjén kötött csomót, hogy az a borzalmas kötény a helyén maradjon. Szorosabb volt a csomó, mint máskor. A póló bővebb volt, mint általában. Ilyen régen láttam volna? Vagy csak az állapota romlott ennyire rohamosan? Nem tudtam. De az egyik rosszabb volt, mint a másik.

Meg kellett támaszkodnia a kocsiajtóban. Nyeltem egyet. Már majdnem megmozdultam, hogy kiugorjak a kocsiból, hogy ne essen össze. Hogy legyen egy váll, amin kisírhatja magát, aki azt mondja neki, hogy minden rendben lesz. De ez nem lehettem én. Akármennyire is belesajdult a szívem, amikor beletúrt a már kibontott hajába és botladozva indult el a bejárat felé. Senki sem tudta, hogy milyen rosszul van. Csak én. És én csak annyira védhettem meg, hogy ne haljon meg. Ez volt a szabály. A szabály, amit áthágok minden alkalommal, amikor belépek a Fekete Lyuk ajtaján. És az volt a legnagyobb baj, hogy sosem bántam meg.

Lily gyógyszereket szedett. De én tudtam, hogy a rémálmai nem átlagosak. Azokat nem lehetett szimpla gyógyszerrel elmulasztani. Egyáltalán sehogyan sem lehetett eltűntetni őket.

Amikor Lily átlépte a házuk küszöbét, egy csöppet megnyugodtam.

De annyira nem, hogy hazamenjek éjszakára.

_______________