--- LILY ---

A pillantásom végigszaladt Ashton-on. Rögtön összeszorult a gyomrom, a torkom, tulajdonképpen az egész testem. Csípték a szemeimet a könnycseppek.

Tudja – futott végig az agyamon rögtön, amint belenéztem a szemébe. 

De mindegy volt. Az öregedési probléma az agyam hátsó felébe került. Ashton jelenléte elfeledtette velem. És ez a felejtés jó volt.

Az ajkai szeretetteljes mosolyra húzódtak és ez, mintha még nagyobbá vált volna, amikor meglátta, hogy az Ő pulcsija van rajtam.

De még mindig ott toporogtam a bejáratnál. Az út autómentes volt, ahogyan az egész környék is. Szombat délelőttönként a kutya sem jár Carber belvárosában. Mintha az egész város elnéptelenedett volna. És ez még jobban előhozta Ashton tökéletes kisugárzását.

A harag és a kételkedés hirtelen eltűnt az agyamból. Csak a csókjaira vágytam.

Elrugaszkodtam a járdáról, végigszaladtam az úton és a karjaiba zuhantam. Nem engedtem, hogy bármit is mondjon, ami előhozta volna a szörnyű gondolataimat. Megcsókoltam, de olyan hevesen, mint még soha azelőtt. Lábujjhegyre álltam, hogy át tudjam karolni a nyakát, hogy bele tudjak túrni a hajába, miközben még mindig egymás ajkait ízlelgettük. Alig kaptam levegőt, amikor kihúzta a hajamból a gumit, hogy Ő is bele tudjon túrni az én hajamba. Az egyik keze a hajamban volt, a másik a nyakamtól lefelé indult és a derekamnál állt meg. A mellkasunk összeütődött, belekapaszkodtam, hogy soha ne engedjen el. Az előző este volt a kezdet, ez, pedig az utántöltés. Mint a drogosnak a napi adagja.

Ashton megfordított és felültetett a Jeep motorháztetőjére. Ahogy a lábaimat a dereka köré csavartam, az ajka úgy haladt lefelé, a nyakamra.

- Kimerítjük a közszeméremsértés fogalmát – suttogta szinte a bőrömnek. Elnevettem magam.

- Fogd be és csókolj! – mondtam erre én, és újra közel húztam magamhoz, hogy eleget tegyen a kérésemnek.

Ashton válla fölött, viszont megláttam Carter irodájának az ablakát. A fiú ott állt az ablak mögött, minket nézett.

Ekkor jutott újra az eszembe az öregedés. A méreg megtöltötte az ereimet.

Eltoltam magamtól Ashton-t. Először furcsán nézett rám, aztán meglátta, hogy már nem mosolygok, és ahogyan belenézett a szemembe, láthatta, hogy az sem mosolyog többé. A lábaim elernyedtek a dereka körül, a kezeim visszaestek a combomra. De Ő még mindig az arcomat fogta a kezében. Ezért nem tudtam lepattanni és elszaladni, minél messzebb tőle.

- Tudom, hogy Luke elmondta neked – jelentette ki egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mit is gondoltam? Hogy Luke nem fogja elmondani az öccsének, hogy mit kottyintott el a barátnőjének, aki eleve olyan labilis természetű, mint, akit az elmegyógyintézetben kezelnek? Ezt te sem gondoltad komolyan, Lily.

- Remek – biccentettem én is, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem volt könnyű tartani magamat. Sőt, halálosan nehéz volt. Mintha tőrt döftem volna a saját és az Ő szívébe is. Láttam a szemében a fájdalmát. Éreztem a sajátomat.

Lelöktem magamat a motorháztetőről és teljes sebességemmel elszaladtam a park felé.

Fél perc sem kellett, hogy Ashton karjai a derekam köré fonódjanak, megakadályozva, hogy még egy lépéssel távolabb menjek tőle. A testemet ekkor már rázta a sírás, a könny végigfolyt az arcomon és a nyakamon. Meg sem próbáltam letörölni őket. Úgy sírtam, mintha a Mississippi folyót akartam volna újratölteni. Kapálóztam, ki akartam szökni a közelségéből, pár perccel azelőtt, pedig ölni tudtam volna a teste melegéért. De gyenge voltam. És megalázott. Kis híján összerogytak a lábaim az üres park füvén.

- Kérlek, hadd magyarázzam meg – suttogta a fülembe. A hangjától – ha lehet – még jobban elkezdtem sírni. Ez volt számomra az a bizonyos mindent leromboló atomrobbanás kezdete. Ekkor éreztem, hogy a karjai gyengébben kezdenek el tartani. Elég gyengén ahhoz, hogy kicsusszanjak belőlük, és szembe nézhessek vele. Ő nem sírt, nem is vártam, de amikor meglátta az én arcomat, még összetörtebbnek tűnt, mint egyébként.

- Mit akarsz megmagyarázni? Egy olyan dolgot, amit 100%-osan megértek? Te 4 év múlva lefagysz, míg én megyek tovább. Ez még a kezdeti pár évben nem is lenne baj, utolérnélek, talán egy ideig egyidősnek is kinéznénk. Aztán mi lenne? Én továbbra is rendesen öregednék, te, pedig... Mondjuk, 50 év múlva, amikor én már a halálomon leszek, te úgy fogsz kinézni, mint egy 30 éves. Én nem tehetek semmit az öregedés ellen. De lehet, hogy eddig el sem fogunk jutni. Miért is jutnánk? Az élet része, hogy az emberek megunják egymást. És ez még jobban erősödik, ha nem ugyanúgy öregednek. És... talán... te már most nem vagy szerelmes belém – és kimondtam. Fuldoklottam. A mellkasom – vagy a szívem – annyira összenyomott, hogy nem kaptam levegőt. A könnyeim megállíthatatlanul folytak, mintha egy végtelen forrásból táplálkoznának. Azt akartam, hogy legyen vége. Nem akartam tovább ezt a fájdalmat elviselni.

Az együtt töltött idő alatt valószínű, hogy tényleg labilis idegzetű lettem, mert öntudatlanul azt suttogtam magam elé: Legyen vége! Nem akarok fájdalmat többé! Azt akarom, hogy legyen vége!

Lehajtottam a fejemet és már öntudatosan, befogtam a számat. De látni akartam az arcát, miután kimondtam azt, hogy talán sosem volt szerelmes belém. Tördelte az ujjait, az arca vörös volt, a zavartól vagy a dühtől, nem tudom. A szeméből csaknem kibuggyantak azok a bizonyos könnycseppek. Fájtak neki a szavaim. Megértettem. Nekem is fájtak. De ki kellett mondanom, amit gondoltam. Még akkor is, ha nem volt igaz.

- Én... nem tudom elhinni, hogy te azt hiszed... én... - Ashton is kis híján összecsuklott. Muszáj volt ráharapnom az alsó ajkamra, hogy ne ordítsak fel. Már hangosan zokogtam, átöleltem magamat a karjaimmal, egyik tenyeremet a mellkasomra helyeztem, mintha bármelyik percben széteshetnék. És szét is akartam esni. Amikor megéreztem a pulcsin az illatát, fokozódott ez az érzés.

- Ha valamelyik nap megölne az a kicseszett kékszemű, úgy akarok meghalni, hogy tudom, a francos utolsó napjaimat a te karjaidban töltöttem. De nem akarok egy fellángolásért meghalni. Ha meg kell halnom, ha azt akarja a Sors, hogy meghaljak, akkor egy igaz szerelemért akarok távozni az élők soraiból. Tudnom kell... tudnom kell, hogy amit érzek, amit ebben a szétesett szívben érzek... azt viszonozzák és nem csak... játszanak vele – ezt még kimondani is fájt.

 Neki hallani ezt, még jobban fájhatott.