--- LILY ---

Ha az ember lánya egyedül van a házban Luke Hill-lel, akaratlanul is elkezd parázni. Pláne, ha a neved Lily Knight. Egy ideig csak ültem Ashton ágyán, nyakig betakarózva, bámulva az üres levegőt. Aztán elegem lett.

Hajnali fél három volt és Ash még mindig nem ért vissza. Nem aggódtam, hiszen csak az anyjához ment, tudtam, hogy ott nem érheti baj, de furcsa volt, hogy Luke és köztem csak egy fal volt, mégis világok választottak el minket. Cselekedni akartam. Valamit. Bármit.

Így felálltam az ágyról, magam köré tekertem a takarót és földön húzva magam után, kimentem a folyosóra. Komolyan gondolod, Lily? Miért mondana Luke neked bármit? De természetemnél fogva kíváncsi voltam, szóval nem tudtam mit tenni.

Bekopogtam Luke ajtaján, mire dörmögött egy „gyere" szócskát, amit alig hallottam meg.

Luke a laptopja előtt ült, amit rögtön kinyomott, amint beléptem a szobába és felém fordult a székével.

- Hogyhogy nem mentél hajtóvadászatra? - kérdeztem tőle. Luke-nak már rég Carter után kellett volna mennie, de maradt.

- Carter hamar nyomott vesztett. Indul az újratervezés - Luke megvonta a vállát, mintha egyszerű dologról lenne szó. A tekintetem visszatért a laptopra.

- Kémkedsz valaki után, vagy csak be akarsz csempészni valamit a mexikói határon? - ezzel sikerült egy apró mosolyt csalnom az arcára.

- Van pár rendőrségi kamera a Sárkányok Háza előtt. Carter feltörte szinte azt a rendszert, amit Ő maga üzemelt be, hogy meglássuk a videókat és szépítsünk valamit rajta - Luke visszanyúlt a laptophoz és eltűntette róla a felhőkarcolókat, amik nagyon nem illettek bele Carber mindennapjaiba. Ez hülyének néz?

- Egy: Carter hogyan tudta feltörni a kamerák rendszerét? És kettő: Szerinted olyan idióta vagyok, hogy nem tudom, hogy az a képen Boston? - nekitámaszkodtam az ajtónak, és félrebiccentett fejjel néztem az idősebb Hill-re. Elegem volt, hogy azt hiszi, hogy hangyányi agyú szőke vagyok. Luke megforgatta a szemeit. Már nem érdekelt, hogy elege van-e belőlem. Egy cseppet sem.

- Bostonban lakik, igaz? - finomítottam az előbbi hangszínemen és megdörzsöltem a betakart karomat. Luke rám nézett, mint aki nem érti a kérdést. Tudta, hogy kire célzok, Ő maga mesélte el nekem. - Georgie.

- Igen - Luke is finomabb hangon válaszolt nekem, bólintva, nagyot sóhajtva, mint akit legyőztek. A képernyőn kissé szemcsés, dátumozott képek jelentek meg. Egy alig kivehető szőke, szinte fehér hajú lányról.

- Bekameráztad Bostont? - kérdeztem. Ha olyan fontos volt Luke-nak a lányt, mint ahogyan láttam rajta, valószínűleg képes lett volna rá.

- Nem, csak néha... belenézek a felvételekbe. Nincs mindig időm odautazni - Luke nyelt egyet.

- Ő... az Őrzötted? - kérdeztem rá. Ha van a lánynak őrangyala, akkor semmi szüksége Luke-ra. De talán, Luke-nak volt szüksége Georgie-ra.

- Nem, nekem... még nincs - megrázta a fejét. Kirázott a hideg. Már megint előkerült az a fejemben, hogy miért Ashton.

- Hány éves Georgie?

- 13.

- Úgy érzed, hogy van valami, amitől meg kell védened? - olyan volt az egész, mint egy rendőrségi kihallgatás. Így inkább visszavettem, hogy ne érezze azt, hogy nyomulok.

- Te gyorsan kerültél bele a világunkba és szinte csak azért, mert Sean belekényszeríttette Ashton-t, hogy avasson be téged. Georgie-val is megtörténhet ugyanez.

Léptem egyet hátra. Vissza akartam menni Ashton szobájába, összegömbölyödni az ágyon és várni, hogy mikor érkezik vissza. Sean belekényszeríttette Ashton-t. Éreztem, hogy menten sírva tudnék fakadni. Elhúztam a számat, harapdáltam a szám sarkát, hogy eltűnjön az inger.

- Van valami, amiről még te sem tudsz - erre meglepetten visszafordítottam a fejemet.

- Az angyalok számtalan évezredig képesek élnek. Ezt tudod, ugye? - bólintottam a kérdésére. - Mivel félig angyalok vagyunk, ez valamennyire ránk is igaz.

- Mennyire?

- Huszonéves korunkig rendesen öregedünk, de utána... talán 10 évenként 2 évet - gyors fejszámolást végeztem, de aztán félbehagytam. Összeszorult a torkom a számoktól. Lehunytam a szememet, éreztem, hogy egy könnycsepp lecsörög az arcomon.

- Virágszál!

- Mi van? - ingerülten néztem vissza rá, és durván letöröltem egy könnycseppet az arcomról, de nem Luke-ra voltam igazán mérges. Inkább nem voltam képes elhinni.

- Ne tégy semmi hülyeséget, jó? - ezt nem tudtam százszázalékos megígérni.

__________

Négy óra lehetett, amikor újra fény szűrődött be a szobába. Ashton finoman lépkedett az ágyhoz, azt hihette, hogy alszok. De nem voltam képes lehunyni a szemeimet. Zakatolt a szívem, nem kaptam levegőt. De megtöröltem az arcomat és egy halvány mosollyal néztem végül rá. Annál hamisabb tettem sosem volt.

Ashton leült a lábamhoz és előrehajolva sok-sok puszit nyomott az arcomra.

- Mit mondott a mamád? - kérdeztem suttogva, miután nyeltem egyet. Imádkoztam, hogy Ash ne vegye észre a nedves arcomat a sötétben.

- Mindjárt elmondom, csak idehívom Luke-ot is - ezzel Ashton felállt és elment szólni a bátyának. Ülésbe tornáztam magam és reméltem, hogy valamennyire normális a kinézetem. Annyira normális, amennyire csak lehettem.

Ashton visszaült mellém, Luke, pedig az íróasztalnak támaszkodott. Felém biccentett, mire óvatosan megráztam a fejemet. Kérlek, ne mondj neki semmit! - könyörögtem a tekintetemmel és reméltem, hogy megérti, amit akarok.

- Mit adott a mami? - kérdezte Luke gúnyosan az öccsétől, miután elfordult tőlem. Ashton nem vette észre a szemkontaktusunkat, ami jelezte, hogy a gondolatai mással vannak terhelve.

- Egy nevet - Ashton előhúzott egy papírt a kabátzsebéből és a bátyjának nyújtotta. Luke gyorsan átfutotta.

- Egy gyogyós neve, aki New Orleans-ban van. Köszönjük, Caroline Hill! Ezzel rohadt sokra megyünk - Luke gúnyosan tapsolt kettőt.

- Gyogyós? - ráncoltam össze a szemöldökömet és még mindig nem tudtam mire vélni az egészet.

- Anya szerint ez a nő egy kivetítés az angyalok világából. Útmutatást ad azoknak, akik megérdemlik a belépést - Ashton kitépte Luke kezéből a papírt és egy pillanatra felém mutatta.

- Nagyon gáz, ha nem látok semmit? - félrebiccentettem a fejemet és újra az üres papírra néztem. Néha, néha láttam felvillanni pár vonalrészletet, de semmi konkrét, amit ki tudtam volna venni. Lehet, hogy túlságosan álmos vagyok.

- Király, most már tudjuk, hogy egy csepp angyalvér sincs benned! Egy probléma kipipálva - Luke rosszindulatúan csettintett egyet. Megforgattam a szemeimet. Kedvem lett volna lekeverni neki egyet, hiába volt egy órája viszonylag elfogadó velem. Újra az idegeimen táncolt.

- Szóval, Caroline azt gondolja, hogy meg kéne találnunk azt a nőt, akinek a nevét én speciel nem látom? - Ashton-ra néztem, jelezve, hogy tőle várom a választ és nem a lökött bátyjától.

- Igen.

- És?

- Szerintem el kéne mennünk. Nem vesztünk vele semmit.

- Aha, aztán kizsebel titeket, és olyan ökörségeket mond a varázsgömbjéből, hogy „halált látok az aurádban" - vágott közbe Luke.

- Ki mondta, hogy te nem jössz velünk? - Ashton ránézett. Majdnem kibuggyant belőlem a nevetés. Luke nem gondolhatta komolyan, hogy nélküle vágunk neki a nagy kalandnak! Még én is tudtam, hogy minimum hárman fogunk elindulni.

- Te szórakozol velem! - Luke előrehajolt és a térdére támaszkodott.

- Legalább egyikőnk lesz elég bátorsága, hogy leüsse a nőt, ha valami ökörséget mond - fordultam félig hátra Luke-hoz, mire grimaszolt egyet.

- Carter-nek is szólnunk kéne - vetette közbe Ashton. - Valakinek hideg fejjel kell gondolkodnia. Mindhárman tudjuk, hogy mi nem vagyunk képesek arra.

______________

Reggel 9 óra volt, amikor úgy döntöttem, hogy ideje hazamennem. Ashton pulcsiját viseltem, hogy a mocskos blúzom ne legyen látható, na meg a legújabb sebhelyek se a karomon.

Viszont nem Ashton vitt haza. Hanem Luke.

Ash úgy döntött, hogy mozgósítja Carter-t is és utána akart nézni a neten, hátha talál valamit a „kivetítésről". Én nem voltam túl bizakodó. Ha Ők először hallottak róla, pedig félangyalok, akkor a világháló mit tudhatna?

Luke elkérte a Jeep kulcsait az öccsétől, azzal indokolta, hogy az Ő kocsijában nincsen benzin. Én tudtam, hogy azért csinálta, hogy ne a Rover-rel kelljen kiállni a garázsból, valami fiús indokból kiindulva, amit én nem érthettem. Ash odaadta neki, Luke meg intett, hogy menjünk.

- Szeretlek - hajolt oda hozzám Ashton, megcsókolt, majd megsimogatta az arcomat.

- Én is - megpróbáltam mosolyogni, de láttam az arcán, hogy nem voltam meggyőző. De hátat fordítottam és elmenekültem a kérdések elől.

Pontosan tudtam, hogy nem örökké.

- Miért nem akarod, hogy elmondjam neki, hogy miről beszéltünk? - fordult félig oda hozzám Luke, miközben elindultunk. Ő máshogyan vezetett, mint Ashton, nem keringett össze-vissza az utcákban, csak és kizárólag a cél felé tartott.

- Mert Ő Ashton. Ha nem mondta el nekem, az azért volt, mert jó oka van rá. Egyrészt nem akart elszomorítani, másrészt, tudta, hogy kiakadnék, ami meg is történt, szóval tök mindegy - nekidöntöttem az arcomat az ablaknak és ráhúztam a pulcsit a kézfejemre. Még éreztem az illatát az anyagon. Még nagyobb gombóc nőtt a torkomban.

Egyre több fantasy elem jutott az eszembe. Hogy a lány mindig olyanná akart válni, mint a fiú, hogy sose kelljen elveszíteniük egymást. De az én esetemben ez nem volt megoldás. Én ember voltam. Nem válhattam egyik pillanatról a másikra félig angyallá. Az képtelenség.

Mondjuk 2 hónapja még az angyalokban sem hittem.

Egyszer, valamilyen módon, de el fogom hagyni Ash-t. Akár úgy, hogy a kékes szemű lök le a tetőről és meghalok. Akár hetvenévesek valami betegség visz el és egy harmincasnak kinéző pasas ül mellettem. De ez az élet rendje, szokták mondani.

De akkor mi értelme van az egésznek?

- Szerinted, van értelme elmenni New Orleans-ba? - néztem Luke-ra és egy pillanatra, úgy néztem rá, mintha Ashton lenne. Nem is volt annyira nehéz. Ez a beszélgetés volt a második eset, hogy nem estünk neki a másiknak.

- Átgondoltam. Ashton agyával. Ha Georgie-val történt volna mindez, akármi is ez, én is megtenném - Luke felém pillantott. De elfordultam, hogy ne lássa meg a kitörni készülő könnyeimet.

Akármi is ez. Válaszokra van szükségem. Szükségünk. A miértre. Miért én? Miért Ashton? Hogyan tudnám megmenteni őt és saját magamat a fájdalomtól?

- Georgie... mennyire hisz neked? Mármint... nem tart őrültnek? - igyekeztem más irányba terelni a gondolataimat.

- Te annak gondoltad Ashton-t? - megráztam a fejemet, mert tudtam, hogy én az óta hittem Ashton-ban, amióta megmentett Sean-tól a sikátorban. Bármit elhittem volna neki. - Georgie nem sokban különbözik tőled, de én őt nem szándékoztam belevonni a háborúba, ahogyan Ash téged.

- Arra nem gondoltál, hogy lehet, hogy Ő akarja, hogy beavasd? Hogy nem akar tudatlan lenni? - abból indultam ki, hogy én mit akarnék. Hogy mit akarok.

- Inkább legyen tudatlan, mint, hogy veszélyben legyen az élete - vágta rá Luke, arra következtettem, hogy ezt a választ nem akkor találta ki. - Ez az a döntés, amiben ellenkezik a véleményünk Ashton-nal.

____________

- Ez a te pulcsid? - ez volt a mamám első kérdése, amint beléptem az ajtón. Megijedtem, hogy nem dolgozik, általában üresen állt a házunk.

- Megijesztettél - az egyik kezemet a mellkasomra tettem. - Nem, nem az én pulcsim.

- Ash-é? - bólintottam a kérdésre, közben lehúztam a cipőmet. Nem volt kedvem csevegni, csak el akartam feküdni az ágyon és gondolkodni, hogy mennyire el van cseszve az életem.

- Nem Ashton hozott haza?

- Nem. Luke. Ashton bátyja - nem sokat meséltem Luke-ról, ha lehetett, ívesen elkerültem.

- Jóban vagytok? - nem akartam beszélgetni, főleg olyan dolgokról, amik semmiségeknek tűntek a jelenlegi gondolataimhoz képest.

- Igen, viszonylag - biccentettem. Nem akartam megsérteni a mamámat, szóval odaálltam a pult mellé. Kék műtősruhában volt, szőke haját egy csat tartotta a fején. Meredith Knight egy 24 órás műszak előtt is gyönyörűnek tűnt.

- Ez nem volt meggyőző - próbálta utánozni Anya az előbbi kissé morgós hangomat. - Ashton-nak van terve a tavaszi szünetre?

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar kell majd felhoznom a témát, de ha már szóba hozta, legalább nem nekem kellett...

- Igazság szerint, Ashton meg Luke a szünetben elutaznak New Orleans-ba és... megkérdezték, hogy nekem nincs-e kedvem velük menni - köhögtem egy sort, hogy kissé elrejtsem a zavaromat. A francba, nem gondoltam, hogy ez az egész ilyen kínos lehet számomra. Februárban betöltöttem a 17-et, harmadikos vagyok a gimiben, az évfolyamtársaim kérdés nélkül elszöknek Európába a pasijukkal, én még országon belül maradnék és még is kérdezem, hogy elengedsz-e. Mondaná ezt az új Lily, akinek szoktak ilyesmik kicsúszni a száján.

- Te meg 2 fiú? - ez volt az első kérdés. Valójában 3, ha Carter is beleegyezik. Kétlem, hogy Anya ettől megnyugodott volna.

- Mindkettő teljességgel felelősségteljes - kezdtem el a Hill fiúk védőbeszédjét. Na jó, abban kételkedtem, hogy az állítás Luke-ra is igaz, de azért Őt is betettem a kalap alá.

- Ha ennyire menni akarsz, hát legyen - erre a kijelentésére a mamám nyakába ugrottam. Azt hittem, hogy sokkal nehezebb dolgom lesz és, ha még úgy is döntött volt, hogy elenged, súlyos feltételeket szabott volna. - De figyelmeztesd Ashton-t, hogy ha a hajad szála is meggörbül, ismerem az anyját.

- Nem lesz rá szükség, Anya - ráztam meg a fejemet.

Pláne, hogy az anyja nem is ismer engem.

__________

Miután a mamám elment dolgozni, felszabadultam a szobám édes magányába. Voltam olyan hülye előző este, hogy az éjjeliszekrényen felejtettem a telefonomat és, amikor beléptem az ajtón, az volt az első, amit megláttam, hogy 50 villogás/percet produkál. Maia volt az elkövető.

Szinte egy kicsörgés sem kellett, legjobb barátnőm felkapta a telefont.

- LILY! - Maia szinte fulladozott, amikor kimondta a nevemet. Hallottam, hogy sebesen veszi a levegőt és olyan a hangja... Nem, nem történt meg vele. Nincs semmi baja. Nem akartam a rossz dolgokkal törődni, amik oda-vissza úszkáltak az agyamban. Próbáltam megőrizni a higgadtságomat.

- Mae, jól vagy? - kipréseltem magamból egy mondatot, ami közben sikerült nem elcsuklania a hangomnak. Ha túldramatizáltam a dolgot, Maia-nak nem szabadott tudnia, hogy mennyire ki vagyok akadva. Hogy mennyire megrémültem. - Hol vagy?

- Még Seattle-ben. És most láttam meg a Carber News online híreit - megnyugodtam. Csak egy újságcikk. Mr. Evenly nem szeretett lemaradni a Carber-i hírekről, talán Ő volt az egyetlen a városban. - Támadás a Sárkányok Házában? Hívtalak, amint megláttam, de te nem vetted fel és én azt hittem...

- Igen, én is láttam az újságot. Ne aggódj, akkor már nem voltunk ott, hamarabb visszamentünk a Hill házba, mert... - na erre milyen hazugságot tudsz kitalálni, Lily? Így is úgy vetítettem, hogy magam sem hittem el. - Ashton rosszul volt. - Komolyan, ennél jobb nem volt?

- Ó, édes istenem - Maia nagyot sóhajtott. Alig bírtam nyelni, szorította az egész testemet a sírás, de tudtam, hogy még ki kell bírnom. Nem tudtam volna megmagyarázni a barátnőmnek, hogy miért bőgök.

- Tényleg, Mae, nem voltunk ott. De a hírekből kiindulva... elég szörnyű lehetett - közben benyomtam a laptopomat, hogy megnézzem magamnak azt a cikket.

- A tulaj azt nyilatkozta, hogy nem szeretne nagy nyomozást meg felhajtást. Csak tovább akarják élni az életüket - naná, hogy Carter ezt mondta. Valószínűleg, hogy azelőtt eltakarította a nagy mocskot, hogy a rendőrök odaértek. Mivel magyarázta volna ki a szárnyas holttesteket, amik a sikátorban feküdtek, miután lelőtték őket a tetőről?

- Talán így teszi a legjobban - suttogtam. Én sem akarnék emlékezni arra, ami ott történt. Sőt, nem akarok...

- Te láttad a főnököt? - kérdezte kíváncsian Maia. Valami azt súgta, hogy Carter képe is bekerült az újságba. És, amikor megnyitottam az oldalt, ez a sejtésem bebizonyosodott. Carter Samuels 21 évesen örökölte meg a Házat az édesanyjától, azóta több botrányt is át kényszerült élni.

- Iiigen, láttam. De csak pár másodpercig - válaszoltam végül dadogva. Hazug! Megmentette az életemet. Csak néztem Carter képét, miközben Maia tovább csacsogott. Nem is hallottam, hogy mit beszélt.

Carter a húszas évei elején járt. Talán számára ennyi is volt. Talán csak 10 év múlva fog legközelebb öregedni. Fájdalmas volt belegondolni, hogy Luke is mennyire közel áll ehhez a ponthoz. Viszont Ő... meg akarta várni Georgie-t. Szinte biztos voltam benne. Csak pár évet kellett várnia és Georgie annyi idős lesz, mint én.

Ekkor döbbentem rá arra, hogy Luke sem érez mást, mint Ashton. Luke szerelmes volt Georgie-ba. Az érzés, pedig fokozódott, ahogyan a lány idősödött. Láttam az arcán, hallottam a mondatain. Csak nem voltam elég okos ahhoz, hogy rögtön rájöjjek. Betört Boston biztonsági rendszerébe, hogy lássa, jól van, pedig - látszólag - a lánynak volt őrangyala.

Mik voltak ezek, ha nem mély és igazi érzések? Mély és igazi érzések Luke Hill-től. A fiútól, aki ellenezte a testvére szerelmét. Vagy csak... féltette. Féltette Ashton-t. És ezzel együtt saját magában is kétségei voltak.

Remek, kész összeesküvés-elméletet terveztem, amíg Maia-nak lyukat kellett volna beszélnie a hasamba.

Kikergettem az agyamból az idősebb Hill fiút és próbáltam felvenni a fonalat Maia-val. Nem sikerült. Túlságosan be voltam zsongva és még ideges is voltam.

Nagy nehezen félbeszakítottam Maia-t és megmondtam neki, hogy elmegyek futni. És nem csak fedősztorit akartam szerezni magamnak. Hanem így is tettem.

Magamon hagytam Ashton pulcsiját, futónadrágot vettem és sportcipőt.

Igen, ez a jó ötlet. Futás közben jobban tudsz gondolkodni. És most pont arra van szükséged. Gondolkodásra - mondtam magamnak gondolatban.

Régen voltam utoljára egyedül futni. Túlságosan féltem. De akkor még be sem melegítettem, hanem elindultam a járdán, csak a légzésemre koncentráltam és a virágok nevét mondtam magamnak, amiket az elhaladó házak előtt pillantottam meg. Nem is figyeltem arra, hogy merre futok. Az agyamnak és a lábamnak nem kellett ahhoz összekapcsolódniuk, önállóan is ismerték Carber összes útját.

Mire a belvárosba értem, konkrétan leszakadt a lábam, a hányingerem is előtört, így úgy döntöttem, hogy leállok, még mielőtt az őrültség átvenné az uralmat az agyamban.

Ekkor néztem tudatosan fel, hogy csekkoljam hova kerültem. Először azt hittem, hogy a tudatalattim valami csúnya tréfát űz velem. Másodszorra már csak a szívroham kerülgetett.

A Sárkányok Háza elől pont akkor szedték le a rendőrségi sárga szalagot, ami azt hirdette, hogy tilos a belépés. A rendőrtisztek szinte rám se bagóztak. A vörös, lehajtott fedelű sportkocsit bámulták, ami az épület előtt parkolt.

Nem hibáztattam őket érte, így legalább feltűnés nélkül be tudtam surranni a klubba.

Az első, amit érzékeltem, a szag volt. Az orrom elé kellett kapnom a kezemet, hogy ne hányjam el magam. Törött alkoholos üvegek feküdtek mindenfelé a padlón, sokféle szörnyű szag áradt ki belőlük, amik eggyé keveredtek. Egy alkoholistát talán nem késztetett volna az ebédje kidobására, hanem még élvezte is volna. De én nem élveztem.

A miniszoknyát viselő pincérlányok csak pislogtak rám, amikor lábujjhegyen átlépkedtem a szilánkok között és a pultra támaszkodva bámultam a lányt, aki egy ép üveget tett vissza a polcra. Rám nézett, a pillantásától, pedig majdnem hátráltam egy lépést, amikor eszembe jutott, hogy a cipőmbe akkor ezernyi üvegszilánk állt volna bele, így erőt vettem magam és annyira magabiztosan szólaltam meg, amennyire csak képes voltam.

- Carter Samuels-t keresem - mondtam, miközben kihúztam magam. Tördeltem az ujjaimat a pult mögött, hogy a lány ne láthassa, hogy mennyire zavarban vagyok és... hát, féltem tőle. Zavart a lány felvont szemöldöke és a gúnyos félmosolya, amit akkor vakart magára, amikor befejeztem a mondatomat.

- Bocs, cicám, de ez nem gyerekmegőrző - próbáltam még jobban kihúzni magamat, de semmi esélyem nem volt. Azt kívántam, bárcsak kihúztam volna a hajamból a gumit és felvettem volna a magas sarkúmat, mielőtt beléptem a klubba. Nem akartam pisisnek látszani, pont, amikor muszáj lett volna beszélnem Carter-rel.

- Mond meg a főnöködnek, hogy Li... vagyis Calla Morgan keresi - igyekeztem továbbra is magabiztos maradni és kimondtam azt az álnevet, amit előző este Ashton talált ki. Nagyon reméltem, hogy Carter emlékszik rá.

Nagyon fagyosan nézhettem, mert a pultos lány hátat fordított nekem és elindult az iroda felé. Pár perc múlva visszajött és a fogát szívva kijelentette, hogy bemehetek. Próbáltam nem kárörvendő vigyort vetni rá, de nem volt egyszerű.

A folyosó más volt, mint előző éjjel. Vérfoltok tarkítottak a sárgás falakat és a sötét színű padlószőnyeget is. Megtorpantam. Fájdalmasan ismerős volt a vér látványa. A démontanonc vér látványa. Sötétvörös, majdnem fekete színű volt és egyáltalán nem volt fémes szaga. Csak színtiszta halál, sötétség és Pokol szagot éreztem. Nekem legalábbis ez jutott eszembe az orrfacsaró dologról.

- Édes istenem - szaladt ki a számon, amikor megláttam valamit a cipőm orra előtt. Ha kételkedtem volna abban, hogy Sean szárnya igazi volt előző éjszaka, akkor ott volt előttem a bizonyíték. Egy fekete toll. 30 centisre saccoltam volna és olyan szaga volt, mint a vérnek. Csak kapkodni tudtam a levegőt. Korábban azt hittem, hogy az angyalok szárnya úgy nézhet ki, mint a madaraké. De, mint kiderült, ez a feltevésem tévesnek bizonyult. Rémesebb, mégis gyönyörűbb volt, mint egy szimpla madártoll. Kirázott a hideg. Nem fért a fejembe, hogy valami hogy lehet ennyire halálos és ennyire lenyűgöző egyben. A fekete toll leginkább félelmet hozott elő belőlem. De az álombeli igazi angyalszárnytól - amit még nem láttam a saját szemeimmel - el tudtam volna ájulni. És a jó értelemben. A két szélsőség is megrémített. Jelképezte, hogy olyan egyszerűen lehet a jóból rossz, amilyen egyszerűen be tudta szennyezni a hamu a fehér kezünket.

A fehér szárnyat.

Kiejtettem a kezemből a tollat és egy nagy levegővétel után benyitottam Carter irodájába.

Alice ezúttal nem feküdt az asztal mellett. Carter, pedig nem fektette fel a lábát az asztalára. A fiú egy tollat rágcsált és összeráncolt szemöldökkel olvasgatott egy papírt. Kiesett a kezéből a toll, amikor meglátott engem. A toll a mobiltelefonja képernyőjén landolt, amit még nem zártak le.

- Sajnálom, hogy megzavartalak - kértem rögtön bocsánatot a hívatlan látogatásom miatt. Carter elmosolyodott, mire el is párolgott belőlem az a cseppnyi bűntudat, ami addig kavargott bennem. - Biztos rengeteg dolgod lehet, hogy... tudod...

- Örülök, hogy van indokom arra, hogy félretegyem a munkát - ezzel a lendülettel félredobta a papírlapokat és felpattant a székéről. - Kezd elegem lenni a sok rendőrségi papírból. Legszívesebben rájuk ordítanék, hogy „menjetek a francba! Az apám arkangyal, mi a fészkes fenéért engem csesztettek?".

- Micsoda pech, hogy ezt nem teheted meg - horkantam fel egy játékos vigyorral az arcomon, mire Ő is elnevette magát.

Nagyot sóhajtottam, amikor eszembe jutott, hogy miért is jöttem ide - tudatomon kívül mire voltam kíváncsi. Láttam Carter születési dátumát az újságcikkben. Valami azt súgta, hogy az adat és az arca nem egyenlők egymással.

Összegyűjtöttem a bátorságomat és kiböktem a kérdést, ami fúrta az oldalamat. Nem akartam idióta lenni, hiszen csak múlt éjjel találkoztam vele és... neki köszönhettem, hogy van még életem.

- Carter, te... Mióta nem öregedsz? - mondtam ki végül és beletöröltem a hirtelen leizzadt tenyeremet a nadrágomba. Carter abbahagyta a dobolást az asztalon és a cipőjét bámulta. Nem nézett fel, nem nézett rám.

- Honnan tudsz te erről? - nézett végre rám. Egy pillanatra megtört volt az arca. Kékes szeme végigszaladt rajtam. Könnyen észrevette, hogy én sem vagyok a toppon. Ő nem látta azt a lányt, aki akkor voltam, amikor a rémálmok ostromoltak. Csak azt a lányt látta, aki Ashton mellett voltam. Akivé Ashton mellett váltam. - Nem Ashton mondta, igaz?

- Nem, nem Ő mondta - Ő is ismerte Ash-t. Szinte a testvére volt. Pontosan tudta, hogy Ő nem lett volna képes elmondani nekem. Ashton már attól is kivolt, hogy látta, hogyan nézek ki Sean támadásai után. Azt nem tudta volna elviselni, hogy olyan fájdalmat lát rajtam, amit Ő maga okozott. - Nem lényeges, hogy honnan tudom. Az a lényeg, hogy tudom.

- Ő, pedig nem tudja, igazam van? - Carter látta az arcomon a választ. Előző este látott először és mégis olyan hamar kiismert, mint csak kevesen. Pusztán az arcom alapján. És ez volt az egyik, amiért csodáltam Carter-t.

- Baj, ha nem akarom, hogy tudja? - közelebb lépett hozzám, amint feltettem a költői kérdést. Megfogta a kezemet, és gyengéden megszorította. Egy te komolyan gondolod? pillantást vetetett rám.

- Mindketten tudjuk, hogy hamarosan meg fogja tudni.

A papírjai szerint, Carter Samuels-nek nemrég be kellett töltenie a 24. életévét. De láttam rajta, az arcán, hogy korántsem 24 éves. Az emberek még mondhatták, hogy le tud tagadni 1-2 évet. És valóban le tudott.

Tudta, hogy várok a válaszra. Nem kellett kimondanom. Könnyen olvasott bennem. Majdnem olyan könnyen, mint Ashton. Az volt a különbség, hogy én is könnyen tudtam Carter-ben. Nem kellett megtanulnom, mint Ash esetében. Ez meglepett. De látszólag Őt is.

- Majdnem egy éve nem öregedtem - Carter elengedte a kezemet és újra nekidőlt az asztalának. Hallatszott a hangján, hogy nem örül ennek a „kiváltságnak". Kirázott a hideg. Láttam, ahogyan Carter szorítása erősödik az asztal szélén. Sápadt bőre még fehérebb lett a szorítástól. De mintha Ő észre sem vette volna.

- Basszus, még a hajam sem nőtt. Nem változott az arcom, nem változott meg a szemem színe még a nap hatására sem. Még 9 évig úgy fogok kinézni, mint egy 23 éves. Előre látom, hogy remek lesz. 10 év múlva azoknak a csajoknak fogom csapni a szelet, akik ma még csak 10 évesek. Teljesen el fogod felejteni, hogy félig angyal vagy, vagy, hogy az apád arkangyal. Mire ráncos öregember leszel, túl leszel 20 személyiségen, néven és lakhelyen. És az emberek, akiket először ismertél meg, már kétszer meghaltak és te nem tehetsz ellene semmit. Csak némán teszed a dolgod, próbálod megragadni a pillanatokat és az embereket, de ez sosem sikerül, kivéve, ha nem angyal az illető. És elkerülhetetlen, hogy találkozol valakivel, aki levesz a lábadról, aki miatt a föld felett jársz vagy 10 lépéssel. De nem tehetsz semmit, mert tudod, hogy Ő is el fog tűnni, mint a többiek, te, pedig egyedül maradsz és végignézed, vagy elmenekülsz. Vagy egyáltalán nem mutatod az embereknek az érző lényed, és olyan leszel, mint egy kőtömb. De csak azért, hogy megvédd magadat és a szeretteidet, akik még talán megmaradtak vagy lehetnének. A lényeg, hogy az egész baromi szar.

Carter vett egy mély levegőt. Nem bírtam levenni a szememet róla. Furcsa volt, hogy csak így kifakadt nekem. Luke nem mondott volna nekem semmit, a tényen kívül. Ashton meg eleve nem akart engem beavatni.

- Sajnálom, Lily. Nem szoktam ilyesmit tenni, én... - kezdett el szabadkozni Carter, amikor meglátta, hogy egy pillanatra elgondolkodtam. Azt hihette, hogy azt gondolom róla, hogy egy idióta. Pedig nem volt az. Korántsem.

- Örülök, hogy a városban még van olyan természetfeletti, akinek vannak igazi érzései - ez talán kissé elhamarkodott és bugyuta kijelentés volt, de így éreztem.

Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy túlértékeltem Ashton érzéseit irántam. Ha szeretne, ha úgy szeretne, ahogy elmondja, nem titkolta volna el előlem ezt az egetrengetően fontos dolgot. Talán sosem volt szerelmes belém. Persze, ez sok másik kérdést is felvet, de akkor, abban a pillanatban nem is gondoltam a többi kérdésre.

Az agyam egyik fele tökéletesen hitt ebben.

A másik ordítania tudott volna. Muszáj volt összeszorítanom a fogaimat, hogy ne szökjön ki az ajkaim közül a kiáltás, mert akkor nem bírtam volna leállni. Annyi mindent éltem át az elmúlt évben, annyi szorítást éreztem a mellkasomban, senki nem lepődött volna meg, ha összetörök. Úgy igazán összetörök. Egyszerűbb lett volna. Nem kellett volna reménytelenül újraépítgetnem magamat, minden apró kis atomrobbanás után, miközben tudom, hogy újra meg fog történni. Az újrakezdés jó lehetőség lett volna. Újra lenne egy szabad kis földem, amin újra elkezdhetek felépíteni egy tornyot, amit már erősebb téglákból faragtak. Amit már nem tud egy apró szellő ledönteni.

De ez az idő, az újjáépítés, még nem jött el.

Még el kellett viselnem a fájdalmat. Ami - ha lehetett - még fájdalmasabb volt attól az embertől, akiről azt hittem, hogy a legjobban szeret ezen a világon.

- Lily - szólított a nevemen Carter, mire felnéztem. Könnyek homályosították el a látásomat. Pont ezt nem akartam. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, azt sem tudtam, hogy mit. De csak nyögés és hüppögés szaladt ki rajta. A számra kaptam a kezemet. Nem akartam, hogy lássa, ahogyan kitörik belőlem egy darabka.

Elkapta a karomat és magához húzott. Összegyűrtem az ingujját a szorításommal, éreztem, hogy nedves lesz az anyag a könnyemtől. Csak simogatta a hátamat, és azt suttogta, hogy minden rendben lesz.

- Annyira félek, Carter - nyögtem ki végül egy értelmes mondatot.

- Tudom, Lily - Carter tovább simogatta a hátamat és a hajamat, amíg a zokogásom és a remegésem el nem csendesedett.

Én lepődtem meg a legjobban, hogy egy olyan ember tudott megnyugtatni, aki alig 12 órája ismert. 100%-osan biztos voltam benne, hogy Carter olyan hatással van rám, amit nem érthetek. És ez nem kellemes déja vu volt.

- Köszönöm, hogy... megmentettél múlt éjjel - töröltem meg végül az arcomat, amikor elhajoltam tőle.

- Nekem még volt egy kevés lélekjelenlétem - biccentett egyet egyszerűen. Ez körülbelül azt jelentette, hogy Luke-nak és Ashton-nak nem volt.

- A tiéd a sportkocsi a bejárat előtt, ugye? - vontam fel egy mosollyal kísérve a szemöldökömet.

- Ha pár év múlva úgy is más személyazonosságot veszek fel, hadd tegyem Carter Samuels-t emlékezetessé.

______________

Amikor 10 perccel később kiléptem a Sárkányok Házából, egy ismerős Jeep-et láttam meg és egy ismerős figurát nekidőlve.

Nem mondhatnám, hogy meglepődtem.