--- ASHTON ---

Jobban aludtam, mert Lily mellettem volt. Hallani az egyenletessé váló lélegzetvételeit, a szíve kalapálását a lapockáján keresztül, érezni a haja simogatását az arcomon, a törékeny testét a karjaimban, leírhatatlanul megnyugtató érzés volt. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor megmozdult, vagy, amikor megremegett, amikor nagyot sóhajtott. Amikor a nevemet sóhajtotta.

Az elmúlt nyolc hónapban sok éjszakát töltöttem a Knight háztól egy utcányira. Tökéletesen hallottam a mozgolódásait. Semmi közös nem volt a kettőben, így tudtam, hogy nincsen rémálma.

Mintha ezer év telt volna el azóta, hogy árnyékként ültem a Jeep-ben, és csak figyeltem az életét. Egy egész világ választott el minket. Aztán, belerángattam a saját világomba, önző módon.

Ha csak egyetlen egyszer voltam az életemben önző, akkor boldog voltam, hogy az a döntésem volt az.

De az időzítés nem volt tökéletes.

Az lett volna valaha? A világomban háború dűlt. A démonok át akarták venni mind az emberek, mind az angyalok irányítását.

Ahelyett, hogy védelmeztem volna Lily életét, komplett veszélybe sodortam. Bár, szerettem volna azt hinni, hogy a lépésem elkerülhetetlen volt.

Hiszen a rémálmai megkeserítették az életét. De mi van, ha az álmok eleve miattam alakultak ki? Minden összefügg mindennel – mondogatta annak idején az apám.

Tudtam, hogy mit mondott volna Steven Hill, ha élt volna. Gondold végig a lehetőségeket, Ash. Mivel vagy képes együtt élni? Azzal, hogy veszélybe sodortad, de annyi szeretetet adtatok egymásnak, mint még soha senki a történelemben, vagy azzal, hogy leélte az életét valaki más mellett, míg a te létezésedről sem tudott? Nem volt kérdés, hogy mit válaszoltam volna. Ott feküdt mellettem a válasz, nemde?

Lily megmozdult és átfordult a másik oldalára. Az arcát a mellkasomba temette, majd felnézett rám.

- Azt hittem, hogy alszol – suttogtam és elsimítottam egy szőke tincset a szeméből. Elnevette magát és kezét-lábát körém fonta.

- Szerinted nem érzem, hogy te még mindig éberen fekszel? De igen – vágta rá. Egy teljesen másik lány nézett farkasszemet velem, mint, akit a papírjaimból megismertem. Az a lány nem mert volna szembenézni Sean-nal, sőt, nem mert volna egy ágyban aludni velem. Lily mindkettőnket meglepte.

- Mi az? – Lily kíváncsian nézett rám és beletúrt a hajamba. Imádott a hajamban turkálni, számomra ismeretlen okokból. Én viszont azt imádtam, ahogy hozzám ért, szóval nem szóltam egy szót sem.

- Más vagy, mint aminek hittelek – suttogtam bele a hajába.

Éreztem, hogy kirázza a hideg, miközben végighúzta a kezét a karomon.

- Te változtatsz meg – motyogta.

Odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Érzékeltem, hogy meglepődött, de egy másodperc múlva el is tűnt belőle az érzés. 

Visszacsókolt. Még mindig a hajamban turkált, a másik kezével az arcomat simogatta. Én csak a derekán tartottam a kezeimet és hallottam, hogy nehezebben kezdi el venni a levegőt, viszont nem mélyesztette a körmeit a karjaimba, mint akkor, amikor azt kérte, hogy lassítsunk. Lily volt az, aki közelebb húzott magához engem. Miközben a csókjaink elmélyültek, Lily magára húzott engem, nem mintha nagyon tiltakoztam volna. A feje mellett támaszkodtam, hideg kezei végigszántottak a hajamon majd a hátamon. Szinte féltem ránézni. Az én pólómat viselte, ami alig takarta el a combját. 

Félig angyal voltam, de elsődlegesen egy 19 éves srác, egy ágyban a barátnőjével. Nem voltam „mintaangyal", hiszen egy földi lány tőlem kapta az első csókját. Egy nem akármilyen földi lány. Egy önmagát szürkének és szégyenlősnek tartó lány. De az a lány szinte teljesen eltűnt. Én viszont mindkettő lényét szerettem, teljes szívemből.

Az agyam ordított velem, hogy álljak le, hogy gondolkodjak. Az elmúlt órákban majdnem megölték, sok minden a tudomására jutott, amit talán még nem dolgozott fel. Még én sem dolgoztam fel.

- Szeretlek – suttogta Lily, de olyan volt, mintha kiabálta volna. Szaggatottan vette a levegőt, ahogyan én is. De tovább csókoltuk egymást, mintha ez lenne az egyetlen dolog, amire képesek lennénk.

- Én is szeretlek – suttogtam vissza neki. Éreztem, hogy felszökik a pulzusszáma, hogy néha elfelejt levegőt venni.

Aztán olyan dolog történt, amire nem számítottam volna.

Lily lelökött magáról, felpattant az ágyról, a fürdőbe rohant és becsapta maga után az ajtót.
Egy másodperc sem kellett, hogy én is az ajtó mellé kerüljek.

Lehunytam a szememet, amikor meghallottam, hogy öklendezik. Egy ember számára persze nem különleges, ha néhanapján kiadja magából az ebédjét.

Az volt a különös, hogy nem éreztem meg.

- Jól vagyok, Ash – hallottam, hogy Lily hangja remegett, majd lehúzta a vécét. Hallottam, ahogyan lehajtja a vécéülőkét, majd ráül. Elérkezettnek láttam az időt a benyitáshoz.

Lily a térdére támaszkodott, a tenyerébe ejtette a fejét. Sosem láttam olyan összetörtnek, mint akkor. Sokszor elképzeltem, hogy milyen lehetett, amikor a rémálmaiból felébredt. Valahogyan így. És ettől megszakadt a szívem.

Közelebb léptem hozzá, úgy mozogtam, mint egy rongybaba. Letérdeltem elé. Néztem az arcát. A könny végigcsorgott az arcán, nehezen vett levegőt, falfehér volt.

Én, pedig nem tudtam, hogy mit tehetnék.

Így azt tettem, ami először az eszembe jutott.

És úgy tűnt, hogy Ő is azt tette, amiről úgy érezte, hogy szüksége van.

Odahajolt hozzám, átkarolta a nyakamat, én, pedig felemeltem. A derekam köré fonta a lábait, az arcát beletemette a nyakamba. Éreztem a bőrömön a nedvességet. Még mindig sírt.
Ahogyan hozzám simult, remegve, összetörten, én éreztem az összes, vékonyka csontja rezdülését. Végigsimítottam a hátán, éreztem a bordáit és a gerinccsigolyáit. Libabőr futott végig rajta az érintésem nyomán.
Az apró madárcsontjaival, törékeny kis testével, szinte pillekönnyű volt a számomra. Féltem, hogy egy rossz mozdulat és a darabjaira hullik szét. Féltem, hogy az én egyik rossz mozdulatom fogja összetörni.
Karomban tartva sétáltam vissza a szobámba és leültem az ágyra, Lily-vel az ölemben. Csak simogattam a haját és gondolkodtam. Hogy miért nem éreztem meg a hányingerét. Hogy egyáltalán mi történt. Nem értettem.

- Mi történt, Lily? – elég erőt gyűjtöttem, hogy meg tudjak szólalni anélkül, hogy elcsuklana a hangom. Nem volt szükségünk arra, hogy én is megtörjek. Mert Ő megtört, ezt anélkül is tudtam, hogy mondott volna valamit. Csak láttam az arcát, éreztem a mozdulataiban.

- Nem tudom – csak megrázta a fejét, majd hüppögött egyet. Nem mozdította a fejét, minden egyes lélegzetvételét éreztem a nyakamon. – Semmi bajom nem volt.

Lehet, hogy az egészet én okozom? Volt rá esély. Egy nephilimet sem ismertem, aki ilyen messzire jutott volna egy emberrel, mint én az előbb. Az váltotta volna ki a reakciót Lily-ben?

Szerencsére, ismertem egy embert, aki – remélhetőleg - magyarázatot tudott volna adni nekem.
________________

Hajnali egy óra volt, amikor beálltam a felhajtóra. Ott volt előttem a gyerekkori otthonom, a város szélén, ahol már akkor sem töltöttem sok időt, amikor gyerek voltam. Amióta elköltöztem a bátyámmal, még kevesebbet.

De az anyám még ott lakott.

Igaz, hogy 3 éve ki sem lépett a házból, maximum a közeli éjjel-nappaliba. Caroline Hill lett Carber remetéje. Bár, akkor sem volt társasági lény, mikor még az apám élt.

Ha valaki tudott magyarázatot adni, anyám tudott. Elvesztette a szárnyait, amikor a szerelmet választotta a kötelezettségei helyett, de voltak kapcsolatai odafent.

Lily-t nem akartam magammal rángatni. Egyrészt azért, mert láttam rajta, hogy mennyire ki van borulva. Másrészt, nem akartam, hogy olyan állapotban találkozzon először Anyával. Minden erejére szüksége lesz az első találkozáshoz, és per pillanat, az nem volt meg neki.

Reméltem, hogy Ő meg Luke nem nyírják ki egymást, ameddig nem vagyok otthon.

Egy csepp bűntudatom sem volt, hogy hajnalok hajnalán csöngetek be a nőhöz, aki megszült engem. Fontosabb volt Lily problémája, mint az, hogy Caroline Hill kialudja magát. De azért szívesen végignéztem volna, hogy hogyan vánszorog ki az ágyból, hogy megnézze, ki zaklatja.

Pechemre, amikor Anya ajtót nyitott, rendesen fel is volt öltözve.

- Ashton – Anya szemöldöke felszaladt, amikor meglátott engem. Hetente be szoktam ugrani hozzá, de csak annyi időre, hogy lássa, még nem felejtettem el; hogy még van egy fia, aki emlékszik rá.

- Szia, Anya – zsebre dugott kézzel, elhúzott szájjal köszöntem vissza neki. Nem nézhettem ki túl egészségesen, főleg, hogy Anya nem a karikás szemű Ashton-hoz volt hozzászokva.

Én néha már meg sem lepődtem a tükörképemen.
__________________

Elmondtam neki a lényeget, nem törődve azzal, hogy mennyire elítélő az arca, hogy mennyire próbál közbevágni, olyankor felemeltem a hangomat. Az utóbbi hónapban, amikor eljöttem az anyámhoz, kerültem az Őrzött témát, hiába próbálta szóbahozni. Így Anya nem tudott arról, hogy egyáltalán szóba elegyedtem Lily-vel, nem tudta, hogy a démontanoncok szervezkednek ellenünk.

- Tehát, Sean Avery megtámadott egy embert? – bólintottam az anyám kérdésére. Sean nem egyik pillanatról a másikra vált démontanonccá, csinált pár balhét, már kisebb korunkban is. Talán Ő volt az, akit leginkább elhanyagolt az angyalszülője, az apja. Nekem és Luke-nak alapból könnyebb dolgunk volt, mivel Anya már a Földön élt, de a többieknek nem volt ennyire egyszerű. Nagyobb ünnepekkor tudtak csak találkozni az angyalszülőjükkel, valami eldugott helyen, pár egyszerű kérdés erejéig. Egyetlen emberi szülő nevelte őket, akiknek el kellett fogadniuk a nephilim képzést is, azt, hogy a gyermekük hónapokra távol van tőlük. Ezt az emberek sokkal nehezebben viselték. Akármennyire is büszke volt ránk az apánk, Ő is nehezen fogadta el. Néhány tanítást nehezményezett is, például a „kémkedést" az Őrzött után. De boldog volt, amikor hús-vér embereket mentettünk meg, hogy nem engedtük, hogy a Föld tovább rohadjon.

Sok angyali döntéssel én sem értettem egyet, de a gondolataimat megtartottam magamnak. A démontanoncok hangosan lázadoztak, nyilvánosan, a tömeges találkozóhelyeinken, ahol rengeteg nephilim hallotta az „igéjüket". Felbujtók voltak, lázadást akartak szítani.

Az angyalok nehezen fogadták el a gyermekeik döntését, mivel ha valaha átlökődik a sötét oldalra, legfeljebb csatában láthatták őt újra.

- Sosem hittem volna, hogy egy embert is képes lenne bántani – Anya megrázta a fejét, mire visszatértem a jelenbe a bambulásból.

- Azzal akar bosszút állni rajtam, hogy fájdalmat okoz Lily-nek – megbicsaklott a hangom, amikor kiejtettem a nevét. Az anyám is megborzongott. – Kérlek, ne mondj semmi elítélőt! Tudom, hogy nem a legokosabb döntés volt a részemről.

- Miből gondolod, hogy valami ilyet szerettem volna mondani? – onnan, hogy ismerlek. Anya olyan tekintettel nézett rám, mint Luke szokott, amikor valami hülyeséget csinálok. „Na, ide figyelj, én egyetlen, idióta kisöcsém". Luke ki nem állhatta anyát – tudom, ez durva, de a bátyám így érzett -, mégis számtalan tulajdonságot örökölt az „angyali" szülőnktől.

- Ha egy nephilim kap egy Őrzöttet, az alapból azt jelenti, hogy kap még egy gyenge pontot, hozzáadva az alapból meglévőkhöz. És ez növekszik, ha... közelebbi viszony fűz hozzá – Anya megköszörülte a torkát.

Nem kellett kimondania, tudtam, hogy csalódott bennem. Én voltam a jó Hill fiú, aki mindenki szerint sokra vihette volna. Leginkább az anyám szerint. Keresztbe húztam a számításait.
- Nem tehetek róla, Anya – ez úgy hangzott, mintha egy ötéves mondta volna, aki elnézést kér, hogy eltörte az anyukája vázáját és még rá is akarja kenni a testvérére. Bravó, Ashton!

- Hidd el, kisfiam, nálam jobban senki nem tudja, hogy milyen úgy szerelembe esni, hogy vannak... következmények, amiket fel kell vállalnod – Anya odanyúlt, hogy megfogja az én ökölbe szorított kezemet. A szemében furcsa csillogás jelent meg. Könnyek. Sosem láttam az anyámat sírni. Még az apám temetésén sem. Úgy véltem, hogy utoljára a Mennyben sírt, miközben végignézte az emberek romlását. De abban nem kételkedtem, hogy valamennyire átérzi, hogy mit élek át. Hogy talán Ő az egyetlen ember, aki valóban tudja.

- De lehet, hogy a következmények túl nehezek, én, pedig gyenge vagyok, ahhoz, hogy elbírjam őket – a tekintetemet a kezemre szegeztem, hogy ne kelljen az ex angyal anyám szemébe néznem. Az elmúlt években nem voltam olyan közeli érintkezésben Anyával, mint akkor.

- Te egy Hill vagy. A Hill-ek olyan erősek, mint az arkangyalok szárnyai – Anya megsimogatta a kezemet. Ezzel a hasonlattal Apa élt mindig, amikor bátorítani akart minket. Hogy valóban így volt – mármint, hogy olyan erősek lennénk -, azt nem tudtam. Talán az apám volt az egyetlen Hill, akire igaz volt ez az állítás. Kételkedtem benne, hogy én megérdemlem-e, hogy valaki egyáltalán ezt feltételezze rólam.

- Egy démontanonc egyikőtökkel sem tudna elbánni. Hát, még ha együtt vagytok – felnéztem Anya bíztató arcára. Hirtelen tényleg jobban eszembe jutott róla Luke, mint az valaha képzeltem volna.

A mosolya, a szemei, még a hangszíne is. Tudtam, hogy Anya bánja, hogy Luke nem ment el hozzá többször. De Ő volt az, aki egyedül hagyott minket a gyászunkkal. Ha velünk lett volna, Luke-nak nem kell megküzdenie a saját sötét énjével, nekem meg nem kellett volna levetnem magam egy felhőkarcoló tetejéről, bár ez eltörpült Luke mellett.

- Jó sok szabályt szegtem meg – úgy próbáltak felnevelni, hogy a törvényeinket, muszáj betartani. És ezt sosem gondoltam másképpen. Nem voltam olyan tinédzser, aki kedvtelésből rombolt. Most, pedig, szinte tudat alatt, de ezt tettem.

- Luke szerint, muszáj megvédenem, ami igaz is, de lehet, hogy magamtól is meg kéne védenem – elhúztam a kezemet és tettem pár lépést a konyhában, ahol beszélgettünk.

- Édesem, át kell gondolnom, hogy mivel tudnál együtt élni – Anya pont azt mondta, amit Apa szájából képzeltem el. És, ahogyan korábban is említettem, már megvolt a válaszom, hogy mi nélkül nem tudnék együtt élni. Ami, vagyis aki nélkül nem akarok élni.

- És mi van, ha... végül mi húzzuk a rövidebbet? Ha miattam hal meg? Azzal is nekem kell együtt élnem – ránéztem Anyára. Egy pillanatra, csak egyetlen pillanatra, megfordult bennem az a gondolat, hogy... elvesztem Lily-t; hogy elvesztjük a csatát, amit meg kéne nyernünk.

- Ki kell verned a fejedből a bukás lehetőségét. Csak arra kell fókuszálnod, hogy olyat tegyél, ami a ti javatokat szolgálja – nem tudom, hogy Anya hány igazi csatában vett részt, amíg még odafent volt. Hogy egyáltalán hány éves igazából az édesanyám. Még mi, nephilimek sem úgy öregedtünk, mint az emberek, hát még az angyalok...

- Valami történt az előbb. Ez az igazi oka, hogy idejöttem – úgy döntöttem, hogy ideje van felhozni az igazi témát. Ami igazán foglalkoztatott engem.

– Lily ott volt mellettem, – közelebb, mint mellettem, de nem akartam még többet magyarázkodni az ex angyal anyámnak. A kulcsszó az angyal és az anya. – de nem éreztem, hogy bármi baja is lenne. Egy milliszekundum alatt lett hányingere és már imádkozott is a porcelánistenekhez. Korábban utcákról megéreztem, hogy ha valami nincs rendben vele.

- Minden Őrzött és nephilim pár más és más. Te vagy az egyik első, aki szorosabb kapcsolatba került az Őrzöttjéhez. Talán az első, akiről mindent tud a halandó. Nem emlékszem olyan írásra, ami bármi ilyesmit írna le. Nincsenek tapasztalatok, amik segíthetnének neked.

- Személyes vélemény? Elméletileg jobban kéne éreznem, hogy mi történik benne és nem rosszabbul.

- Nem lehet, hogy valami elterelte a figyelmedet? – Anya egy sokatmondó pillantást vetett rám. 19 éves voltam és az anyám még mindig zavarba tudott hozni a témával.

- Semmi köze hozzá – ellenkeztem hevesen és éreztem, hogy az arcom vörös lesz.

Remek, leégetem magam a saját anyám előtt.

- Mit is mondott mindig az apád? Minden kapcsolatba hozható mindennel – újra az a sokatmondó pillantás. Olyan sokszor említette meg azon a hajnalon az apámat, mint 3 év alatt összesen. Talán Anya egy kissé összeszedte magát?

Egyáltalán... össze kéne szednie magát? Hiszen a szerelme volt. Amióta megismertem Lily-t – akármennyire is nyálas ez – megértettem, hogy Anya hogyan érezte magát Apa halála után. El tudtam képzelni. És fellélegeztem, hogy nekem még nem kellett megtapasztalnom.

- Nézd, drágám, nem ismerem ezt a lányt, de... lehet benne valami különleges. Ha csak azt nézzük, hogy hogyan találtatok egymásra. Luke-nak kellett volna először Őrzöttet kapnia, nem neked. De az angyalok éreztek valamit. Tudták, hogy Lily-nek rád van szüksége. Hogy te megadhatod neki azt, amitől teljesnek érzi magát – Lily talán ettől érezte magát másnak? – 19 éves vagy, Ő, pedig 17. Nem gondolkodtál még azon, hogy miért nem volt soha őrangyala? Mit tehetett az a szegény lány, amiért ilyen hiányt kellett éreznie?

- Sors – ugyanezt mondtam Lily-nek a Sárkányok Házában.

- Az angyalok mindent tudnak, ami ezen a világon történt a múltban, jelenben és történni fog a jövőben. Nem véletlenek az olyan mondások, hogy „ez a csillagokban van megírva". Azért mondják, mert ez így is van.

- Ok és okozat.

- Hát, ez is közrejátszik a világ alakulásában.

- Mindent az angyalok terveznek?

- Ők csak védik, hogy a Gonosz ne tegye rá a mancsát a dolgok alakulására. A sorsot senki sem kerülheti ki. Aminek meg kell történnie, az meg fog történni. Előbb vagy utóbb. A sors számunkra nem megváltoztatható, és lehet, hogy a legkisebb embereknek nincs is jelentős sorsa. Olyan emberek tudják megváltoztatni, akiknek van elég hatalmuk és erejük hozzá. A Gonosz meg tudná változtatni és meg is tenné, ha a birtokában lenne. Az emberiség és a világ szerencséjére nincs és nem is lesz nála.

Még mindig nem tudtam, hogy mi a frász történt Lily-vel, de más témákban már többet tudtam, mint reméltem.

- Én nem tudom, Ashton, hogy mi történhetett szegény kislánnyal, vagy, hogy mi a köze a mi világunkhoz. De tudok valakit, aki tudja. Ha méltó vagy, és én tudom, hogy te az vagy, elnyered a belépést. Onnantól rajtad és rajta múlik, hogy mi fog történni.