--- LILY --- 

Egy ágyon fekve tértem magamhoz, egy pokróccal betakarva.

Felemeltem a fejemet és körbenéztem. Ashton ágyán feküdtem, mezítláb – emlékeztem, hogy a cipőmet elejtettem a sikátorban -, a ruhám csupa mocsok volt, ahogyan a hajam is. A karomon szorítás nyomok voltak, jól kirajzolódtak az ujjlenyomatok is. Annyira fájtak a karjaim, hogy nem tartottam kizártnak a törést sem. Amikor nagyot szisszenve sikerült felemelni az egyik kezemet és a nyakamra tettem, éreztem, hogy még mindig sebesen vert a szívem.

A szemem sarkából észrevettem, hogy valaki megmozdult. Odafordítottam a fejemet.

Ashton az asztal előtti széken ült, fejét a támlára hajtotta, hogy jól rálásson az ágyra. Csak pár órára üthettem ki magam, de az Ő arca olyan volt, mintha éveket öregedett volna.

- Szia – köszöntem neki, kissé recsegő hangon és próbáltam felülni az ágyon.

- Szia, hadirokkant – Ashton felállt és leült mellém az ágyra. Segített, hogy fel tudjak ülni.

- Mennyi az idő? – kérdeztem, mivel hiába fordítgattam a fejemet, sehol sem láttam órát.

- Nem sokkal múlt éjfél – válaszolt, aztán folytatta, észrevette az aggódó arckifejezést, amit vághattam. – Felhívtam a mamádat, hogy elaludtál a kanapén és, hogy reggel hazaviszlek.

- Remek, köszönöm – nagyot sóhajtva belekapaszkodtam a kezébe, hogy ne dőljek el az ágyon. Újra.

- A karjaim... - kezdtem bele, de ha Ashton engedte volna, akkor sem tudtam volna többet kinyögni.

- Nem törtek el. Szerencsére. Csak megzúzódtak egy kicsit, de pár nap múlva rendben leszel – már éreztem a karomon a jeges illatot. Ash bekenhette a csodakrémmel a karjaimat.

- Sean...

- Carter meglőtte és sebesülten repült el. Csöpögött a vére, szóval egy ideig követni tudjuk, ameddig nem gyógyul be a sebe, ami elég hamar be fog következni. Carter már elindult kocsival, Luke is utána akar menni, csak megvárta, ameddig felébredsz – kinéztem az erkélyre és Luke valóban ott ült az egyik, kissé megfagyott, régi kerti széken és figyelte a csillagos égboltot.

- A démontanoncoknak... volt szárnyuk – alig bírtam beszélni, valószínűleg a sikoltozás miatt. Rosszabbul voltam, mint az első támadás után.

Először volt az életemben, hogy egy olyan tárgyat – vagy bármit – láttam, ami egyszerre volt gyönyörű és ugyanolyan félelmetes. A démontanoncok sötét, kissé piszkos és néhol törött szárnyai ebbe a kategóriába tartozott.

- Nekünk is van – Ashton válaszára eszembe jutott az álmom, amit Sean első támadása előtti éjjelen láttam utoljára. A tiszta, fehér szárnyak, akik leverték az árnyakat.

- Az álmom...

- Valószínű, hogy mi voltunk azok – néha elfelejtettem, hogy Ashton töviről hegyire ismeri az életemet. A dokim elemzéseit is elolvasta – benne a túlzott fantáziámmal és feltűnési viszketegségemmel, ami persze nem volt.

- Honnan tudhatnád? Még meg sem történt.

- Azt mondtad, hogy biztonságban érzed magad, mert tudod, hogy „jönni fognak". Bennünk bízol, nem igaz? – bólintottam, mert ez olyan dolog volt, amit biztosan tudtam. Már nem sok ilyen volt az életemben.

- Ha az álom a jövőmet mutatta, akkor ki a kékeszöld szemű, aki lelök a tetőről? – tettem fel a kérdést, hátha Ő okosabb. Sean képes lett volna rá, de nem olyan árnyalatú volt a szeme. Ahogy Carter-é vagy a Hill fiúké sem. A többi démontanoncnak nem volt kézzel fogható oka, hogy megöljön engem, kivéve, ha...

- Bérgyilkos? – vetettem fel az ötletet.

- Sean azt akarja látni, hogy meghalsz, nem a tudatot akarja – Ash megrázta a fejét. – 3 éve nem láttam Carter-t lőni, most, pedig megtette, azért, hogy megbízzunk benne. Hogy te megbízz benne.

- Ti meg sem mozdultatok – vágtam oda neki félvállról. Sean karjaiban csak az kis reményem volt, hogy Ashton vagy Luke mindjárt kiszabadít és megölik Sean-t. Kicsit rosszul esett, hogy hiába vártam.

- Egy apró szorítás és holtan rogytál volna össze. Szerinted jobb lett volna? – Ashton hátradőlt tőlem és csak figyelte az arcomat.

- Nem vagyok egy gyenge virágszál. Azt mondod, hogy bennetek bízom. Hát, bíztam. És az egyetlen, aki tett valamit, az egy srác volt, aki 2 perce ismert – felemeltem a hangomat, majd lehunytam a szememet és próbáltam lenyugtatni magamat. Mi a fenét művelsz? Ő Ashton. Csak a legjobbat akarja neked.

- Ne haragudj, Ash. Én csak... - ránéztem és közelebb bújtam hozzá. A hangulatváltozásom idegesített. Főleg, hogy nem is tudtam az okát. Beleejtettem az arcomat a vállgödrébe, oldalra fordítva a fejemet sokszor megpusziltam az arcát.

- Sajnálom, hogy nem tettem semmit – az izmai elernyedtek a derekam körül. – Csak néztem, ahogyan kínoz és... lefagytam.

- Szeretlek – hajoltam közelebb a füléhez és a nyaka köré fontam a karomat. Egyik kezével felemelte a válláról a fejemet, beletúrt a hajamba és odahúzott magához.

A csókjai óvatosak voltak, azt üzenték, hogy „sajnálom, de nagyon szeretlek".

Az idilli jelenetünknek egy diszkrét kopogás vetett véget. Luke nekitámaszkodott a nyitott erkélyajtónak és ránk nézett.

- Miért kellett megmutatnotok a csuklótokat? – hirtelen eszembe jutott, hogy mintha ezzel akarták volna bizonyítani, hogy nem lettek démontanoncok.

- Még ha ne is vagy tudatában annak, hogy átlökődtél a másik oldalra, a csuklódon megjelenik egy halvány jel. Minél erősebb lesz az érzésed és az elhatározásod, egyre sötétebb lesz a jel. Aztán eljön érted valaki a Pokolból és elkezdődik a hűségeskü előtti szakasz. Aki leteszi az esküt, hogy könnyebb legyen beleolvadni a társadalomba, évek alatt a jel halványodni kezd, és már csak nagyon nehezen lehet észrevenni, de... beleivódik a bőrödbe – magyarázta Luke, és zavartan dörzsölgetni kezdte a saját csuklóját. Egy pillanatra mintha egy forradásnyomot, vagy valami hasonlót láttam volna meg.

Nem kellett magyarázni. Luke-on is ott volt a jel. Igaz, halványan, de nagyon is ott volt.

Az idősebb Hill fiú látta az arcomon a felismerést. Kérés nélkül elkezdte mesélni, ami nagyon meglepett. Nem annak a szószátyár típusnak ismertem meg. Főleg ha azok a szavak hozzám szóltak.

- Miután az apánk meghalt, megingott a hitem az angyalokban. Kóboroltam a keleti parton, sok balhéba kerültem. Nem hittem, hogy van más lehetőségem. Azt hittem, hogy én... démontanoncnak rendeltettem. Láttam, ahogyan Sean, majd utána Lexi is átváltoztak egy másik emberré. És nem éreztek többé fájdalmat, minden gátlásuk eltűnt. Minden eltűnt. És akkor nem akartam mást, csak, hogy minden vesszen el a semmibe – sosem gondoltam volna, hogy látom Luke-ot, a nagy, hős Luke-ot, annyira összetörtnek, mint akkor. A homlokán elmélyültek a ráncok, a szeme a levegőt bámulta. Nem nézett se az öccsére, se rám. Nekem viszont fájt ránézni.

- Egy sikátorból néztem egy kislányt. Sean azt mondta, hogy csak úgy kerülhetek át a másik oldalra, ha megölök valakit. Egy ártatlan lelket, akinek még korántsem érkezett el az ideje. 9 vagy 10 éves lehetett. Hallottam a szívének a kalapálását, a tátogó száját, ahogyan magában számolta a lépéseket az ugróiskolán. Egy árva lélek sem volt a környéken. Hallottam Sean hangját a fejemben, biztatott, hogy tegyem meg, hogy utána nem fogok semmit bánni, nem lesz többé fájdalmas. Aztán az Ő hangja elhalkult. És meghallottam az apámét. Az apámét, aki mindig is helytelenítette az „angyali segítségnyújtást". Aki szerint nem volt jó és rossz, csak döntések. Aki hitt bennem és abban, hogy nem vagyok rossz. Aki... meghalt és nem volt ott mellettem – Luke nyelt egyet, az én ujjaim erősebben szorítottak Ashton-ét, aki szintén kissé bánatosan nézte a bátyját. Nem hittem, hogy százszázalékosan tudja, hogy mit élt át Luke.

- A fal elkezdett leperegni mellettem. Nem is vettem észre, hogy egyre erősebben támaszkodok a betonnak. A nagy robajra a kislány is felnézett. Találkozott a tekintetünk. Gyönyörű barna szeme volt, az ajkai mosolyra húzódtak, ahogyan csak egy kislányéi képesek. Kiugrott az ugróiskola vonalai közül, elszaladt a lépcsőig, valamit felvett és felém indult. Megdermedtem, nem tudtam, hogy mit tehetnék. Akkor vettem észre, hogy nyitva vannak a szárnyaim – Luke hátranyúlt és elgondolkodva megérintette a lapockáját.

 – De a kislány nem rémült meg tőlem. Amikor egy lépésre állt tőlem, csillogó tekintettel felnézett rám. Sosem éreztem annyira zavarban magam, mint akkor. Egy virágot nyújtott nekem. „Te angyal vagy?" kérdezte vékony hangon. Életemben először, valaki nem félt tőlem. Leguggoltam elé. „Az vagyok" válaszoltam neki, nem is hittem el. „Jegyezd meg, kislány, valaki lesz odafent, aki vigyázzon rád. Ha nem is én, valaki egészen biztosan. Nem hagyhatunk egy ilyen virágszálat veszni hagyni, igaz?". Még én is elhittem, amit mondtam. Amikor otthagytam a kislányt, Ashton megjelent a járdán előttem. Akkor már tudtam, hogy mit kell tennem. És abba nem tartozott bele egy apró kis lélek meggyilkolása - egy pillanatra szünetet tartott, lehunyta a szemét. Valószínűleg a kislányt képzelte maga elé. Egy elsuhanó mosolyt láttam meg a szája szélében. 

-  Georgie volt a neve. Az utóbbi pár évben folyamatosan ránéztem, hogy minden rendben-e vele. Emlékezett rám. Azóta összesen egyszer szólt hozzám. Pár hete. Azt mondta... „nem hagyom elveszni a virágot".

Nekem, pedig csak a hangja visszhangzott a fejemben, a hangja, amely minden alkalommal Virágszálnak szólít.