--- ASHTON ---

A szívem kihagyott egy ütemet. Kettőt.

Csak azon járt az agyam, hogy mekkora idióta vagyok, hogy a klubba vittem Lily-t. A tekintetem menekülőút után kutatott. Ki kellett vinnem onnan.

Carter a szekrényből kapkodta ki a fegyvereket. Messziről láttam, hogy az ujjai remegnek, az íjak majdnem kiestek a kezéből. Magamtól is tudtam, hogy évek óta nem harcolt.

Luke kezébe egy számszeríjat dobott, az enyémbe, pedig egy sima íjat. Ezek voltak a leggyakrabban használt fegyvereink. Amikor kisebbek voltunk, Carter tanított meg helyesen célozni. Akkoriban imádta csinálni.

- Hányan vannak? – kérdezte Carter Luke-tól, aki már kihajolt az ablakon, hogy felmérje a terepet. Hallottam, hogy igyekszik, hogy ne remegjen a hangja.

- Nem látom rendesen a tömegtől, de tízen biztosan. És ezek csak az őrszemek – Luke visszatért az ablakból, majd lövéshez készítette elő a számszeríjat.

- Sean ott van? – kérdeztem.

- Ő már valószínűleg minket keres – Carter felhorkantott Luke kijelentésére, majd utasításokat adott a Sárkányok Háza őreinek. Ő is tudta, hogy senkinek nem szabadott meglátnia a démontanoncok szürkés szárnyait és hihetetlen erejét. Nem voltunk mágusok, nem tudtuk kitörölni az emberek emlékezetét egy csettintéssel. Carter is – ahogyan mi is – tudta, hogy nekünk, hármunknak kell végeznünk a támadókkal.

Magam felé fordítottam Lily-t. Az arca az átlagosnál is sápadtabb volt, egész testében remegett, a szemeibe könnyek gyűltek. Átéreztem a félelmét. Sean a legutóbb majdnem megölte. Mindketten biztosak voltunk benne, hogy ha ezúttal a kezei közé kaparintja Lily-t, nem fogja életben hagyni.

- Figyelj ide – a kezeim közé fogtam az arcát és próbáltam elég magabiztos lenni, ahhoz, hogy legalább egy kicsit megnyugtassam. – Ne tévessz minket szem elől. Ha nem is léphetsz kapcsolatba velünk, maradj látótávolságban. Menj a kocsihoz! Utánad megyek, amilyen gyorsak csak tudok.

- Alice majd kiviszi innen – mondta Carter, mire a husky rögtön Lily lába mellett termett. A kutya számtalan alkalommal mentett már meg minket. Teljes bizalommal bíztam rá a barátnőmet. Lily csak bólogatni tudott, miközben az őrök a hátsó ajtó felé terelték. Nyeltem egyet, amikor Lily visszanézett rám az ajtóból. Bólintottam egyet, hogy tudja, biztos vagyok a dolgomban.

Miután eltűnt a szemem elől, rájöttem, hogy mennyi mindent kellett volna még mondanom neki. Az is megfordult a fejemben, hogy meg van az esélye, hogy utoljára láttam.

El kellett volna mondanom, hogy mennyire szeretem. Hogy minden rendben lesz. Hogy ne aggódjon miattam. Hogy ne veszítse el a hitét bennem.

- Ashton! – a bátyám kiáltására elfordítottam a fejemet a bezárt ajtóról és ránéztem a barátaimra.

- Az őrök kivitték az embereket. A démontanoncok minket keresnek – Carter kinyitotta az ajtót és kinézett a folyosóra.

- A te illatod miatt Lily-t is meg tudják érezni – nézett rám Luke, mire bólintottam. Tudtam, hogy meg tudják találni Lily-t. Azt is tudtam, hogy ha bármi történik vele, az én hibám lesz. Nekem kell majd együtt élnem vele.

Pedig nekem kéne megvédenem.

- Menjünk! – megráztam a fejemet és próbáltam a figyelmemet elterelni Lily-ről.

De a félelem, hogy talán nem látom újra, nem tűnt el.

Luke előrement, fegyverrel a kezében, mi, pedig követtük. Nem voltak támadásra utaló nyomok, se vér, se szag, se holttestek. A hangzavar a klub központjából jöhetett, a démontanoncok még nem találták meg a nyomunkat. Abban reménykedtem, hogy 3 nephilim illata elnyomja Lily illatát, vagyis az én illatomat rajta.

4 démontanonc jelent meg előttünk, kilépve a sötétségből. Kitárt szárnyukkal, amik szürkés, majdnem fekete színben sötétlettek, alig fértek el a folyosón egymás mellett. Amikor valaki átlép a másik oldalra, könnyebb kitárnia a szárnyát. A színe, pedig fehérből, először szinte piszkosba, majd szürkébe és feketévé változik.

Nekem életemben kétszer sikerült csak kinyitnom a szárnyaimat. Először, az apám halála után. Megpróbáltam leugrani egy seattle-i felhőkarcolóról. Tudtam, hogy semmi bajom nem lehet, ha el is tört volna valamim, pár perc múlva begyógyult volna. Kétségbeesett lépés volt, dühös voltam a bátyámra, amiért egyedül hagyott a fájdalmammal, amit nem bírtam elviselni. A második alkalom egy hónappal azelőtt volt, amikor Sean megtámadta Lily-t. A parktól nem messze álltam a kocsimmal, amikor meghallottam Lily szívverését és Sean bosszútól fűtött hangját. Kiszálltam a kocsiból és futni kezdtem, amikor megéreztem a semmihez sem hasonlító érzést, a két szárny kinövését a lapockáim közül. Ha futnom kellett volna – akármilyen gyors is vagyok -, talán csak Lily holttestét találtam volna meg.

Visszaidéztem az eseményeket, a dühömet Sean iránt, a félelmet Lily miatt. Így eresztettem a nyilamat az egyik démontanonc fekete pólójába, még mielőtt Ő próbált volna meg végezni velem. A nyíl beleállt a mellkasába és a földre hanyatlott a teste. Carter a remegő kezével is célba talált, Luke, pedig kettőt szedett le. Közelebb léptünk hozzájuk és leguggolva megnéztük a pulzusukat. Éltek, de csak alig.

4 démontanonccal kevesebbel kellett szembenéznünk.

A klubot feldúlták. A székeket felborították, az üvegeket betörték, és mivel a démonok imádtak mindenféle bűnt, több üveg alkoholt is elloptak.

A padló néha csúszott a vértől, de nem volt olyan sok, hogy arra tudtunk volna következtetni, hogy meghalt valaki. Carter felülről behajolt a bárpult mögé. 3 pincérnőt találtunk meg, az egyik karján egy csúnya sérüléssel, egy vékony övvel próbálták megállítani a vérzést. Szemfestékük elkenődött a szemük alatt, a könnyeik miatt. Láttam a félelmet a szemükben, amikor megláttak minket. Megnyugodtak, amikor látták, hogy Carter is ott van. Kitereltük őket az ajtón, a sikátorba, hogy minél előbb el tudják hagyni a környéket.

- Holnapra ezzel lesznek teli az újságok – Carter felmorgott és káromkodott egyet.

- Milyen fedősztorit fogsz beadni a rendőröknek? – kérdeztem, miközben figyeltem Luke-ot, aki lassan felsétált a galériára, hogy azt is ellenőrizze.

- Rablótámadás, azt hiszem – válaszolt Carter. Az eltűnt üvegek miatt a carberi rendőrök el is hihették a történetet. – Senki nem fog nyomozni egy bárban történt rablás miatt.

- Carber-ben semmiért sem nyomoznak – Luke visszatért a galériáról. – Fent minden tiszta. Kint lehetnek.

- Meg fogják találni Lily-t – suttogtam saját magamnak. Lily és Alice a sikátoron keresztül mentek ki. Ahhoz, hogy az autóhoz érjenek, meg kellett kerülniük az épületet. Vadászok is figyelhették őket a tetőről. A hangokból ítélve az épület előtt is hemzsegtek a démontanoncok, készültek a behatolásra és figyelték a menekülőket. A démontanoncoknak jobb hallásuk volt, mint nekünk, elég valószínű, hogy hallották a mozgásunkat.

- Húzzunk el innen, rohadt gyorsan – jelentette ki Luke, majd felrántotta a sikátorba nyíló ajtót. Szinte rögtön leszedtük 3 vadászt a tetőről, akik fegyverrel a kezükben zuhantak a betonra, és kellemetlenül jól hallottam, ahogyan a szárnyaik és a csontjaik darabokra törnek.

Aztán körbevettek minket. Úgy tűnt, hogy a szárnyas, sötét hatalmú démontanoncok százával vannak, szemben a mi hármasunkkal. Nekünk nem volt szárnyunk, sokkal inkább, nem tudtuk kiereszteni őket. Évek óta nem harcolt egyikünk sem, leszámítva azt az estét Sean-nal a parkban. A sikerem a meglepetésen múlt és a sikátorban egy csepp esélyem sem volt meglepetésre.

- Valakinek van terve? – kérdeztem és a fegyvertelen démontanoncokra szegeztem az íjamat. Fél szememmel Sean-t kerestem. Tudtam, hogy ott van valahol. Talán már meg is találta Lily-t. Megígértem Lily-nek, hogy utána megyek.

Ezután jutott eszembe valami. Megeskettem, hogy ne tévesszen szem elől minket. A tömeg háta mögött kezdtem keresni. A sikátor kijárata felé pillantottam, ahonnan már csak méterek választották el a kocsimtól.

Ott állt az utcai lámpa alatt, fénye megvilágította az arcát. A falhoz húzódva nézett minket. Engem. Szemét könnyek homályosították el, láttam a vékony vonalakat, ahogyan végigfolytak az arcán. Eleshetett, az arcán és a kezén felhorzsolódott a bőr, a blúzát sár mocskolta be. Az egyik kezében a cipőjét fogta, és bár nem láttam, tudtam, hogy mezítláb van. Alice a lába mellől nézte a tömeget, amely körülvett minket. Egy olyan kutya, mint Alice nem bírta ki, hogy ne álljon be a csatatérre.

- Ne légy naiv, Ashton! Tudom, hogy hol a lány! – lehunytam a szememet és imádkoztam, hogy Lily nagyon gyorsan kezdje el szedni a lábát.

Sean ott állt az épület tetején, egyensúlyozva a peremen. Szárnyai körülvették, sötétebb volt, mint amilyenre emlékeztem, szinte egybeolvadt a washington-i viharos éggel.

Egykori barátom elrugaszkodott az épületről és pontosan Lily mellett ért földet. A démontanoncok szétváltak, egyszerre, mintha egy koreográfia lenne, amit begyakoroltak. Premier plánból nézhettem, hogyan szorítja a falhoz Sean a barátnőmet, akinek még esélye sem volt. 

Közelebb léptem hozzájuk, Luke-kal és Carter-rel a hátam mögött. Mindhárman Sean-on tartottuk a fegyverünket. Nem lett volna bűntudatom, ha belé eresztek egy nyilat – akármennyire is erőszakosan hangzik ez.

Alice ugatni kezdett a démontanoncok vezérére, de ez Sean-t nem hatotta meg. Élvezettel nézte, hogy Lily menekülést keres, ide-oda forog, próbál rám nézni de Sean-ra nem,  miközben a hátával a falhoz szorult. Sean mindkét kezét nekitámasztotta a falnak, csaknem börtönt formált Lily köré. 

- Egy lépést se tovább! – kiáltott felénk Sean, amikor alig két lépésre álltunk tőlük, felemelte a közelebb lévő kezét, hogy nyomatékosítson. – Különben megölöm! – Luke felhorkant, én, pedig nyeltem egyet. Luke talán nem hitte, hogy képes rá, de én igen. Láttam, hogy legutóbb mit művelt vele. Egy másodperc alatt képes lett volna megölni Lily-t, eltörte volna a csontjait, így is csoda volt, hogy nem sikerült neki.

Lily rám nézett, vállát rázta a néma zokogás. Biccentettem neki, de én magam is tudtam, hogy semmi esélyem nincs arra, hogy megnyugtassam. Se saját magamat.

Sean elkapta Lily karjait és elhúzta a testét a faltól, ami egy kevés biztonságot adott neki. Lily megfeszítette a lábait, mire Sean még erősebben megrántotta, szinte kitépte a karjait. Alice elkapta Sean kabátujját, és morogva húzni kezdte Őt. Sean nemes egyszerűséggel megragadta egy kézzel a szőrét és átrepítette a kutyát az út másik oldalára. Hallottam, hogy Carter is felmorgott és közelebb lépett.

Sean pajzsként tartotta maga előtt Lily-t, vasmarokkal tartotta mindkét kezét az oldala mellett. Nem tudtunk úgy ártani Sean-nak, hogy Lily-t ne bántottuk volna.

- Carter, régen láttalak – biccentett a démontanonc, mintha csak egy érettségi találkozóra gyűltünk volna össze. Megfeszültek az izmaim és ellenálltam a késztetésnek, hogy leüssem azt az embert, aki már annyi fájdalmat okozott a szerelmemnek.

Még nem jött el az idő. 

- Sosem gondoltam, hogy ilyen körülmények között foglak ismét látni – Carter felhorkantott. Ő volt az egyetlen, aki teljes szívével bízott abban, hogy Sean újra jó lehet. Mielőtt még a sötétség beszippantotta volna. Én már akkor sem voltam bizakodó. Akkor, pedig végképp meggyűlöltem Sean-t, mikor a saját szememmel láttam meg, hogy képes lenne megölni Lily-t.

- Engedd el őt! – Luke hangja rideg volt és az ő szemében is azt láttam, amit én magam éreztem. Végtelen gyűlöletet és undort.

- Nem tudod milyen érzés elveszteni azt az embert, aki a legfontosabb az életedben – rázta meg a fejét Sean, miközben a szemembe nézett. Hogyne tudtam volna? Talán elfelejtette milyen volt számomra, amikor az apám meghalt? Lexi még életben volt, felbolygatta valahol a világot. Ahelyett, hogy megkereste volna, az én életemet pusztította. Azt is pontosan tudta, hogy ha Lily meghal, akkor én is meghalok. Talán éppen ez volt a végcélja.

- Keresd meg Lexit és hagyj engem békén! – ordítottam rá a démontanonc vezetőre. Láttam, hogy Lily behunyja a szemét és felordít, ahogyan Sean ujjai belemélyednek a karjába. Hallottam, ahogyan szinte összezúzza Lily csontjait.

Ahogy Lily felsőteste elmozdult a fájdalomtól, védtelenné vált Sean egyik válla. Fogni akartam az íjamat és lelőni vele Sean-t, megszabadítani Lily-t a fájdalomtól. De a kezem nem engedelmeskedett az agyamnak.

De valaki más keze engedelmeskedett.

Sean vállába belefúródott a nyíl, ellökte magától Lily-t, aki a földön terült el, majdnem ájultan. A körülöttünk álló összes démontanonc felszállt az égbe és egy másodperc múlva eltűntek a szemünk elől.

Sean fekete pólóján is látszott a vérfolt, összegyűjtötte az összes erejét és Ő is felszállt az égbe.

Térdre vetettem magamat Lily mellett és segítettem neki felülni. Belefúrta az arcát a nyakamba és a hátam mögött álló nephilimet bámulta. A tettest.

- Most tudjátok, hogy bízhattok bennem – Carter hangja megremegett, ahogyan a keze is az üres íjon.

Ezután hátat fordított és a kutyájával a nyomában visszament a klubba.