--- LILY ---

Egy hónap telt el, szinte eseménytelenül, miután Ashton megcsókolt a sikátorban. Egy hónap, szinte teljes csendben. És ezt a „vihar előtti csendet" próbáltam az agyam hátsó felébe száműzni.

Az életem abban a hónapban beleillett volna egy nyálas, cukros, rózsaszínű 90 perces romantikus filmbe. Úgy viselkedtünk, mint a normális emberek. Moziba jártunk. Sétáltunk a parkban, hogy elűzzük a helyhez kapcsolódó rossz emlékeimet. Csókolóztunk a parkban, hogy új emlékeket gyűjtsünk.

De az angyal témákat sem hanyagoltuk el. Rengeteg kérdésem volt, amiket Ashton-nak meg kellett válaszolnia. Megingathatatlan voltam. Rögtön a szárnyakkal kezdtem. Azt mondta, hogy persze, van szárnyuk, de csak akkor tudják kinyitni őket, amikor valamilyen hatalmas érzelem keríti őket hatalmába. Mint aznap a sikátorban, amikor megmentett. Érezte a félelmemet, a halálfélelmet, így tudta kitárni őket.

Megkérdeztem, hogy mégis hogyan képzeljem el az angyalokat, az igazi angyalokat, akik odafent élnek. Azt válaszolta, hogy az angyalok kinézete 25-35 évesre hajaz és vannak mind nők, mind férfiak. Mutatott képeket az anyukájáról, Caroline Hill-ről, aki szőke hajú volt, mint a fiai, és sokkal fiatalabbnak látszott, mint az én mamám.

És erre a különleges kapcsolatra is kíváncsi voltam, ami köztem és Ashton között volt. Ő ezt Őrzött – Őrző kapcsolatnak hívta. Azt mondta, hogy mivel csak 19 éves, nem is kellett volna kapnia Őrzöttet. A bátyjának kellett volna, de Luke-nak még nem volt. Ezt mindenki furcsának tartotta, de senki sem kérdőjelezte meg az angyalok döntését. Pontosan tudta, hogy mit érzek, milyen az, amikor ideges, boldog vagyok. Amikor félek.

A félelem volt az első a listámon az elmúlt hónapban, azt mindketten első kézből átéltük.

Fehérneműben álltam a teli alakos tükör előtt, a szobámban. Több kiló volt rajtam, mint egy hónappal előtte. Bár, még mindig vékony voltam, jobban éreztem magam. Mintha másik ember vált volna belőlem. Egy majdnem egészséges ember.

És, ami a sérüléseimet illeti. A szüleim nem látták meg a kötszereket a kukában, se azt, hogy naponta egy fájdalomcsillapító eltűnik a dobozból. Én, pedig próbáltam nem összerezzenni, amikor valaki megérintette a karomat, akit nem láthattam. Paranoiás lettem.

A jobb oldalam még mindig színes volt, de az „angyali kence" miatt már nem volt olyan kék. A fejem még puklis volt a sikátor ütése miatt, de azt se vette senki észre.

Mivel Luke-kal hamar elegünk lett egymásból, a legtöbb időnket nálunk töltöttük. A kanapén néztünk filmeket, majd egy kínos történés után, eljött a hivatalos bemutatás ideje is.

Április első péntekjén, este hétkor becsöngettek a Knight házba. Tudtam, hogy ki áll az ajtó mögött. A szüleim is tudták. Akármennyire is gyorsan szaladtam le az emeletről, nem én nyitottam ajtót, hanem Apa, aki kritikus tekintettel mérte végig Ashtont-t. Meglöktem a vállammal, figyelmeztetve, hogy viselkedjen vele normálisan.

Ashton szőke haja kócosan meredt az ég felé, de rendezettebben, mint máskor. Feltűrt ujjú, fehér inget viselt, sötét színű farmerrel és mivel figyelmeztettem, nem a bőrkabátjával. Egy tisztességes, ámbár idősebb srácnak kellett látszania a szüleim számára, aki még csak nem is ábrándozott arról, hogy hozzáérjen a lányukhoz. Egy nagy csokor virág az arca felét eltakarta, amikor átlépte a házunk küszöbét. Próbáltam kiszámolni, hogy egy épelméjű számára, angyalnak látszik-e. Vagy legalábbis félig angyalnak. Reméltem, hogy nem.

Láthatóan a szüleim meglepődtek, amikor Ashton átnyújtotta Anyának a csokrot, majd egy tisztességes puszival üdvözölt engem. Majdnem hangosan felnevettem a szüleim ábrázatán. De csak bevezettem a barátomat – igen, az angyal, majdnem őrangyal barátomat – az étkezőbe, ügyet sem vetve arra, hogy a felmenőim teljes csodálattal és meglepődéssel suttognak Ashton-ról, amit valószínű, hogy Ő tisztán hallott. Bele sem akartam gondolni, hogy milyennek képzelték el a srácot, aki „udvarolt nekem".

Amikor kettesben voltunk, Ashton meglepődve és szinte elkápráztatva nézett végig rajtam. Hát, aznap este nem csak a szüleimet sikerült meglepnem. Egy egyszerű fekete, ujjatlan ruha volt rajtam, kör alakú nyakkal, egy kicsivel térd fölé érő szoknyával. A ruha a derekamig rám simult, onnan, pedig szétterült. Alá fekete harisnyát és sötét balerinacipőt vettem fel. Világosbarna – sötétszőke hajam egy kissé göndörön hullott a vállamra. Éreztem, hogy az arcom vörössé válik, amikor Ashton végigmért. Nem várt, inkább remélt reakciót váltottam ki. (Egyébként Maia dicséretét fejezte ki és áldását adta a ruhámra, de neki túlságosan sötét volt. Mit mondhatnék?)

A mamám kitett magáért. Már ami a vacsorát illeti. Bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy mit ettünk. Ahhoz túlságosan ideges voltam. Közben persze a szüleim a kötelező vallatás alá vették Ashton-t.

- Szóval, Ashton, miért nem láttunk téged szinte soha a városban? – kérdezte Apa, aki a barátommal szemben ült. Figyelmeztettem Ashton-t a kötelező kérdésekre. Ez az első, a top 5-ben volt.

- A szüleim magániskolába járattak engem meg a bátyámat, szóval nem sokat voltunk itthon. Legtöbbször New Yorkban vagy Bostonban laktunk – nézett rá a papámra Ashton, miközben az asztal alatt megfogta a combomon nyugvó kezemet. Szinte remegtem az idegességtől. Ez a vacsora mindenre hatással lehet – üzentem neki, miközben megszorítottam a kezét. Nem lesz semmi baj – üzente vissza a szorításával. A hetek során megtanultunk így kommunikálni egymással és meglepően jól megértettük egymást.

- 15 éves koromban fejeztem be a gimnáziumot – egészítette ki saját magát Ashton. Amikor kiderült az, hogy minden apró-cseprő dolgot tud rólam, én is kérdezz-felelek alá vetettem Őt, így már én is kezdtem behozni a „ki mennyit tud a másikról" versenyben.

- Hogyhogy nem tanultál tovább? Okos srácnak látszol – Anya jól végigmérte Ashton-t, sokadszorra az este folyamán.

- Ez azt jelenti, hogy szerinte jó orvos lehetne belőled. Ne haragudj rájuk, de mindenkit orvossá akarnak tenni – fordultam szinte tolmácsként a barátom felé.

- Ha már a saját gyerekünket a vérfóbiája miatt nem sikerült rávennünk, valakit lehet, hogy jó belátásra tudunk bírni – vetettek rám sokat jelentő pillantást, mire én az égnek emeltem a tekintetemet. Nem tehettem arról, hogy hányingerem lett a vér és a tű látványától is. A vérvétel igazi világvége volt számomra. Szerencsére nem rólam volt szó, szóval a figyelem újra Ashton-é volt.

- A gimi után hamar visszajöttem a városba, mivel... az apám hirtelen meghalt és a mamámnak támaszra volt szüksége – megszorítottam Ashton kezét, amikor befejezte a mondatot. Pusztán képeket láttam a szüleiről, de ahogyan egymásra néztek... látszott, hogy igazi szerelem volt. Ashton számára hatalmas törés volt az, amikor az apja meghalt. Ezt persze nem mondta ki hangosan – had tekintsem erős, mindent túlélő srácnak –, de láttam rajta. Elkezdtem ismerni Őt, nem tudta elrejteni az érzelmeit előlem.

- Az édesapád csodálatos ember volt – mosolygott rá könnyes szemmel Anya.

- Ismerted őt? – pillantottam az anyukám felé. Sosem említette, hogy ismerte volna.

- Igen, gimnáziumban, még mielőtt Caroline megérkezett volna, Steven-nel legjobb barátok voltunk – ismertem a történetet, úgy ahogy. Caroline még angyal volt, amikor megérkezett Carber-be, egy tökéletes előtörténettel. Egy lány volt, akinek a szüleit senki nem látta, soha. Caroline lemondott a szárnyairól Steven-ért. A szerelmükért. Ezért mérhetetlenül csodáltam. Képes volt lemondani az otthonáért, az életéért. Nem voltam benne biztos, hogy én is ilyen erős személyiség vagyok-e.

Caroline a városban lakott a történtek után is. De senki nem látta kijönni a házából, körülbelül 3 éve.

- A bátyám elköltözött a mamámtól és én is vele mentem. Pusztán testvéri szolidaritásból – folytatta Ashton. Nem tudtam, hogy Luke miért haragudott Caroline-ra. Annyit tudtam, hogy Ashton minden héten meglátogatta az anyját. Luke-ot kéthetente alig tudta elráncigálni hozzá. El sem bírtam képzelni, hogy valaki ilyen viszonyban van a saját édesanyjával.

Bár, én túlságosan kötődtem a szüleimhez.

- Biztosan nehéz lehetett nektek – biggyesztette le az ajkát a mamám, aki, mint kiderült, személyesen kötődött az egészhez. Tovább kutakodtam az emlékeimben, de semmi sem rémlett Steven Hill-ről. Egy említés sem. Egy régi fénykép sem. De csak megráztam a fejemet, és arra jutottam, hogy majd később gondolkodom rajta. Ashton végigsimított a combomon, amin felcsúszott a ruha. Észrevette, hogy elbambultam, akár csak egy pillanatra is. Mindent észrevett, ami körülöttem és velem történt. Jobb megfigyelő volt, mint én, ami érthető volt, hiszen erre képezték ki.

És ekkor kezdett rezegni a telefonja. A szabad kezével, amelyikkel nem az enyémet fogta, kihúzta a zsebéből a mobilt és megnézte a hívásazonosítót.

- Sajnálom, de a bátyám az – amikor a szüleim bólintottak, Ashton kisétált a folyosóra. Abban a pillanatban, mindkét felmenőm áthajolt az asztalon és magyarázni kezdtek.

Jaj, kicsim, milyen aranyos fiú! Többször is átjöhetne! És milyen kedves, mások már régen kiakadtak volna! És így tovább. De én nem tudtam teljes erőbedobással rájuk figyelni. Csak azon tanakodtam, hogy miről beszélhet egymással Ashton és Luke.

20 perccel később, a „lenyűgöző, szülők kedvence Ashton" által elvállalt feladatunkat végeztük. Mosogattunk.

- Szóval... mi újság Luke-kal? – próbáltam nemtörődömként felhozni a témát, pedig baromira kíváncsi voltam. De nem is néztem rá, miközben törölgettem a tányérokat. Észrevette volna a szemeimen, hogy megint túlságosan kíváncsi vagyok. Minden lében kanál. Megbántam, hogy egyáltalán megszólaltam.

- Ne idegeskedj, amúgy is elmondtam volna – a vizes kezével átkarolta a derekamat. Először el akartam húzódni, de aztán belefúrta az arcát a nyakamba, ami miatt muszáj volt mosolyognom.

- Luke Seattle-ben van. Valaki látta ott Sean-t – motyogta Ashton a fülembe, szinte éreztem, hogy a végére odaért még egy szót. Megint. Az elmúlt hónapban kerültük Sean említését. A neve az agyam hátsó részébe került, minden gonddal együtt.

- Luke azért ment Seattle-be? – kérdeztem és kényszeríttetem a hangomat, hogy ne remegjen. Bepánikoltam. A nyugalmas időknek vége volt. Sean megint belefurakodott az életünkbe.

- Igen, meg akarta keresni – Ashton simogatni kezdte a karomat. Sokkal egyszerűbb volt bármit is csinálnom, hogy tudom, szinte minden érzésemet érzékeli. De sokkal is nehezebb volt bármit is éreznem. Megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni és nekitámaszkodtam a mosogatónak.

- Nem akarom, hogy bárki is megsebesüljön miattam – vettem egy nagy levegőt és kimondtam, ami igazából a fejemben motoszkált.

- Sean nem bánhat el velünk. Sokkal jobbak vagyunk nála. Főleg, hogy most, hogy egyedül van – most az egyszer semmit sem segített rajtam Ashton nyugtatgatása. Csak az járt a szemeim előtt, amikor Sean hozzám ért. Amikor bántani akart, mi több, meg akart ölni. A gyilkos kék szeme. Az erő, amivel majdnem eltörte a medencecsontomat.

- Ide fog jönni. Ismét. És már nem csak Lexi miatt. Hanem miattam is. Be akarja fejezni, amit elkezdett – halkan beszéltem, hogy a szüleim még véletlenül se hallják meg.

Amikor a két keze közé fogta az arcomat, nem az járt az eszemben, hogy mennyire dübörög a szívem az érintése miatt, hanem az, hogy olyan volt az életünk, mintha az Alkonyatban lettünk volna. Csak nem vámpírok harca volt, hanem angyaloké. Edward is olyan mélyen szerette Bellát, ahogyan reméltem, hogy Ashton szeretett engem. Végtelenül és örülten.

Mert én így éreztem iránta.

Próbáltam kinyitni a számat, hogy kimondjak valamit, amit még nem tettem meg. Nem, mert egy ökör voltam.

- Néha... néha megrémiszt az, ami köztünk van. Lehet, hogy túl gyorsak vagyunk. És... - mondtam ki végül egy nagy levegővétel után. Tényleg megrémisztett, ahogyan a sikátorban is megrémisztett az első csókunk. Féltem, hogy meg fogja bánni. Féltem, hogy engem a kötelességei elé sorol. Nem kellett semmit sem kimondanom, tudta, hangok nélkül is. Én viszont azt tudtam, hogy nem akarja tudni.

- Tudom, hogy mit érzel. Csak azt várom, hogy kimondd. Azt akarom, hogy mondd ki, amit gondolsz. Akkor, amikor készen állsz rá – ő ösztönösen tudott olvasni bennem, én megtanultam benne.

- Te kimondod, amit gondolsz? – vontam fel a szemöldökömet. Ashton nem sokat beszélt az érzéseiről, valószínű, hogy az a sikátori vallomása csak egyszeri ügy volt. Talán pont az apja miatt volt ilyen. Csak találgatni tudtam. Én is azt akartam, hogy beszéljen. Pont ugyanúgy, ahogyan Ő is azt akarta, hogy én is nyíljak meg.

- Most ki fogom mondani. Én... azóta szerelmes vagyok beléd, hogy először megláttalak. Nem kell rögtön reagálnod rá, tudom, hogy nehéz kimondanod, amit érzel. De... azt akarom, hogy tudd. Hogy ne kételkedj bennem – nem kételkedem benned. Akartam mondani rögtön, de nem jöttek a szavak a számra, csak egy másodperccel később, amíg összeszedtem a gondolataimat.

- Nem kételkedem benned – ráztam meg a fejemet. A plafon felé néztem, próbáltam kikalkulálni, hogy hogyan is fogalmazzam meg, amit akartam. Úgy, hogy semmiképpen se legyen kínos. De tudtam, hogy egészen biztosan az lesz.

– Én... élőnek érzem magam melletted. Olyan lánynak, aki lenni akarok. És ez a lány... képtelen létezni nélküled. Nem fér a fejembe, hogy eddig hogyan sikerült. Csak olvastam eddig erről az érzésről, de most minden tünetet produkálok. Már az sem érdekel, hogy túl gyorsak vagyunk-e. Mert tudom, hogy... - nyeltem egyet. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen nehéz lesz kimondanom. De az a lány, aki bennem kezdett ébredezni, ki tudta mondani.

– Tudom, hogy szerelmes vagyok beléd.