--- ASHTON --- 

Egy hónappal a sikátori csókunk után, a Knight ismerkedős vacsi előtt, lent voltam a pincénkben. Muszáj volt elterelnem a figyelmemet egy bizonyos emberről és kiengednem a gőzt. A bokszzsák előtt álltam, ökölbe szorított kézzel és miközben csépeltem az anyagot, az arkangyalok neveit soroltam fel gondolatban a feladataikkal együtt. Még így sem ment tökéletesen a figyelemelterelés. A szőke haja és az egyre gyakrabban előforduló mosolya folyamatosan a szemeim elé ugrált.

Jobb, bal, jobb. Rúgás.

Mihály arkangyal. Harcos, aki felelős a Földért. Fogadja a halottak lelkét.

Lily.

Megráztam a fejemet, de sosem ment még annyira nehezen a koncentrálás. És ezt a mögöttem álló, önkéntes kiképzőmester is észrevette. A bátyám nem is lehetett volna tahóbb, mint az elmúlt hónapban. Örömtáncot jártam, amikor „fontos ügyben" elutazott pár napra. És ez nagy szerencsémre, minden héten megtörtént.

- Talán az edzőtermen kívül kellene hagynod az érzéseidet – szólt Luke, de úgy tettem, mintha meg sem hallanám. Ironikus tett volt, hiszen csaknem egy mérföldes volt a hallásom átfogó képessége, ahol tökéletesen hallottam, de a távolabbikat is foszlányokban. Ez Lily-t nem érintette. A város másik végében lakott és tisztán éreztem az idegességét, a remegését. De talán azért, mert én is ugyanazt éreztem.

- Talán nem kéne beleszólnod az életembe – morogtam vissza neki. Vágtam még egyet az anyagra, ami talán el is szakadt a kifejtett erőmtől, majd elléptem a bokszzsák mellől és felvettem egy kést a tartóból.

Gábriel arkangyal. Az igazság angyala, az Édenkert őrzője.

Belehajítottam a kést a falba, megpróbálkozva egy félelmetes hanggal, de ezt Luke-ot nem hatotta meg. Az Ő dobásai sokkal parásabbak voltak. A bátyám késsel csak párszor tévesztett célt életében, számszeríjjal, pedig talán még egyszer sem.

Egymás után dobáltam a késeket, olyan egyszerűséggel, mintha csak egy pöttyös, játéklabdát hajigálnék. Reméltem, hogy elmegy a kedve az én bámulásomról és megy a saját dolgára.

- Kaptál azóta üzenetet tőle? – kérdezte Luke, mire a szorításom erősödött a késen és, ahogyan eldobtam, jó sok centivel eltévesztettem a célpontot.

- Nem – megráztam a fejemet.

- Ugye, nem érzed magad szarul amiatt? – ránéztem a bátyámra, aki felvonta a szemöldökét.

- Hogyne érezném magam szarul? – tettem fel a költői kérdést, a hangom úszott a gúnyban. – Sean küldött egy fenyegető üzenetet, Lily-t másnap megtámadták. Ezen nincs mit félreértelmezni. Megtörtént. Szerencsénk volt. De lehet, hogy legközelebb már nem lesz. Szóval... légy szíves, ne hozd többé szóba az üzenetet!

Nem értettem, hogy miért izgulok annyira. Még az első késdobálásom előtt sem izgultam ennyire. Bár azt tegyük hozzá, először mutattak be szülőknek. Pláne a barátnőm szüleinek. Egy hónap után már egészen bátran ki tudtam mondani a „barátnő" szót, de egy kissé még mindig megborzongtam tőle.

Abban a pillanatban, amikor megcsókoltam Lily-t, tudtam, hogy nem csinálhatom vissza. Ezzel belekerült az én őrült világomba, ahol démontanoncok és nephilim-ek csöndes, de halálos háborúja folyt. Kötődés alakult ki köztünk, már akkor is, amikor nem is ismertük egymást. Vagyis, amikor még nem ismert engem.

Luke – aki újabban az összes szabályra emlékeztetett, amit áthágtam – továbbra sem nézte jó szemmel a kapcsolatunkat. Kötekedett és beszólogatott, mind nekem, mind Lily-nek. Nem tudtam rájönni, hogy mi ütött belé hirtelen.

És amikor begomboltam az ingem gombjait, továbbra is ezen gondolkodtam. Több milliószor mentem vissza a tükör elé, hogy megbizonyosodjak arról, megfelelően nézek ki Dr. Knight-nak. Mindkettőnek. Lily több ezer kérdést sorolt fel, amik elsők lehetnek a szülei listáján, egy csomóra hazugsággal kellett válaszolnom. Bár a legtöbbnél csak elferdítettem az igazságot. Jó nagy ferdítéssel. 

Csak néztem magamat a tükörben, elgondolkodtam, hogy mennyire illenek rám a híres „angyal sztereotípiák". A hajam szőke volt, de ezt inkább a géneknek köszönhettem, mivel mindkét szülőmnek és a bátyámnak is ilyen haja volt. Szárnyat persze tudtam növeszteni, de nem mindig sikerült, csak, ha nagy érzelmekkel próbálkoztam.

Külsőre nem voltam valami különleges, nem figyelhettek meg rajtam semmilyen furcsaságot, kivéve talán a megzabolázhatatlan hajamat. De belül... angyalvér csörgedezett. A hallásom a kiválónál is jobb volt, de erről senki sem tudott. Természetfeletti erővel és gyorsasággal rendelkeztem, ami nem látszott meg rajtam. Csak egy 19 éves srácnak néztem ki, akit a város vajmi kevésszer látott és akkor is bőrkabátban, szóval nem lehettem túl bizalomgerjesztő a számukra.

És ott volt az Őrzött - Őrző kapcsolat is. Lily körülbelül 5 kilométerre élt tőlem, mégis éreztem, amikor kirázza a hideg, vagy hogy hányingere van. Tudtam, hogy mikor sír vagy, hogy mikor boldog.

Egy dologban nem voltam tökéletes angyal.

Vér tapadt a kezeimhez.

Lementem az emeletről és a bátyámmal találtam szembe magam, aki szintén induláshoz készülődött.

- Carter hívott. Azt akarja, hogy jövő hétvégén menjünk a Házba – jelentette ki a bátyám, mielőtt megszólalhattam volna.

Carter-nek voltak a legjobb kapcsolatai és legjobb beszélőkéje. Mindent ki tudott deríteni egy perc alatt. Kell egy malibu-i vagy miami-i villa? Carter megszerzi. Kell az ovális iroda kulcsa? Carter már kézbesítette is neked.

És nem mellesleg, az apja egy arkangyal volt.

- Őt is ráállítottam az ügyre – Luke parancsnokként viselkedett, pedig se nem volt rangidős, se nem volt választott vezető.

- Mennyit mondtál el neki? – kérdezte tőlem. Carter nem jelentett veszélyt. De mindenkitől féltettem Lily-t, aki közénk való volt. Akár jó, akár rossz.

- Azt mondtam, hogy majd te elmagyarázod a helyzetet – ezzel rám hárította a felelősséget.

- Hova mész? – kérdezte, majd végignézett a szerelésemen. Megválaszolta a saját kérdését. – A Knight házban ismerkedős vacsi lesz, mi?

Biccentettem egyet. – Te merre?

- Seattle-be. Felkeresek néhány régi barátot, hátha hallottak valamit Sean bandája felől – Luke összehúzta a kabátja cipzárját, majd feltöltötte a számszeríja készletét.

Lily félelmét az első hetekben még akkor is éreztem, amikor Seattle-ben voltam, 50 mérföldre Carber-től. Minden alkalommal, amikor kinyílt az ajtó, Lily arra számított, hogy Sean fog megjelenni, hogy „befejezze, amit elkezdett". Addig nem nyugodott meg, amíg meg nem látta, hogy ki érkezik igazából.

A második hét után a félelme valamelyest csökkent, de én még mindig a Knight háztól egy utcányira töltöttem az éjszakákat, a kocsimban, hogy ha probléma lenne, minél előbb tudjak cselekedni. Ahogyan a barátnőm megnyugodott, én úgy kezdtem neki a cselekvésnek.

Mivel Carter még nem talált semmit a halott emberlány vérében, azon a szálon nem tudtam elindulni, szóval más irányban kellett elindulnom ameddig gyerekkori barátom talál valamit a mikroszkóp alatt.

Lily abban a hitben élt, hogy egy darabig abbahagytam a nyomozást és ezt azzal próbáltam bizonyítani, hogy tipikus tinirandikra vittem. Amiket mondjuk én is élveztem, de nagyobb biztonságban lettünk volna, ha egyszer s mindenkorra végzünk Sean-nal. Így tovább folytattam Sean keresését. Hetente többször voltam Seattle-ben, ahol nagyobb nephilim csoportok is éltek. Tudtam, hogy Sean nem hagyja el az államot anélkül, hogy bosszút állna a csatlósaiért. Akikkel én végeztem.

Luke-kal mindenki sokkal bizalmasabb volt, megtudta, hogy Sean egy nagyszabású hadsereget szervez, az ország legtöbb démontanonca Washington állam felé tart, hogy... nos, hogy megöljön minket. De mi sem voltunk amatőrök. Voltak kapcsolataink. Voltak fegyvereink.

És az elménket nem fertőzte meg a Pokol.

- Mikor készülsz te is bemutatni őt Anyának? – Luke lehajolt, hogy bekösse a cipőjét.

- Ő gyakrabban látná Anyát, mint te – vágtam rá. Az apánk halála után, Luke elköltözött Anyától, én, pedig vele tartottam. Luke Anyát hibáztatta mindenért, ami a családunkkal történt. Anya, pedig csak egy ex angyal volt. Mit tehetett volna? Ő sem volt képes feltámasztani a halottakat.

- Anya hiába angyal, vagy nem. Nem fogja engedni neked, hogy találkozgass a lánnyal. Rám nem hallgatsz, pedig én szépen mondom. Anya nem fogja kedvesen mondani, te is tudod, hogy Ő kényszeríteni fog téged.