----- LILY -----

Ez csak egy álom! Ez csak egy elcseszett álom.

Fel akarok ébredni! MOST! KÉRLEK!

ÉBREDJ! Ébredj fel! Kérlek! Kérlek, fel akarok ébredni!

KÉRLEK!

A futás mindenre megoldás volt. Szinte létfeltétellé vált számomra. Még akkor is, ha fájdalmat okozott. Tisztán gondolkodtam tőle, az agyamban összeálltak a dolgok. Úgy, ahogy.

Még akkor is, amikor az óra hajnali hármat mutatott, az ég teljesen fekete volt, a parkban, pedig csak nagyon ritkán volt közvilágítás.

A sötétség elleni harcból nyertesként kerültem ki, ami nem vonatkozott a hangokra, amiket a homályban hallottam. A szörcsögő suttogásokra, amik a halált hozták, egyre és egyre közelebb felém. Akkor sem lehetett volna közelebb, ha a homlokomon kopogtatva kiabál, belépésért könyörögve.

Sokszor, elég gyenge voltam ahhoz, hogy a védőfalaim felmondják a szolgálatot. A fájdalom volt az egyetlen dolog, ami visszaállította a falakat. És a futás fájdalmat okozott. Minden egyes lépés, minden egyes méter, minden egyes fülemben dübörgő dal. Minden eltompult, minden elhalványult, minden levegőm elfogyott, a kedvenc zenéimet percenként elnyomta egy-egy újabb pocskondiázó szó. Gyávának neveztek, gyengének, egy aprócska állatnak, ami csapdába esett az oroszlánok között.

Fokozatosan lassítottam le, hogy a fekete köd eltűnjön a szemem elől, majd belevájtam a körmömet a bőrömbe, ami szinte már sebes volt a folyamatos karmolászástól. Mintha pengével tettem volna. Amikor a köröm kevés volt, beleharaptam a bőrömbe, csaknem annyira, hogy kiserkenjen a vérem. Ez elég volt, hogy visszatérjen a józan gondolkodásom és eltűnjenek a hallucinációk.

Fájdalmat okoztam magamnak.

Mert nem volt más választásom.

Csak így múlhatott el, csak így maradhattam ugyanaz az ember.

Csak így maradhattam életben.