Ahogy beértem a 9 és ¾-ik vágányra, és elkapott az az ismerős illat és érzelemkavalkád, könnyek gyűltek a szemembe. Itthon voltam. Persze addig is, de ez az érzés más volt. Tudtam jól, hogy egy újabb évnyi szenvedés vár rám, de nem érdekelt. A testem minden porcikája vágyott arra, hogy újra előtörjön belőle a mágia, ami tizenegy éves korom óta az életem szerves része.

A gondolataimból Skylar riasztott fel, ahogy nekem rohant, mint az átjárónak szokás a peronon, és grizzly medve módjára leterített:

-Csak hogy itt vagy te kis drogos! Tessék abbahagyni a pityergést! Megyünk szétrúgni az iskola hátsóját, és minden kupát meg pontot begyűjteni!

-Jólvan na, te nem vagy sosem elzárva három hónapig a világunktól, nem tudod milyen felemelő érzés megint itt lenni, úgyhogy fogd be a csőröd Miss „A családunk a Szent 28 egyike" Nott!

-Ne morcogj már, inkább keressük meg Ait!- nevetett egyet Sky. Már éppen szállt volna le rólam amikor megjelent az, akit talán a legkevésbé hiányoltam: a másik Nott.

-Úh csajbunyó! Adj neki hugi!

- Tudom, hogy természetednél fogva lehetetlen Aaron, de próbálj meg legalább addig nem retardált lenni, amíg a közelemben vagy! Mi van ha valaki szülője a válogatott edzője, és épp most teszed tönkre a karrierem?

-Ne aggódj nekem nem kell erőfeszítéseket tennem, elég ha látnak játszani!- eresztett meg egy magabiztos mosolyt az idősebb.

-Hah!- horkantott a barátnőm- Éjszaka esőben alva és hátrafelé több gólt dobok mint te!

-Azt majd meglátjuk! Éjszaka a pályán, pontban éjfélkor!- Csak úgy izzott a levegő a két versengő testvér közt. Mindig is riválisokként tekintettek egymásra, de egyébként a kviddicsen kívül a légynek sem ártottak volna. Kivéve persze egymásnak.

Ekkor csapta őket fejbe lánycsapatunk harmadik tagja, a Hugrabugos Aisha. Mint mindig, most is ámulatba ejtett hogy a csodálatos genetikájának köszönhetően a vállára omló éjkék haja, ami minden testhelyzetben rendezettnek hatott. Hát igen. A genetika és a nővére bombabiztos varázsigéi. Ilyenkor fájt a legjobban, hogy csak egy öcsém van, és ő is három évvel fiatalabb.

-Mi a fenét képzeltek, komolyan mondom nevetséges, hogy engem jobban érdekelnek a házpontjaitok évnyitó előtt mint titeket!

-Igaza van!- folytattam- Ez egy borzalmas ötlet! És amúgy is Nott-

-Melyik?- hangzott a szokásos visszakérdezés a két fejét fájlaló hülyétől.

-A szénaboglya! Szóval nem te magyaráztál nekem az előbb itt a házpontokról meg kupákról?

-Héj, ne bántsd a hajam, fésülködtem reggel!- védekezett a fiatalabb.

-Amúgy ha már a hajaknál tartunk,- szólalt meg a társaságunk egyetlen férfinak csúfolt tagja- hogy lehet, hogy már csak a tesóm néz ki nagyjából normálisan? Mi lett a fejeddel Lizzy?

-Nem tetszik a fenyőzöld? Vigyázz mert szólok Asparagusnak aztán mehetsz a Griffendélbe segget nyalni Nott!- fenyegetőztem élből, de valójában meglepett hogy Aaron észre vette hogy változtam.

-Nem az hogy nem tetszik... szerintem nagyon jól áll. Kiemeli a fekete szemeid, amik úgy csillognak akár a csiszolt obszidiánkövek!- A szemeiben megvillant valami, amit nem akartam látni.

-Először is: hozom a felmosót, mert minden tele lesz a nyáladdal, és nem jutunk el Roxfortba! Másodszor pedig: köszi, de mesélj valamit amit még nem tudok.

-Drága testvérbátyám!- karolta át Skylar - Én hiszek benne, hogy a szexuális beállítottság alapján nem szabad senkit megbélyegezni. Nyugodtan áruld el, ha meleg vagy, nem szégyen az!

-A fiúkkal még nem tudom, mi a helyzet, de biztosíthatlak, hogy van aki felkeltette az érdeklődésem!- kacsintott rám. *Ez tényleg fel akar szedni,* gondoltam magamban, *vagy csak szórakozik?*

-Tudod drágám, kiskorúakat molesztálni büntetendő!- villantottam rá egy tipikus, mardekáros mosolyt.

-És te ráadásul büntethető vagy, már a mugliknál is két éve.-folytatta Aisha.

-Ti nagyon utáltok engem?

-IGEN!- felelte egyöntetűen a kis három tagú csapatunk.

-Jólvan értettem, megyek megkeresem Warrent, ti meg beszélgessetek csak a körömlakkokról, sminkről, pasikról, meg az összes lányos dologról amiről szoktatok.

-Ha arról beszélnénk amiről szoktunk, már felrajzoltuk volna a vérkört, és a lelked Hádész háromfejű kutyája falatozná az Alvilágban.

Ez a válasz annyira váratlanul érte a srácot, főleg, hogy a Hugrabugosunk szájából hangzott el, hogy sarkon fordult, és szó nélkül elment.

-Nem értem mit keresel a Hugrában Ai...- sóhajtott Sky.

-Megy a rosseb Mardekárosnak! Tudod milyen sok energiámat leköti hogy jól oltsam be a bátyád? Na nem köszi, mosolyogni és integetni sokkal egyszerűbb!- háborodott fel a megszólított.

-Higgadjatok le, már úgysem fog változni a házunk, inkább szálljunk fel, mert mindjárt indul a vonat.- adtam ki a végső utasítást.

xxx

A vonatút eleje még hangos, de a közepe csendes volt. A szobatársam bealudt, mivel korán kellett kelniük hogy ideérjenek a szüleikkel a kúriájukból, a háza színeinek totálisan ellentmondó hajkoronával rendelkező hölggyel pedig hallgatólagosan megegyeztünk, hogy mielőtt Roxfort területére érünk, még kihasználjuk a mugli cuccok előnyeit, így mindketten a fülünkben dübörgő zene jóleső dallamával bámultunk ki az ablakon. A táj úgy suhant el mellettünk, mintha csak egy kontár festőtanonc pacsmagolta volna oda a sebességtől elmaszatolódott színeket. Ahogy ránéztem a két lányra, megint elfogott a meghatottság. *Olyan szerencsés vagyok, hogy mellettem vannak. Emlékszem, amikor egyedül rettegve ültem az egyik kupéban...* Megrohantak az emlékek, és én felidéztem az első Roxfortos napomat, ami pontosan négy évvel ezelőtt történt.

Félelem. Ez volt bennem. Mugliszületésűként nem tudtam semmit a világról, ami éppen befogadni készült. Úgy álltam a peronon, mint valami tépett galamb. Az embertömeg majdnem maga alá temetett, és én a sok ismeretlen arc között még inkább egyedül éreztem magam. Pár hónapja csak erről a pillanatról álmodtam, kiszakadni az iskolából, ahol mindenki bolondnak tart, holdkórosnak, ráadásul mindenért megbüntetnek, pedig nem is csinálok semmit. Ám látva hogy más gyerekeknek a szülei is tudnak varázsolni, hatalmába kerített a rettegés. Mi lesz, ha ide sem illek majd? Ha itt sem fognak befogadni? Annyit már tudtam a könyveimből, hogy a legtöbb aranyvérű lenéz rám, mert nekem nem „tiszta a vérem". A Roxfort történetéből a legtöbb dolgot már kapizsgáltam a házakról, tantárgyakról és az iskola szabályairól. Ha a Mardekárba kerülnék, kicsinálnának! Ott a legfontosabb hogy tisztavérű legyen az ember...

A vonatúton egyedül ültem a kupéban, a Bájitaltan tankönyvet olvastam, és próbáltam nem tudomást venni a szinte leküzdhetetlen vágyról, hogy menten kiugorjak az ablakon. Kopogtak, és egy korombeli gesztenyebarna hajú lány nyitott be. Felnéztem, és azonnal, eldugtam a könyvet a hátam mögé. *Még csak az kéne hogy azonnal strébernek bélyegezzen!* De ehelyett kedvesen hozzám fordult, és megkérdezte, hogy nem láttam-e egy fekete macskát, fehér monoklival a szemén. Mondtam, hogy sajnos nem, de nem hagyta annyiban.

-Hogy hívnak?

-Elisabeth Massacra.- motyogtam.

-De szép neved van! Én Aisha Withman vagyok. Mit olvastál?

-Bájital tankönyvet...- feleltem olyan halkan, ahogy csak tudtam, és imádkoztam, hogy ne hallja meg, de természetesen fohászom süket fülekre talált.

-Igazán? A nővérem is nagyon szereti! Bár ő minden tantárgyban nagyon jó... tudod, ő Hollóhátas. Hát ha majd látod a cicámat, szólj kérlek, balra a második kupé a mienk! Szia!

Azzal kisuhant. Később ugyan kiderült, hogy a Dalnim névre hallgató cicus engedelmesen gubbasztott úrnője utazóládájának tetején, s Aisha csak a mosdóba menet látta meg hogy egyedül vagyok, ezért nyitott be visszafelé. Aztán jobbnak látta, hogy egyedül hagyjon, nem akart sosem mások terhére lenni.

A vonattól a Nagyteremig csak azért tudom, hogy csónakkal jutottunk el, mert azóta több garnitúra elsőst láttam végigcsinálni. Az én „nagy belépőm" teljesen kimaradt, annyira ideges voltam. Az ájulás kerülgetett, és közben olyan gondolatok kergették egymást, hogy vajon kicsapnak-e ha elájulok a beosztási ceremónián, és bánnám-e egyátalán. Aztán mire felocsúdtam, már a nevemet mondták, én pedig zombiként másztam fel a Teszleg Süvegig, hogy a fejembe húzva újabb félelmek rohanjanak le, megbénítva a tagjaim. Mielőtt azonban maguk alá temethettek volna a gyilkos gondolataim, a Süveg megszólalt:

-Látom félsz. Elárulod mi zaklatott fel?

*Senki nem fog elfogadni. Nem tudok semmit, és megint az lesz, mint az előző iskolámban!*

-Ezt nem hiszem. És mondd miben tartod jónak magad?

*Semmiben. Soha nem voltam jó semmiben.*

-De látom sokat tanultál. És bizonyítani akarsz, de még mennyit. Nagy álmaid vannak az biztos.

*Ez igaz de-*

-Akkor legyen a... MARDEKÁR!- az utolsó szót az egész terem hallhatta. Én halálra váltan vánszorogtam a hangosan ujjongó asztaltársasághoz. Éreztem, hogy csak idő kérdése, és vége az életemnek. Hogy a többieket hova osztották, azt csak később tanultam meg, és az igazgató beszéde sem tudott lekötni, pedig normális esetben odafigyelek az ilyen dolgokra. Még az sem tudott kizökkenteni a sírásközeli állapotomból, mikor az aranytálakon megjelentek a finomabbnál finomabb falatok. A vacsorából egy falatot sem bírtam enni, és csak a borzalmas magány érzése maradt meg az emlékeimben. A gyomrom összeszorult, hányingerem volt, és szédültem. Azt hiszem egy felsőbbéves megkérdezte hogy van e valami baj, de csak megráztam a fejem, és többet nem szólt hozzám. A legközelebbi vizuális emlék, hogy az új ágyamban forgolódok, és hallom ahogy a szobatársaim békésen alszanak. Közben azon kattogott az agyam, hogy egy órája minden szobatársamról kiderült, hogy minimum félvér, s az öt lányból három aranyvérű. Annyira elfogott a hányinger, hogy muszáj volt kimennem mosdóba. De ahogy lementem a lépcsőkön az üres klubhelyiségbe, lerogytam az egyik karosszékbe. A kandallóban pislákoltak még apró zöld lángok, de abban a pillanatban a világ legmagányosabb emberének éreztem magam, akinek a fájdalmát még a legmelegebb tűz sem enyhíthetni. Nem emlékszem mikor csöppent el az első könnyem, de rengeteg követte, és én egyre hangosodó csuklásokkal sírtam el a bánatom az üres helyiségnek. Vagyis a helyiségnek, amit azt hittem üres. Egyszer csak azonban megszólított egy mély, érdes hang.

-Kisasszony, ki nem állhatom az egereket, megteszi, hogy nem a klubhelyiségben itatja őket?

Annyira meglepődtem, hogy még a sikítás is belém ragadt. A hang a falon lévő egyik portréból jött, és egy meglehetősen fekete megjelenésű, görbe orrú, és rendkívül szigorú ábrázatú alakhoz tartozott. Mielőtt azonban össze tudtam volna szedni a hangom, a festmény folytatta.

-Talán sosem látott még festményt kisasszony?- Csak megráztam a fejem.

-Csak nem mugli születésű?- Bólintottam. Az arc ellágyult.

-Mi a neve Miss...?

-Ma-massacra. Elisabeth... Massacra.

-Nos Miss Massacra, mi bántja annyira, hogy éjnek évadján itt rí, mint egy szobaszökőkút?

Csak nagysokára szólaltam meg. Addig ugyanis a bátorságom gyűjtöttem, hogy megfogalmazzam, ami kegyetlen vasmarokként szorította a szívem amióta elhagytam a peront.

-Én nem vagyok ide való... főleg nem a Mardekárba.

-Ne beszéljen butaságokat Miss Massacra, a Teszlek Süveg nem téved!

-De igen!- újra könnyek futották el a szemem, és a nagy indulat még azon igyekezetemet is elfeledtette velem, hogy kerüljem a szemkontaktust. -Én... én nem tudok semmit erről a világról, és ki fognak közösíteni ha megtudják, hogy sárvérű vagyok!

-Ne használja ezt a szót még egyszer, főleg önmagára! Szedje össze magát, ez nem az óvoda! Egyébként ha semmit sem tudna, nem tudná azt sem hogy a Mardekáros diákok és dianiszták egy részének milyen fontos a tiszta vér, sem ezt az ocsmány kifejezést, amit tisztességes varázsló semmilyen körülmények közt nem használ.

Hirtelen elhallgatott, és én is meghallottam egy nyikorgó hangot, ami éppen a fiúk egyik hálótermének nyílását jelezte. Visszafolytott lélegzettel néztem, ahogy egy nálam alig idősebb alak árnya bontakozik ki a sötétből. Végül az illető a gyér fény megvilágításába érkezett, én pedig életemben először megpillantottam Aaron Nott arcát, amin leplezetlen meglepődés tükröződött a láttamra.

-Hát te?

-Az sokkal érdekesebb kérdés Mr. Nott hogy maga mit keres itt egy ilyen késői órán. Ha megtudom, hogy megint a konyhába akar kilopózni, személyesen gondoskodom a büntetőmunkájáról, és a pontlevonásról!

A srác összerezzent, és rögtön a festmény felé fordult.

-Dehogyis Piton professzor! Eszemben sem volt! Én csupán ööö...- szeme sarkából rám pillantott- ...hallottam valami zajt, és gondoltam megnézem mi történik!

-Hát persze...- A professzor nem tűnt meggyőzöttnek. -Ha most nem hagyja el a szobát, nem büntetem meg, de csak mert most más dolgokat kell intéznem!

-Miket?

-Ahhoz magának semmi köze Mr. Nott.

-És neki?- mutatott rám, én pedig összerezzentem. Piton arcán ijesztő mosoly jelent meg.

-Milyen szerencse hogy a mi dicső házunkat gyarapítja a nyilvánvaló kérdéseivel, Mr. Nott. Valóban, a kisasszony az oka, hogy nem a többi igazgatóval alszom édes álmaim. Mostmár menjen vissza a hálókörletébe!

-Nem lehet, hogy tudok esetleg segíteni?- Ez meglepett. Az évek során megismertem Aaront, és mostanra már nem okozna meglepetést a segítőkészsége, de a kis tizenegy éves lányka fejében, aki akkor voltam erősen éltek a sztereotípiák.

-Nem hiszem. Miss Massacra magányos, és önértékelési problémái vannak, de kevéssé valószínű, hogy az ön szociális képességei, vagy jelleme erre megoldást kínálna, Mr. Nott. Meg aztán azt sem gondolom hogy az ön figyelmére vágyik.- jegyezte meg csípősen az egykori házvezető. Én elpirultam zavaromban, részint hogy ilyen jól kiismerte a félelmeim pár perc alatt, részint pedig hogy ezt csak úgy megosztotta egy tulajdonképpen idegen diákkal. De ez úgy tűnt semelyik másik résztvevőt nem zavart. Aaron elgondolkozva motyogott maga elé, Piton pedig idegesen kopogott ujjaival a képkereten. Végül a fiatalabb törte meg a csendet, jó éjszakát kívánt, és visszatért a hálójába. Ez a megdöbbentő eseménysorozat azonban annyira meglepett, hogy a sírást is elfeledtette velem. Amikor a Professzor újra felém fordult, rádöbbentem mennyire fáradt is vagyok. Ő rám mosolygott, amit egyébként azóta jobban értékelek, mert az évek alatt nagyon kevésszer vetemedett ilyesmire. Elárulta, hogy a klubszoba melyik pontján találok mindig teát, és elküldött aludni. Én illedelmesen megköszöntem a segítségét és elmentem aludni.

Másnap mágiatörténet volt az első óránk. Beültem az utolsó padba, és már felkészültem a csendes halálra, amikor egy táska nagy lendülettel rácsapódott a pad mellettem lévő részére. Felnéztem és egy meglepően vidám tekintetű Mardekáros lányt láttam, aki azonnal elkezdett csicseregni. Hát igen, ez Skylar. Később kiderült, hogy Aaron szólt neki reggelinél, hogy figyeljen rám egy picit, mert... nem indokolta meg miért. És a barátnőm amilyen cuki volt nem kérdezősködött, csak később tőlem mindenfélét mágiatörin. Kicsit kezdtem feloldódni közvetlensége hatására, ez viszont nem várt problémákat okozott. Binns professzor, aki nem volt hozzászokva hogy az óráján mást is tegyenek alváson kívül, tíz perc után kiküldött bennünket. Házpontokat azonban hála Merlinnek elfelejtett levonni, így szabadidőnkben felfedeztük a kastély pár izgalmasabb részét. Akkor éreztem először úgy, hogy van egy barátom, habár ezt megfogalmazni nem tudtam volna, hiszen előtte sosem volt ilyenben részem. Csak attól rettegtem, hogy megtudja, hogy mugliszületésű vagyok. Amikor aztán egy hónappal később elárultam ezt neki, csak nevetett, hogy már régóta tudja, s hogy egyébként sem izgatja ez a téma különösebben.

-Lizzy, mit bambulsz? Ha ennél is butább képet vágnál, még a végén valaki összetévesztene egy trollal!- törölgette a szemét Sky.

-Csak az agyi képességeid próbálom vizuálni a baglyodnak.- mosolyodtam el.

-Ha nem tudnád, én leszek a legfiatalabb animágus az országban!

-... ha nem számítjuk azokat akik eleve annak születtek, illetve a Tekergők társaságát.

-Ha nem ismernélek titeket, azt hinném, hogy esküdt ellenségek vagytok.- kacagott Aisha. Mi csak rávetettünk egy-egy gyilkos pillantást, de ez nem zavarta.

-Látnotok kéne a fejetek! Azóta is áldom az eget, hogy a ti barátnőtök lettem, rettenetesen szórakoztatóak vagytok!- A Hugrás lány nevetése végül minket is feloldott. Egymásra néztünk Sky-al és abban a pillanatban előtört belőlünk a hahota.

xxx

Este felé járt az idő, mi pedig megérkeztünk a Roxmortsi vonatállomásra. Nagyon elvoltunk, amíg meg nem hallottam egy hangot, amelyet boldogan elkerültem volna még egy ideig.

-Nézd Colt, itt vannak a Mardekáros szennyek! Vigyázz, mert ha rájuk nézel, megátkoznak a puszta pillantásukkal!

-Ugyan ne aggódj Emily, Coltnak sosem lesz nagyobb átokban része, mint hogy téged kell elviselnie egész évben!- vigyorgott a Griffendéles lányra a vörös lánykánk.

-Ha nem tudnád, Nott, Colt mostmár prefektus, úgyhogy bármikor vonhat le tőletek pontokat!

-Ha nem tudnád, Mullett- kontráztam rá-, Aisha, és én is azok vagyunk, ó minő borzalom! Sőt Nott a kviddics csapat kapitánya, szóval szerintem menekülj, amíg teheted!

-Rólam van szó? Vagy idegen tollakkal ékeskedsz drága húgom?- ugrott a nyakunkba a semmiből az idősebb Nott.

-Először is, nem én voltam, másodszor pedig senki nem mondta hogy melyik Nott.- védekezett a fiatalabb.-Habár,- tette hozzá- jobbat tenne a csapatnak, ha nem a te kontár kezeidben lenne a sorsa...-Aaron már éppen válaszolni akart, amikor Emily úgy gondolta, hogy itt az ideje megfolytani. Legalábbis ezt hittem először.

-Óh Aaron, olyan jó, hogy itt vagy! Éppen szükség volt valakire, aki segít rajtam, mert a szörnyű húgod és a sleppje nem hagy békén...

-Ne haragudj- nyögte Aaron kétségbeesetten- de megtennéd hogy leszállsz a gégémről?

-Mellesleg nem én pofátlankodtam oda hozzátok szidni a házatokat..- jegyezte meg csípősen Sky, de úgy tűnt, Mullett abban a pillanatban megsüketült, ahogy meglátta a szerelmét.

-Jaj bocsánat. Gyere, menjünk, a kocsi már vár!- S azzal a griffendéles lány felugrott, és elkezdte maga után húzni a még mindig sokkos állapotban lévő fiút. Szegény Colton rohant, mi meg csak bámultunk utána.

-Ennek meg mi baja?- kérdezte a kisebbik Nott halálra váltan. -Ha az amit gondolok, akkor most írok anyáéknak, hogy sürgősen tagadják ki a bátyám!

*De legalább leszállt rólam* gondoltam, és abban a pillanatban belehasított a gyomromba egy tűszúrásnyi fájdalom, de gyorsan elhessegettem. Helyette felidéztem a helyzet előnyeit, s mosolyt varázsoltam az arcomra.

-Na lányok, indulás, ezt a rejtélyt van egy egész évünk megoldani, de a vacsora nem vár meg minket!

-És te mitől lettél ilyen vidám hirtelen?- tudakolta Ai, miközben a mellette álló Skylar már magában motyogta a levél szövegét, enyhén sokkos állapotban.

-Jaj hát nem érted? - nevettem fel- Így van mivel zsarolnunk Aaront! Ha ez tovább folytatódik, bármit kérhetünk majd tőle, cserébe a hallgatásunkért!

-Miért nem lepődöm meg, hogy a Mardekárba kerültél?- töprengett Aisha, miközben szálltunk fel a fiákerre.

xxx

Amikor megérkeztünk a lakomára, elváltak az útjaink. Elköszöntünk a kékhajútól, és a Mardekáros asztal felé vettük az irányt. Amint letettük a fenekünk két egymással szembeni helyre, Aaron felállt a helyéről, és átült mellém. Úgy tettem mint aki észre sem veszi, egészen addig, amíg bokán nem rúgott az asztal alatt, majd odahajolt a fülemhez, és belesúgta:

-Kérlek ments meg, Mullett egész nyáron zaklatott, leveleket írt, randikra hívott meg minden. -a hatás kedvéért úgy tettem mint aki zavarban van, és félénk mosollyal néztem Aaronra.

-És ez miért kéne, hogy az én gondom legyen? Egyátalán mit vársz tőlem? Bunkózz vele, és akkor békén fog hagyni.

-Éppen ez az!- fakadt ki a srác- Ezt próbálom egy éve! De nem megy. És ahogy látod, most mégjobban rákapcsolt. Kérlek segíts rajtam, és bármit megteszek neked egész évben!

-És mit értesz segítség alatt?- kérdeztem gyanakvóan.

-Hát öhm izé... az kéne hogy...- motyogta.

-Ha csak a szél zizgeti a szádat Nott, akkor minél hamarabb csukd be, vagy megátkozlak zajszennyezés vádjával!

-Kérlek játszd el, hogy a barátnőm vagy!

Megmerevedtem. Skyra néztem, aki viszonozta a kérdő tekintetem, aztán vissza Aaronra.

-Mondj már valamit... - kínlódott a szomszédom.

-Te megvesztél?!

-Nagyon sokat jelentene! És tényleg bármit megtennék egész évben!

-Cserébe azért, hogy a barátnődnek adjam ki magam?!

-Kérlek!- biztos voltam benne, hogy letérdelne, ha emiatt nem nézné meg az egész iskola. De én erre nem voltam kész. Igen, tetszett Aaron, de nem voltam hajlandó abba belemenni, hogy egy látszatkapcsolattal legyen vége a történetnek. Na nem, köszi, nem fogok amiatt sírni, hogy még csak nem is jártunk valójában, és összetöri a szívemet. Hirtelen világos lett, miért bűzlött ennyire az izzadságszagtól az állomáson való flörtölése. Biztos azt szerette volna, hogyha Emily meglátja. Nem voltak illúzióim, hogy miért rám esett a választása. A kis hármasunkon kívül nem igen volt baráti kapcsolata lánnyal olyan belsőséges, hogy egy ilyen szívességét kérjen. Ha pedig a Roxfortban kapcsolatot akarsz színlelni, a leghitelesebb, ha a házadból választasz valakit. Nem probléma, hogy egy asztalnál üljetek, egy kviddics csapatnak szurkoljatok, és a klubhelyiségben „romanzikázzatok". A húga alapból kiesett, tehát maradtam én.

-Csak az a baj drágám, hogy ez nekem rohadtul nem éri meg. Sokkal viccesebb, ha szivathatlak vele. Elfelejtetted, hogy nem Hugrás vagyok, nem teszek szívességeket.- eresztettem meg egy keserű mosolyt.

Aaron úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna, s úgy tűnt nem vette észre a cseppnyi szomorúságot a hangomban. Én vettem egy mély levegőt és Skyhoz fordultam. Gyors pillantást vetettem a Nagyterem másik végébe, ahol Mullett úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban. Legalább az a rész sikerült, hogy felidegesítettem ezt a kis vörös taláros piócát. Lehajtottam a fejem, és elvigyorodtam. Megint a barátnőmre sandítottam, aki küldött felém egy „erről még beszélünk" pillantást. *Csodás* gondoltam magamban.

xxx

Éjjel egy volt, amikor leosontam a klubhelyiségbe, mint minden eddigi évben. Gyorsan töltöttem magamnak teát, raktam a tűzre, és leültem ugyanabba a fotelbe, amiben négy évvel ezelőtt is gubbasztottam. Amint az óra elütötte az egészet, a keretben megjelent régi jó barátom, a professzor.

-Mily meglepő, hogy megint itt találom, Miss Massacra.

-Óh ne aggódjon tanár úr, éppen csak erre jártam.

-És ezért van magánál az idei bájital tankönyv.- Nézett rám gyanakvóan.

-Könnyű esti olvasmány.- feleltem félvállról.

-Na halljam, melyik recepthez vannak ötletei?- adta be végre a derekát Piton. Magamban fel ujjongtam.

-A háromszáz hatvan harmadik oldalon van a hajbodorító főzet, és azt írja hogy három gramm őrölt bumszalagbőrt kell öt feltördelt kimérakarommal összefőzni és leszűrni, hogy egy szilárd és folyékony közötti halmazállapotú masszát kapjunk. De ennyi kimérakaromtól még a nagytó is jéggé válna, szerintem érdemes lenne három karmot és öt bumszalagbőrt két mákonybab levével összefőzni, és csak utána leszűrni. És itt azt mondja, hogy a bubógumógennyet a burok felaprításával kell kinyerni, pedig ha csak megvágjuk pár helyen, akkor több gennyet ad, mert egy ideig megpróbálja begyógyítani a sebeket. Aztán ennél a résznél...

És ez így folytatódott egy órán keresztül. Én vezettem elő a meglátásaim, a professzor pedig javította az elképzeléseim, ahol kellett. Hajnali kettőre három receptet alakítottunk át, és a nagy buzgóságban észre sem vettem, milyen fáradt vagyok. Megpróbáltam elnyomni az ásítást, de a néhai professzort nem lehetett becsapni.

-Eleget volt már fent, kisasszony, igaz, hogy holnap szombat, de akkor is fel kell kelnie, ha le akar menni az alagsorba gyakorolni!

Én csak megköszöntem a segítséget, és visszamásztam a hálótermünkbe. Amint bedőltem az ágyba, elnyomott az álom. Mielőtt teljesen magával ragadott volna a képzeletem, halkan odasúgtam a sötét szobának:

-Jóéjt Sky! Igazad van, idén tényleg szétrúgjuk az iskola seggét!