A Nap melegen ragyogott az égbolt tetején, ezzel az árnyékba kényszerítve Lettika városának lakóit, ennek ellenére szinte senki nem haragudott rá. A helyiek többsége éppen a délutáni sziesztáját töltötte és örültek az időnek, ami megfelelő volt ahhoz, hogy a legstresszesebb ember is tudjon aludni pár órát.

Nem mintha Lettika túl nyüzsgő hely lett volna az év ezen szakaszában. A tél befejeztével a hegyek hágóiban elkezdett olvadni a hó és a jég ezzel mindennapos földcsuszamlásokat okozott és járhatatlanná tette a hegyi utakat.

A tavasz első és második havában a Miruu hegység, ami Lettikát minden oldalról körülvette, elzárta az utat a külvilágtól.

Az egyetlen oka, hogy a várost nem mosta el a víz az Árok volt, ami a házakat és az emberek földjeit zárta körbe.
Egy mély szakadék a világ szívéig. Legalábbis a helyiek ezt mondták. Évszázadokkal ezelőtt a pionír telepesek törvények nélküli káoszos idejében még megijesztette az embereket a hatalmas repedés, azóta viszont mindenki megszokta a jelenlétét. A sötétségét, a határ nélküli mélységét, a repedések, alagutak százait, amik  belőle indulhatnak szét a föld alatt. A helyiek hidakat építettek felé, tornyokat, ahonnan látni lehetett a csúcsokon túlra, a hegyek lábához,
a látóhatár szélén a tengerig. Át a fenyveseken, a tavakon, az erdőn, a homokos parton, ahol az ember minden lépésével érzi a földet, a karjain a szél simogatását. Egészen a hatalmas óceánig és azon túlra, a világ peremére, ahol reggelente felkel a Nap hogy a hullámok aranyként ragyogjanak és szinte vakítson a csillogásuk, hogy a növények élhessenek, hogy láthassunk minden csodát, hogy a hegyek bércein átbukjon, behatoljon a dzsungel méllyére, a hópihékkel táncoljon fent északon a jégmezőkön, a sivatagban csillapítsa az éhségét és végül fáradtan eltűnjön a mindenség másik oldalán, ezzel lehetőséget adva egy új naphoz, egy új reggelhez.

Nem véletlenül volt Lettika az ország legszebb, legeldugottabb, leggazdagabb városa. Néha még maga a király is eljött ide nyaralni. Ennek ellenére a hely soha nem lett a turizmus és a nagymértékű bevándorlás áldozata. Kevés ember volt, aki csak úgy kedvtelésből ilyen hosszú utat tett meg a hegyek közé.

Így lehetséges, hogy a hatalmas túrazsákot, zöld köpenyt és vörös kalapot viselő lány elég különös látványt nyújtott a majdnem teljesen kihalt utcákon. Csak néhány kertben hűsölő gyerek, a kovács és a bódéik alatt tikkadozó kereskedők pillantottak rá a szokásos kérdéssel a szemükben. Vajon újabb vásárlóra akadtak?

A válaszra, az egyértelmű nemre, hamar rájöhetett bármelyik nép szülötte. A lány kalandor volt. A világot járta, térképeket készített, írt a különböző fajokról, a világ titkairól, bemerészkedett a legeldugottabb tájakra és hozta a híreket a távoli országokból. Nem voltak gazdagok és a saját törvényeik szerint éltek, de mégis mindig szívesen látták a hozzájuk hasonlóakat. Általába kaptak szállást a városházán vagy a közeli fogadókban, cserébe pedig meséltek az új felfedezésekről.

A lány céltudatosan vágott át az utcákon néha odabiccentve a helyieknek. Vidáman állt meg a város főterén, és kopogott be a község elnök - a lettikai híresen demokratikus nép és ezt azzal is kimutatták, hogy a többi demokratikus néppel ellentétlen a polgármesterüket nem voltak hajlandóak polgármesternek hívni- házán. Az utóbbi régi jó barátja volt a kalandornak és mindig szívesen látta a házában.

A kopogásra egy tízévesforma kislány nyitott ajtót és a gyerekek ártatlan kíváncsiságával nézte a vendéget.
-Te ki vagy?- kérdezte cuki gülüszemekkel.
-Ciao, Linda vagyok, téged hogy hívnak?
A gyerek nem válaszolt, csak félénken az ajtó mögé bújt.
-Linda néni!- üvöltött egy, már sokkal ismerősebb hang a konyhából. Erre aztán aki eddig nem is tudta, könnyen rájöhetett, hogy ki érkezett meg.
Linda, azaz Linda de Szilin sokszor megfordult már a házban. Sőt a tavaszból mindig itt töltött néhány hetet és a Nap ünnepet.

-Lindi- jött üdvözölni a barátját Pesha. Egy pillanatig csak álltak egymást bámulva az ajtóban, majd elmosolyodtak és megölelték egymást.
      
                        -        ***        -

-És mi van mostanság a déli vidékeken?- kérdezte Anja, Pesha felesége- Itt azt beszélik a dūneiek háborút akarnak indítani ellenünk. A sziget nagyobb városaiban már a revansról hallani, bosszú a háborúban elesettekért. De tudod, mit nem értek Lindi? Miért most, jó száz évvel a csaták után kezdünk a vesztességekről beszélni?

A kalandor összeszorította a száját. Nem voltak jó emlékei a Dūnével kapcsolatban.
-Szerintem nem lesz háború. De tény, hogy történnek dolgok. -Linda Pes szemébe nézett és alig láthatóan a gyerekek felé biccentett. A férfi megértve a célzást valami nevetséges ürüggyel átküldte a gyerekeit és a barátaikat, egy testvérpárt, Zillét és Dimát, egy másik szobába.

Ezután még órákig beszélgettek ők hárman a politikáról, a kereskedelemről, ami megszakadt sok éve a Dūnével. Gondolkodtak az Apró Kontinens, Avalon többi városán és az ezeket, és Lettikát összekötő hegyi útról. De amint azt tudhatjuk nem sokra mentek ezzel aznap este, a világot csakis a tettek alakítják. 

Vagy éppen a tettekre ösztönző szavak.
          _.     *      ._

Este, cserébe hogy kimaradtak az érdekes beszélgetésekből az öt gyerek sztrájkolni kezdett és mesét követeltek Lindától. Testületileg odaáltak elé és addig piszkálták, míg bele nem egyezett.
-Tényleg mesét akartok?- kérdezte somolyogva a lány.
-Igeeen- ordított fel Levi, mire a nővére a nála négy évvel idősebb Natasha megdobta egy párnával.
-Áuu
Az öccsük, Mal, csak nevetett rajtuk a barátaikkal egyetemben.

Kényelmesen elhelyezkedtek az egyik ágyon.
-Jól figyeljetek. Most mesélek nektek egy történetet egy királyról, egy harcosról és egy költőnőről, akiket a végzet elindított egy sorsfordító küldetésre. Egy ismeretlen küldetésre egy messzi földrészre, Avalonba.
-Avalonba?- kérdezte szájtátva Dima- mi is Avalonba vagyunk.
-Ők is itt élnek?- kérdezte izgatottan Zille.
Lindi csak nevetett- Nem gyerekek, ez nagyon régen volt.
-Nem is ő voltak itt az első emberek- szólt közbe Nati- a telepesek jöttek ide először.
-És szerintetek a telepesek kiktől tudták meg, hogyan kell idejönni? Vagy csak szórakozásból hajóztak ezer mérfölde a tengeren, a szigetek és zátonyok között?- erre már mindenki elnémult és csodálkozva hallgatták a kalandort- Amúgy - nézett rájuk az utóbbi egy félmosollyal - honnan tudjátok, hogy a mi világunkról mesélek?

Egyszer volt egy apró királyság a civilizáció központjában, Szindria.

Az ottani királynak tizenkét fia volt. A legidősebb volt a trón örököse, a többiek meg hadvezérek, gazdag nemesek vagy kereskedők lettek. Kivéve a legfiatalabb át, aki nem találta a helyét a testvérei között. Nem érdekelte a semmittevés sem a kereskedő lét. Rengeteget panaszkodott is emiatt az udvar költőjének, a legjobb barátnőjének.

Egy napon jött a várba egy idegen. Csuklya takarta az arcát. Egy kéréssel fordult a királyhoz. Hozzá akarta adni a lányát a trónörököshöz. A király ezt nem akarta, és nem csupán visszautasította a nő kérését, de ki is nevette szinte az egész udvarral együtt.
A nő ezen rettenetesen megsértődött és levette a csuklyát. És tudjátok mi volt alatta?

-Mi? - kérdezték lelkesen a gyerekek.

A nőnek hosszú szürke haja volt, fél szeme, ronda, görbe orra.

-Boszorkány volt- lelkesedett Mal.
-Nem, -hűtötte le a nővére- csak ronda.
-Tényleg boszorkány volt- nevetett Lindi.

Megátkozta a királyt és mind a tizenegy fiát, aki nevetett rajta. Mindannyian hollókká változtak. A legkisebb királyfi nagyon elszomorodott. Mihez kezd a családja nélkül.

A szokásos vidámsága és ravasz mosolya a múlté lett. Már a költőnő sem tudta felvidítani, se mesékkel, se versekkel, de még dalokkal sem.

Egy napon aztán érkezett az udvarba egy lovag, aki hallott a balesetről. Nagyon jó szíve volt és szeretett volna segíteni a fiúnak.

Végül hárman együtt kiderítették, ki átkozta meg a családot és elmentek megkeresni, hogy legyőzzék.

Sok bolyongás után megtalálták. Ő már várt rájuk.

A király tavaszán megeskette, hogy ha egyikük legyőzi párbajban, visszafordítja az átkot.

A lovag volt, aki kiállt ellene. Sokáig harcoltak, a föld szinte remegett alattuk.
A lovag nyert, de ebbe a boszorka nem törődött bele. Felvette a boszorkányok és varázslók igazi alakját. A sárkányét.
Dühösen tombolt, csapkodott a farkával, üvöltött. Úgy tűnt meg akarja ölni a lovagot.

A poétalány előlépett. És énekelni kezdett. Minden benne volt a dalban. Minden és semmi. A világ zenéje. A sárkány lecsillapodott, elbűvölve hallgatta a csodás muzsikát.

Mikor a lány végzett mindenki csöndben figyelt.
A sárkány szeméből arany könnyek potyogtak.

Azt hiszem ennyi volt királyfi, mondta a boszorka és felemelkedett a levegőbe.

Senki nem mondta, de mindenki érezte, hogy megtörik az átok.
A sárkány pedig, az a magasztos lény felrepült az ég felé. Fel, majd el keletre a Nap irányába. Ő már tudta, hogy az emberi civilizáció még nem elég bölcs a szokásaik megértéséhez. A békéhez.

A három jóbarát ezután hazament és boldogok voltak. A király pedig a fiaival együtt visszaváltozott emberré.

-Ez a mese vége?- kérdezte kiváncsian Zille.

-A vége? - nevetett a kalandor miközben kilépett a szobából. Visszanézett.
-A mese csak itt kezdődik